35-36.fejezet shiver borzongás

harmincötödik fejezet • Sam

9°C

MIUTÁN VÉGET ÉRT A SCI-FI (a világot megmentették, bár sok volt a civil áldozat), egy ideig Grace-szel ültem a kis reggeliző asztalnál, a tornácra nyíló ajtó közelében, és figyeltem, ahogy leckét ír. Hihetetlenül fáradt voltam - a hidegebb idő úgy hatott rám, mint a fájdalom, még ha nem is tudott fogást találni rajtam, hogy átváltoztasson -, és szívesen gömbölyödtem volna össze Grace ágyán vagy a kanapén egy kis szunyókálásra. De a farkasénem nyugtalan volt, és idegen emberek között nem tudott aludni. Így hát, hogy ébren tartsam magamat, magára hagytam Grace-t a leckéjével az ablakból jövő halódó fényben, és felmentem az emeletre a műterembe.
Könnyedén megtaláltam, csak két ajtó nyílt az emeleti folyosóról, és az egyik mögül narancsos, vegyszeres illat szivárgott ki. Az ajtó résnyire nyitva volt. Benyitottam és hunyorognom kellett. Az egész szobát éles fényű lámpák világították meg. Az izzók természetes fényt voltak hivatottak imitálni, és az eredmény átmenet volt délben a sivatag fénye és a Wa1-Mart áruház világítása között.
A falakat hatalmas vásznak takarták, amelyek minden lehetséges felületnek támasztva halmozódtak a műteremben. Csodálatos, lázadó színek, valódi alakok irreális pózokban, normális forrnák abnormális színekben, hétköznapi helyeken váratlan dolgok. Olyan volt a festményekre nézni, mintha egy álomba zuhantam volna, ahol minden, amit ismertem, ismeretlen módon jelent meg.

Minden lehetséges e nyirkos nyílodúban.

Mit adtál nekem, tükröt? Vagy arcképet valóban?

Mindezen álmot, mit itt váltakozni látok,

Hagyom, vezessen, s nézem színpompás pusztaságod.

Két, életnagyságúnál is nagyobb festmény előtt álltam, amelyet az egyik falnak támasztottak. Mindkettő egy férfit ábrázolt, megcsókolja egy nő nyakát. A testhelyzetek ugyanazok voltak, színek merőben mások. Az egyik vörös és bíbor színekkel készült. Élénk volt, ronda, mint valami reklám. A másik sötét volt, kék, 1evendulaszín, nehezen érthető. Hétköznapi és szép. Arra emlékeztetett, amikor Grace-szel csókolóztunk a könyvesboltban, és hogy milyen meleg és valóságos volt a karjaimban.
- Melyik tetszik?
Grace anyukája vidám és megközelíthető volt. Úgy gondoltam, ez lehetett a galériás hangja. Az, amelyre előkerülnek a nézők pénztárcái, hogy aztán puskavégre kaphassa őket.
A kék festmény felé intettem.
- Nem kérdéses.
- Tényleg? - kérdezte őszinte meglepetéssel, - Ezt még senki nem mondta. A másik sokkal népszerűbb. - Belépett a látóterembe, így láthattam, hogy a vörösre mutat. - Többszáz nyomatot adtam el belőle.
- Nagyon szép - mondtam kedvesen, mire felnevetett.
- Rettenetes. Tudod, mi a címük? - A kékre, majd a vörösre mutatott. - Szerelem és Kéjvágy.
Rámosolyogtam.
- Gondolom megbuktam a tesztoszteronteszten, igaz?
- Mert a Szerelem jobban tetszik? Nem hiszem, de ez csak én vagyok. Grace szerint hülyeség volt kétszer megfesteni ugyanazt. Azt mondta, hogy a férfi szemei túl közel vannak egymáshoz mindkét képen.
- Ez tényleg úgy hangzik, mint amit ő mondana. De ő nem művész.
- Nem - mosolygott bánatosan. Nagyon gyakorlatias. Nem tudom, kitől örökölte.
Lassan a többi festményhez sétáltam - vadvilág ruhafogasok között, szarvasok ültek felhőkarcolók ablakában, halak kukucskáltak ki a csatornaszemekből.
- Csalódott.
- Jaj, nem! Nem. Grace csak Grace, és úgy kell elfogadni őt, ahogy van. - Hosszú évek értékesítési gyakorlatával a vérében önkéntelenül hátralépett, hogy nézegethessem a képeket.
- És feltételezem, hogy könnyebb élete lesz, mert szerez majd egy rendes munkát, jó lesz
és kiegyensúlyozott.
Nem néztem rá, úgy feleltem:
- Anyuci mintha nagyon is fogadkoznék.
Hallottam, ahogy felsóhajt.
- Azt hiszem, mindenki azt szeretné, hogy a gyereke végül olyan legyen, mint ő. Grace csak a számokkal meg a könyvekkel foglalkozik, azzal, hogyan működnek a dolgok. Nehéz megértenem.
- És viszont.
- Igen. De te művész vagy, ugye? Biztosan az vagy.
Vállat vontam. Megláttam egy gitártokot az ajtó közelében, és viszkettek az ujjaim, hogy végre a húrokon játszhassam el a fejemben hallott dallamokat.
- Nem festek. Tudok kicsit gitározni.
Hosszú szünet következett, miközben engem figyelt. Egy parkoló autó mögül kileső rókát néztem.
- Kontaktlencsét hordasz? - kérdezte.
Olyan sokszor kérdezték ezt, hogy már nem is gondolkodtam azon, mennyi bátorság kellett, hogy megkérdezze.
- Nem.
- Iszonyú alkotói válságom van. Szeretnék készíteni rólad egy gyors tanulmányt - nevetett. Nagyon öntudatos nevetés volt. - Ezért meresztettem rád a szememet odalent. Csak arra gondoltam, milyen szenzációs színtanulmány lehetne a fekete hajad meg a szemed színe. Az erdőnk farkasaira emlékeztetsz. Grace nem mesélt róluk?
Megmerevedtem. Túl közel volt, mintha kíváncsiskodna, különösen az után, hogy előző nap összefutottunk Oliviával. A farkasösztönöm azonnali menekülésre próbált rávenni. Lerohanni a lépcsőn, feltépni az ajtót és beleolvadni az erdő biztonságos sötétjébe. Eltelt néhány hosszú pillanat, mire legyőztem a vágyat, hogy elfussak, és hogy meggyőzzem magam, hogy valószínűleg nem tud semmit, csak túl sokat olvastam a sorok között. Újabb hosszú pillanat volt, mire rájöttem, hogy régóta állok némán.
- Jaj, nem akartalak kínos helyzetbe hozni - hadarta. Nem kell modellt ülnöd. Tudom, hogy sokakat nagyon feszélyez. Te pedig biztosan inkább visszamennél Grace-hez.
Úgy éreztem, kötelességem kibékíteni a faragatlanságom miatt.
- Nem… nem, minden rendben. Vagyis tényleg feszélyez egy kicsit. Csinálhatok valamit, amíg fest? Úgy értem, hogy ne kelljen csak ülnöm és bámulni a semmibe.
Az állványához futott.
- Hát persze! Miért nem gitározol? Az nagyon jó lesz! Köszönöm. Csak ülj oda, azok alá a lámpák alá. - Miközben elvettem a gitártokot, jó néhányszor körbefutotta még a műtermet, széket hozott nekem, beállította a spotlámpákat, és kihúzott egy sárga vásznat, hogy aranyszínű fényt szórjon az arcom egyik oldalára.
- Meg kell próbálnom mozdulatlanul ülni?
Integetett egy ecsettel, mintha azzal megválaszolta volna a kérdésemet, aztán tiszta vásznat illesztett a festőállványra. Fekete festékcsomókat nyomott egy palettára.
- Nem, nem, csak játssz nyugodtan.
Behangoltam a gitárt, és az aranyszínű fényben ülve játszottam es dúdoltam a dalokat az orrom alatt. Azokra az alkalmakra gondoltam, amikor Beck kanapéján ülve játszottam a falkának, meg amikor Paul gitározott velem, és együtt énekeltünk. A háttérben hallottam a kaparókés sercegését és az ecset surrogását a vásznon. Kíváncsi voltam, mit csinál az arcommal, amíg nem figyelek oda.
- Hallom, hogy dúdolsz - jegyezte meg. - Szoktál énekelni?
Felmordultam, miközben lustán továbbpengettem a gitárt. Az ecset egy pillanatra sem állt meg.
- A saját dalaid?
- Aha.
- Írtál már dalt Grace-nek is?
Ezer dalt írtam neki.
- Igen.
- Szeretném hallani.
Nem hagytam abba a gitározást, csak óvatosan dúrba váltottam. Először az évben hangosan énekeltem. A legvidámabb és a legegyszerűbb nóta volt, amit valaha írtam.

Nyáron szerettem őt meg, ó édes nyári lány,

Nyárból teremtetett meg, ó édes nyári lány,

Telünk jó volna meg, ó édes nyári lány,

De hevem nem elég, ó édes nyári lány.

Nyár, mikor mosolyog, s gyerekként kacagok,

Életünk nyara ez, nyújtsuk hát, hosszú lesz.

Tenyerén forróság, tenyerén nyári szél,

Légy a mindenünk, nyár; boldoggá tehetnél.

Rám nézett.
- Nem tudom, mit mondjak. Libabőrös lettem - mutatta a karját.
Óvatosan letettem a gitárt, egy húrja sem rezdült. Hirtelen sürgetni kezdett a vágy, hogy Grace-szel töltsem ezeket a kincset érő, megszámlált perceket.
Abban a pillanatban, amikor meghoztam a döntést, iszonyú zaj hallatszott a földszintről. Olyan hangos volt és bántó, hogy egy pillanatig csak néztünk egymásra homlokráncolva, mintha nem tudnánk elhinni, hogy ilyen hang létezhet.
Aztán a sikoly.
Rögtön ezután hörgést hallottam, és már odakint is voltam, mielőtt még mást is hallottam volna.

harminchatodik fejezet • Sam

9°C

SHELBY ARCA JUTOTT ESZEMBE, amikor megkérdezte:
- Akarod látni a sebhelyeimet?
- Mikor szerezted őket? - kérdeztem.
- Amikor megtámadtak. A farkasok.
- Nem.
Azért megmutatta. A hasa bőre göröngyös volt a hegektől, amelyek eltűntek a melltartója alatt.
- Olyan volt, mint egy hamburger, miután megharaptak.
Nem akartam tudni róla.
Shelby nem húzta vissza a pólóját.
- Iszonyat lehet, amikor ölünk. Mi vagyunk a legszörnyűbb halálnem.