huszonnegyedik fejezet • Sam
14 °C
- Mmmmh - morogta Grace közömbösen, és az álláig húzta a karót. - Csapd le, légy szíves! Felkelek. Csak… egy perc. A másik oldalára fordult, szőke feje alig látszott ki a paplan alól, belesüppedt az ágyba, mintha összenőtt volna a matraccal.
Hát ez az. Ő aludt, én meg nem.
Nekidőltem az ágytámlának, és hagytam, hogy mellettem feküdjön melegen, álomba merülve még néhány percig. Óvatosan megcirógattam a haját, a homlokát, a füle körül, a hosszú nyakát, ahol kócos pihék váltották fel a szőke tincseket. Gyönyörű, lágypihék, amelyek majd hajjá nőnek. Szörnyen nagy volt a kísértés, hogy lehajoljak; és gyengéden a nyakába harapjak, hogy felébredjen, aztán megcsókoljam, hadd késsen el a suliból, de csak Jackre meg Christára tudtam gondolni, meg másokra, akikből a rossz vérfarkasok lettek. Ha elmegyek az iskolához, vajon tudom követni Jack nyomait a gyengébb szaglásommal is?
- Grace! - suttogtam. - Ébresztő.
Lágy morgást hallatott álomnyelven; talán a kopj le lett volna a megfelelő fordítása.
- Ideje felkelni - mondtam, és a fülébe dugtam az ujjamat
Grace felvisított és megpofozott. Ébren volt.
A közös reggelek kezdtek kényelmes rutinná válni. Amíg Grace morcosan a zuhany alá támolygott, betettem egy-egy zsemlét a pirítóba, és rávettem a kávéfőzőt, hogy mutasson némi aktivitást Amíg felvettem a nadrágomat, és Grace szekrényében kevésbé 1ányos zoknit kerestem, hallottam, ahogy hamisan énekel a zuhany alatt.
Úgy elállt a lélegzetem” hogy észre sem vettem. Fotókat találtam a gondosan összetekert zoknik között. A képek farkasokat ábrázoltak. Az én falkámat. Óvatosan kivettem a kupacot a fiókból, és leültem az ágyra. Háttal az ajtónak, mintha valami tiltott dolgot csinálnék, lassan átlapoztam a képeket. Volt valami magával ragadó abban, hogy emberi szemmel látom a farkasokat. Némelyiküknek a nevét is tudtam; az idősebbekét, akik mindig előttem változtak át. Beck: nagy, tagbaszakadt, kékesszürke. Paul: fekete, tiszta külsejű. Ulrik: barnás-szürke. Salem, a fél fülű, váladékozó szemű farkas. Felsóhajtottam, magam sem tudtam, miért.
Mögöttem kinyílt az ajtó, és Grace szappanjának illata szökött be egy gőzfelhő kíséretében. Grace mögém lépett, és a vállamra tette a kezét. Belélegeztem az illatát.
- Magadat nézed? - kérdezte.
A képek között tallózgató ujjaim megdermedtek.
- Én is itt vagyok?
Grace megkerülte az ágyat, és leült velem szemben.
- Persze. A legtöbb képen ott vagy, nem ismersz magadra? Ó! Persze, hogy nem. Mondd el, ki kicsoda!
Újra átlapoztam a fotókat, ezúttal lassabban, miközben Grace elhelyezkedett, hogy mellettem ülhessen. Az ágy felnyögött a mocorgásától.
- Ez itt Beck. Mindig gondját viseli az újaknak. - Bár énutánam csak két új farkas volt: Christa, és akit ő csinált, Derek. Igazság szerint nem szoktam hozzá a fiatalabb jövevényekhez, mert a falkánk rendszerint úgy gyarapodott, hogy más, idősebb farkasok ránk találtak, nem pedig erőszakosan létrejött újoncokkal; mint Jack. - Beck olyan nekem, mint egy apa. - Furcsa volt ilyet mondani, mégha igaz is. Sosem kellett még senkinek sem elmagyaráznom. Beck a szárnyai alá vett, miután megszöktem otthonról; ő illesztette újra össze gondosan a józan eszem darabkáit.
- Tudom, hogyan érzel iránta - mondta Grace, és nagyon meglepettnek tűnt a saját megérzése miatt. - Megváltozik a hangod, ha róla beszélsz.
- Igen? - Rajtam volt a meglepődés sora. - Hogyan változik meg?
Kicsit szégyellősen vállat vont.
- Nem tudom. Büszke lesz, azt hiszem. Szerintem aranyos.
- Shelby - feleltem. Ezúttal nem volt büszkeség a hangomban. Már meséltem róla.
Grace az arcomat figyelte.
Amikor eszembe jutott, mi történt, amikor legutóbb láttuk egymást, kellemetlenül összeszorult a gyomrom.
- Ő meg én nem egyformán látjuk a dolgokat. Szerinte farkasnak lenni ajándék.
Grace mellettem ülve bólintott, és hálás voltam, hogy annyiban hagyta a dolgot.
Átlapoztam a következő néhány képet Shelbyről és Beckről, Paul fekete alakjánál megálltam.
- Ez itt Paul. Amikor farkasok vagyunk, ő a falkavezér. Mellette az ott Ulrik- mutattam a barnásszürke farkasra Paul mellett. - Ulrik olyan, mint valami őrült nagybácsi. Sokat káromkodik.
- Jól hangzik.
- Vicces fickó. - Valójában csak volt vicces fickó. Nem tudtam, hogy ez volt-e az utolsó éve, vagy még van egy nyara. Emlékeztem nevetésére, ami olyan volt, akár egy szárnyra kapó varjúraj, és az akcentusára, amihez annyira ragaszkodott. Mintha anélkül nem lehetett volna Ulrik.
- Jól vagy? - kérdezte Grace a szemöldökét ráncolva.
Nemet intettem, és bámultam a fotókon a farkasokat, amelyek annyira állatiasak voltak az emberi szememnek. A családom. Én. A jövőm. A képek valahogy elmosták a határt, amelynek az átlépésére még nem készültem fel.
Rájöttem, hogy Grace átöleli a vállamat, az arca hozzám ér. Vigasztalt, hogy valószínűleg nem tudta, mi szomorított el.
- Bárcsak találkozhatnál velük, amikor mindannyian emberek - mondtam. Nem tudtam hogyan magyarázzam el neki, hogy milyen óriási részét képezik az életemnek, a hangjuk, az arcuk, amikor emberek, a szaguk és az alakjuk farkasként. Hogy milyen elveszett vagyok, egyetlenként aki emberbőrt visel.
- Mesélj róluk valamit - kérte Grace a pólómba fojtott hangon.
Szabadjára engedtem az emlékeimet.
- Beck tanított meg vadászni, amikor nyolcéves voltam. Utáltam. - Eszembe jutott, hogy a nappaliban álltunk, kifelé bámulva a jég borította téli faágakra. Ragyogtak és csillogtak a reggeli napfényben. A hátsó udvar veszélyes, idegen bolygónak látszott.
- Miért utáltad? - kérdezte Grace.
- Nem szerettem a vér látványát. Nem szerettem fájdalmat okozni. Nyolcéves voltam. Az emlékeimben kicsi, csontos, ártatlan gyerek. Az előző nyarat azzal töltöttem, hogy hitegettem magam, ez a tél Beckkel más lesz, hogy nem változom át, és örökké tojást ehetek, amit ő főz nekem. De az éjszakák egyre hidegebbek lettek, és már a legkisebb kirándulásoktól is reszkettek az izmaim, tudtam, hogy közeleg az idő, amikor nem tudom már elkerülni az átváltozást, és hogy akkor már Beck nem lesz mellettem, hogy tojást főzzön. De ez nem azt jelentette, hogy önszántamból mentem volna.
- Akkor miért vadásztok? - kérdezte Grace logikusan, mint mindig. - Miért nem hagytok elöl magatoknak élelmet?
- Aha! Ezt én is megkérdeztem; és Ulrik azt mondta: Ja, és a mosómedvéknek meg az opusszumoknak is?
Grace túlságosan is nevetett Ulrik német akcentusának béna utánzásán.
Átmelegedett az arcom; jó érzés volta falkáról beszélni neki. Imádtam a csillogást a szemében, a kíváncsi közbeszólásait - tudta, mi voltam, és még többet akart tudni. De ez nem jelentette, hogy helyes volt elmondani bárkinek is, aki nem tagja a falkának. Beck mindig azt mondta: Az egyetlen ember, aki vigyázhat ránk, mi magunk vagyunk. De Beck nem ismerte Grace-t. És Grace nem csupán egy ember volt. Talán nem változott át, de megharapták. Belül farkas volt. Annak kellett lennie.
- Szóval mi történt? - kérdezte Grace. - Mire vadásztatok?
- Nyuszikra, természetesen - feleltem. Beck kivitt, Paul pedig a furgonban várt, hogy összeszedjen utána, ha esetleg nem tudnék visszaváltozni. - Nem tudom elfelejteni, hogyan állított meg az ajtóban, mielőtt kiléptünk. Kétrét görnyedt, hogy a szemembe nézhessen. Mozdulatlanul álltam, próbáltam nem gondolni az átváltozásra, hogy el kell roppantanom egy nyúl gerincét a fogaim között. Elbúcsúzni Becktől egész télre. Megfogta sovány vállamat és azt mondta: Sam, sajnálom. Ne félj !
Nem feleltem, mert arra gondoltam, hogy hideg van, és Beck nem fog visszaváltozni a vadászat után, aztán nem lesz senki, aki tudja, hogy kell rendesen megfőzni a tojást. Beck tökéletes kemény főzött. De nem csupán ezért volt fontos. Beck miatt maradtam Sam. Akkoriban, amikor olyan frissek voltak a sebek a csuklómon, nagyon közel jártam ahhoz, hogy olyasvalamivé alakuljak, ami sem ember, sem farkas nem volt.
- Mire gondolsz? kérdezte Grace. - Nem szólsz.
Felnéztem; észre sem vettem, hogy elrévedt a pillantásom.
- Az átváltozásra.
Grace álla a vállamhoz nyomódott, amikor az arcomba nézett, hangja tétova volt. Olyan kérdést tett fel, amelyet már korábban is.
- Fáj?
Az átváltozás lassú, öldöklő folyamatára gondoltam, arra, ahogy az izmok görcsbe rándulnak, ahogy a bőr meghasad, miközben a csontok összetörnek. A felnőttek mindig próbáltak elrejtőzni ilyenkor, hogy megóvjanak a látványtól. De nem az rémített meg, hogy láttam őket átváltozni - attól csak sajnáltam őket, hiszen még Beck is nyöszörgött a fájdalomtól. A saját átváltozásom rémített meg, mint most is. Hogy elfelejtek Sam lenni.
Pocsékul hazudok, ezért inkább meg sem próbáltam.
- Igen.
- Elszomorít, ha arra gondolok, hogy kisgyerekként ezt kellett végigélned - mondta Grace. Ráncolta a szemöldökét, túl fényes szemmel pislogott rám. - Valójában nagyon megráz. Szegény kicsi Sam! - Egy újjal megérintette az államat. A tenyerébe hajtottam az arcomat. Emlékszem milyen büszke voltam, amikor átváltoztam akkor. Nem sírtam úgy, mint fiatalabb koromban, amikor a szüleim rémülettől elkerekedett szemekkel figyeltek. Emlékeztem Beckre, az elügető farkasra, aki az erdőbe vezetett, és emlékeztem az első zsákmányom meleg, keserű ízére a pofámon. Visszaváltoztam, miután Paul kabátba és kalapba burkolózva visszahozott. A magány a furgonban ütött szíven. Egyedül voltam. Beck azon a télen már nem változott vissza.
Megint olyan volt, mintha nyolcéves lettem volna, megint egyedül voltam sebzetten. A mellkasom sajgott, nem jutottam levegőhöz.
- Mutasd meg, hogy nézek ki! - kértem Grace-t, felé billentve a képeket. - Légy szíves!
Hagytam, hogy kivegye a kezemből a kupacot, és figyeltem, ahogy felderül az arca, miközben átlapozza a képeket, egy bizonyos fotót keresve.
- Tessék. Ez a kedvencem, ami rólad készült.
Ránéztem a képre. Egy farkas nézett vissza rám az én szememmel, egy nyugodt farkas az erdőből. A bundáját napfény cirógatta. Néztem, néztem, vártam, hogy mondjon valamit nekem. Vártam a felismerés bizsergését. Igazságtalanság, hogy a többi farkas kiléte annyira világos volt előttem a fotók alapján, de a sajátom rejtve maradt. Mi van abban fotóban, a farkasban, amitől Grace szeme felderült?
Mi van, ha nem is én vagyok az? Mi van, ha egy másik farkasba lett szerelmes, csak azt hitte, én vagyok? Honnan tudhatnám?
Grace nem tudhatott a kétségeimről, és összetévesztette a hallgatásomat az elragadtatással. Kihúzta maga alól a lábait és felállt velem szembe, aztán a hajamba túrt. Az orrához emelte a tenyerét és mélyet lélegzett.
- Tudod, még most is olyan illatod van, mint farkasként.
Az egyetlen dolgot mondta, amitől jobban éreztem magam. Visszaadtam neki a képet, miközben kifelé indult a szobából.
Grace megállt az ajtóban, a tompa, szürke reggeli fény enyhén megvilágította az alakját. Visszanézett rám, a szememre, a számra, a kezemre. A pillantásától valami elviselhetetlenül görcsbe rándult, majd ellazult.
Nem gondoltam, hogy ide tartozom, a világába. Egy fiú, beszorítva két élet közé, magával hurcolva a farkasok veszélyességét. De mikor kimondta a nevemet és várta, hogy kövessem, tudtam, hogy mindent megtennék, hogy vele maradhassak.
huszonkettedik fejezet • Grace
17 °C
Végül feladtam, és miután jó pár percet ültem a kocsiban;, úgy döntöttem, hogy elmegyek Beck házához. Nem gondoltam, hogy egy bizonyos helyen kellene kezdenem Jack keresését, de a ház mögötti erdő logikusnak tűnt, hogy farkasokat lássak úgy általában. Úgyhogy visszaindultam nyári otthonomba.
Nem tudtam, hogy Beck visszaváltozott-e egyáltalán emberré ebben az évben; még a saját nyári hónapjaimra sem emlékeztem tisztán. Az emlékek összemosódtak, és évszakok meg illatok bizonytalan eredetű vegyületévé váltak.
Beck sokkal több éve változott már át, mint én, tehát nem volt valószínű, hogy ember volt az idén, amikor én nem. De azt is éreztem, hogy még sokkal több átváltozás van bennem, nem csak az idei. Nem változtam még át olyan sokszor. Hová lettek a nyaraim?
Beckkel akartam beszélni. A tanácsára volt szükségem. Tudni akartam, hogy miért változtatott emberré a puskalövés. Tudni akartam, mennyi időm van még Grace-szel. Tudni akartam, hogy itt-e a vége.
- Te vagy a legjobb közülük - mondta egyszer, és még emlékeztem az arckifejezésére. Egyenes, becsületes, szilárd. Horgony a háborgó tengeren. Tudtam, mire gondolt: hogy én vagyok a falkában a legemberibb. Ez azután volt, miután elhurcolták Grace-t a hintájáról.
De amikor megálltam a háznál, még mindig üres volt és sötét. A reményeim szertefoszlottak. Úgy tűnt, hogy a többi farkas már átváltozott télire, nem volt már sok fiatal. Jack kivételével. A postaláda tele volt borítékokkal és a posta üzeneteivel, amelyek arra kérték Becket, hogy vegye fel a többi levelét a főpostán. Mindent kivettem, és Grace kocsijába tettem. Volt kulcsom Beck postafiókjához, de később akartam felvenni a leveleket.
Belegondolni sem mertem, hogy nem látom újra Becket.
És a helyzet az, hogy ha ő nincs a környéken, nincs senki, aki figyelne Jackre. Aki távol tartaná az iskolától és a civilizációtól, amíg be nem fejeződik a kiszámíthatatlan átváltozásainak sora, ami az farkasoknál természetes. A halála épp elég kárt tett a falkában. Nem engedhettem, hogy eláruljon minket, akár úgy, hogy nyilvánosan átváltozik, akár úgy, hogy megharap valakit.
Mivel Jack már járt az iskolánál, azt feltételezve, hogy megpróbál hazamenni, Culpeperék háza felé vettem az irányt. Nem volt titok, hol laknak; a városban mindenki ismerte a hatalmas, Tudor stílusú kastélyt, amit már az országútról látni, lehetett. Mercy Falls egyetlen kastélya volt. Nem gondoltam, hogy bárki otthon lenne ilyen idő tájt, de Grace Broncóját mindenesetre félmérföldnyire parkoltam le, és gyalog vágtam át a fenyőerdőn.
A ház tényleg üres volt. Úgy tornyosult fölém, mint valami óriási mesekastély. Egy gyors kör a bejárat körül, és máris megéreztem az eltéveszthetetlen farkasszagot.
Nem tudtam, járt-e már odabent, vagy - ahogy én is - megvárta, amíg mindenki elmegy, és már vissza is tért az erdőbe. Eszembe jutott, emberként mennyire sebezhető vagyok. Megpördültem és a levegőbe szimatoltam, a környező fenyőfákat kutattam élet jele után. Semmi. Legalábbis semmi, ami elég közel jött volna ahhoz, hogy az emberi érzékszerveim felfigyeljenek rá.
Az alaposság kedvéért betörtem a házba, hogy lássam, nincs-e ott Jack elrekesztve egy zárt szobába, amelyet szörnyetegeknek tartanak fenn. Nem végeztem tiszta munkát, ami a betörést illeti: egy téglával betörtem egy üvegtáblát a hátsó ajtón, átnyúltam a törött üvegen, elfordítsam az ajtógombot.
Odabent megint beleszagoltam a levegőbe. Azt hittem, farkast érzek, de enyhe és valahogy áporodott volt a szag. Nem tudtam, miért lehet Jacknek ilyen szaga, de követtem a házon át. Nagy tölgyfa ajtóhoz jutottam, és biztos voltam benne, hogy a nyom az ajtó túloldalára vezet.
Óvatosan belöktem a kétszárnyú ajtót, és élesen belélegeztem. A hatalmas szoba állatokkal volt tele. Kitömött állatokkal. És nem plüssmacik voltak. A homályos, magas mennyezetű helyiség olyan volt, akár egy múzeumi tárlat: Észak-Amerika állatai; vagy valamiféle kripta. Az agyam egy dalszöveg után kapott, de csak egyetlen sort talált: Arcunkon a mosolygó halál vigyora…
Megborzongtam.
A magasan a fejem fölött lévő kerek ablakokon beszűrődő gyér fényben úgy tűnt, Noé egész bárkájára elegendő állat van a szobában. Egy róka, kitömött fürjjel a szájában. Egy fekete medve kimeresztett karmokkal a fejem fölé ágaskodott. Egy hiúz örök mozdulatba fagyva kúszott egy fatörzsön. És egy jegesmedve, a mancsában tartott, kitömött hallal. Hogy lehet kitömni egy halat? Ezen még sosem gondolkodtam.
Aztán, egy mindenféle méretű és formájú példányokból álló szarvascsorda között megpillantottam az előbb érzett szag forrását: egy farkas bámult rám a válla fölött vicsorogva, fenyegető tekintettel. Felé indultam és odanyúltam, hogy megérintsem a sprőd bundát. Az ujjaim alól kipöffent az áporodott szag, titkokat szabadított fel az orromban, és felismertem az erdőm egyedi illatát. Ökölbe szorult kézzel hátraléptem a farkastól. Libabőrös lettem. Egyikünk. Vagy nem. Talán csak egy farkas. Csakhogy sosem láttam még rendes farkast az erdőnkben azelőtt.
- Ki voltál? - suttogtam. De az egyetlen maradandó ismertetőjegyet, amely a vérfarkas emberi formájában is megmarad - a szemet - rég kivájták egy pár üvegszem kedvéért. Arra gondoltam, hogy Derek, akit aznap éjjel lőttek le, amikor engem is, csatlakozik-e ehhez a baljós állatsereglethez? A gondolattól felfordult a gyomrom.
Még egyszer körülnéztem a szobában, aztán visszamentem a bejárati ajtóhoz. A bennem maradt minden állati vonás tombolva késztetett menekülésre az állott halálszag elől, ami megtöltötte a helyiséget. Jack nem volt ott. Nem volt miért maradnom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése