harminckilencedik • fejezet
6°C
Az előző napi majdnem-átváltozás még a fejem felett függött, hajamban és az ujjaim hegyén éreztem az enyhe farkasillat emlékét. Könnyű lett volna átengedni magam a változásnak. Még huszonnégy órával később is éreztem, ahogy a testem harcol vele.
Annyira fáradt voltam!
Próbáltam elfoglalni magam egy regénnyel egy párnázott bőrszékben, félig szunyókálva. Mióta az esti hőmérséklet elkezdett erősen zuhanni az elmúlt napokban, a szabadidőnket Grace apjának, többnyire használaton kívüli, dolgozószobájában töltöttük. A hálószobán kívül ez volt a legmelegebb és legkevésbé huzatos helyiség a házban. Szerettem a szobát. A falak tele voltak sötét gerincű lexikonokkal, de túl régiekkel, hogy használni lehessen őket, és maratoni futással nyert sötét faplakettekkel, de túl régiekkel, hogy jelentsenek még bármit is. Az egész dolgozószoba nagyon kicsi volt és barna, sötét bőrből, füstszagú fából és manila-dossziékból álló, sötét nyúlodú. A biztonság és a munka helye.
Grace az asztalnál ülve leckét írt, a matt aranyszínű asztali lámpák fényében úgy csillogott a haja, mintha egy régi festményt néztem volna. Ahogy ült, ahogy a fejét makacs összpontosítással lehajtotta, sokkal jobban lekötött, mint a könyv.
Észrevettem, hogy a tolla hosszú ideje nem mozog a papíron.
- Min gondolkodsz? - kérdeztem.
Megfordult a székkel, hogy rám nézzen, és a tollal megkocogtatta a száját. Olyan elbűvölő mozdulat volt, hogy kedvem támadt megcsókolni.
- A mosógépen. Azon gondolkodtam, hogy majd ha elköltözöm, vigyem mosodába a cuccot, vagy vegyek egy mosógépet?
Csak néztem rá, elragadtatva és rémülten a gondolkodásától.
- Ez terelte el a figyelmedet a házi feladatról?
- Nem terelte el a figyelmemet - mondta kurtán. - Csak szünetet tartottam ennek a hülye novellának az olvasásában. - Visszapördült falhoz és újra fölé hajolt.
Jó pár pillanatra csend következett, és még mindig nem ért a papírhoz a tolla. Végül anélkül, hogy felemelte volna a fejét, megkérdezte:
- Mit gondolsz, van gyógymód?
- Jaj, Grace! - sóhajtottam lehunyt szemmel.
- Mondd meg! Tudomány? Vagy varázslat? Mondd meg, mi vagy?
- Számít ez?
- Persze - mondta, és türelmetlen volt a hangja. - A varázslat megfoghatatlan. A tudománynak vannak megoldásai. Nem gondolkodtál még azon, hogy kezdődött az egész?
Nem nyitottam ki a szememet.
- Egy napon egy farkas megharapott egy embert, és megfertőzte. Varázslat vagy tudomány, az mindegy. Az egyetlen varázslatos vonása az egésznek, hogy megmagyarázhatatlan.
Grace nem szólt többet, de éreztem a nyugtalanságát. Ültem némán, a könyv mögé bújva, és tudtam, hogy szüksége van a szavaimra - olyan szavakra, amelyeket nem akartam kimondani. Nem tudtam biztosan, melyikünk az önzőbb: ő, hogy olyasmit akar, amit senki nem ígérhet meg, vagy én, amiért nem ígérek meg neki olyasmit, amit fájdalmasan lehetetlen megvalósítani.
Mielőtt bármelyikünk megtörhette volna a kellemetlen csendet, a dolgozószoba ajtaja kinyílt, és az apja lépett be. Drótkeretes szemüvegének lencséi bepárásodtak a hőmérséklet-különbségtől.
Körülnézett a szobában, befogadva a változásokat. A használatlan gitárt lehoztuk a műteremből, most a székemnek támasztva állt. A szék melletti kisasztalon a rojtos puha fedelű könyveim hevertek kupacban. Az íróasztalon kihegyezett ceruzák csinos kötege. A pillantása elidőzött a kávéfőzőn, amit Grace hozott be, hogy kielégítse a koffein igényét. Pont annyira elbűvölte, mint engem. Egy gyerekméretű kávéfőző. Olyan totyogóknak, akik szeretik, ha gyorsan ölbe kapják őket.
- Hazajöttünk. Megszálltátok a szobámat, srácok?
- El volt hanyagolva - felelte Grace anélkül, hogy felnézett volna a leckéjéből. - Túl praktikus, hogy veszni hagyjuk. Most már vissza sem kapod.
- Ez egyértelmű - jegyezte meg az apja. Rám nézett és leült. - Mit olvasol?
- A Bel Cantót - feleltem.
- Nem ismerem. Miről szól?
A borítóra lesett, felemeltem, hogy láthassa.
- Operaénekesekről meg hagymaszeletelésről. És fegyverekről.
Meglepetésemre az arckifejezése kitisztult, és kiült a szemébe megértés.
- Úgy hangzik, mint amiket Grace anyja olvasna.
Grace megfordult a forgószékkel
- Apa, mit csináltál a testével?
- Mivel? - pislogott.
- Miután lelőtted. Mit csináltál a testével?
- Ja! Kitettem a tornácra.
- És?
- Mit és?
Grace nekibőszülve felugrott az asztaltól.
- És mit csináltál vele azután? Tudom hogy nem hagytad a tornácon rohadni.
A gyomrom mélyén lassú émelygés kezdett terjedni.
- Grace, miért olyan nagy ügy ez? Anya biztosan gondoskodott róla.
Grace a homlokára nyomta az ujjait.
- Apa, hogy gondolhatod, hogy anya eltette onnan? Velünk volt a kórházban.
- Nem igazán gondolkodtam el rajta. Hívni akartam az állategészségügyeseket, hogy vigyék el, de reggelre már eltűnt, és azt hittem, valamelyikőtök már felhívta őket.
Grace torkából halk, fojtott hang tört fel.
- Apa! Anya pizzát sem tud rendelni! Hogy hívta volna az állategészségügyet?
Az apja vállat vont, és megkavarta a levesét.
Furább dolgok is történtek már. Nincs értelme idegeskedni emiatt. Biztosan valami vadállat hurcolta el. Nem hiszem, hogy egy döglött állattól elkaphatják a veszettséget.
Grace összefont karral meredt az apjára, mintha akkora ostobaságot mondott volna, hogy nem lett volna méltó a válaszára.
- Ne duzzogj! - mondta az apja, miközben a vállával kinyitotta az ajtót. - Nem illik.
- Mindenről magamnak kell gondoskodnom - felelte Grace jéghidegen.
Az apja szeretettel rámosolygott, hogy valahogy csillapítsa a haragját.
- Nélküled elvesznénk, ez egyértelmű. Ne maradj fenn sokáig!
Az ajtó lágyan becsukódott mögötte, Grace pedig a könyvespolcra, az asztalra, majd a csukott ajtóra meredt. Bárhová, csak rám nem. Becsuktam a könyvet anélkül, hogy megjelöltem volna, hol tartok.
- Nem halt meg.
- Anya felhívhatta az állategészségügyet.
- Anyád nem hívta fel az állategészségügyet: Shelby életben van.
- Sam. Hallgass! Légy szíves! Nem tudjuk. Valamelyik farkas is elvonszolhatta a testét a tornácról. Ne vonjunk le messzemenő következtetéseket.
Rám nézett végre, és láttam, hogy Grace, annak ellenére, hogy képtelen volt kiismerni az embereket, összerakta, mit jelentett számomra Shelby. A múltam előbukkant és próbált elrabolni, mielőtt a tél megtette volna.
Úgy éreztem magam, mintha a dolgok eltávolodtak volna: Megtaláltam a mennyországot és megragadtam, olyan erősen, ahogy csak tudtam, de szétfoszlott, akár egy testetlen fonal, és kicsúszott az ujjaim közül. Túl vékony volt, hogy megtarthassam.
negyvenedik fejezet • Sam
14 °C
ÍGY HÁT KERESNI KEZDTEM ŐKET.
Mindennap, amíg Grace az iskolában volt, kerestem őket, a két farkast, akikben nem bízhattam, akiknek halottnak kellett volna lenniük. Mercy Falls kicsi volt. A Boundary-erdő viszont… nem volt olyan kicsi, de ismerősebb volt, és talán szívesebben megosztotta velem a titkait. Meg akartam találni Shelbyt és Jacket, aztán szembenézni velük saját feltételeim szerint.
De Shelby nem hagyott a tornáctól elvezető nyomot, úgyhogy lehet, hogy valóban elpusztult. És Jack sem volt sehol - halott, kihűlt nyom. Egy kísértet, amely nem hagyott holttestet maga után. Mintha az egész megyét átfésültem volna utána.
Úgy gondoltam - félve reméltem -, hogy Jack is meghalt, és megszűnt problémának lenni. Hogy elütötte valami; és elvitték egy szeméttelepre. De nem voltak utak felé vezető nyomok; megjelölt fák, sehol nem éreztem az újonnan született vérfarkas szagát, aki az iskola parkolója körül ólálkodott. Eltűnt; mint nyáron a hó.
Örülnöm kellett volna. Ha eltűnt, az azt jelentette, titokban marad. Ha eltűnt, már nem az én problémám.
De nem tudtam elfogadni. Mi, farkasok, sok mindent csinálunk: átváltozunk; elrejtőzünk, vonyítunk a sápadt, magányos holdra - de sosem tűnünk el teljesen. Az emberek azok, akik eltűnnek. És szörnyet is ők csinálnak belőlünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése