tizenegyedik fejezet • Sam
10 °C
Az erdőt, amelyet ismertem, az erdőt, amely megvédett, átdöfte éles szaguk és a kiáltásaik. Ide-oda tolongtam a többi farkas között, vezettem és követtem, összetartottam a csapatot. A kidőlt fák és a bozót ismeretlen volt a talpam alatt; az eséstől a repülés mentett meg - hosszú, végtelen, a talajt alig érintő ugrások.
Halálra rémisztett, hogy nem tudtam, hol vagyok.
Egyszerű képeket cseréltünk egymással a magunk szótlan, felületes nyelvén: sötét alakok mögöttünk, ragyogó figyelmeztető jelekkel a fejükön, mozdulatlan, kihűlt farkasok, a halál szaga az orrunkban.
Egy roppanás megsüketített, kirobbantott az egyensúlyomból. Mellettem szűkölést hallottam. Tudtam, melyik farkas volt; anélkül hogy odafordultam volna. Nem volt idő megállni; semmit sem tehettem volna akkor sem, ha megállok.
Új szag csapta meg az orromat: földszerű rothadás és pangó víz szaga. A tó. A tó felé hajtottak minket. Egy tiszta kép formálódott a fejemben, épp amikor Paulnak, a falkavezérnek is. Lassan fodrozódó víz, sovány talajban ritkásan nőtt, nyeszlett fenyőfák, mindkét irányban a végtelenbe nyúló víztükör.
A vízparton összegyűlt farkas falka. Nincs kiút.
Ránk vadásztak. Előlük menekültünk, kis értetekként az erdőben, és elestünk, akár harcoltunk, akár nem.
A többiek futottak tovább a tó felé.
De én megálltam.
tizenkettedik fejezet • Grace
9°C
A lélegzetem égette a torkomat, amikor megpillantottam az első narancssárga sapkát, amely a távolban rikított az alkonyi fényben. Kiabáltam, de a sapka nem fordult meg, az alak túl messze volt, hogy meghalljon. Aztán megpillantottam a többieket is - narancsszín foltokként pettyezték az erdőt, lassan, rendületlenül mozogtak mindannyian ugyanabba az irányba. Nagy zajt csaptak. Maguk előtt terelték a farkasokat:
- Állj! - kiabáltam. Elég közel voltam, hogy kivegyem a legközelebbi vadász körvonalait, puskával a kezében. Közelebb futottam; a lábam ellenkezett; kicsit reszkettem a fáradtságtól.
A férfi megállt és meglepetten megfordult, várt, amíg odaértem hozzá. Nagyon közel kellett mennem, hogy láthassam az arcát; a fák között közelebb volt az éjszaka. Az arca; idősebb és ráncos; ismerősnek tűnt, bár nem emlékeztem, hol láttam a városban: A vadász furcsán felvonta a szemöldökét, és bár bűntudatosnak látszott, nem tudtam olvasni az arckifejezésében.
- Hát te mit keresel itt?
Beszélni kezdtem, mielőtt rájöttem volna, hogy annyira kifulladtam, hogy alig tudom kimondani a szavakat. Peregtek a másodpercek, mire megtaláltam a hangomat.
- Abba kell… hagyniuk. A barátnőm itt van az erdőben. Fotózni jött.
Rám sandított, aztán körülnézett a sötétedő erdőben.
- Most?
- Igen, most! - válaszoltam, és megpróbáltam nem ráförmedni. fekete dobozkát láttam - egy adó-vevőt. - Hívja fel őket és mondja meg, hogy hagyják abba! Már majdnem sötét van. Hogyan vennék észre?
A vadász egy gyilkosan hosszú pillanatig bámult rám, aztán bólintott. Az adó-vevőjéért nyúlt, lecsatolta az övéről, majd a szájához emelte. Úgy éreztem, lassított felvételt látok.
- Gyorsan! - Az aggodalom végigcsapott rajtam, fizikailag fájt.
A vadász lenyomta a gombot, hogy beszéljen.
És hirtelen sortűz dörrent és recsegett fel nem messze tőlünk. Nem pukkanások, mint ahogy az út mellől hallottam, hanem ropogó tűzijáték, eltéveszthetetlen puskalövések. Csengett a fülem.
Furcsa módon kívülről láttam az egészet, mintha nem lettem volna át testemben. Éreztem, ahogy elgyengülnek a térdeim, és reszketni kezdenek anélkül, hogy okát tudnám, és hallottam, ahogy a szívem meglódul. Valami vörös csordult le a szemeim mögött, mint egy karmazsinszínű álom. Akár egy kegyetlenül élethű rémálom a halálról.
Olyan meggyőző fémes íz áradt szét a számban, hogy megérintettem az ajkamat, nem vérzik-e. De semmit nem láttam az ujjaimon. Nem fájt. Csak az érzés hiánya.
- Van valaki az erdőben - szólt a vadász az adó-vevőbe, mintha nem látta volna, hogy egy részem haldoklik.
A farkasom. A farkasom. Csak a szemeire tudtam gondolni.
- Hé, kisasszony! - hallottam egy hangot, amely fiatalabb volt a vadászénál. Kemény kéz ragadta meg a vállamat. - Mondja, mégis mit gondolt, amikor csak úgy elrohant? Itt emberek vannak puskákkal! - förmedt rám Koenig.
Mielőtt felelhettem volna, a vadászhoz fordult.
- És hallottam a lövéseket. Biztos vagyok benne, hogy rajtam kívül mindenki más is hallotta Mercy Fallsban. Egy dolog, mit csinálunk - intett a vadász kezében tartott puska felé - és egy másik, hogy hencegünk vele. - Kezdtem kihúzni magam Koenig markából, de reflexszerűen erősödött a szorítása, aztán eleresztett, amikor rájött, hogy mit csinál. - Maga az iskolába jár. Hogy hívják?
- Grace Brisbane.
Felismerés suhant át a vadász arcán. - Lewis Brisbane lánya?
Koenig ránézett.
- Brisbane-ék háza amott van. Az erdő szélén - mutatott az otthonom irányába a férfi. A ház láthatatlan volt a kusza fák fekete tömegétől.
Koenig kapott az információn.
- Hazakísérem, aztán visszajövök és megnézem, mi van a barátnőjével. Ralph, használd azt a vackot és mondd meg nekik, hogy hagyják abba a lövöldözést!
- Nincs szükségem kíséretre - mondtam, de Koenig magára hagyta az adó-vevőbe beszélő Ralphot, és elkísért. A hideg levegő csípte az arcomat, az este gyorsan lehűlt, amikor a nap eltűnt az égről. Belül is olyan fagyos voltam, mint kívül. Még mindig előttem volt a vörös függöny, amely a szememre ereszkedett, és hallottam a ropogó puskalövéseket.
Biztos voltam benne, hogy a farkasom is ott volt.
Az erdő szélén megálltam, és néztem a hátsó ajtó fekete négyszögét a verandán. Az egész ház elhagyottnak, lakatlannak tűnt, és Koenig bizonytalanul megkérdezte:
- Szüksége van rá, hogy…
- Innen már menni fog. Köszönöm.
Tétovázott, amíg beléptem az udvarunkra, aztán hallottam, hogy visszafelé indul. Egy hosszú pillanatig csak álltam a csendes alkonyatban, hallgattam a távoli hangokat az erdőből, és a száraz levelek zörgését a szélben a fejem fölött.
És ahogy ott álltam abban, amit csendnek hittem, olyan hangokat kezdtem hallani, amelyeket addig nem. Állatok neszezését a fák között, amint száraz leveleket fordít fel a mancsuk. Teherautók távoli zúgását az úton.
Gyors, szaggatott lélegzetvételt.
Megdermedtem. Visszatartottam a lélegzetemet.
De nem az enyém volt az egyenetlen zihálás.
Követtem a hang forrását, és óvatosan felléptem a verandára. Fájdalmasan hangos volt minden reccsenés, ahogy a lépcsőfokok felnyögtek a testsúlyom alatt.
Megéreztem a szagát, még mielőtt megpillantottam volna, a szívem azonnal vadul verni kezdett. A farkas! Aztán bekapcsolt a mozgásérzékelő a hátsó ajtó fölött, és sárga fénnyel árasztotta el a verandát. És ott volt ő, félig fekve, félig az üvegajtónak dőlve.
A lélegzetem fájdalmasan elakadt a torkomban, amikor óvatosan, közelebb mentem. Csodálatos bundája eltűnt, csupasz volt, de tudtam, hogy ő az, még mielőtt kinyitotta volna a szemét. Halványsárga szeme volt, ismerős, a közeledésem zajára felnézett, de nem moccant. Csupa vér volt, a fülétől egészen az elképesztően emberi válláig - halálos harci festés.
Nem tudom megmondani, honnan tudtam, hogy ő az, de nem kételkedtem.
Vérfarkasok nincsenek.
Annak ellenére, hogy azt mondtam Oliviának, hogy láttam Jacket, nem igazán hittem el. Vagy nem mertem igazán belegondolni. Amikor a szél ismét felkapta a szagot és az orromba sodorta, a földbe gyökerezett a lábam. Vér. Vesztegettem a drága időt.
Elővettem a kulcsomat és átnyúltam fölötte, hogy kinyissam a hátsó ajtót. Későn vettem észre, hogy kinyúl, és a keze csak a levegőt markolja, aztán beesett az ajtón, vörös nyomot hagyva az üvegen.
- Bocsánat- mondtam. Nem tudtam, hallotta-e. Átléptem fölötte, a konyhába siettem, s közben felkapcsoltam a villanyokat. Felmarkoltam egy kupac törlőruhát a fiókból, s közben észrevettem apa kocsi kulcsát a pulton, egy halom papír mellé dobva. Ezek szerint használhatom a kocsit, ha kell.
Visszafutottam az ajtóhoz. Féltem, hogy a fiú eltűnt, ami fordítottam, mert csak a képzeletem játszott velem, de nem mozdult. Félig bent, félig odakint feküdt a küszöbön; erősen reszketett.
Gondolkodás nélkül a hóna alá nyúltam és behúztam a házba becsukhassam az ajtót. A reggeliző sarok lámpafényében láttam nyomot, amit maga után hagyott a padlón. Félelmetesen valódi volt.
Gyorsan leguggoltam. A hangom alig volt hangosabb egy suttogásnál:
- Mi történt? - Tudtam a választ, de hallani akartam, ahogy beszél.
Az ujjai elfehéredtek, ahogy a nyakára szorította a kezét, az ujjai között élénkvörös vér szivárgott.
- Meglőttek.
Az idegességtől összeszorult a gyomrom. Nem attól, amit mondott, hanem a hangtól, amelyet hallottam. Ő volt az. Emberi szava nem vonítás, de a hangszín ugyanaz. Ő volt az.
- Hadd nézzem meg!
Úgy kellett lefeszítenem a kezét a nyakáról. Túl sok volt a vér, hogy láthassam a sebet, így csak odanyomtam az egyik törlőruhát a vére szörnyűségre, ami az állától a kulcscsontjáig húzódott. Ez túlnőtt az elsősegély-nyújtási ismereteimen.
- Tartsd ezt rajta! - kértem. Rám nézett, a pillantása ismerős volt, de kicsit más. A vadságát értelem zabolázta, amit eddig nem láttam benne.
- Nem akarok visszamenni - mondta. A szenvedés a szavaiban azonnal felidézett egy emléket: az előttem álló, komor farkast. A fiú teste megrándult, furcsa, természetellenes mozdulattal, amire még gondolni is fájt. - Ne… ne engedj visszaváltozni!
Egy második, nagyobb törlőruhát terítettem rá, hogy a legjobban betakarjam libabőrös testét. Más esetben kínosan éreztem volna magam a meztelensége miatt, de itt, a koszos és véres bőre láttán csak sajnálni tudtam.
- Hogy hívnak? - kérdeztem gyengéden, mintha bármelyik pillanatban felugorhatott és elfuthatott volna.
Lágyan felmordult, az egyik keze finoman reszketett, amint a nyakára szorította a kendőt. Már át is ázott a vérétől, és a álláról egy vékony vércsik indult el, majd a padlóra csöppent. Lassan leereszkedett a padlóra, az arcát a faborításhoz simította. Forró lehelete bepárásította a fényes lakkozást.
- Sam.
Lehunyta a szemét.
- Sam - ismételten. - Én Grace vagyok. Beindítom az apám kocsiját. Kórházba kell mennünk.
Megborzongott. Nagyon közel kellett hajolnom, hogy halljam, amit mond.
- Grace… Grace… én…
Vártam egy pillanatig, hogy befejezze. Amikor nem tette, felugrottam, és felkaptam a kulcsot a pultról. Még mindig nem hittem, hogy nem a saját elmém szüleménye, amelyet a hosszú évekig tartó vágyakozás hívott életre. De bármi is volt, ott volt velem, és nem akartam elveszíteni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése