tizenhetedik fejezet • Sam
15 °C
A jelenlegi üvegdarabban egy öreg Broncóban ültünk egy lepusztult, túl nagy autókereskedésben, a külvárosban. Úgy tűnt, mintha kezdene összeállni a teljes kép, valami olyasminek a képe, amiről eddig azt gondoltam, nem lehet az enyém.
Grace elgondolkodó, gyengéd érintéssel simította végig a Bronco kormányát, aztán hozzám fordult.
- Játsszunk kérdezz-feleleket!
Lehunyt szemmel hátradőltem az anyósülésben, hagytam, hogy a délutáni nap perzseljen a szélvédőn keresztül. Jó érzés volt.
- Nem kellene megnézni a kocsikat? Tudod, az autóvásárlás abból áll, hogy… nézelődsz.
- Nem vagyok valami jó vásárló - mondta Grace. - Csak megnézem, mi kell, aztán viszem.
Nevettem. Kezdtem megérteni, hogy mennyire Grace-es ez a kijelentés.
Összehúzta a szemét, és tettetett idegességgel keresztbe fonta karját.
- Szóval, a kérdések. Nem lehet passzolni.
Kilestem az ablakon, hogy meggyőződjem róla, hogy a tulajdonos még nem tért vissza Grace lerobbant kocsijával - Mercy Fallsbari az elromlott autókat elvontató és a használtautó-kereskedés egy és ugyanaz.
- Oké. De jobb, ha nem teszel fel kínos kérdéseket.
Grace kicsit közelebb csúszott hozzám az egybeépített ülésen, és felvette testtartásom tükörképét. Mintha ez lett volna az első kérdés: a combja az enyémhez simult, a vállunk összeért, szorosan befűzött cipőbe bújtatott lába az én viseltes bőrcipős lábam mellett pihent.
Szótlan válaszként sebesen vert a szívem.
Grace hangja tárgyilagos volt, mintha nem tudta volna, milyen hatással van rám.
- Tudni akarom, mitől leszel farkas.
Egyszerű kérdés volt.
- Amikor a hőmérséklet alacsony, farkassá változom. Amikor éjjel hideg van, nappal pedig felmelegszik az idő, már érzem közeledni, és végül, amikor elég hideg lesz, tavaszig farkasbőrbe bújok.
- A többiek is?
Bólintottam.
- Minél hosszabb ideig vagy farkas; annál melegebbnek kell lennie, hogy emberré változz. - Hallgattam egy pillanatig, azon gondolkodva, hogy most kell-e elmondanom. - Senki nem tudja, hány éve van, hogy oda-vissza változzon. Ez minden farkasnál más.
Grace csak nézett rám, ugyanazzal a hosszú pillantással, mint valamikor a hóból. Ezúttal sem tudtam többet kiolvasni a tekintetéből, mint akkor. Éreztem; ahogy a torkom összeszorul a várakozástól, hogy mit válaszol, de megkegyelmezett, és mást kérdezett.
- Hányan vagytok?
Nem voltam biztos benne, mert sokan már nem változtak emberré.
Húsz körül.
- Mit esztek?
- Kölyöknyuszikat - feleltem. Grace szeme összeszűkült, hát rávigyorogtam. - Felnőtt nyuszikat is. Esélyegyenlőségre törekszem a nyuszievésben.
Nem hagyott ki egy pillanatra sem.
- Mi volt az arcodon aznap éjjel, amikor megengedted, hogy megöleljelek? - A hangja ugyanolyan volt, de a szeme körül valahogy megfeszült a bőr, mintha nem igazán akarta volna hallani a választ.
Küzdöttem, hogy visszaemlékezzek arra az estére - az ujjaira a sörényemen, a lélegzetére, amely az arcom szőrét borzolta, a örömre, amit a közelsége okozott. A fiú. Akit megharaptak. Arra kíváncsi valójában.
- Arra gondolsz, hogy véres volt az arcom?
Grace bólintott.
Egyik részem kicsit szomorú volt, amiért ezt kellett kérdeznie tőlem, de természetesen megtette. Minden oka megvolt rá, hogy ne bízzon bennem.
- Nem az övé volt.., nem a srácé.
- Jacknek hívják.
- Jack - ismételtem. - Tudtam, hogy megtámadták, de nem voltam ott. Mélyebbre kellett ásnom az emlékeim között, hogy rájöjjek, honnan volt a vér a pofámon aznap. Emberi agyam logikus magyarázat után kutatott - nyúl, szarvas, elütött állat. Minden gondolatom erősebb volt, minta farkasemlékek. Végül megtaláltam a választ, bár nem voltam rá büszke. - Egy macskáé volt. A vér. Elkaptam egy macskát.
Grace fellélegzett.
- Nem zaklat fel, hogy macska volt? - kérdeztem.
- Enned csak kell. Ha nem Jack vére volt, azt sem bánom, ha kengurué - felelte. De világos volt, hogy még mindig Jacken jár az esze. Megpróbáltam visszaemlékezni arra a kevésre, amit tudtam a támadásról, és utáltam, hogy rosszat gondol a falkámról.
- Provokálta őket - mondtam.
- Mit csinált? De hát nem voltál ott, nem?
Megráztam a fejem, és próbáltam elmagyarázni.
- Mi, illetve a farkasok, képek útján tudunk kommunikálni. Nem valami bonyolult dolog. És nem is működik túl nagy távolságból. De ha egymás közelében vagyunk, meg tudunk osztani képeket egymással. Így hát a farkasok, akik megtámadták Jacket, megmutatták nekem a képeket.
- Olvastok egymás gondolataiban? - kérdezte Grace hitetlenkedve.
Nyomatékosan nemet intettem.
- Nem. Én… nehéz ezt elmagyarázni ember… Samként. Egyfajta beszéd ez, de amikor farkas vagyok, másképp működik az agyam. Valójában nincsenek elvont fogalmaim. Az olyan dolgok, mint az idő, a nevek és a bonyolult érzelmek nem léteznek. Tényleg csak arra való, hogy tudjunk vadászni, és figyelmeztessük egymást a veszélyre.
- És mit láttál Jackkel kapcsolatban?
Lesütöttem a szemem. Furcsa érzés volt emberi testben felidézni farkas énem emlékeit. Átlapoztam a fejemben az elmosódott képeket, felismertem, hogy a farkasok testén lévő vörös foltok golyó ütötte sebek, és hogy a szájukon Jack vére van.
- Némelyik farkas mutatott valamit, amivel rájuk lőtt. Egy… pisztolyt? Egy gázpisztoly lehetett nála. Piros trikóban volt. - A farkasok nem látják jól a színeket, de a vöröset látjuk.
- Miért tette volna?
- Nem tudom - ráztam meg a fejem. - Ilyesmit nem beszélünk meg egymás között.
Grace hallgatott, még mindig Jackre gondolt. Ültünk néma csendben, amíg el nem kezdtem gondolkodni rajta, hogy felzaklattam-e.
Aztán megszólalt:
- Szóval a karácsonyi ajándékok kibontásáig sosem jutsz el.
Ránéztem, nem tudtam, mit feleljek. A karácsony olyasmi volt, ami egy másik életben történt. A farkasok előtt.
Grace lenézett a kormányra.
- Csak az jutott eszembe, hogy nyáron sosem láttalak, de mindig szerettem a karácsonyt, mert tudtam, hogy ott leszel. Az erdőben. Farkasként. Gondolom azért, mert hideg van, igaz? Viszont ez azt jelenti, hogy sosem kapsz karácsonyi ajándékot.
Megráztam a fejemet. Legutóbb ráadásul túl korán változtam farkassá, még a karácsonyi dekorációt sem tették fel az üzletekben.
Grace összeráncolt szemöldökkel nézte a kormányt. - Szoktál rám gondolni, amikor farkas vagy?
Amikor farkas voltam, egy fiú emléke voltam, aki jelentés nélküli szavakért küzdött. Nem akartam elmondani az igazságot: hogy nem emlékeztem a nevére.
- A szagodra gondolok - mondtam őszintén. Megfogtam és orromhoz emeltem néhány hajtincsét. A samponja illata a bőre illatára emlékeztetett. Nyeltem egyet és elengedtem a haját. A tincsek visszahullottak a vállára.
Grace tekintete követte a kezemet a vállától az ölembe, és láttam, hogy ő is nyel egyet. A nyilvánvaló kérdés - hogy mikor változom vissza - ott függött közöttünk, de egyikünk sem öntötte szavakba. Még nem készültem fel rá hogy elmondjam. Sajgott a mellkasom a gondolattól, hogy mindezt itt kell majd hagynom.
- Szóval - kezdte megint, a kezét a kormányra helyezve - ; tudsz vezetni?
Elővettem a tárcámat a farmerom zsebéből, és átnyújtottam neki.
- Minnesota Állam szerint igen.
Kinyitotta a tárcámat és a kormány fölé tartva felolvasta a jogosítványomban álló nevet:
- Samuel K. Roth. Ez egy érvényes jogsi - tette hozzá meglepetten - Akkor mégis valódi vagy.
- Kételkedtél benne? - nevettem.
Válasz helyett Grace visszaadta a tárcámat, és azt kérdezte:
- Ez az igazi neved? Nem kéne halottnak lenned, mint Jacknek?
Nem voltam benne biztos, hogy beszélni akarok erről, de azért válaszoltam:
- Nem ugyanolyan volt. Nem haraptak meg nagyon, és pár idegen megmentett, hogy ne hurcoljanak el. Nem nyilvánítottak halottnak, ahogy Jacket. Tehát igen, ez az igazi nevem.
Grace elgondolkodott, és kíváncsi lettem, mire gondol. Aztán hirtelen, sötét arckifejezéssel rám nézett:
- A szüleid tudják, mi vagy ugye? Ezért akartak…
Elhallgatott és félig lehunyta a szemét. Láttam, hogy nagyot nyel.
- Utána hetekig beteg az ember - folytattam, hogy ne kelljen befejeznie a mondatot. - Gondolom a fertőzéstől. Miközben a méreg átváltoztat. Folyton átváltoztam, farkassá és vissza, mindegy, milyen idő volt. - Elhallgattam. Az emlékek úgy villantak fel a fejemben, mint a valaki más által készített fényképek. - Azt hitték, megszállt az ördög. Aztán felmelegedett az idő, és stabilizálódott a helyzet, ők meg azt gondolták, hogy meggyógyultam. Megmenekültem. Télig. Egy ideig próbálták rávenni az egyházat, hogy tegyenek valamit. Végül úgy döntöttek, hogy ők maguk cselekszenek. Most mindketten az életfogytiglanijukat töltik. Nem jöttek rá, hogy minket nehezebb megölni, mint a többi embert.
Grace arca elzöldült, a kormányt markoló ujjai elfehéredtek:
- Beszéljünk valami másról.
- Sajnálom - mondtam, és komolyan is gondoltam. - Beszéljünk a kocsikról. Ez itt a jövendőbelid? Mármint, ha rendesen működik. Semmit sem tudok az autókról, de legalább tudok úgy tenni, mintha. A „rendesen működik” úgy hangzik, mintha tudnám, miről beszélünk, nem?
Grace megragadta a témát, és megsimogatta a kormányt.
- Nagyon tetszik.
- Nagyon ronda - szóltam nagylelkűen. - De úgy néz ki, hogy a havat simán körberöhögi. És ha elütsz egy szépi tett ülésen, és könnyedén a combomra tette a kezét. Egy centire volt tőlem, elég közel, hogy érezzem a lélegzete forróságát az ajkamon. Elég közel, hogy érezzem, arra vár,hogy én is közelebb hajoljak.
A fejemben. Grace a hátsó udvaron áll,
A fejemben megjelent a kép, ahogy Grace a hátsó udvaron áll, kinyújtott kézzel, engem hívogatva. De nem mehettem. Akkor egy másik világban voltam, amely azt követelte, hogy távolságot tartsak.
Akaratlanul is azon kezdtem gondolkodni, hogy vajon abban a világban, azok szerint a szabályok szerint élek-e.
Az emberi bőr gúnyolódott rajtam, olyan gazdagsággal kecsegtetett, ami az első fagyra köddé válik.
Elhúzódtam tőle és félrenéztem, hogy ne lássam a csalódottságát. A csend vastagon borult ránk.
- Meséld el mi volt, miután megharaptak - kértem, csakhogy mondjak valamit. - Beteg voltál?
Grace hátradőlt az ülésen és felsóhajtott. Vajon hányszor okoztam már csalódást neki?
- Nem tudom. Mintha nagyon régen történt volna. Azt hiszem… talán. Emlékszem, hogy influenzás voltam utána.
Miután megharaptak, én is megbetegedtem: Kimerültség, hőhullámok, hidegrázás, hányinger égett a torkomban, és fájtak a csontjaim a változástól.
Grace vállat vont.
- Abban az évben volt, amikor véletlenül bezártak a kocsiba. Egy vagy két hónappal a támadás után történt. Tavasz volt, de nagyon meleg. Apa magával vitt, amikor e1 kellett intéznie pár dolgot, gondolom, még túl kicsi lehettem, hogy magamra hagyjon otthon. - Rám lesett, hogy figyelek-e. Figyeltem.
- Mindegy, influenzás voltam, szerintem kába is az alvástól. Hazafelé elaludtam a hátsó ülésen.., és a következő dolog, amire emlékszem, hogy kórházban vagyok. Azt hiszem, apa hazaért, kivette a cuccot a kocsiból, engem meg ott felejtett. Szerintem rám zárta a kocsit. Azt mondták, megpróbáltam kijutni, de erre nem emlékszem. A kórházon kívül nem emlékszem semmire. A nővér azt mondta, hogy a legforróbb májusi nap volt, amit Mercy Fallsban féljegyeztek. Az orvos szerint a hőség miatt meg kellett volna halnom; úgyhogy csodagyerek vagyok. Ennyit a felelősségteljes szülői magatartásról.
Hitetlenkedve megráztam a fejemet. A beálló rövid csendben észrevettem a megrökönyödött arckifejezését, és eszembe jutott, hogy komolyan megbántam, hogy nem csókoltam meg egy perccel azelőtt. Azt gondoltam, megkérem: Mutasd, mire gondoltál korábban, amikor az első ülést dicsérted! De nem tudtam elképzelni, ahogy kiejtem a számon a szavakat, úgyhogy inkább csak megfogtam a kezét, és végigcirógattam a tenyerét és az ujjai közét, végigrajzoltam a vonalakat a kezén, hogy a bőröm megjegyezze az ujjlenyomatát.
Grace halk, elégedett hangot hallatott és lehunyta a szemét, miközben az ujjaim finom köröket írtak le a tenyerén. Valahogy ez majdnem jobb volt, mint csókolózni.
Mindketten összerezzentünk, amikor valaki megkocogtatta az ablakot a fejem mellett. A vontató vezetője és a kereskedés tulajdonosa állt ott, és minket nézett. A hangja fojtottan hallatszott be az üvegen át.
- Megtalálták, amit kerestek?
Grace leeresztette az ablakot. A férfihoz beszélt, de rám nézett átható pillantással, amikor válaszolt:
- Abszolúte
tizennyolcadik fejezet • Grace
3 °C
Mielőtt megint elaludtam volna, a lélegzetem lelassult, egyszer vettünk levegőt, és egy rövid, égető gondolat jelent meg a fejembe:
Enélkül nem lehet élni.
Kell, hogy legyen gyógymód.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése