harmincegyedik fejezet • Sam
12 °C
Miután kitettem Grace-t a sulinál, egy rövid ideig próbáltam úgy tenni, mintha nem mennék egyenesen Beck házához.
Nincs ott. Ezt már tudtam.
De nem árt újból megnézni.
Az odavezető úton arra gondoltam, amit Grace mondott előző este az áramról meg a frigóban hagyott tejről. Talán, de csak talán, Beck járhatott ott, hogy levegye a vállamról Jack gondját, és eloszlassa annak a gondolatnak az elviselhetetlen súlyát, hogy én vagyok a fajtám utolsó képviselője. A ház még mindig üres volt; de legalább szereztem néhány ruhadarabot, és megkerestem a másik Rilke-kötetemet. Végigjártam a szobákat, éreztem a régi testvériesség illatát.
Emlékeztem, hogy három rövid évvel ezelőtt, amikor a legtöbbünk fénykorában volt, képesek voltunk visszanyerni az emberi formánkat a tavaszi meleg első langyos csókjára. A ház tele volt - Paul, Shelby, Ulrik, Beck, Derek, még az őrült Salem is egyszerre volt ember. Attól, hogy együtt voltunk az őrület örvényében, valahogy normálisabbnak tűnt minden.
A házhoz vezető útra hajtva lassítottam, és a szívem majdnem kiugrott a helyéről, amikor megpillantottam egy járművet a kocsifeljárón, aztán összeszorult, amikor láttam, hogy egy ismeretlen kocsi az. A szürke fényben halványan világítottak a féklámpák. Leeresztettem az ablakot és próbáltam elcsípni egy illatfoszlányt. Még mielőtt bármi is az orromba jutott volna, hallottam, hogy kinyílik a vezetőoldali ajtó, aztán becsapódik a terepjáró távolabbi oldalán. Aztán a szellő felkapta a sofőr szagát és egyenesen felém sodorta. Tiszta és enyhén füstös illat volt.
Beck. Leparkoltam a Broncót az út szélén és vigyorogva kiugrottam, amikor Beck megkerülte a kocsit. A szeme egy pillanatra nagyra nyílt, aztán ő is felvillantotta mosolyát, ami mindig is olyan könnyedén ült ki az arcára.
- Sam! - Valami furcsa volt a hangjában, azt hiszem meglepettség. Szélesebben vigyorgott. - Sam, hála istennek! Gyere csak ide! Megölelt, meglapogatta a hátamat, azzal a vonakodó érintéssel, amiből mindig ügyesen kibontakozott, mielőtt érzelgősnek tűnt volna. Talán, mert ügyvéd volt, és tudta, hogy kell „viselkedni” Feltűnt, hogy a dereka körül szélesebb, mint szokott, de nem azért, mert meghízott. Nem tudom, hány ing volt rajta a kabát alatt, hogy melegen tartsa magát és emberalakban maradjon, de legalább két különböző gallért láttam.
- Hol voltál?
- Én… Majdnem elkezdtem elmesélni az egész történetet dióhéjban, kezdve azzal, hogy lelőttek, aztán találkoztam Grace-szel, hogy láttam Jacket, de nem tettem. Nem tudom, miért, de hallgattam. Nyilván nem Beck miatt, aki őszintén figyelt azokkal az élénk, kék szemeivel. Valami más volt, egy furcsa szag, halvány; de ismerős, és megfeszültek az izmaim, és a nyelvem a szájpadlásomhoz ragadt. Nem így kellett volna lennie. Nem kellett volna így éreznem magam. A válaszom sokkal megfontoltabb volt, mint szerettem volna.
- A közelben. Nem itt. Feltűnt, hogy te sem voltál itt.
- Nem - ismerte be. A kocsi hátulja felé indult. Észrevettem, hogy az autó mocskos - vastag sárréteg borította. Éreztem a szagán, hogy valahonnan máshonnan származik, és tele van vele a sárvédő és elborítja a sárhányókat. - Salem meg én odafent voltunk, Kanadában.
Szóval ezért nem láttam Salemet mostanában. Mindig voltak vele gondok. Emberként sem volt százas, így farkasként még annyira sem volt épeszű. Szinte biztos volt, hogy ő rángatta le Grace-t a hintáról. Hogy hogyan oldotta meg Beck az autóutat, fel nem foghattam. Hogy miért autóztak egyáltalán Salemmel, azt végképp nem értettem.
- Kórházszagod van - hunyorgott rám Beck. - És szarul nézel ki.
- Kösz - feleltem. Végül is elmondtam. Nem igazán hittem volna, hogy egy hét után is érződik rajtam a kórház szaga, de Beck fintorgó orra mást mondott. - Meglőttek.
Beck a szájához emelt keze ujjain át válaszolt:
- Te jó ég,! Hol? Remélem, nem valami arcpirító helyen. A nyakamra mutattam.
- Közel sem olyan érdekes helyen.
- Minden rendben?
Úgy értette, velünk rendben van-e minden? Tudja valaki? Van egy lány. Elképesztő. Ő tudja, de vele minden rendben. A fejemben elpróbáltam a szavakat, de sehogy sem volt jó kimondani. Csak azt hallottam, ahogy Beck a lelkemre köti, hogy nem bízhatjuk másra a titkunkat. Úgyhogy csak vállat vontam.
- Mint mindig.
Aztán összeugrott a gyomrom. Ki fogja szagolni Grace-t a házban.
- Te jó ég, Sam! Miért nem hívtál fel, amikor meglőttek?
- Nincs meg a számod. Az idei. - Minden évben új telefonunk volt, mivel télen nem használtuk.
Újabb pillantás, ami nem tetszett. Együttérzés. Nem, szánalom. Úgy tettem, mint aki nem veszi észre.
Beck belekotort a zsebébe, és elővett egy mobiltelefont.
- Tessék, itt van ez. Salemé. Nem nagyon veszi már hasznát. - Egy vakkantás, ha igen, két vakkantás, ha nem?
- Pontosan - vigyorgott Beck. - Mindegy, benne van a számom a memóriájában. Úgyhogy használd! Lehet, hogy venned kellene egy töltőt hozzá.
Azt hittem, meg fogja kérdezni, hol laktam, és nem akartam válaszolni. Úgyhogy ehelyett az állammal a kocsi felé böktem.
- Mi ez a kosz? Miért utaztatok? - Az öklömmel oldalba vágtam a kocsit, és meglepetésemre valami visszakopogott odabentről. Inkább puffanás volt. Mint egy rúgás. Felhúztam a szemöldökömet. Salem van odabent?
- Visszament az erdőbe. Kanadában változott át a nyavalyás, úgy kellett visszahoznom, és úgy vedlik, mintha fizetnének érte. És tudod, azt hiszem, megbolondult.
Mindketten nevettünk ezen, mintha Salem őrültségét külön említeni kellett volna.
Visszanéztem arra a pontra, ahol éreztem a puffanást az öklöm alatt.
- Akkor mi ez a zörgés?
Beck szemöldöke a homlokára szaladt.
- A jövő. Akarod látni?
Vállat vontam és hátrébb léptem, hogy kinyithassa a terepjáró hátsó ajtaját. Ha azt hittem, felkészültem a látványra; hát vagy negyvenféleképpen tévedtem.
A kocsi hátsó üléstámlája le volt hajtva, hogy nagyobb legyen a hely, és a csomagtérben három test volt. Emberek. Az egyikük kényelmetlen pózban ült az ülésnek támaszkodva, egy másik magzati pózba gömbölyödött, a harmadik görnyedten ült az ajtó mellett. Mindhármuk keze össze volt kötve.
Rájuk meredtem. Az ülésnek támaszkodó fiú véreres szemmel bámult vissza rám. Egykorúak lehettünk, talán egy kicsivel fiatalabb volt nálam. Véresek voltak a karjai, és láttam, hogy a jármű egész belseje olyan. Aztán megéreztem a szagukat: fémes vérszag, a félelem verejtéke és földszag, ami hasonló volt a kocsit kívülről borító porhoz. És farkasok, farkasok mindenhol - Beck, Salem és ismeretlen farkasok. A gombóccá gömbölyödött lány megrázkódott és a fiúra sandított; aki rám bámult a sötétben. Láttam, hogy ő is reszket, az ujjai összekulcsolódnak, majd ellazulnak a félelem szorításában.
- Segíts! - mondta.
Hátrahőköltem, a térdeim remegtek. A szám elé kaptam a kezemet, aztán közelebb léptem és rájuk bámultam. A fiú könyörögve nézett rám. Alig vettem észre, hogy Beck a közelben áll és csak figyel, de nem tudtam levenni a szememet a gyerekekről. A hangom mintha nem is a sajátom lett volna.
- Nem. Nem. Ezeket a srácokat megharapták. Beck, megharapták őket.
Megpördültem, és a tarkómon összefontam a kezemet, aztán visszafordultam, hogy megint őket nézzem. A fiú vadul reszketett, de a pillantása nem eresztette az enyémet. Segíts! - Ó, a pokolba is, Beck! Mit csináltál? Mi a francot csináltál?
- Befejezted? - kérdezte Beck nyugodtan.
Megint megfordultam, szorosan behunytam a szememet, aztán nyitottam.
- Befejezni? Hogyan fejezhetném be? Beck, ezek a kölykök átváltoznak!
- Nem mondok semmit, amíg nem fejezed be.
- Beck, te látod ezt? - néztem a kocsi oldalának támaszkodva a lányra. Az ujjai a vérfoltos kárpitozást karmolták. Talán tizennyolc éves lehetett, szűk, batikolt póló volt rajta. Ellöktem magam, elhátráltam, mintha ettől eltűnnének. - Mi folyik itt?
A fiú a csomagtartóban morogni kezdett, az arcát összekötözött csuklóihoz nyomta. A bőre sötét színt öltött, miközben valóban elkezdett átváltozni.
Elfordultam. Nem tudtam végignézni. Anélkül nem, hogy eszembe ne jutott volna, milyen volt, milyenek voltak azok az első napok. A fejem mögött összefont ujjakkal a fülemre szorítottam a karomat, és közben azt hajtogattam, a francba, a francba, a francba, újra és újra, amíg meg nem bizonyosodtam róla, hogy nem hallom a fiú vinnyogását. Már nem segélykérés volt, talán rájött, hogy Beck háza túlságosan elzárt, hogy bárki meghallja. Vagy talán feladta.
- Segítesz bevinni őket? - kérdezte Beck.
Felé fordultam, és láttam, hogy a meglazult kötelékből egy farkas lép ki morogva. Visszahőkölt, amikor a lábainál fekvő, megkötözött lány felnyögött. Beck egy szempillantás alatt ott termett, ruganyosan, akár egy állat, és a hátára fordította a farkast. Fél kézzel megragadta az állkapcsát, és a szemébe nézett.
- Eszedbe se jusson harcolni - vicsorgott a farkasra. - Itt nem te vagy a főnök.
Eleresztette a farkas pofáját, s az állat feje ellenállás nélkül puffant a kárpiton. A farkas teste remegni kezdett, máris kezdett visszaváltozni. Istenem! Képtelen voltam végignézni. Ugyanolyan rossz volt, mintha saját magamnak kellett volna végigcsinálnom újra az egészet, amikor sosem voltam biztos benne, melyik bőrömet viselem éppen.
Félrenéztem, Beckre.
- Szándékosan csináltad, igaz?
Beck úgy ült a hátsó lökhárítón, mintha nem lenne a háta mögött egy görcsökben fetrengő farkas és egy vinnyogó lány. És a harmadik - még mindig nem mozdult. Meghalt?
- Sam, valószínűleg ez az utolsó évem. Nem hiszem, hogy jövőre visszaváltozom. Amikor végre idén átváltoztam, gyorsan kellett gondolkoznom, hogy ember maradjak. - Látta, ahogy a különböző inggallérokat nézem a nyakánál, és bólintott. - Szükségünk van a házra. A falkának kell ez a ház. És szükségük van olyan védelmezőkre is, akik képesek az átváltozásra. Már tudod te is. Nem támaszkodhatunk emberekre. Csak mi tudjuk megvédeni magunkat.
Nem feleltem.
Beck nagyot sóhajtott.
- Neked is ez az utolsó éved, nem igaz, Sam? Nem gondoltam, hogy idén átváltozol. Amikor én bőrt váltottam, te még farkas voltál, pedig fordítva kellett volna történnie. Nem tudom, neked miért jutott ilyen kevés idő. Talán amiatt, amit a szüleid tettek veled. Pokoli nagy kár. Te vagy a legjobb közülük.
Nem mondtam semmit, mert nem volt elég levegőm hozzá. Csak arra tudtam figyelni, hogy a hajába vér száradt. Addig észre sem vettem, mert sötét, gesztenyebarna haja volt, de a vér keményre szárította.
- Sam, ki gondoskodna a falkáról, mi? Talán Shelby? Több farkas kell. Több fiatal farkas, hogy ez ne legyen probléma még vagy nyolc-tíz évig.
A vért bámultam a hajában. A hangom tompán csengett: - Mi lesz Jackkel?
- A gázpisztolyos sráccal? - fintorgott Beck. - Azt Salemnek és Shelbynek köszönhetjük. Nem mehetek utána. Túl hideg van. Meg kell találnia minket. Nagyon remélem, hogy addig sem csinál semmi hülyeséget. Remélhetőleg van annyi istenadta esze, hogy nem mutatkozik emberek között, amíg nem stabilizálódik.
Mellette magas, vékony hangon felvinnyogott a lány. A sikolyában nem volt semmi erő. Két heves rángás között a bőre krémes kék színt öltött. Egy fekete farkas bőre volt. A vállai megtörtek, amikor a karjai talpra emelték, új lábaira állt. Tisztán emlékeztem a fájdalomra, mintha én magam változtam volna át - a veszteség fájdalmára. Éreztem a pillanat agóniáját, amelyben elveszítettem magamat. Amikor elveszítettem, ami Sammé tett. Azzá, aki emlékszik Grace nevére.
Egy könnycseppet dörzsöltem ki a szememből, miközben néztem a lány küzdelmét. Egy részem szerette volna megrázni Becket, amiért ezt tette velük. A másik felem gondolkodott. Hála istennek, hogy Grace-nek nem kellett keresztülmennie ezen.
- Ezért pokolra jutsz, Beck - mondtam pislogva, mielőtt ránéztem volna.
Nem akartam látni, hogyan reagál. Egyszerűen otthagytam. Azt kívántam, bár sose mentem volna oda.
Aznap éjjel, mint minden éjjel, amióta találkoztunk, a karomba vettem Grace-t, és hallgattam a szülei fojtott neszezését a nappaliból. Olyanok voltak, mint szorgos, kis agyatlan madarak, akik ki-be röpdösnek a fészkükből a nap vagy az éjszaka minden órájában, annyira elfoglalva a fészeképítés örömével, hogy nem veszik észre, hogy már évek óta üresen áll.
Hangosak voltak, túlságosan is, nevettek, fecsegtek; edényekkel zörögtek a konyhában, pedig sosem láttam nyomát, hogy bármelyikük is főzött volna. Egyetemista kölykök voltak, akik csecsemőt találtak egy fűzkosárban a küszöbön, és nem tudták, mihez kezdjenek vele. Milyen más lehetett volna Grace, ha az én családomban - a falkában - nő fel? Ha neki is ott lett volna Beck.
A fejemben hallottam, ahogy Beck kijelenti, amitől féltem. Tényleg igaz volt, hogy ez az utolsó évem.
- Vége - leheltem. Nem hangosan, csak kipróbáltam, milyen ez a szó az ajkamon.
Karjaim biztonságos erődítményében Grace felsóhajtott, és a mellkasomhoz nyomta az arcát. Már aludt. Velem ellentétben, aki mérgezett nyilakkal vadászott az álomra, Grace egy szempillantás alatt képes volt elaludni. Irigyeltem őt.
Csak Beckre meg a gyerekekre tudtam gondolni, a jelenet ezernyi különböző változata pergett le a szemem előtt.
El akartam mondani Grace-nek. Nem akartam elmondani neki.
Szégyelltem, amit Beck tett, hányódva az iránta és a magam iránt érzett hűség között - és egészen eddig nem jöttem rá, hogy ez két különböző dolog. Nem akartam, hogy Grace rossz véleménnyel legyen, de szerettem volna egy gyóntatószéket, hogy legyen hová letenni a mellkasomra nehezedő, elviselhetetlen terhet.
- Aludj - morogta Grace alig hallhatóan. A pólómba markolt, amitől aztán végképp nem gondolhattam az alvásra. Megcsókoltam csukott szemhéját és felsóhajtottam. Hálás hangot hallatott, és azt suttogta: - Csitt, Sam. Akármi van, reggelig ráér. Ha nem, akkor sem éri meg. Aludj!
És tudtam, mert ő azt mondta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése