tizenkettedik fejezet • Grace
9°C
A lélegzetem égette a torkomat, amikor megpillantottam az első narancssárga sapkát, amely a távolban rikított az alkonyi fényben. Kiabáltam, de a sapka nem fordult meg, az alak túl messze volt, hogy meghalljon. Aztán megpillantottam a többieket is - narancsszín foltokként pettyezték az erdőt, lassan, rendületlenül mozogtak mindannyian ugyanabba az irányba. Nagy zajt csaptak. Maguk előtt terelték a farkasokat:
- Állj! - kiabáltam. Elég közel voltam, hogy kivegyem a legközelebbi vadász körvonalait, puskával a kezében. Közelebb futottam; a lábam ellenkezett; kicsit reszkettem a fáradtságtól.
A férfi megállt és meglepetten megfordult, várt, amíg odaértem hozzá. Nagyon közel kellett mennem, hogy láthassam az arcát; a fák között közelebb volt az éjszaka. Az arca; idősebb és ráncos; ismerősnek tűnt, bár nem emlékeztem, hol láttam a városban: A vadász furcsán felvonta a szemöldökét, és bár bűntudatosnak látszott, nem tudtam olvasni az arckifejezésében.
- Hát te mit keresel itt?
Beszélni kezdtem, mielőtt rájöttem volna, hogy annyira kifulladtam, hogy alig tudom kimondani a szavakat. Peregtek a másodpercek, mire megtaláltam a hangomat.
- Abba kell… hagyniuk. A barátnőm itt van az erdőben. Fotózni jött.
Rám sandított, aztán körülnézett a sötétedő erdőben.
- Most?
- Igen, most! - válaszoltam, és megpróbáltam nem ráförmedni. fekete dobozkát láttam - egy adó-vevőt. - Hívja fel őket és mondja meg, hogy hagyják abba! Már majdnem sötét van. Hogyan vennék észre?
A vadász egy gyilkosan hosszú pillanatig bámult rám, aztán bólintott. Az adó-vevőjéért nyúlt, lecsatolta az övéről, majd a szájához emelte. Úgy éreztem, lassított felvételt látok.
- Gyorsan! - Az aggodalom végigcsapott rajtam, fizikailag fájt.
A vadász lenyomta a gombot, hogy beszéljen.
És hirtelen sortűz dörrent és recsegett fel nem messze tőlünk. Nem pukkanások, mint ahogy az út mellől hallottam, hanem ropogó tűzijáték, eltéveszthetetlen puskalövések. Csengett a fülem.
Furcsa módon kívülről láttam az egészet, mintha nem lettem volna át testemben. Éreztem, ahogy elgyengülnek a térdeim, és reszketni kezdenek anélkül, hogy okát tudnám, és hallottam, ahogy a szívem meglódul. Valami vörös csordult le a szemeim mögött, mint egy karmazsinszínű álom. Akár egy kegyetlenül élethű rémálom a halálról.
Olyan meggyőző fémes íz áradt szét a számban, hogy megérintettem az ajkamat, nem vérzik-e. De semmit nem láttam az ujjaimon. Nem fájt. Csak az érzés hiánya.
- Van valaki az erdőben - szólt a vadász az adó-vevőbe, mintha nem látta volna, hogy egy részem haldoklik.
A farkasom. A farkasom. Csak a szemeire tudtam gondolni.
- Hé, kisasszony! - hallottam egy hangot, amely fiatalabb volt a vadászénál. Kemény kéz ragadta meg a vállamat. - Mondja, mégis mit gondolt, amikor csak úgy elrohant? Itt emberek vannak puskákkal! - förmedt rám Koenig.
Mielőtt felelhettem volna, a vadászhoz fordult.
- És hallottam a lövéseket. Biztos vagyok benne, hogy rajtam kívül mindenki más is hallotta Mercy Fallsban. Egy dolog, mit csinálunk - intett a vadász kezében tartott puska felé - és egy másik, hogy hencegünk vele. - Kezdtem kihúzni magam Koenig markából, de reflexszerűen erősödött a szorítása, aztán eleresztett, amikor rájött, hogy mit csinál. - Maga az iskolába jár. Hogy hívják?
- Grace Brisbane.
Felismerés suhant át a vadász arcán. - Lewis Brisbane lánya?
Koenig ránézett.
- Brisbane-ék háza amott van. Az erdő szélén - mutatott az otthonom irányába a férfi. A ház láthatatlan volt a kusza fák fekete tömegétől.
Koenig kapott az információn.
- Hazakísérem, aztán visszajövök és megnézem, mi van a barátnőjével. Ralph, használd azt a vackot és mondd meg nekik, hogy hagyják abba a lövöldözést!
- Nincs szükségem kíséretre - mondtam, de Koenig magára hagyta az adó-vevőbe beszélő Ralphot, és elkísért. A hideg levegő csípte az arcomat, az este gyorsan lehűlt, amikor a nap eltűnt az égről. Belül is olyan fagyos voltam, mint kívül. Még mindig előttem volt a vörös függöny, amely a szememre ereszkedett, és hallottam a ropogó puskalövéseket.
Biztos voltam benne, hogy a farkasom is ott volt.
Az erdő szélén megálltam, és néztem a hátsó ajtó fekete négyszögét a verandán. Az egész ház elhagyottnak, lakatlannak tűnt, és Koenig bizonytalanul megkérdezte:
- Szüksége van rá, hogy…
- Innen már menni fog. Köszönöm.
Tétovázott, amíg beléptem az udvarunkra, aztán hallottam, hogy visszafelé indul. Egy hosszú pillanatig csak álltam a csendes alkonyatban, hallgattam a távoli hangokat az erdőből, és a száraz levelek zörgését a szélben a fejem fölött.
És ahogy ott álltam abban, amit csendnek hittem, olyan hangokat kezdtem hallani, amelyeket addig nem. Állatok neszezését a fák között, amint száraz leveleket fordít fel a mancsuk. Teherautók távoli zúgását az úton.
Gyors, szaggatott lélegzetvételt.
Megdermedtem. Visszatartottam a lélegzetemet.
De nem az enyém volt az egyenetlen zihálás.
Követtem a hang forrását, és óvatosan felléptem a verandára. Fájdalmasan hangos volt minden reccsenés, ahogy a lépcsőfokok felnyögtek a testsúlyom alatt.
Megéreztem a szagát, még mielőtt megpillantottam volna, a szívem azonnal vadul verni kezdett. A farkas! Aztán bekapcsolt a mozgásérzékelő a hátsó ajtó fölött, és sárga fénnyel árasztotta el a verandát. És ott volt ő, félig fekve, félig az üvegajtónak dőlve.
A lélegzetem fájdalmasan elakadt a torkomban, amikor óvatosan, közelebb mentem. Csodálatos bundája eltűnt, csupasz volt, de tudtam, hogy ő az, még mielőtt kinyitotta volna a szemét. Halványsárga szeme volt, ismerős, a közeledésem zajára felnézett, de nem moccant. Csupa vér volt, a fülétől egészen az elképesztően emberi válláig - halálos harci festés.
Nem tudom megmondani, honnan tudtam, hogy ő az, de nem kételkedtem.
Vérfarkasok nincsenek.
Annak ellenére, hogy azt mondtam Oliviának, hogy láttam Jacket, nem igazán hittem el. Vagy nem mertem igazán belegondolni. Amikor a szél ismét felkapta a szagot és az orromba sodorta, a földbe gyökerezett a lábam. Vér. Vesztegettem a drága időt.
Elővettem a kulcsomat és átnyúltam fölötte, hogy kinyissam a hátsó ajtót. Későn vettem észre, hogy kinyúl, és a keze csak a levegőt markolja, aztán beesett az ajtón, vörös nyomot hagyva az üvegen.
- Bocsánat- mondtam. Nem tudtam, hallotta-e. Átléptem fölötte, a konyhába siettem, s közben felkapcsoltam a villanyokat. Felmarkoltam egy kupac törlőruhát a fiókból, s közben észrevettem apa kocsi kulcsát a pulton, egy halom papír mellé dobva. Ezek szerint használhatom a kocsit, ha kell.
Visszafutottam az ajtóhoz. Féltem, hogy a fiú eltűnt, ami fordítottam, mert csak a képzeletem játszott velem, de nem mozdult. Félig bent, félig odakint feküdt a küszöbön; erősen reszketett.
Gondolkodás nélkül a hóna alá nyúltam és behúztam a házba becsukhassam az ajtót. A reggeliző sarok lámpafényében láttam nyomot, amit maga után hagyott a padlón. Félelmetesen valódi volt.
Gyorsan leguggoltam. A hangom alig volt hangosabb egy suttogásnál:
- Mi történt? - Tudtam a választ, de hallani akartam, ahogy beszél.
Az ujjai elfehéredtek, ahogy a nyakára szorította a kezét, az ujjai között élénkvörös vér szivárgott.
- Meglőttek.
Az idegességtől összeszorult a gyomrom. Nem attól, amit mondott, hanem a hangtól, amelyet hallottam. Ő volt az. Emberi szava nem vonítás, de a hangszín ugyanaz. Ő volt az.
- Hadd nézzem meg!
Úgy kellett lefeszítenem a kezét a nyakáról. Túl sok volt a vér, hogy láthassam a sebet, így csak odanyomtam az egyik törlőruhát a vére szörnyűségre, ami az állától a kulcscsontjáig húzódott. Ez túlnőtt az elsősegély-nyújtási ismereteimen.
- Tartsd ezt rajta! - kértem. Rám nézett, a pillantása ismerős volt, de kicsit más. A vadságát értelem zabolázta, amit eddig nem láttam benne.
- Nem akarok visszamenni - mondta. A szenvedés a szavaiban azonnal felidézett egy emléket: az előttem álló, komor farkast. A fiú teste megrándult, furcsa, természetellenes mozdulattal, amire még gondolni is fájt. - Ne… ne engedj visszaváltozni!
Egy második, nagyobb törlőruhát terítettem rá, hogy a legjobban betakarjam libabőrös testét. Más esetben kínosan éreztem volna magam a meztelensége miatt, de itt, a koszos és véres bőre láttán csak sajnálni tudtam.
- Hogy hívnak? - kérdeztem gyengéden, mintha bármelyik pillanatban felugorhatott és elfuthatott volna.
Lágyan felmordult, az egyik keze finoman reszketett, amint a nyakára szorította a kendőt. Már át is ázott a vérétől, és a álláról egy vékony vércsik indult el, majd a padlóra csöppent. Lassan leereszkedett a padlóra, az arcát a faborításhoz simította. Forró lehelete bepárásította a fényes lakkozást.
- Sam.
Lehunyta a szemét.
- Sam - ismételten. - Én Grace vagyok. Beindítom az apám kocsiját. Kórházba kell mennünk.
Megborzongott. Nagyon közel kellett hajolnom, hogy halljam, amit mond.
- Grace… Grace… én…
Vártam egy pillanatig, hogy befejezze. Amikor nem tette, felugrottam, és felkaptam a kulcsot a pultról. Még mindig nem hittem, hogy nem a saját elmém szüleménye, amelyet a hosszú évekig tartó vágyakozás hívott életre. De bármi is volt, ott volt velem, és nem akartam elveszíteni.
tizenharmadik fejezet • Sam
7 °C
Tudatos gondolatok ígéretétől duzzadó, szivárgó méh volt mögöttem a fagyott erdő, a lány a gumiabroncs hintán, fémhúrokat pengető ujjak. A jövő és a múlt, mindig ugyanaz: havazás, majd nyár, aztán megint hó.
Rengeteg szín jégbe fagyott, zavaros pókhálója, mérhetetlenül szomorú.
- Sam - mondta a lány. - Sam.
Ő volt a „múlt, jelen, jövő”. Válaszolni akartam, de össze voltam törve.
tizennegyedik fejezet • Grace
7 °C
- jaj, drágám, még mindig itt vagy? Azt hittem, már hazamentél.
Megfordultam, amikor a zöld függöny szétvált, és belépett egy széles vállú nővér. A névtábláján a SUNNY név állt.
- Maradok, amíg felébred - feleltem. Megkapaszkodtam a kórházi ágy szélében, mintha azt bizonyítanám, milyen nehéz lenne eltávolítani onnan.
Sunny szánakozva rám mosolygott.
- Erős nyugtatókat kapott, kedvesem. Reggelig nem ébred fel.
Visszamosolyogtam, és határozottan közöltem:
- Akkor addig maradok. - Máris órákat vártam, mire kivették a golyót, és összevarrták a sebét. éjfél is elmúlhatott már. Vártam, hogy elálmosodjak, de nagyon izgatott voltam. Ahányszor csak ránéztem, olyan volt, mint egy újabb meglepetés. Későn jöttem rá, hogy a szüleim nem hívtak a mobilomon, amikor hazaértek a galéria megnyitójáról. Valószínűleg a véres törülközőt sem vették észre, amivel kapkodva feltöröltem a padlót, vagy, hogy apa kocsija nincs a helyén. Vagy egyszerűen csak nem értek még haza. Az éjfél nekik elég korai volt.
Sunny csak mosolygott.
- Jól van - mondta. - Tudod, nagyon szerencsés a fiú, hogy csak horzsolta a golyó. Csillogott a szeme. - Nem tudod, miért tette?
Összeráncoltam a szemöldököm, az idegeim bizseregni kezdtek.
- Nem értem. Azt kérdi, hogy miért volt az erdőben?
- Kedvesem, mindketten tudjuk, hogy nem volt az erdőben.
Felvontam az egyik szemöldökömet, vártam, hogy mondjon valamit, de nem mondott:
- De igen. Ott volt. Egy vadász véletlenül meglőtte. - Nem is hazudtam. Csak a „véletlenül” résszel kapcsolatban. Eléggé biztosra vettem, hogy nem volt baleset.
- Nézd… Grace, ugye? - kotkodácsolta Sunny. - Grace, a barátnője vagy?
Morogtam valamit, amit igennek és nemnek is lehetett érteni, attól függően, mit gondol a kérdező.
Sunny igennek vette.
- Tudom, hogy nagyon közelről érint a dolog, de neki valóban segítségre van szüksége.
Belém hasított a felismerés. Majdnem felnevettem.
- Azt hiszi, ő lőtte meg saját magát? Nézze, Sunnynak hívják, ugye? Sunny, nincs igaza.
A nővér rám meredt.
- Azt hiszed, hülyék vagyunk? Hogy nem vettük észre ezeket itt? - Az ágy másik oldalán állva megfogta Sam petyhüdt karjait, és a tenyerével felfelé fordította a kezét, néma könyörgésre. A csuklóin éktelenkedő hegekre mutatott, a mély, szándékosan ejtett vágásokra, amelyek halálosak is lehettek volna.
Néztem a régi sérüléseket, mintha idegen nyelven írott szavak lettek volna. Semmit nem jelentettek. Vállat vontam.
- Akkor még nem ismertem őt. Csak azt mondom; hogy nem próbálta lelőni magát ma este. Egy eszetlen vadász volt.
- Persze, kedveském. Jól van. Szólj, ha szükséged van valamire! - utoljára rám pillantott, mielőtt kilépett a függöny mögül, magamra hagyott Sammel.
Kipirult arccal megcsóváltam a fejemet, és az ágykeretet markoló, kifehéredett ujjaimra néztem. A leereszkedően viselkedő felnőttek valószínűleg az idegesítő dolgok listájának élén álltak nálam.
Egy másodperccel az után, hogy Sunny távozott, Sam felnézett, és én majd ugrottam a bőrömből, a szívem a torkomban kalapált. Egy pillanatig csak bámultam rá, amíg a pulzusom visszatért a normális ritmusba. A józan ész azt mondta, hogy a szeme mogyoróbarna, de valójában még mindig sárga volt, és határozottam engem nézett.
- Aludnod kellene - mondtam nyugodtabban, mint ahogy gondoltam.
- Ki vagy te? - kérdezte sokszínű, gyászos hangon, amilyen a vonítása is volt. Összeszűkült a szeme. - Olyan ismerős a hangod.
Fájdalom villant át rajtam. Nem gondoltam rá, hogy talán nem emlékszik arra az időre, amikor farkas volt. Nem tudtam, mik a szabályok olyankor. Sam a kezem felé nyúlt, és én automatikusan a kezébe csúsztattam az ujjaimat. Egy kis bűnbánó mosollyal az arcához emelte a kezemet és megszagolta. Majd még egyszer. A mosolya szélesebb lett, de még mindig szégyellős volt. Imádnivaló volt, és a lélegzetem ahol elakadt útközben.
- Ismerem a szagodat. Nem ismertelek meg, máshogy nézel ki. Ne haragudj. Hülye érzés, hogy nem emlékszem. Beletelik néhány órába, amíg az agyam… visszatér.
Nem engedte el a kezemet, és én sem húztam el, még ha nehéz is volt odafigyelni most, hogy a bőre az enyémhez ért.
- Visszatér? Honnan?
- Visszatér onnan, amikor… - javított ki. - Onnan, amikor…
Sam várt. Azt akarta, hogy én mondjam ki. Mégha nem is kellett volna, akkor is nehezebb volt hangosan kimondani, mint gondoltam volna.
- Amikor farkas voltál suttogtam. - Miért vagy itt?
- Mert lelőttek - mondta kedvesen.
- Úgy értem így… - mutattam a testére, amely egyértelműen emberi volt az idétlen kórházi hálóingben.
Pislogott.
- Ó. Mert tavasz van. Mert meleg van. A melegtől önmagam leszek. A melegtől Sam vagyok.
Végül elhúztam a kezemet és lehunytam a szemem, próbáltam összeszedni a megmaradt józan eszemet. Amikor újra felnéztem és megszólaltam, a legföldhözragadtabb dolgot mondtam, amit csak lehetett:
- Nem tavasz van. Szeptember.
Nem vagyok jó emberismerő, de Sam pillantásában mintha a fájdalom csillant volna, mielőtt kitisztult a tekintete.
- Az nem jó - jegyezte meg. - Kérhetek egy szívességet?
A hangja hallatán megint 1e kellett hunynom a szememet, mert nem lehetett ismerős, de az volt, olyan mélyen beszélt hozzám, ahogy a szeme, amikor még farkas volt. Nehezebb volt elfogadni, mint gondoltam. Kinyitottam a szememet. Még mindig ott volt. Megpróbáltam még egyszer, újra becsuktam és kinyitottam a szememet. És még mindig ott volt.
Felnevetett.
- Epilepsziás rohamod van? Talán neked is itt kéne feküdnöd.
Rámeredtem és láttam, hogy belevörösödik, amikor rájött, milyen kétértelmű volt, amit mondott. Megmentettem a szégyentől, amikor reagáltam a kérdésére.
- Mi az a szívesség?
- Öhm, kellene néhány ruha. Ki kell jutnom innen, mielőtt rájönnek, hogy szörnyeteg vagyok.
- Szörnyeteg? Agyarak és karmok nélkül?
Sam a nyakához emelte a kezét, és elkezdte lefejteni magáról a kötést.
- Megőrültél? - kaptam el a kezét, de későn. Levette a gézt, hogy felfedje a négy kapcsot, amely a régi sebszövet fölött összefogta a bőrt.
Semmi vért szivárgó seb, semmi bizonyíték a puskalövésre, kivéve a fénylő, rózsaszín heget. Leesett az állam.
Sam mosolygott, tetszett neki a reakcióm.
- Gondolod; hogy ez nem lenne gyanús nekik?
- De olyan sok vér volt…
- Aha. A bőröm nem tudott begyógyulni, amíg annyira vérzett.
De ahogy összevarrtak… - vonta meg a vállát. A kezével úgy tett, mintha kinyitna egy könyvet. - Csiribí-csiribá. Van néhány extrája a dolognak. - Könnyed szavak voltak, de az arckifejezése aggodalmas volt, engem figyelt, nézte, hogyan fogadom be mindazt, amit mond. Hogyan fogom fel a létezését.
- Oké körülnézek - mondtam. - Csak… - Közelebb léptem, és megérintettem a nyakán feszülő sebhelyet az ujjam hegyével. A lágy, feszes bőr érintése valahogy meggyőzőbb volt, mint a szavai. A pillantása az arcomra kúszott, majd félrenézett, nem tudta, hová is nézzen, amíg a sebhelyet tapogattam a szúrós, fekete varratok alatt. Kicsivel tovább tartottam a kezemet a nyakán, mint szükséges lett volna, nem a sebhelyen, hanem a lágy, farkas illatú bőrön mellette.
- Oké. Szóval egyértelmű, hogy el kell tűnnöd, mielőtt valaki ránéz a sebedre. De ha az orvosi utasítás ellenére elhagyod a kórházat, nyomozni fognak utánad.
Fintorgott.
- Dehogy fognak. Azt fogják hinni, hogy valami csavargó vagyok, akinek nincs biztosítása. Ami igaz is. Mármint ami a biztosítást illeti.
Ennyit az óvatosságról.
- Nem, azt fogják hinni, hogy a tanácsadás elől léptél le. Azt hiszik, hogy öngyilkos akartál lenni, mert…
Sam arcára kiült a zavarodottság. A csuklójára mutattam.
- Ja, hogy ez. Nem én csináltam.
Újból összevontam a szemöldökömet. Nem akartam olyasmit mondani, hogy „Minden rendben, van rá okod”, vagy, hogy „Nekem elmondhatod, nem foglak elítélni”, mert az ugyanolyan rossz lett volna, mint amit Sunny csinált, aki feltételezte, hogy meg akarta ölni magát. De nem úgy tűnt, hogy azokat a vágásokat úgy szerezte, hogy leesett a lépcsőn.
A hüvelykujjával elgondolkodva megdörzsölte a csuklóját.
- Ezt anyu csinálta. A másikat apu. Emlékszem, ahogy visszafelé számoltak, hogy egyszerre vágjanak. Azóta ránézni sem tudok a fürdőkádakra.
Beletelt egy percbe, mire felfogtam, miről beszél. Nem tudtam, miért, talán a színtelen, érzelemmentes szavaitól, a jelenettől, amely a fejemben lejátszódott, vagy az egész este sokkhatásától, de megszédültem. Megfordult velem a világ, a szívdobogásom a fülemben recsegett, és a linóleumpadlóra zuhantam.
Nem tudom, mennyi ideig voltam eszméletlen, de láttam, ahogy szétválik a függöny, épp abban a pillanatban, amikor Sam visszadőlt az ágyba, és visszahajtotta a kötést a nyakára. Aztán egy férfiápoló térdelt mellém, és segített felülni.
- Jól van?
Elájulhattam. Soha életemben nem ájultam még el. Lehunytam a szemem, aztán kinyitottam, mire az ápolónak egy feje lett a három helyett, amelyek egymás mellett lebegtek. Aztán elkezdtem hazudozni.
- Eszembe jutott a vér, amikor rátaláltam… jaj… - Elég bágyadt voltam, úgyhogy a jaj nagyon meggyőző volt.
- Ne gondoljon rá! - javasolta az ápoló nagyon barátságosan mosolyogva. A keze közelebb volt a mellemhez, mint ilyenkor szokás, ez a tény megszilárdította a megalázó tervet, ami épp akkor pattant ki a fejemből:
- Azt hiszem… egy nagyon kínos kérdést kell feltennem - motyogtam, és éreztem, hogy elvörösödöm. Legalább olyan rossz volt, mintha az igazat mondtam volna. - Kölcsönkérhetnék egy műtősruhát? Azt hiszem… az alsóneműm..,
- Ó - nyögött fel szegény ápoló. A kínos helyzetem feletti zavarát csak fokozta az előbbi flörtölő mosoly. - Igen. Hogyne. Máris jövök.
Ahogy mondta, néhány percen belül visszajött, kezében egy beteges zöld színű műtősruhával: - Kicsit nagy lesz, de vannak rajta madzagok, hogy,.. tudja.
- Köszönöm - motyogtam. - Öhm, lenne szíves? Itt átöltöznék. Ő úgysem figyel éppen - intettem Sam felé, aki meggyőzően adta a benyugtatózott pácienst. Az ápoló eltűnt a függöny mögött. Sam kinyitotta a szemét. Határozottan jól szórakozott.
- Azt mondtad annak a pasasnak, hogy összecsináltad magad? - suttogta.
- Fogd be - sziszegtem dühösen, és a fejéhez vágtam a műtősruhát. - Igyekezz, mielőtt rájönnek, hogy nem pisiltem be! De ezért jössz nekem eggyel.
Vigyorogva behúzta a műtősruha nadrágját a vékony kórházi takaró alá, és belebújt, aztán lerángatta a nyakáról a kötést és a karjáról vérnyomásmérő mandzsettát. Amint a mandzsetta az ágyra esett, letépte magáról a kórházi hálóinget, és felvette a ruha felsőrészét is. A monitor tiltakozva felsípolt, a kijelzőn kisimult a vonal, és jelentette a halálesetet az ápolószemélyzetnek.
- Ideje menni - mondta Sam, és kivezetett a függöny mögül. Amikor megállt, hogy gyorsan felmérje a szobát, már hallottam, ahogy az ápolók a függönyt zörgetik mögöttünk.
- Erős nyugtatót kapott - hallottam Sunny hangját a többieké fölött.
Sam megragadta a kezemet, és mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, kihúzott a folyosóra az éles fénybe. Most, hogy fel volt - csupán műtősruhába -, és nem fuldoklott a vérében, a szeme sem rebbent senkinek, amikor ellépkedtünk a nővérpult mellett a kijárat felé. Eközben láttam, hogy a benne lakó farkas folyamatosan elemzi a helyzetünket. Ahogy a fejét tartotta, elárulta, hogy hallgatózik, ahogy felszegte az állát, mutatta, hogy szimatol. Nyurga termetéhez, laza ízületeihez képest fürge volt, gyorsan utat talált a zűrzavarban, miközben átvágtunk az előcsarnokon.
Egy nyálas countryszám hallatszott a hangszórókból, miközben a tornacipőm surrogott a ronda, sötétkék, skót kockás szőnyegen. Sam csupasz talpa nem csapott zajt. Késő éjszaka volt, ezért üresen kongott az előcsarnok, még a recepciós sem volt a pultjánál. Annyira felszökött az adrenalin szintem, hogy úgy éreztem, repülni tudnék apa kocsijáig. Az agyam egy örökké fontoskodó sarka emlékeztetett rá, hogy fel kell hívnom a vontató céget, hogy hazahúzzák a saját kocsimat az út széléről. De nem igazán tudtam idegeskedni emiatt, mert csak Samre bírtam gondolni. A farkasom helyes pasivá változott, és a kezemet fogta. Meg tudtam volna halni a boldogságtól.
Aztán megéreztem Sam határozatlanságát. Megállt, a tekintete az üvegajtónak feszülő éjszakára szegeződött.
- Milyen hideg van odakint?
- Valószínűleg nem sokkal hidegebb, mint amikor behoztalak. Miért fontos ez?
Sam arca elsötétült.
- Épp a kettő között. Utálom az évnek ezt az időszakát. Meleg is lehet, de akár mínuszok is.
Hallottam a hangjában a fájdalmat.
- Fáj, amikor átváltozol?
Félrenézett.
- Most ember akarok lenni.
Én is azt akartam, hogy ember legyen.
- Beindítom az autót, és bekapcsolom a fűtést. Így csak egy pillanatig leszel a hidegben.
Kissé gyámoltalannak tűnt.
- De nem tudom, hová menjek.
- Normális esetben hol laksz? - kérdeztem. Féltem, hogy szánalmasat mond, például a városi hajléktalanszállót. Feltételeztem, hogy nem a szüleivel él, akik felvágták az ereit.
- Becknél, ő az egyik farkas. Ha épp ember, sokan nála lakunk, ha épp farkasbőrben van, a fűtés nincs bekapcsolva. Akkor viszont…
Megráztam a fejem és elengedtem a kezét.
- Nem. Hozom a kocsit, és hazajössz velem.
Elkerekedett a szeme.
- És a szüleid…?
- Amit nem tudnak, az nem fáj - mondtam, és kilöktem az ajtót. Sam összerezzent a hideg levegőtől és hátralépett az ajtóból. A teste köré fonta a karjait. Annak ellenére, hogy reszketett a hidegtől, ajkába harapva tétován rám mosolygott.
A sötét parkoló felé fordultam. Sokkal több volt bennem az élet és sokkal boldogabb voltam, mind addig bármikor. És sokkal jobban féltem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése