tizenötödik fejezet • Grace
6 °C
Arrafelé fordultam az ágyon, ahol ő feküdt a padlón. Sötét csomagot láttam, párnák és takarók fészkében. A jelenléte olyan furcsa és csodálatos volt, hogy az egész szobát betöltötte, szinte nekem feszült. Nem hittem, hogy el tudok aludni.
- Nem.
- Kérdezhetek valamit?
- Már megtetted.
Elgondolkodott.
- Akkor kérdezhetek két dolgot?
- Ez is megvolt.
Sam felmordult, és felém dobta az egyik kisebb díszpárnát. A párna sötét lövedékként átszelte a holdfényes szobát, és ártalmatlanul puffant a fejemen.
- Szóval egy okostojással van dolgom.
Vigyorogtam.
- Oké, jó leszek. Mit akarsz tudni?
- Megharaptak. - Nem kérdés volt. Hallottam a hangjában az érdeklődést, éreztem a feszültséget a testében a szoba másik feléről is. A takarómba burkolóztam, elrejtőztem az elől, amit mondani akart.
- Nem tudom.
Sam egy kicsit feljebb emelte a hangját.
- Hogyhogy nem tudod?
Vállat vontam, bár nem láthatta.
- Gyerek voltam.
- Én is gyerek voltam. De tudtam, mi történik. - Amikor nem válaszoltam, folytatta: - Te meg csak egyszerűen ott feküdtél. Nem tudtad, hogy meg akarnak ölni ?
Bámultam az éjszaka sötét négyszögét az ablakban, elvesztem farkas-Sam emlékében. A falka engem kerülgetett, nyelvek, mordulások, rántások. Egyikük hátramaradt, jéggel borított sörénye csillogott a nyakán, reszketve figyelt engem a hóban. Feküdtem a hidegben, a sötétedő, fehér ég alatt, és nem eresztettem a pillantását. Gyönyörű volt: vad és sötét, sárga szemében olyan kiismerhetetlen pillantással, amelyet nem fejthettem meg. És olyan illata volt, mint a többi farkasnak körülöttem - gazdag, nyers pézsmaillat. Még most is, ahogy a szobámban feküdt, éreztem a farkas illatát, pedig emberbőrt viselt.
Odakint mélyhangú, szenvedélyes vonítás csendült fel, majd még egy. Az éjszakai kórus rákezdett, és hiányzott közülük Sam panaszos, de attól még gyönyörű hangja, A szívem hevesen vert, meghatározhatatlan vágyakozás tört rám, és hallottam, hogy Sam halkan nyöszörög a padlón. Nyomorúságos hang volt, félúton az ember és a farkas között. Összezavart.
- Hiányoznak? - kérdeztem.
Sam kimászott a hevenyészett ágyból, és megállt az ablak mellett. Ismeretlen sziluett volt az éjszakában, nyurga testét ölelő karokkal.
- Nem. Igen. Nem tudom. Úgy érzem; mintha… beteg lennék. Mintha nem ide tartoznék. Ismerős érzés. Próbáltam kigondolni valamit, amivel vigasztalhatom, de semmi eredeti nem jutott eszembe.
- De ez vagyok én - folytatta, az állával a saját teste felé intve. Nem tudtam, hogy engem akart-e meggyőzni, vagy saját magát. Az ablaknál maradt, miközben a farkasok éneke olyan crescendóba csapott, amelytől könnybe lábadt a szemem.
- Gyere ide, beszélgessünk! - kértem, hogy elvonjam mindkettőnk figyelmét. Sam félig felém fordult, de nem láttam az arckifejezését. - Hideg van ott a padlón, és elfekszed a nyakadat is. Gyere fel ide!
- Mi van a szüleiddel? - kérdezte, ahogy a kórházban is. Megakartam kérdezni, miért aggódik miattuk annyira, amikor eszembe jutottak a szülei és a fényes, egyenetlen sebhelyek a csuklóján.
- Nem ismered a szüleimet.
- Hol vannak? - kérdezte.
- Szerintem kiállítás megnyitón. Anyukám művész.
- Hajnali három óra van - mondta kételkedve.
Hangosabban szólaltam meg, mint szerettem volna.
- Csak bújj be! Elhiszem, hogy rendesen fogsz viselkedni. És nem koszolod össze a lepedőt. - Amikor még mindig tétovázott, hozzátettem: igyekezz, elmúlik az éjszaka.
Sam szófogadóan visszaadta az egyik párnát a padlóról, de megint megtorpant az ágy túloldalán. A félhomályban ki tudtam venni komor arckifejezését. Tiszteletben tartotta az ágyam tiltott területét. Nem tudtam eldönteni, hogy a vonakodása elbűvöl-e vagy sért inkább, hiszen ezek szerint nem voltam elég jó nő ahhoz, hogy dühöngő bikaként vegye birtokba a matracomat.
Végül bemászott az ágyba. A deszkák megreccsentek a súlya alatt, megrándult az arca, de aztán elhelyezkedett az ágy legtávolabbi részén, még csak nem is a takaró alatt. Erősebben éreztem az enyhe farkas illatot, és furcsa elégedettséggel felsóhajtottam. Sam is nagyot szusszant.
- Köszönöm. - Udvariasan tudomásul vette, hogy az ágyamban fekhet.
- Szívesen.
Ekkor ütött szíven az igazság. Egy alakváltó fiú van az ágyamban.
De nem egy akármilyen alakváltó, srác volt, hanem a farkasom. Újra meg újra levetítettem magamban a képet, amikor a veranda lámpája kigyulladt, és először pillantottam meg. Az izgatottság és az idegesség furcsa keveréke bizsergett bennem.
Sam felém fordult, mintha az izgatottságom jelzőtüzet gyújtott volna a sötétben. Láttam, ahogy csillog a szeme a félhomályban egy méterre tőlem.
- Megharaptak. Neked is át kellett volna változnod, ugye tudod.
A képzeletemben a farkasok egy testet kerülgettek a hóban, szájuk széle véres volt, vicsorogtak a zsákmányuk fölött. Egyikük, kihúzta a testet a farkasok köréből. A fák között cipelte két lábon, amelyek emberi lábnyomokat hagytak a hóban. Tudtam, hogy elaludtam, felráztam magam; nem emlékeztem, válaszoltam-e Sam kérdésére.
- Néha azt kívánom, bárcsak átváltoztam volna.
Lehunyta a szemét. Mérföldekre volt tőlem az ágy túloldalán.
- Néha én is.
tizenhatodik fejezet • Sam
5 °C
Ott feküdtem a lány mellett, aki megmentette az életemet, és egyszerű emberi mivoltomat is diadalnak éreztem.
Az oldalamra fordultam, csak néztem, ahogy alszik, ahogy mély, egyenletes lélegzetvételei emelgetik az arcába hulló hajszálakat. Álmában tökéletes biztonságban érezte magát, egyáltalán nem nyugtalanította a jelenlétem. Ez is egy apró győzelemnek tűnt.
Amikor meghallottam, hogy az apja felkelt, tökéletes csendben feküdtem. A szívem gyorsan és csendesen vert, kész voltam lepattanni az ágy széléről, ha esetleg feljön felkelteni Grace-t, hogy induljon suliba. De aztán elment dolgozni a borókaillatú arcszeszfelhőben, amely az ajtó alatt hullámzott felém. Kicsivel később az anyja is elment, miután hangosan a konyha padlójára ejtett valamit, és kellemes hangon káromkodott, miközben becsukta maga mögött az ajtót. El sem akartam hinni, hogy nem néznek be Grace szobájába, hogy lássák, él-e még, tekintve, hogy nem látták, amikor hajnalban hazajöttek, De az ajtó csukva maradt.
Mindenesetre ostobán éreztem magam a műtősruhában, és haszontalan is volt a rémes köztes időjárásban, úgyhogy kisurrantam, amíg Grace aludt. Meg sem rezzent, amikor kimentem. A hátsó verendán megálltam, figyeltem a deres fűszálakat. Kölcsönvettem az apja gumicsizmáját, de a kora reggeli levegő csípte a meztelen bokámat. Már majdnem éreztem a változás hányingerét a gyomromban.
Sam, mondtam magamnak, hogy a testem is elhiggye. Sam vagy. Fel kellett melegednem, visszamentem hát a házba, hogy keressek egy kabátot. Istenverte időjárás! Mi lett a nyárral? Egy telepakolt szekrényben, amelyből régi emlékek és molyirtó szaga áradt, találtam egy bélelt, élénk kék színű dzsekit, amiben úgy festettem, akár egy léggömb, így hát több önbizalommal merészkedtem ki a hátsó udvarra. Grace apjának akkora lába volt, mint egy jetinek, ezért olyan kecsesen trappoltam az erdőben, akár egy jegesmedve a babaházban.
A hideg levegő ellenére, amely felhőcskékké változtatta a lélegzetemet, az erdő gyönyörű volt az évnek ebben a szakában. Élénk alapszínek mindenütt: a levelek elképesztő sárgája és vöröse, az ég búzakékje. Farkasként ezeket a részleteket sosem vettem észre. De ahogy biztos helyre elrejtett ruháim felé tartottam, hiányozni kezdtek azok a dolgok, amelyeket emberként nem tapasztalhattam meg. Bár az érzékeim így is élesek voltak, nem tudtam kiszagolni az állatok sok apró nyomát az aljnövényzetben; vagy az aznapi; langyosabb időjárás nyirkos ígéretét. Normális esetben hallottam a kocsik és teherautók ipari szimfóniáját a távoli országúton, és meg tudtam határozni minden jármű méretét és sebességét. De most csak az ősz füstös illatát éreztem, égő leveleket és félhalott fákat, és amit hallottam, az csak a távoli forgalom alig hallható duruzsolása volt.
Farkésként már azelőtt rég megéreztem volna, hogy Shelby közeleg, mielőtt meglátom. Most viszont nem. Amikor rájöttem, hogy valami jön; már kis híján, a nyakamon volt. A tarkómon égnek álltak a pihék, és az a nyugtalanító érzésem támadt, hogy a lélegzetem összekeveredik valaki máséval. Megfordultam, és megpillantottam. Nőstényhez képest nagy volt, fehér bundája közönségesnek és sárgásnak tűnt a napfényben. Alig néhány karcolással megúszta a vadászatot: Hátracsapott füllel, félrebillentett fejjel végigmérte nevetséges külsőmet.
- Csss! - mondtam, és nyitott kezem feléje nyújtottam, hogy ami kevés megmaradt az illatomból, azt érezze. - Én vagyok.
Undorral fintorgott, miközben lassan hátrált, és sejtettem, hogy megérezte Grace illatát is a bőrömön. Tudtam, hogy így van, hiszen érezni lehetett a szappanszagot a hajamon attól, hogy az ágyában feküdtem, a kezemen, ahol hozzám ért.
A szuka szemében óvatosság villant, tükrözve emberi vonásait.
Így volt ez velem meg Shelbyvel - nem is emlékszem rá, hogy volt-e olyan időszak, amikor nem álltunk hadilábon egymással. Én ragaszkodtam az emberi mivoltomhoz - és a megszállottságomhoz, ami Grace-t illette-, akár egy fuldokló, de Shelby szerette a felejtést, ami a farkasbőrrel járt. Persze neki volt is mit felejtenie.
Ott a szeptemberi erdőben tisztelettel voltunk egymás iránt. Shelby felváltva hegyezte a fülét felém és az erdő felé, több tucat hangot hallott, amelyek az én fülemet elkerülték, s az orra is dolgozott, felderítette, hol jártam azelőtt. Azon kaptam magam, hogy felidézem a száraz levelek érintését a talpamon és az éles, gazdag, álmosító őszi erdőillatot, amit farkasként éreztem.
Shelby a szemembe nézett - nagyon emberi gesztus volt, tekintve, hogy a falkában magas rangom volt, ezért csak Paul vagy Beck engedhette meg magának, hogy ilyen kihívást intézzen felém és az emberi hangján hallottam a fejemben, amit annyiszor kérdezett: Nem hiányzik?
Lehunytam a szememet, hogy ne lássam a pillantása élénkségét, és ne érezzem farkastestem emlékét, és helyette Grace-re gondoltam, aki a házban aludt. A farkaslétben semmi sem volt ahhoz fogható, amit Grace keze jelentett a kezemben. A gondolat azonnal dalszöveggé változott a fejemben.
Te vagy a második bőröm
nyaraim-teleim-őszöm
Kikelet átkelni érted
s e veszteség csodaszép, érzed?
Ahogy eltűnt, ugyanazzal a csendes titokzatossággal, amellyel előkerült, sebezhető állapotomra emlékeztetett. Gyorsan a rejtekhelyhez indultam a ruháimért. Évekkel azelőtt Beckkel darabonként cipeltük az öreg fészert a háza hátsó udvaráról egy erdőmélyi tisztásra.
Volt odabent egy kályha, egy akkumulátor, és több műanyag láda az oldalukra írt nevekkel. Kinyitottam a dobozt, amelyen az én nevem állt, és kivettem belőle a tömött hátizsákot. A többi ládában étel volt, takarók, tartalékelemek - felszerelés, hogy megbújhassanak, míg arra várnak, hogy a többiek is átváltozzanak - ; ám az én ládám meneküléshez volt összekészítve. Minden, amit itt tartottam, azt szolgálta, segítsen visszanyerni emberi formámat, amilyen gyorsan csak lehet, és ezt Shelby nem tudta megbocsátani.
Gyorsan átöltöztem a több réteg hosszú ujjú ingbe meg farmerba, és Grace apjának óriási gumicsizmáját is lecseréltem a gyapjúzoknimra és kopott bőrcipőmre. Magamhoz vettem a tárcámat, benne a nyári munkával keresett pénzemmel, és minden egyebet visszagyűrtem a hátizsákba. Amikor becsuktam a kunyhó ajtaját magam mögött, szemem sarkából fekete villanást láttam.
- Paul - szóltam, de a fekete farkas, a falkavezér eltűnt. Kételkedtem benne, hogy felismert: számára én is csak egy ember voltam,a halványan ismerős szagom ellenére. A tudás valami megbánásfélét keltett a torkomban. Tavaly Paul augusztus végéig nem változott vissza emberré. Idén talán egyáltalán nem változik vissza.
Tudtam, hogy az én változásaim is meg vannak számlálva. Tavaly júniusban változtam át, a tavalyelőtti tavaszhoz képest, amikor még hó volt a talajon. Ez ijesztően későn volt. És idén? Mikor kaptam volna vissza a testemet, ha Tom Culpeper nem lő meg? Nem is igazán értettem, hogyan adhatta vissza emberi formámat ebben a hideg időben az; hogy rám lőttek. Eszembe jutott, milyen hideg volt; amikor Grace mellém térdelt, és a nyakamra szorította azt a ruhát. A nyár már messze volt.
A törékeny falevelek ragyogó színei a kunyhó körül szinte kigúnyoltak. Azt bizonyították, hogy ez az év nélkülem élt és halt.
Hirtelen vérfagyasztó bizonyossággal értettem meg, hogy ez az utolsó évem.
Az, hogy csak most találkoztam Grace-szel, nagyon gonosz fintora a sorsnak.
Nem akartam belegondolni. Inkább visszakocogtam a házba, ellenőriztem, hogy Grace szüleinek autói még mindig nincsenek az udvaron. Bementem a házba, s egy pillanatig haboztam a hálószoba ajtaja előtt, aztán sokáig lebzseltem a konyhában, a szekrényeket nyitogattam, de nem voltam igazán éhes.
Ismerd be! Túl ideges vagy, hogy visszamenj. Nagyon szerettem volna ismét látni őt, ez a vasakaratú szellem kísértett évek óta az erdőben is. De féltem is, hogy talán megváltoztatja a dolgot, ha szemtől látom őt napfényben. Vagy ami még rosszabb, semmit nem változtat meg. Múlt éjjel kis híján elvéreztem a tornácán. Bárki megmentette volna az életemet. Ma már többet akartam, nem csak menedéket. De mi van, ha csak egy szörnyeteg vagyok a számára?
Isten teremtményei irtóznak tőled. El vagy átkozva. Maga vagy az Ördög. Hol a fiam? Mit tettél a fiammal? Lehunytam a szemem, és gondolkodtam, hogy a sokmás, elvesztett dolog között vajon miért nincsen ott a szüleim emléke?
- Sam?
Összerezzentem a nevem hallatára. Grace újra kiszólt a szobájából, kicsit hangosabban, de szinte még most is suttogott; szerette volna tudni, hol vagyok. Nem olyan volt a hangja, mintha félne.
Benyitottam hozzá, és körülnéztem. Az erős kora délelőtti fényben egy felnőtt szobáját láttam. Nem volt benne semmi a rózsaszín habosságból, nem voltak plüssállatok sem. Mintha Grace-nek sosem lett volna ilyesmije. A falakon fákat ábrázoló fotók lógtak egyforma fekete keretben, minden flanc nélkül. Mindenütt fekete bútorok álltak, szögletes, praktikusnak tűnő darabok. A törülközője és a mosdókesztyűje szépen összehajtva hevert a fiókos szekrény tetején egy óra - fekete-fehér volt ez is; csupa szabályos vonal - és egy kupac könyvtári könyv társaságában. A címekből ítélve a legtöbb ismeretterjesztő könyv volt meg detektívtörténet. Valószínűleg abécésorrendben vagy a vastagságuknak megfelelően elrendezve.
Megdöbbentett, hogy mennyire különbözünk. Úgy tűnt, Grace meg én tárgyak lennénk, ő egy bonyolult digitális óra, amelyet a londoni Világórához állítottak be tökéletes technikai
eljárásokkal, én pedig egy havazós gömb - összerázott emlékek egy üveggömbben.
Kétségbeesetten kerestem valamit, ami nem úgy hangzik, valami fajközi ragadozó akarná becserkészni.
- Jó reggelt - nyögtem ki végül.
Grace felült. A haja a feje egyik oldalán boglyas volt, a másikon lelapult, sötét szeme teli volt őszinte örömmel.
- Hát még itt vagy! Ó ! És van ruhád. Úgy értem a műtősgönc helyett.
- Elmentem értük, amíg aludtál.
- Hány óra van? Jaj…! Eléggé elkéstem a suliból, nem?
- Tizenegy.
Grace felmordult, aztán megvonta a vállát.
- Tudod mit? Nem hagytam ki egyetlen órát sem, mióta elkezdtem a középiskolát. Tavaly még díjat is kaptam ezért. Meg egy ingyen pizzát vagy ilyesmit. - Kimászott az ágyból. Csak most; a napfényben vettem észre, hogy milyen feszes és kibírhatatlanul szexi a pántos top, amiben aludt. Elfordultam.
- Ne légy már olyan szemérmes. Nem vagyok meztelen. - Megállt a szekrénye előtt és ravasz pillantással visszanézett rám. - Nem láttál meztelenül, ugye?
- Nem! - A válaszom határozottan gyors volt.
Vigyorgott a hazugságon, és kihúzott egy farmert a szekrény aljábó1.
- Nos, ha most sem akarsz, jobb, ha elfordulsz.
Lefeküdtem az ágyra és a hűvös, Grace illatú párnába temettem az arcomat. Hallgattam a suhogást, ami az öltözködését kísérte, a szívem ezerrel vert. Bűnbánóan felsóhajtottam. Képtelen voltam hazudni. - Nem akartam.
A matrac felnyögött, ahogy Grace rávetette magát. Az arca közel volt az enyémhez.
- Mindig mentegetőzöl?
A hangomat elfojtotta a párna.
- Próbálom elérni, hogy illedelmesnek tarts. Ha elmondom, hogy láttalak pucéran, amikor egy másfajta lény voltam, az nem segít.
Felnevetett.
- Enyhítő körülménynek tudom be, hogy behúzhattam volna a függönyt.
Hosszú csend következett, tele ezer kimondatlan üzenettel. Éreztem izgalmas illatfoszlányait a bőréről, és a matrac a fülemhez sodorta a szíve gyors dobbanásait. A számnak nagyon könnyű lett volna az ajkaihoz vezető néhány centit megtennie. Mintha reménykedést hallottam volna a szívdobbanásaiban: csókolj meg, csókolj meg, csókolj meg! Általában jó voltam mások érzéseinek felismerésében, de Grace mellett mindent, amit gondoltam, elhomályosítottak a vágyaim.
Halkan felkuncogott. Szörnyen édes kis hang volt, és teljesen ellenkezett azzal, amit gondoltam róla.
- Éhen halok - mondta végül. - Menjünk, keressünk valami reggelit. Vagy azt hiszem inkább ebédet.
Felkeltem az ágyból, ő pedig utánam. Éreztem a kezét a hátamon miközben kifelé tolt a hálószobából. Kimentünk a konyhába.
A tornác üvegajtaján át beeső, túl erős napfény visszaverődött a fehér pultról és a konyhakőről, fehér fénybe burkolva kettőnket. A korábbi szekrénynyitogatás után már tudtam, hol keressem a reggelihez valókat, ezért elkezdtem előszedni őket.
Grace árnyékként követett a konyhában, az ujjai rá-rátaláltak a könyökömre, a tenyere röviden a hátamra simult, mindig talált ürügyet, hogy hozzám érhessen. A szemem sarkából láttam, hogy szégyentelenül bámul, amikor azt hiszi, nem figyelek. Olyan volt, mintha át sem változtam volna, mintha még mindig az erdőből nézném őt, ő pedig imádattal bámulna a gumiabroncs hintajáról.
Leváltván bőrömet
csak a pillantásom marad,
min át fejembe láthatsz:
Enyémnek tudd magad!
Grace rám nevetett.
- Hogy reggelit csinálsz nekem.
Túl egyszerű válasz volt, nem voltam biztos benne, hogy értettem. Kizárt dolog, hogy igaz legyen, hiszen a saját fejemben is ezernyi gondolat verseng ugyanabban a pillanatban.
- És még mire?
- Hogy ez nagyon édes tőled. Hogy remélem, tudod, hogy kell tojást sütni. - A pillantása a serpenyőről a számra kúszott, csak egy pillanatra, és máris tudtam, hogy nem csak a tojásra gondolt. Elviharzott és leeresztette a redőnyt, amitől azonnal megváltozott a hangulata. - És hogy túl világos van itt.
A redőnyön átszűrődő napfény vízszintes csíkokat festett barna szemére és a szája egyenes vonalára.
Visszafordultam a rántottához és épp, amikor a pirítós kiugrott a gépből, egy tányérra tettem: Grace-szel egyszerre nyúltunk a kenyér után. Tökéletes hollywoodi jelenet volt, amikor két kéz összeér, és tudod, hogy a szereplők meg fogják csókolni egymást. Csakhogy ezúttal két karommal véletlenül a pulthoz szorítottam, amikor a kenyérért nyúltam, és a hűtőszekrény szélének támaszkodva előrehajoltam. Annyira szégyelltem az ügyetlenségemet, hogy fel sem ismertem a pillanatot, amíg meg nem láttam, hogy Grace lehunyt szemmel a száját nyújtja.
Megcsókoltam. Semmi vadállati, a szám épp hogy súrolta az ajkait. Még ott, abban a pillanatban elemeztem a csókot: a lehetséges reakcióit, a lehetséges értelmezését, ahogyan a borzongás végigfut a bőrömön, a másodperceket, az ajkam érintése és a szeme kinyitása között.
Rám mosolygott. A szavai gúnyosak voltak, de a hangja gyengéd:
- Ez minden? - Újból az ajkához ért a szám, de ezúttal egészen más volt. Hat éve váratott magára. Narancs és vágy izét éreztem a csókomtól életre kelt ajkán. Az ujjai végigfutottak a halántékomon, és a hajamba túrtak, mielőtt átölelte volna a nyakamat. A keze élő volt és hűvös a bőrömön. Vad voltam és szelíd, egyszerre szaggatott ronggyá és gyűrt a létezésbe. Emberi életemben először nem kószáltak el a gondolataim, hogy dalt írjanak, vagy elraktározzák a pillanatot, hogy később felidézhessem. Életemben először.
Itt voltam
és nem máshol.
Aztán kinyitottam a szemem, és csak Grace volt meg én - semmi más, csak Grace és én -, ő összeszorította a száját, mintha a csókomat tartotta volna magában, én pedig magamhoz öleltem a pillanatot, amely olyan törékeny volt, akár egy kismadár a tenyeremben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése