harminchetedik fejezet • Sam
6°C
RÁM RONTOTTAK AZ ÉRZETEK, amikor a nappaliba értem. A metsző, hideg levegő csípte a szememet, és összerántotta a gyomromat. A pillantásom gyorsan megtalálta a tornácra vezető ajtón éktelenkedő lyukat; a keretben bizonytalanul lógott a törött üveg és vékony, rózsaszín foltos üvegcserepek csillogtak mindenütt a padlón.
A reggelizősarokban álló szék felborult. Mintha valaki vörös festéket fröcskölt volna a padlóra, az ajtótól a konyháig számtalan, véletlenszerű cseppben és foltban. Aztán megéreztem Shelby szagát. Egy pillanatig álltam ott dermedten. Grace nem volt sehol, csak hideg levegő, vérszag és nedves szőr szaga.
- Sam!
Grace kiáltott, bár a hangja furcsa volt és felismerhetetlen - valakié, aki Grace-nek adta ki magát. Botladozva, a vércseppeken csúszkálva, a kilincsbe kapaszkodva a konyhába vonszoltam magam.
A helyiség kellemes fényében szürreális látvány fogadott. Véres mancsnyomok vezettek abba az irányba, ahol a reszkető, magából kivetkőzött Shelby a szekrényajtónak szegezte Grace-t. Grace küzdött, rugdalózott, de Shelby nagy volt és adrenalintól bűzlött. Láttam a fájdalom villanását Grace őszinte, tágra nyílt szemében, mielőtt Shelby elrántotta. Nem először láttam ezt a jelenetet.
Már nem éreztem a hideget. Felkaptam a tűzhelyen heverő vasserpenyőt; a karom megfájdult a súlyától. Nem akartam megütni Grace-t - Shelby csípőjére sújtottam vele.
A farkas rám vicsorgott, összecsattantak a fogai. Nem kell nyelvet beszélnünk, hogy tudjam, mit mond. Ne közelíts! A fekvő, vergődő, haldokló Grace és az őt figyelő Shelby képe tisztán, tökéletesen, minden mást kiszorítva töltötte ki a látómezőmet. Megbénultam, amikor a tiszta kép utat talált az elmémbe - így mutattam meg Grace-nek az arany erdőt. Olyan volt, mint valami borotvaéles emlék, Grace emléke, ahogy levegőért kapkod.
Eldobtam a serpenyőt, és Shelbyre vetettem magam.
Megmarkoltam a pofáját, ott, ahol Grace karját szorongatta, és álla lágy húsába mélyesztettem az ujjaimat, felfelé, a légcsövébe, amíg fel nem vinnyogott. Lazult a szorítása, épp annyira, hogy a lábam kitámasztva magamat a szekrényen, leránthattam Grace-ről. Botladoztunk a padlón, Shelby karmai kopogtak és karmolták a fát; a cipőm csikorogva csúszkált a farkas vérében.
Alattam acsargott, dühödt fúriaként kapkodott az arcom felé, megharapni nem mert. A padlón fekvő élettelen Grace képe az elmémbe kapaszkodott.
Eszembe jutott, hogyan törtem el a csirkék csontjait.
A fejemben tökéletesen láttam, milyen lenne megölni Shelbyt. Kirántotta magát a kezemből, mintha meglátta volna a gondolataimat.
- Apa, ne, vigyázz! - kiáltott Grace.
Puska dörrent, egészen közel.
Egy rövid pillanatra megállt az idő. Nem is megállt, csak egy helyben táncolt és csillogott, fények villogtak és halványultak el, aztán megint előtűntek. Ha az a pillanat élőlény lett volna, pillangóként csapkodva rebben a nap felé.
Shelby holtan esett ki a szorításomból, én pedig nekizuhantam szekrénynek.
Halott volt. Vagy legalábbis kis híján, mert vergődött. De csak arra tudtam gondolni, milyen mocskot csináltam a konyhában. Bámultam a linóleum fehér kockáit, a pillantásom követte a csíkokat, amelyeket a cipőm húzott a vérben, és megállapodott az egyetlen véres mancsnyomon, ami a konyha közepén teljesen épen maradt.
Nem tudtam rájönni, hogyan érezhettem olyan erősen a vérszagot, aztán lenéztem reszkető karomra és láttam a kezemen meg a csuklómon a vért. Nehezen jöttem rá, hogy Shelby vérét látom. Nem az enyém volt. Az övé.
A szüleim lassan számoltak visszafelé, és vér fakadt az ereimből.
Éreztem, hogy hányni fogok.
Éreztem, hogy hideg van.
- Vigyük el innen! - A lány hangja fájdalmasan hangos volt a csendben. - Vigyük valami meleg helyre! Jól vagyok. Én jól vagyok. Csak… segítsetek bevinni!
Túl sok hang és túl hangosan tört az agyamra. Mozgást éreztem magam körül, a testük és a bőröm örvénylett és forgott, de belül, mélyen bennem volt egy rész, ami tökéletesen mozdulatlan maradt.
Grace. Belekapaszkodtam a névbe. Ha észben tartom, minden rendben lesz.
Grace.
Csak reszkettem, reszkettem; lassan levált a bőröm.
Grace.
A csontjaim meghajoltak, szúrtak, feszítették az izmaimat.
Grace.
A pillantása belém kapaszkodott, még akkor is, amikor már nem éreztem a karomat szorító ujjait.
- Sam - kérlelt -, ne menj el!
harmincnyolcadik fejezet • Grace
3 °C
Nem tudtam biztosan, hogy attól, amit elmeséltem, vagy a kórházi fertőtlenítő- és vizeletszagtól.
Vállat vontam, és fészkelődtem a kórházi ágyon. Nem igazán kellett volna itt lennem. Még csak össze sem kellett varrni a sebet a karomon. Csak Samet akartam látni.
- Akkor eléggé zavarodott - mondta anya az ágy fölötti tévére pillantva, bár be sem volt kapcsolva. Nem várt választ. - Hát persze. Persze, hogy zavart. Annak kell lennie. Ilyesmit nem élhetsz át anélkül, hogy ne zavarodnál össze. Szegény kölyök. Tényleg úgy nézett ki, mint akinek nagyon fáj.
Reméltem, hogy mire Sam végez a nővérnél, anya abbahagyja a fecsegést. Nem akartam a vállára gondolni, arra a természetellenes vonalra, amit a teste formált a hidegtől. Reméltem, hogy Sam meg fogja érteni, miért meséltem anyának a szüleiről - jobb, ha róluk tud, mint a farkasokról.
- Anya, már mondtam, hogy nagyon rossz neki erre visszaemlékezni. Még jó, hogy frászt kapott, amikor meglátta a vért a karján. Feltételes reflex, vagy minek hívják. Keress rá a Google-ban!
Anya maga köré fonta a karjait.
- Ha nem lett volna ott…
- Igen, meghaltam volna, bla, bla, bla. De ott volt. Miért van mindenki jobban kiakadva, mint én? - Shelby legtöbb fognyoma már csak ronda véraláfutás volt - bár közel sem gyógyultam olyan gyorsan, mint Sam, amikor meglőtték.
- Mert nincs túlélési ösztönöd, Grace. Olyan vagy, mint egy tank, csak mész, azt hiszed, semmi nem állíthat meg, amíg nem jön szembe egy nagyobb tank. Biztos, hogy olyan sráccal akarsz járni, akinek ilyen múltja van? - Anya kezdett belelkesedni a saját elméletétől. - Lehet, hogy egyszer csak összeomlik. Olvastam emberekről, akikkel huszonnyolc évesen történik meg. Addig teljesen normális, aztán hirtelen darabolós gyilkossá válik. Eddig még sosem mondtam meg, hogy mihez kezdj az életeddel. De mi van, ha… Mi lenne, ha azt mondanám, ne találkozz vele?
Erre nem számítottam. A hangom érdes lett.
- Akkor azt mondanám, hogy eddig nem viselkedtél szülőként, és ennek következményeként eljátszottad minden hatalmadat. Sam meg én együtt vagyunk. Nincs alternatíva.
Anya feltartotta a kezét, mintha meg akarta volna állítani a rajta áthajtani készülő Grace-tankot.
- Oké. Jól van. Csak légy óvatos, rendben? Mindegy. Hozok valamit inni.
És ezzel ki is adta a szülői energiáit. Anyukát játszott, miközben a kórházba hajtottunk, figyelte a nővért, aki ellátta a sebeimet, figyelmeztetett a pszichotikus barátomra, és végzett is. Nyilvánvaló volt, hogy túlélem, úgyhogy lelépett a szolgálatból.
Néhány perccel azután, hogy kiment, kinyílt az ajtó, és Sam lépett az ágyam mellé. Sápadt volt és fáradtnak tűnt a zöld fényben. Fáradt volt, de ember.
- Mit csináltak veled? - kérdeztem.
A szája mosolyra húzódott, aminek semmi köze nem volt a vidámsághoz.
- Kaptam egy kötést egy sebre, ami begyógyult, mire bekötöztek. Mit mondtál neki? - nézett anyám után.
- Meséltem a szüleidről, és azt mondtam, az volt a bajod. Ami király. Elhitte. Te jól vagy? Mit… - Nem voltam benne biztos, hogy mit akarok kérdezni. Végül azt mondtam: - Apa azt mondta, meghalt. Shelby. Szerintem nem gyógyul olyan gyorsan, mint te. Túl gyorsan történt.
Sam nyakam két oldalára tette a tenyerét és megcsókolt. A homlokomhoz szorította a homlokát és így néztük egymást. Mintha egy szeme lett volna.
- A pokolra jutok.
- Mi van?
Pislogott az egyetlen szemével.
- Mert rosszul kellene éreznem magam, amiért meghalt.
Elhúzódtam, hogy jól lássam az arcát. Furcsán üres volt. Nem tudtam, mit mondjak a közlése fényében, de Sam megmentett, megszorította a kezemet.
- Tudom, hogy most zaklatottnak kellene lennem. De úgy értem, hogy csak kitértem egy óriási rakéta elől. Nem változtam át, te jól vagy, és Shelby halálával eggyel kevesebb aggódnivaló maradt. Úgy érzem magam, mintha… mintha részeg lennék.
- Anya úgy gondolja selejtes áru vagy - mondtam.
Sam újból megcsókolt, aztán lehunyta a szemét egy pillanatra. Végül harmadszor is megcsókolt, könnyedén.
- Az vagyok. El akarsz szökni ?
Nem tudtam, mire gondol, hogy a kórházból-e; vagy előle.
Egy ápolónő tűnt fel az ajtóban.
- Mr. Roth? Itt maradhat, de le kell ülnie.
Sam, ahogy én is, kapott egy sorozat veszettség elleni oltást normális kórházi gyakorlat volt a spontán állattámadások esetén. Nem mondhattuk el az ápolószemélyzetnek, hogy Sam ismerte az állatot, és a nevezett állat nem veszett volt, hanem gyilkos szándékú. Odébb húzódtam, hogy Sam leülhessen mellém. Nyugtalan pillantást vetett a nővér kezében tartott fecskendőre.
- Ne nézze a tűt - tanácsolta a nővér, miközben gumikesztyűs kezével felhajtotta Sam véres ingujját. Sam elfordult, az arcomat nézte, de a tekintete elrévedt és tompa volt. Az esze valahol máshol járt, amikor a nővér a bőrébe döfte a tűt. Miközben néztem, ahogy a fecskendőt nyomja, azt képzeltem, hogy Sam gyógyírt kap - folyékony nyarat egyenesen a vérébe.
Kopogtak az ajtón, és egy másik nővér dugta be a fejét.
- Végeztél, Brenda? Azt hiszem, a 302-esben szükség van rád. A kislány őrjöng odabent.
- Remek - felelte Brenda mélységes cinizmussal. - Ti ketten készen vagytok. - Felém fordulva hozzátette: - Anyukád megkapja a papírokat, ha végeztem.
- Köszönjük - mondta Sam, és megfogta a kezemet. Együtt mentünk végig a folyosón, és egy furcsa pillanatig olyan volt, mint aznap amikor találkoztunk, mintha azóta állt volna az idő.
- Várj csak! - állítottam meg Samet, amikor elmentünk a sürgősségi osztály váróterme előtt. Belestem a zsúfolt helyiségbe, de a nő, akit látni véltem, eltűnt.
- Kit keresel?
- Azt hittem, Olivia anyja van ott - újból végignéztem a termen, de nem láttam ismerős arcot.
Észrevettem, hogy Sam orrlyukai kitágulnak, és a szemöldöke kissé közelebb csúszik a szeméhez, de nem szólt semmit. Kiléptünk a kórház üvegajtaján. Odakint anya már leparkolta a kocsit a járda mellett, nem is tudva, milyen nagy szívességet tett Samnek.
Az autó mögött apró hópelyhek kavarogtak, ahogy a hideg finoman testet öltött. Sam pillantása a parkoló másik oldalán nőtt fákon időzött. Alig látszottak az utcai lámpák fényében. Vajon a törött üvegajtónkon beszivárgó hidegre gondolt, vagy Shelby összetört testére, amely már sosem lesz ember, vagy, ahogy nekem, neki is a folyékony nyárral megtöltött, képzeletbeli fecskendő járt az eszében?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése