tizenkilencedik fejezet • Grace
22 °C
AZ ÉVSZAKHOZ KÉPEST JÓ IDŐ VOLT, túl szép, hogy iskolába menjek, de nem hagyhattam ki még egy napot alapos indok nélkül. Nem nagyon maradtam volna le, de ha egy bizonyos ideig az ember egyáltalán nem hiányzik, feltűnő lesz, ha egyszer mégis. Rachel már kétszer hívott, és hagyott egy baljós üzenetet, hogy rossz nap ez a lógásra, Grace Brisbane. Olivia a veszekedésünk óta nem keresett, ezért úgy gondoltam, nem vagyunk beszélő viszonyban.
Sam elvitt suliba a Broncóval, én pedig út közben lázasan igyekeztem megírni a nyelvtanleckét, amit előző nap nem csináltam meg. Amikor leparkoltunk, kilöktem az ajtót. A szokatlanul meleg levegő beszökött a kocsiba. Sam félig behunyt szemmel a nyitott ajtó felé fordította az arcát.
- Imádom ezt az időjárást. Annyira önmagam vagyok.
Miközben figyeltem, ahogy sütkérezik, millió mérföldre a téltől, nem tudtam elképzelni, hogy elhagyhat. Az emlékezetembe véstem az orra hajlott vonalát, hogy legyen miről ábrándozni nap közben. Egy pillanatra irracionális bűntudatom támadt, hogy a Sam iránt táplált érzelmeim elnyomták a farkasom iránti szeretetet, aztán eszembe jutott, hogy ő a farkasom. Megint elfogott az a furcsa érzés, hogy létezésének ténye kihúzza alólam a talajt, aztán azonnal meg is könnyebbültem. A megszállottságom annyira… könnyű lett. Az egyetlen dolog, amit meg kellett magyaráznom a barátaimnak, honnan jött a fiúm.
- Azt hiszem, mennem kell - mondtam. - De nem akarok.
Sam kinyitotta a szemét és rám nézett.
- Itt leszek, amikor visszajössz, ígérem - mondta. - Használhatom a kocsidat? Szeretném megnézni, hogy Beck ember-e még, és ha nem, bekapcsolva maradt-e a házban az áram- tette hozzá. Bólintottam, de reméltem, hogy Beck házában nincs villany. Valahogy szerettem volna, hogy Sam az ágyamban aludjon, ahonnan nem tud eltűnni, mint egy álom, aki volt. Kimásztam a Broncoból a hátizsákommal.
- Ne gyűjts büntetőcédulákat, versenyző.
Miközben megkerültem az autót, Sam leeresztette az ablakot.
- Hé!
- Mi van?
- Gyere csak ide, Grace - hívott szégyellősen. Mosolyogtam a nevem hallatán, és amikor rájöttem, mit akar, egyre szélesebben vigyorogtam. Az óvatos csók nem bolondított meg, ahogy kinyitottam a számat az ajkainak, felsóhajtott és elhúzódott. - Elkésel a suliból.
A világ tetején ültem.
- Visszaérsz háromra?
- Ki nem hagynám.
Figyeltem, ahogy kiáll a parkolóból, és máris éreztem, milyen hosszú lesz a nap.
Egy füzet csapott a karomra.
- Ez meg ki volt?!
Rachel felé fordultam és próbáltam kitalálni valamit, ami nem az igazság.
- Aki behozott?
Rachel nem erőltette a dolgot, leginkább azért, mert az esze már máshol járt. Megragadta a könyökömet, és az iskola felé kezdett kormányozni. Biztosan, egész biztosan kell, lennie valami túlvilági jutalomnak, amit azért kapok majd, hogy egy ilyen gyönyörű napon bementem a suliba, a kocsimban Sammel. Rachel megrángatta a karomat, hogy figyeljek oda.
- Grace! Koncentrálj! Tegnap egy farkast láttak az iskola előtt. A parkolóban. Mindenki látta, amikor vége volt a tanításnak.
- Micsoda? - Visszanéztem a parkolóra a vállam fölött, próbáltam odaképzelni a farkast az autók közé. Az elszórtan nőtt fenyőfák nem tartoztak a Boundary-erdőhöz; a farkasnak több utcán és udvaron kellett átkelnie, hogy ide jusson. - Hogy nézett ki?
- A farkas? - meredt rám Rachel furán.
Bólintottam.
- Ahogy egy farkas szokott. Szürke volt. - Rachel hervasztó pillantás kíséretében vállat vont. - Nem tudom, Grace. Kékesszürke? Piszkos, és horzsolások voltak a vállán. Csenevész volt.
Szóval Jack volt az. Biztosan ő volt.
- Jó nagy rumli lehetett - mondtam.
- Bizony, látnod kellett volna, farkaslány. Komolyan. Hála istennek senki nem sérült meg, de Olivia halálra rémült. Az egész iskola halálra rémült. Isabel teljesen behisztizett, hatalmas jelenetet rendezett. - Rachel megszorította a karomat. - Amúgy miért nem vetted fel tegnap a telefont?
Beléptünk az iskolába, a balzsamos időben nyitva voltak az ajtók.
- Lemerült.
Rachel pofát vágott és felemelte a hangját, hogy az odabent nyüzsgő diákokat túlharsogja.
- Beteg vagy? Nem hittem volna, hogy megérem a napot, amikor nem jössz suliba. A parkolóban farkasok mászkálnak, te meg nem jössz iskolába… azt hittem, itt a világ vége. Már vártam a véres esőt.
- Azt hiszem, elkaptam valami egynapos vírust - feleltem.
- Hűha, akkor inkább ne érjek hozzád? - nyafogott, de ahelyett, hogy eltávolodott volna, vigyorogva meglökött a vállával. Nevettem, és ellöktem magamtól. Közben megpillantottam Isabel Culpepert. Lehervadt a mosoly az arcomról. Az egyik ivókút mellett támasztotta a falat görnyedten. Először azt hittem, a mobilját nézi, de aztán rájöttem, hogy semmi sincs a kezében, csak a padlót bámulja. Ha nem lett volna jégkirálynő, azt gondoltam volna, hogy sír. Azon gondolkoztam, hogy beszélni kellene vele.
Mintha olvasott volna a gondolataimban, felnézett, és a pillantása, amely ugyanolyan volt, mint Jacké, találkozott az enyémmel. Láttam a tekintetében a kihívást: bámulsz Most meg mit, bámulsz, mi?
Gyorsan félrenéztem, és továbbsétáltam Rachellel, de a kimondatlan szavak tovább nyomasztottak.
huszadik fejezet • Sam
4 °C
Évek óta nem gondoltam Christára, de mióta Grace homlokráncolva beszámolt Jack ólálkodásáról, minden eszembe jutott.
Eszembe jutott a nap, amikor utoljára találkoztam vele. Veszekedtek Beckkel a konyhában, a nappaliban, az előszobában, aztán megint a konyhában; úgy vicsorogtak és kiabáltak egymással, mint az acsarkodó farkasok. Fiatal voltam, úgy nyolc éves lehettem, Beck óriásnak tűnt a szememben - szigorú, dühös isten volt, aki alig tudta visszafogni a haragját. Körbe-körbe jártak a házban Christával, az erős felépítésű fiatal nővel, akinek az arca kipirult a haragtól.
- Megöltél két embert, Christa! Mikor szándékozol szembenézni ezzel?
- Megöltem? Megöltem? - kiáltotta a lány élesen, a hangja olyan volt a fülemnek, mint karmok az üvegen. - És velem mi lesz? Nézz rám! Vége az életemnek!
- Nincs vége - csattant fel Beck. - Még lélegzel, nem igaz? Ver a szíved? Ezt nem mondhatod el a két áldozatodról.
Emlékeztem, ahogy hátrahőköltem Christa hangjától - alig érthető torokhangú sikoly volt.
- Ez nem élet!
Beck őrjöngött. Önzőséget, felelősséget emlegetett, a lány pedig káromkodások olyan özönével vágott vissza, hogy sokkot kaptam, sosem hallottam ilyen szavakat azelőtt.
- Mi van a fickóval a pincében? - csattant fel Beck. Pont a hátát láttam egy jó kilátást nyújtó helyről az előszobából.
- Megharaptad, Christa. No, az ő élete aztán tényleg tönkrement! És megöltél két embert. Csak mert csúnyán szóltak hozzád. Elvárom, hogy mutass némi megbánást. A pokolba is, garanciát akarok arra, hogy ez többé nem fog megtörténni!
- Miért ígérnék meg bármit is? Mit adtál te nekem? - vicsorgott Christa. A válla előregörnyedt és reszketett. - Ti nevezitek magatokat falkának? Ez csak egy banda. Egy szekta. Undorítóak vagytok! Azt csinálok, amit akarok. Úgy fogok élni, ahogy én akarok.
Beck hangja iszonyúan, iszonyúan kiegyensúlyozott volt. Emlékeztem, hogy hirtelen sajnálni kezdtem Christát, mert amikor Beck hangja nem volt dühös, az volt a lehető legrosszabb.
- Ígérd meg, hogy nem fog újra megtörténni!
A lány egyenesen rám nézett… nem, nem is rám. Keresztülnézett rajtam. Az esze valahol máshol járt, elmenekült az átváltozó teste valóságából. Láttam, ahogy a homloka közepén kidagad egy ér, és észrevettem, hogy a körmei karmokká alakulnak.
- Semmivel nem tartozom neked. Menj a pokolba!
Beck nagyon nyugodtan így szólt:
- Tűnj el a házamból!
Christa elment. Úgy vágta be maga mögött az ajtót, hogy a konyhaszekrényben csörömpöltek az edények. Néhány pillanat múlva hallottam, hogy megint nyílik és csukódik az ajtó ezúttal halkabban, amikor Beck a lány után ment.
Emlékeztem, hogy elég hideg volt odakint, én pedig féltem, hogy Beck átváltozik, és magamra hagy télre a házban. Annyira féltem, hogy a nappaliba futottam az előszobából, épp, amikor egy hangos roppanást hallottam.
Beck halkan visszajött a házba. Reszketett a hidegtől és az átváltozás fenyegetésétől. Óvatosan az üvegpultra tette a fegyverét. Aztán észrevette, hogy a nappaliban állok, karba tett kézzel, az ujjaim a felkaromat markolták.
Még emlékeztem a hangjára, ahogy figyelmeztetett:
- Ne nyúlj hozzá, Sam! - Üres. Zaklatott. Az irodájába ment, és a karjára hajtott fejjel ült a nap hátralévő részében. Alkonyatkor Ulrikkal kimentek, halkan, fojtott hangon beszélgettek. Az ablakon át láttam, ahogy Ulrik kihoz egy ásót a garázsból.
Most pedig Grace ágyában fekszem, és valahol odakint ott van Jack. A dühös emberből nem lesz jó vérfarkas.
Míg Grace iskolában volt, elautóztam Beck házához. A kocsibeálló üres volt és az ablakok sötétek. Nem tudtam rászánni magam, hogy bemenjek és megnézzem, mióta állhat üresen a ház. Beck nélkül, aki szavatolta a falka biztonságát, ki tarthatta volna kordában Jacket?
A felelősség nem szívesen fogadott érzése kezdte kaparni a torkomat. Becknek volt mobiltelefonja, de nem jutott eszembe a száma, akárhányszor is kutattam át az emlékeimet. A párnához szorítottam az arcomat és imádkoztam, hogy Jack ne harapjon meg senkit, mert nem hittem, hogy elég erős vagyok ahhoz, hogy megtegyem, ami szükséges.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése