huszonötödik fejezet • Sam
3 °C
Ha nem eresztem el a kezét, minden rendben lesz.
Egy helyen rossz irányba fordultunk, és eltávolodtunk a háztól, de nem voltam képes a körülöttünk álló fákra koncentrálni. A szemem előtt szaggatott képek váltakoztak farkassá változó emberekről, a falkával töltött éveim során látott átváltozások százai. Élénken élt az emlékeimben, amikor először láttam Beck átváltozását valóságosabb volt, mint a vérvörös naplemente a fák között. Emlékeztem a hideg, fehér fényre Beck nappalijának ablakaiban, és emlékeztem a válla reszketésére, miközben a kanapé támlájába kapaszkodott.
Mellette álltam, szótlanul néztem fel rá.
- Vidd ki! - kiáltott fel Beck, arccal a folyosó felé, félig lehunyt szemmel. - Ulrik, vidd ki innen Samet!
Ulrik úgy szorította a karomat, mint épp most Grace a kezemet, ahogy keresztülvonszolt az erdőn, vissza az ösvényre, amelyről letértünk. A fák között az éjszaka bujkált, várta, hogy hidegen és feketén ránk borulhasson. De Grace nem vette le a pillantását a fákon átragyogó napról, miközben menetelt felé.
A tündöklő napkorong félig megvakított, a fák csak éles sziluett voltak, és én hirtelen megint hétéves voltam. A régi ágytakaróm csillagmintái jelentek meg előttem olyan élesen, hogy megbotlottam. Az anyagot gombóccá gyűrve, tépve kapaszkodtam a takaróba.
- Mama! - A hangom elfúlt a második szótagnál. - Mama, rossz vagyok.
A padlón feküdtem takarókba burkolózva, és hangosan öklendeztem, reszkettem és másztam a padlón, próbáltam fogást találni valahol, amikor az anyám ismerős alakja jelent meg a hálószobaajtóban.
Ránéztem, az arcomat a padlón nyugtatva a nevét ismételgettem, de nem jött ki hang a torkomon.
Anyám térdre esett és figyelte, ahogy először átváltozom.
- Na, végre - mondta Grace, visszarántva az emlékeim közül az erdőbe. Levegő után kapkodva beszélt, mintha futottunk volna idáig. - Itt vagyunk.
Nem hagyhattam, hogy lásson átváltozni. Nem változhattam át épp most.
Követtem Grace pillantását Beck házának hátsó bejáratáig. Az épület meleg, vörösesbarna villanásként állt a kék estében. És már futottam is.
A kocsitól kétlépésnyire elszállt minden reményem, hogy felmelegedjek, amikor Grace hiába rángatta a bezárt kocsiajtó kilincsét.
A kulcs odabent lógott: Grace arca eltorzult a tehetetlenségtől. - Megpróbáljuk a házat - mondta.
Nem kellett betörnünk. Beck mindig hagyott egy pótkulcsot a hátsó ajtó szigetelése mögött. Próbáltam nem gondolni a kocsiban himbálózó kulcsra. Ha megszerezhetnénk, már rég felmelegedhettem volna. Remegett a kezem, miközben kihúztam a kulcsot a szigetelés mögül, és próbáltam a zárba csúsztatni. Már fájt. Igyekezz, te idióta! Igyekezz! Megállíthatatlanul reszkettem.
Grace óvatosan kivette a kezemből a kulcsot. Egyetlen apró jelét sem mutatta a félelemnek, pedig tudta, mi történik. Egyik meleg tenyerébe zárta hideg, reszkető kezemet, a másikkal a zárba dugta a kulcsot, és kinyitotta az ajtót.
Istenem, csak legyen áram. Csak legyen bekapcsolva a fűtés.
Grace a könyökömnél fogva belökött a sötét konyhába. Nem tudtam megszabadulni a hidegtől, minden porcikámon ott kapaszkodott. Az izmaim kezdtek görcsbe húzódni. A tenyerembe rejtettem arcomat, összegörnyedtem.
Ne! - szólt Grace egyszerűen, határozott hangon, mintha csak egy egyszerű kérdésre válaszolt volna. - Ne! Gyere velem!
Elhúzott az ajtótól, és becsukta mögöttem. A falon tapogatózva megkereste a villanykapcsolókat; és a lámpa csodálatos módon ronda, fluoreszkáló fénybe vont minket. Grace még távolabbra vonszolt az ajtótól, de nem akartam megmozdulni. Csak szerettem volna lekuporodni és feladni.
- Nem megy, Grace. Nem megy.
Nem tudtam, kimondtam-e hangosan, vagy sem, de ő nem figyelt rám, ha ki is mondtam. Ehelyett leültetett a padlóra a szellőző fölé, lehúzta a dzsekijét és a vállamra terítette a fejem fölött. Aztán elém kuporodott, és megfogta a kihűlt kezemet.
Megrázkódtam és összeszorítottam a fogamat, hogy ne vacogjak, próbáltam Grace-re koncentrálni, ember maradni, felmelegedni. Mondott valamit, de nem értettem. Túl hangos volt. Olyan közel volt hozzám, hogy az illata szinte felrobbant az orromban. Fájtam. Mindenem fájt. Nagyon halkan felvinnyogtam.
Grace felugrott és végigrohant a folyosón, közben felkapcsolta a villanyokat, aztán eltűnt. Felnyögtem és a térdemre hajtottam a fejemet. Nem, nem, nem, nem. Már azt sem tudtam, mi ellen harcolok. A fájdalom ellen? A reszketés ellen?
Grace visszajött. Vizes volt a keze. Megragadta a csuklómat, és mozgott a szája, a hangja számomra kivehetetlenül csengett. Hangok, amelyek másvalaki fülének szóltak. Bámultam Grace-re.
Megint húzni kezdett; erősebb volt; mint hittem. Lábra álltam, a magasságom valahogy meglepett. Annyira reszkettem, hogy a dzsekije lecsúszott a vállamról. A hideg levegő nyakon vágott, és újabb vacogásrohammal lepett meg, hogy kis híján térdre estem.
Ő fogást váltott a karomon, és tovább vonszolt, beszélt hozzám, halk, megnyugtató hangon; amelyben az acél ereje rejlett. Belökött egy ajtón, amely meleget sugárzott.
Istenem, ne. Ne. Ne! Megtorpantam és a kis, csempézett helyiség távolabbi falára szegezett tekintettel ellenálltam a szorításának. Egy fürdőkád állt előttem, akár egy sírgödör. Gőz szállt fel a vízről. A forróság kísértő volt és csodálatos, de minden porcikám tiltakozott.
- Sam, ne ellenkezz! Sajnálom. Sajnálom, de nem tudom, mit tehetnék még!
A kádra szegezett szemmel megkapaszkodtam az ajtófélfában.
- Kérlek - suttogtam.
Kezek nyomtak a víz alá. Gyermekkortól, ölelésektől, tiszta 1epedőktől és valaha ismert dolgoktól illatozó kezek. A víz alatt tartottak. Meleg volt, testhőmérsékletű. A hangok együtt számoltak. Nem mondták ki a nevemet. Vágj! Vágj! Vágj! Vágj! Lyukat ütöttek a bőrömön, kieresztették, ami odabent volt. A víz kicsi, vékony erecskékben változott vörössé. Levegőért kapkodtam, küzdöttem, sírtam. Ők nem beszéltek. A nő könnyei a vízbe potyogtak, miközben lefogott. Sam vagyok - mondtam nekik, arcomat a vörös víz fölé tartva. Én vagy az. Sam vagyok.
- Sam! - Grace letépett az ajtófélfáról, és ellökött a faltól. Előretántorogtam,és a kád felé zuhantam. Miközben próbáltam visszanyerni az egyensúlyomat, meglökött, és a fejem a falnak csapódott, aztán a gőzölgő vízbe estem.
Tökéletesen mozdulatlanul feküdtem, elsüllyedtem, a víz összezárult az arcom fölött, leforrázott, felforralta a testemet, elfojtotta a vacogásomat. Grace gyengéden a vízfölé emelte a fejemet, a karjába vett. Fél lábbal a kádban állt a hátam mögött. Vizes volt és reszketett.
- Sam. Istenem. Ne haragudj! Annyira sajnálom! Sajnálom. Nem tudtam, mi mást tehetnék. Bocsáss meg, kérlek. Sajnálom.
Nem tudtam abbahagyni a reszketést. A kád szélét markoltam. Ki akartam szállni. Azt akartam, hogy Grace átöleljen; akkor biztonságban éreztem volna magam. El akartam felejteni a vért, amely a csuklómon ejtett vágásokból folyt.
- Segíts ki innen! - suttogtam. - Kérlek! Hadd szálljak ki.
- Eléggé felmelegedtél?
Nem tudtam válaszolni. Elvéreztem. Ökölbe szorítva a mellkasomhoz emeltem mindkét kezemet. A víz minden cirógatására újra és újra összerázkódtam. Grace arcán fájdalom ült.
- Megkeresem a termosztátot, és bekapcsolom a fűtést. Sam, maradj itt, míg hozok törülközőt. Ne haragudj!
Behunytam a szemem.
Mintha egy élet telt volna el épp csak a víz fölött tartott fejjel, mozdulatlanul, mire visszajött Grace egy kupac különböző színű törülközővel. Letérdelt a kád mellé, és a fejem mögé nyúlt. Gurgulázó hang hallatszott. Úgy éreztem, vörös örvényként lefolyok a csatornába a vízzel együtt.
- Nem tudlak kivenni, ha nem segítesz egy kicsit. Sam, légy szíves.
Úgy nézett rám, mintha azt várta volna, hogy megmozduljak. A víz szintje csökkent, elhagyta a csuklóimat, a vállamat, a hátamat, s végül az üres kádban feküdtem. Grace rám terített egy törülközőt. Nagyon meleg volt, mintha felmelegítette volna valahogy. Aztán megfogta az egyik sebhelyes csuklómat és rám nézett.
- Most már kijöhetsz.
Pislogás nélkül néztem rá. A térdeim felhúzva dőltek a csempének, mint valami óriási rovar lábai.
Grace ujja végigsimított a szemöldökömön.
- Gyönyörű szemed van. - Ezt megtartjuk - mondtam.
Grace összerezzent.
- Hogyan?
- Ez az egyetlen dolog, ami megmarad. A szemünk ugyanaz marad. - Ellazítottam a kezemet. - Ezzel a szemmel születtem. Erre az életre születtem.
Mintha nem is lett volna keserűség a hangomban, Grace így felelt:
- Hát tényleg gyönyörű szemed van. Gyönyörű és szomorú. Még mindig a szemembe nézve a kezem után nyúlt. - Mit gondolsz, fel tudsz már állni?
Felálltam. Máshová nem, csak Grace barna szemébe nézve kiléptem a kádból, ő pedig kivezetett a fürdőszobából, vissza az életembe.
huszonhatodik fejezet • Grace
2°C
Serpenyő. Leveskonzerv. Kenyér a mélyhűtőből. Kanalak. Beck konyháját egyértelműen olyasvalaki szerelte fel, aki tisztában volt a vérfarkasok jellegzetes életritmusával. Csupa konzerv meg sokáig eltartható dobozos kaja volt a polcokon. A rögtönzött vacsora minden alapanyagát kipakoltam a pultra, és kényszerítettem magam, hogy a feladatra koncentráljak.
A másik szobában Sam egy takaró alatt ült a kanapén, a ruháival a mosógép foglalkozott. Az én farmerom is elázott, de várnia kellett a sorára. Miközben begyújtottam a tűzhelyet, hogy felmelegítsem a levest, próbáltam odafigyelni a fényes, fekete gombokra az alumínium felületen.
De ehelyett az üres tekintetű, padlón reszkető Sam jutott eszembe, és az állati vinnyogás, ami kitört belőle, amikor rádöbbent, hogy kezdi elveszíteni önmagát.
Remegett a kezem, amikor a lábasba öntöttem a levest.
Nem tudom végigcsinálni.
Végig fogom csinálni.
Láttam az arcát, amikor a kádba löktem, ahogy a szülei tehették…
Istenem is tudtam erre gondolni. A hűtőt kinyitva meglepődtem egy doboz tej láttán. Az egyetlen romlandó étel volt a házban. Annyira kakukktojás volt a többi között, hogy hirtelen kitisztultak a gondolataim. Megnéztem a szavatossági idejét csak három hete járt le -, aztán kiöntöttem a lefolyóba. Benéztem a frigóba egyéb életjelek után.
Sam még mindig a kanapén kuporgott, amikor bevittem a levest és a pirítóst. A szokásosnál is gyászosabb pillantással vette el a csészét.
- Azt hiszed, szörnyeteg vagyok.
Magam alá húzott lábakkal leültem egy kárpitozott székre, vele szemben, és a mellkasom előtt tartottam a leveses csészét, hogy melegítsen. A nappali mennyezete egészen a tető alatt végződött; és a szoba még mindig huzatos volt.
- Annyira sajnálom.
Sam megrázta a fejét.
- Nem tehettél mást. Csak… nem kellett volna így elhagynom magam.
Összerezzentem, amikor eszembe jutott a koppanás, ahogy a feje nekicsapódott a falnak, ahogy kinyújtott kézzel a levegőbe kap, amikor elsüllyed a kádban.
- Nagyon jól csináltad - mondta Sam a pirítóst piszkálva. Úgy tűnt, szavakat keresgél, de aztán csak megismételte: - Nagyon jól csináltad. Mondd… - kezdte tétovázva. Nézte, ahogy ülök, jó néhány méterre tőle. A pillantásában volt valami, amitől fájdalmasan üressé vált mellette a kanapé.
- Nem félek tőled! - mondtam. - Azt hiszed, hogy félek? Csak gondoltam, kell egy kis hely, hogy nyugodtan ehess.
Valójában máskor boldogan kucorogtam volna vele a takaró alatt, különösen, hogy olyan melegséget sugárzott és annyira szexi volt a régi pulcsiban, amit a szobájában talált. De csak azt szerettem volna… muszáj volt rendbe szednem a gondolataimat, és ha mellette ülök, nem sikerül.
Sam megkönnyebbülten mosolygott.
- Jó a leves.
- Köszi. - Valójában nem volt túl jó, íztelen konzervleves volt, de olyan éhes voltam, hogy nem számított. Az evés mechanikus művelete segített elhalványítani a fürdőkádban fekvő Sam képét.
- Mesélj még arról a gondolatátvitel dologról! - kértem, hogy beszéltessem. Hallani akartam az emberi hangját.
Miről? - nyelt egy nagyot.
- Azt mondtad, te mutattad meg az erdőt, amikor farkas voltam. És hogy a farkasok így beszélnek egymással. Mondj el többet róla. Tudni akarom, hogy működik.
Sam előrehajolt, és letette a leveses csészét a padlóra, majd fáradt arccal hátradőlt.
- Nem olyan.
- Nem mondtam, hogy valamilyen! Nem olyan, mint micsoda? Ez nem valami szupererő - felelte. - Ez a vigaszdíj. - Amikor csak meresztettem a szememet, hozzátette: - Csak így tudunk kommunikálni. Nem emlékszünk a szavakra. Nem tudjuk kimondani őket, még ha képesek is vagyunk farkasaggyal megfogalmazni. Úgyhogy maradnak ezek a kis képek, amelyeket egymásnak küldünk. Egyszerű képek. Képeslapok odaátról.
- Most tudsz küldeni nekem egyet?
Sam lomhán fészkelődött a kanapén, szorosabbra húzta maga körül a pokrócot.
- Arra sem emlékszem, hogyan kell. Amikor én én vagyok. Csak akkor csinálom, ha farkas vagyok. Miért kéne most használnom? Itt vannak a szavak. Akármit mondhatok, amit csak akarok.
Azt akartam mondani, hogy de a szavak nem elegendőek, de csak rágondolni is fájt, valami ismeretlen módon. Ehelyett inkább így válaszoltam:
- De amikor megmutattad az erdőt, én nem voltam farkas. A farkasok tudnak a falka többi tagjával így beszélni, amikor azok emberek?
Sam szeme rám villant.
- Nem tudom. Nem próbáltam még senkivel. Csak farkasokkal mondta. - Miért lenne szükségem rá?
A hangjában volt valami keserű és fáradt. Letettem a levest az asztalra, és mellé ültem a kanapéra. Sam felemelte a takarót, hogy mellébújhassak, aztán behunyt szemmel a homlokomhoz támasztotta a homlokát. Egy hosszú pillanatig így ültünk, aztán Sam felnézett.
- Csak az érdekelt, hogy megmutassam, hogy jutsz haza - mondta halkan. A lélegzete melegét éreztem az ajkamon. - Biztos akartam lenni, hogy megtalálsz, amikor majd átváltozol.
Megcirógattam a pulóvere gallérjából kilátszó mellkasa csupasz háromszögét. A hangom bizonytalan volt.
- Hát, megtaláltalak.
A szárító jelzett a mosókonyhában. Az üres házban a létezés furcsa jele volt a sípolás. Sam pislogott és hátradőlt.
- Fel kéne öltöznöm. - Ez úgy hangzott, mintha valami mást akart a mondani, de helyette elpirult.
- A ruhád nem megy sehova - mondtam.
- Mi sem, ha nem törjük fel a Broncót, hogy megszerezzük a kulcsot - mutatott rá Sam. - Azt hiszem, jobb előbb, mint később. Különösen, hogy neked kell csinálnod. Nem tudok sokáig odakint maradni.
Vonakodva elhúzódtam tőle, hogy a pokrócot maga köré fogva, mint valami indián törzsfőnök, felállhasson a kanapéról. A takaró alatt kivehettem a válla erős vonalát, és arra gondoltam, milyen volt a bűre érintése az ujjaim alatt. Észrevette, hogy figyelem, és egy pillanatig a szemembe nézett, mielőtt eltűnt a sötét folyosón.
Valami rágott belül, éhesen és várakozón.
Miután kiment, ültem tovább, és fontolgattam, hogy utánamegyek mosókonyhába, de aztán győzött a józan ész. Kivittem az edényeket a konyhába, aztán visszamentem a nappaliba, és a kandallópárkányon álló apróságok között kezdtem kotorászni. A Beck nevű vérfarkas érdekelt, akié a ház volt. Aki felnevelte Samet.
A nappali, ahogy a ház külseje is, kényelmesnek és belakottnak látszott. Skót kockás, gazdag, vörös szín és fa uralta a szobát. A nappali egyik fala szinte végig ablakokból állt, és a sötét téli éjszaka mintha engedély nélkül belépett volna a szobába. Hátat fordítottam az ablaknak, és a kandallón álló fényképre néztem: mosolygó arcok laza csoportja. Eszembe jutott a kép, ami Rachelről, Oliviáról meg rólam készült, és belém hasított a veszteség fájdalma. A fotón szereplő alak között azonnal megtaláltam Samet. Egy kicsivel fiatalabb volt a képen, a bőre napbarnított. Az egyetlen lány mellette állt, nagyjából vele egykorú volt, fehérszőke haja a válla alá ért. Csak ő nem mosolygott a fényképezőgépbe. Helyette Samet nézte olyan izzó pillantással, hogy összeszorult a gyomrom.
Egy finom érintésre a nyakamon védekezően megpördültem. Sam nevetve hátraugrott, feltartotta a kezét. - Nyugi!
Lenyeltem egy morgást. Hülyén éreztem magam, és megdörgöltem a nyakamon a csókja bizsergő nyomát.
- Igazán üthetnél valami zajt - mondtam, aztán a képre mutattam.
Még mindig kényelmetlenül éreztem magam az ismeretlen lány pillantásától.
- Ez kicsoda?
Sam leengedte a kezét és mögém állt, átkarolt. A ruhája tiszta és szappanillatú volt, a bőre farkasillatot lehelt az előbbi majdnem-át-változástól.
- Ő Shelby. - A vállamra tette az állát, az arcunk egymáshoz simult.
- Csinos - mondtam könnyedén.
Sam lágy, vad morgást hallatott, amitől vágyakozva összerándult a gyomron. A nyakamhoz nyomta a száját. Nem egészen csók volt.
- Találkoztál már vele.
Nem kellett atomtudósnak lenni, hogy kitaláljam.
- A fehér nőstényfarkas. Miért néz rád így? - kérdeztem, csak mert tudni akartam.
- Jaj, Grace - felelte. Elvette a száját a nyakamról. - Nem tudom. Ő… nem tudom. Azt hiszi, szerelmes belém. Szerelmes akar lenni belém.
- Miért?
Sam apró kacajt hallatott, aminek semmi köze nem volt a vidámsághoz.
- Miért teszel fel ilyen nehéz kérdéseket? Nem tudom. Rossz élete volt, mielőtt a falkába került volna. Szeret farkas lenni. Szeret tartozni valahová. Talán mert látja; hogyan érzünk egymás iránt Beckkel, és úgy gondolja, ha velem van, még inkább kötődik valahová.
- Azért is lehet szerelmes beléd, aki vagy - mutattam rá.
Sam teste megfeszült.
- De ez nem azért van, aki vagyok. Ez… ez megszállottság.
- Én is megszállott vagyok - mondtam.
Sam mélyet sóhajtott, és elhúzódott tőlem.
- Csss! Nem kell megmozdulnod - leheltem.
- Próbálok úriember maradni.
Mosolyogva nekidőltem.
- Ennyire nem kellene.
A foga között szívta be a levegőt, aztán várt egy hosszú pillanatig, és óvatosan megcsókolta a nyakamat, épp az állkapcsom alatt. Megfordultam a karjában, hogy szájon csókoljam, még mindig bájosan tétován.
- A hűtőszekrényre gondoltam - súgtam.
Sam kicsit elhúzódott, de nem bontakozott ki a karjaimból.
- A hűtőszekrényre gondoltál?
- Igen. Arra, hogy nem tudtad, ki van-e kapcsolva az áram télire.
De nem volt.
Összeráncolta a szemöldökét. Megdörzsöltem a homlokán a redőket.
- Szóval, ki fizeti a számlát? Beck? - Amikor bólintott, folytattam: - Tej volt a hűtőben, Sam. Csak néhány hetes. Valaki volt itt. Nemrég.
Sam ölelése lazább lett, a pillantása pedig még bánatosabb. Az egész arckifejezése bonyolulttá vált, akár egy könyv, amely számomra érthetetlen, idegen nyelven íródott.
- Sam - mondtam, hogy visszahúzzam a valóságba.
A teste megdermedt.
- Haza kellene, vigyelek. A szüleid aggódni fognak.
Röviden és kedvetlenül felnevettem.
- Aha, biztos. Mi a baj?
- Semmi - rázta meg a fejét, de egyértelműen nyugtalan volt. - Vagyis nem. Pokoli napom volt, ez minden. Csak… szerintem csak fáradt vagyok.
Fáradtnak látszott, volt valami sötét és mogorva az arcán. Azon gondolkodtam, hogy vajon az átváltozás hatott így rá, vagy nekem kellett volna hallgatni Shelbyről és Beckről.
- Akkor te is hazajössz velem.
Körbemutatott a házban.
- Gyere már! Még mindig attól félek, hogy eltűnsz.
- Nem fogok eltűnni.
Akaratlanul is arra gondoltam, hogyan kuporgott a folyosó padlóján. Arra a halk vinnyogásra, ahogy küzdött, hogy ember maradjon. Bárcsak ne jutott volna eszembe!
- Ezt nem ígérheted meg. Nem akarok hazamenni. Hacsak jössz velem te is.
Sam lágyan felmordult. A két tenyere a pólóm és a nadrágom közötti csupasz bőrre simult, a hüvelykujja vágyat rajzolt a derekamra.
- Ne kísérts!
Nem feleltem, csak álltam az ölelésében és felnéztem rá.
A vállamhoz simította az arcát és megint felmordult.
- Olyan nehéz rendesen viselkednem, ha a közeledben vagyok - húzódott el tőlem. - Nem tudom, hogy veled kellene-e maradnom. Istenkém, te csak… mennyi is vagy, tizenhét?
- Te meg olyan öreg vagy, mi? - támadtam rá hirtelen.
- Tizennyolc - felelte, mintha ez valami szomorú dolog lenne. - De legalább nagykorú vagyok.
Felnevettem, bár semmi vicces nem volt ebben. Az arcom kipirult, a szívem majd kiugrott a mellkasomból.
- Viccelsz?
- Grace - mondta. A nevem hallatára lelassult a szívverésem. Sam megfogta a karomat. - Csak szeretnék helyesen cselekedni, oké? Ez az egyetlen esélyem, hogy rendesen viselkedjek veled.
Ránéztem. A szoba csendbe burkolózott, csak az ablaküvegnek súrlódó levelek hangját lehetett hallani. Kíváncsi voltam, milyen az arcom, amikor Samre nézek. Vajon ugyanolyan lángoló a tekintetem, mint Shelbyé a képen? Megszállottság tükröződik benne?
A hideg éjszaka a mögöttünk lévő ablaknak feszült, valódi fenyegetéssé változott. Ez nem a vágyról szólt. Hanem a félelemről.
- Gyere haza, kérlek - mondtam. Nem tudtam, mit csinálok, ha nemet mond. Nem tudtam volna elviselni a gondolatot, hogy másnap arra jövök vissza ide, hogy farkassá változott.
Sam látta a szememben az aggodalmat, mert csak bólintott, és megkereste a pajszert
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése