negyvenkettedik fejezet • Sam
12 °C
- Megkérdezhetem, mi a francért csinálunk quiche-t, ahelyett, hogy a bátyámról beszélnénk? - Kikászálódott a nagy, fehér terepjárójából, ami elfoglalta a Brisbane-ház egész kocsifelhajtóját. Az első benyomásom az volt, hogy magas - talán a tizenkét centis csizmasarkak miatt - , aztán hogy loknis - mert a fején több göndör fürt volt, mint egy porcelánbabáén.
- Nem - mondta Grace, és imádtam, amiért a hangjában nem volt semmi engedékenység.
Isabel olyan hangot hallatott, amely ha fegyveré, a hatósugara elég lett volna egy kisebb ország elpusztításához.
- Megtudhatnám, hogy ő kicsoda?
Épp akkor néztem rá, amikor a fenekemet kezdte méregetni. Gyorsan elkapta a tekintetét, míg Grace válaszát visszhangoztam:
- Nem.
Bementünk a házba. Grace a folyosón Isabelhez fordult.
- Ne kérdezősködj Jackről! Anyám itthon van.
- Te vagy az, Grace? - kiabált Grace anyukája odafentről.
- Igen! Csinálunk quiche-t! - Felakasztotta a kabátját és intett, hogy mi is tegyünk így.
- Hazahoztam pár cuccot a műteremből, csak told félre az - kiabált vissza az anyja.
Isabel fintorgott, és nem vette le a prémgalléros kabátot. Zsebre dugott kézzel félreállt, amíg Grace a falhoz tolta a dobozokat, hogy utat vágjon a rendetlenségben. Isabel szörnyen oda nem illő volt a zsúfolt konyhában. Nem tudtam eldönteni, hogy a tökéletes, művészi loknik miatt tűnik- e szánalmasnak a nem egészen fehér linóleum, vagy a repedezett padló miatt látszott még tökéletesebbnek és parókának a haja. A konyha addig nem is tűnt olyan lelakottnak.
Isabel még hátrébb csoszogott, ahogy Grace felgyűrte a ruhaujját és kezet mosott a mosogatóban.
- Sam, kapcsold be a rádiót és keress valami jó zenét, légy szíves!
A só- és cukortartók között találtam egy kisrádiót a pulton, és kapcsoltam.
- Istenem, tényleg quiche-t fogunk csinálni - morogta Isabel. - Azt hittem, csak valami fedőszó valami másra. - Rávigyorogtam, pedig elgyötört arccal elkapta a pillantásomat. Az arckifejezése túlzó volt - nem hittem el teljes mértékben az aggodalmát. A szemébe volt valami, amitől azt gondoltam, hogy legalább kíváncsi a helyzetre és a helyzet a következő volt: Nem bízhattam lsabelben, amíg nem tudtam, milyen ember valójában.
Grace anyukája lépett be, narancsillatú terpentinszagát hozva.
- Szia, Sam. Te is quiche-t csinálsz a lányokkal?
- Próbálok - feleltem komolyan.
- Jó móka nevetett.
- És ő kicsoda?
- Isabel válaszolt Grace. - Anya, nem tudod, hol van az a zöld szakácskönyv? Mindig itt tartom. Abban van a quiche receptje.
Az anyja gyámoltalanul vállat vont, és letérdelt az egyik doboza mellé.
- Talán lába, kelt. Mi ez a szörnyűség a rádióban? Sam, tudsz te ennél jobbat is.
Miközben Grace a pult sarkába dugott szakácskönyvek között matatott, végigtekergettem a rádióállomásokét, amíg Grace anyukája nem szólt:
- Itt állj meg! - Egy funkys hangzású popcsatornát találtam. Egy dobozzal a kezében felegyenesedett. - Az én munkám itt véget ért, azt hiszem. Mulassatok jól, gyerekek! Visszajövök… majd valamikor.
Grace alig vette észre, hogy elment. Felém intett.
- Isabel, tojás, sajt és tej a hűtőben. Sam, egy sima vajastésztát kell csinálnunk. Előmelegítenéd a sütőt kettőhúszra és adnál egy tálat?
Isabel a hűtőbe bámult.
- Figyelj, van itt vagy nyolcezer féle sajt. Nekem mind egyformának tűnik.
- Foglalkozz a sütővel, Sam majd hozza a sajtot és a többit. Ő ismeri az ételeket - mondta Grace lábujjhegyre állva. A feje fölötti szekrényből próbálta kivenni a lisztet, a teste gyönyörű ívben feszült. Pokolian vágytam megérinteni a csupasz derekát. De aztán levette a lisztet, én pedig elszalasztottam a szerencsémet, úgyhogy inkább helyet cseréltem Isabellel. Kivettem egy darab erős cheddar sajtot, tojásokat és tejet a hűtőből, aztán kipakoltam a pultra.
Mire feltörtem a tojásokat és majonézt kevertem belőle, Grace már vajat vágott és lisztet mért egy edénybe. A konyha gyorsan tele lett mozgással, mintha egy csapat lettünk volna.
- Mi a franc ez? - kérdezte követelőzve Isabel a csomagra meredve, amit Grace nyomott a kezébe.
Grace horkantva nevetett: - Gomba.
- Úgy néz ki, mintha egy tehén hátsójából jött volna ki.
- Tetszene egy olyan tehén - mondta Grace Isabel mellett elhajolva, miközben vajat ejtett a serpenyőbe. - A hátsója megérne egymilliót. Pirítsd meg erős tűzön, amíg szép és fincsi nem lesz.
- Meddig?
- Amíg fincsi nem lesz - ismételtem.
- Hallottad a fiút - mondta Grace. Kinyújtotta a kezét: - Tálat!
- Segíts neki! - kértem Isabelt. - Én majd vigyázok a fincsire, mivel te nem tudsz.
- Én máris fincsi vagyok - motyogta Isabel. Két tálat adott, Grace pedig fürgén kiterítette a vajastésztát - varázslat a tálak aljába. Megmutatta Isabelnek, hogyan kell kicakkozni a széleket: Jól begyakorolt eljárásnak tűnt, és az az érzésem támadt, hogy Grace sokkal gyorsabban végezne az egésszel, ha én meg Isabel nem lennénk az útjában.
Isabel rajtakapott, ahogy mosolygok kettőjükön, miközben cakkoznak.
- Mit mosolyogsz? Figyeld a gombáidat!
Épp időben mentettem meg a gombát, és hozzáadtam a spenótot, amit Grace nyomott a kezembe.
- A szempillafestékem - hallottam Isabel hangját a növekvő lármában, és amikor odanéztem, láttam, ahogy ő meg Grace nevetnek és sírnak hagymapucolás közben. Aztán a kis hagymák erős illata csapta az orromat, és az én szemem is égni kezdett. Odatartottam a serpenyőt.
- Dobjátok ide! Ez majd kinyírja.
Isabel a vágódeszkáról a serpenyőbe kotorta a hagymát, Grace pedig lisztes kézzel a fenekemre csapott. Nyújtogattam a nyakamat, hogy hagyott- e tenyérlenyomatot, közben ő a maradék lisztbe forgatta a kezét a jobb fedés érdekében és újra próbálkozott.
- Az én dalom! - jelentette be hirtelen Grace. - Hangosítsd! Hangosítsd fel!
Mariah Carey énekelt, a lehető legrosszabb formában, de abban pillanatban ez teljesen jó volt. Addig tekertem a hangerőszabályzót, amíg a parányi hangszórók nem kezdtek rezegni a mellettük álló dobozokkal együtt. Megragadtam Grace kezét és magamhoz rántottam, aztán táncolni kezdtünk, mintha menők volnánk, iszonyú ügyetlenek és borzasztóan szexisek. Grace hozzám dörgölőzött, a két karja levegőben, a karom pedig a dereka körül, nem túl illendő helyen.
Az ilyen pillanatokkal mérhető az élet - gondoltam magamban. Grace hátrahajtotta a fejét, hosszú, halvány nyaka a vállamon nyugodott, és csókra nyújtotta a száját, és mielőtt megkapta volna, megpillantottam Isabel sóvárgó tekintetét, ahogy azt figyeli, ahogy az ajkunk összeér.
- Mondd meg, mennyire állítsam az időzítőt - mondta a szemembe nézve, aztán elfordult. - Aztán esetleg beszélhetnék…?
Grace még mindig nekem támaszkodott, biztonságban, a karjaimban, liszttel borítva, és olyan étvágygerjesztő volt, hogy szinte fájt, hogy nem lehetünk kettesben itt és most. A közelségemtől megrészegülten lustán intett a pulton heverőszakácskönyv felé. Isabel megnézte a receptet, és beállította az időzítőt.
Volt egy percnyi csend, miközben rájöttünk, hogy végeztünk. Vettem egy nagy levegőt, aztán Isabel felé fordultam.
- Rendben. Elmondom, mi a baja a bátyádnak.
Isabel és Grace megijedt.
- Üljünk le! - javasolta Grace, kibontakozva a karjaimból. - Arra van a nappali. Hozok kávét.
Isabellel a nappaliba mentünk. Ahogy a konyhában, itt is rendetlenség volt, amit észre sem vettem, amíg nem került oda Isabel. Odébb kellett tennie egy kupac vasalnivalót, hogy leülhessen a kanapéra. Nem akartam mellé ülni, inkább a hintaszéket választottam vele szemben.
A szeme sarkából rám pillantva megkérdezte:
- Te miért nem vagy olyan, mint Jack? Miért nem változol át folyton?
Meg sem rezzentem. Ha Grace nem figyelmeztet, hogy mennyit sejt Isabel, valószínűleg meglepett volna.
- Hosszabb ideje vagyok ebben az állapotban. Minél több idő telik el, annál stabilabb az állapot. Először oda-vissza változik az ember. A hőmérsékletnek van hozzá köze, de nem annyira, mint később.
Isabel azonnal feltette a következő kérdést:
- Te tetted ezt Jackkel?
Hagytam, hogy a visszatetszés kiüljön az arcomra.
- Nem tudom, ki tette. Vagyunk néhányan, és nem mindegyikünk kedves. - A gázpisztolyról nem szóltam egy szót sem.
- Miért olyan dühös?
Vállat vontam.
- Nem tudom. Mert dühös típus?
Isabel arckifejezése… élessé változott.
- Nézd, attól, hogy megharapnak, nem leszel szörnyeteg. Farkassá változol. Az vagy, ami. Amikor farkas vagy, vagy amikor átváltozol, nincsenek emberi gátlásaid, úgyhogy ha természetednél fogva dühös vagy erőszakos vagy, csak rosszabb leszel.
Grace bejött, három bögre kávét egyensúlyozott bizonytalanul. Isabel azt vette el, amelynek az oldalára egy hódot festettek, én egy bank emblémájával ellátottat választottam. Grace leült Isabel mellé a kanapéra.
Egy pillanatra Isabel lehunyta a szemét.
- Oké. Tisztázzuk a dolgot. A bátyámat valójában nem ölték meg a farkasok. Csak megmarták, aztán vérfarkassá változott? Bocs, értem ezt az egész feltámadás dolgot. Nincs ennek köze a teliholdhoz meg ezüst pisztolygolyókhoz, meg ilyen baromságokhoz?
- Meggyógyította magát, de beletelt egy kis időbe - mondtam. Sosem volt igazán halott. Nem tudom, hogy szökött meg a hullaházból. A hold meg az ezüstizé csak mese. Nem tudom megmagyarázni. Ez… ez egy betegség, ami rosszabbodik, ha hideg van. Azt hiszem, hogy a holdnak annyi köze van a mítoszhoz, hogy éjjel hidegebb van, és amikor még újak vagyunk, sokszor változunk farkassá éjszaka. Így az emberek azt gondolhatják, hogy a hold miatt van.
Úgy tűnt, Isabel elég jól fogadja a dolgot. Nem ájult el, nem éreztem rajta a félelem szagát. A kávéba kortyolt.
- Grace, ez undorító.
- Nescafé - mondta Grace bocsánatkérően.
- Szóval, felismerem a bátyám, amikor éppen farkas? - kérdezte Isabel.
Grace rám nézett; nem tudtam felé fordulni, amikor válaszoltam.
- Egy kicsit biztosan. Némelyikünk semmire sem emlékszik az emberi életéből, amikor farkas. Némelyek igen.
Grace félrenézett, kortyolt a kávéjából, úgy tett, mintha nem érdekelné.
- Szóval van egy falka?
Isabel jó kérdéseket tett fel. Bólintottam.
- De Jack még nem találta meg őket. Vagy ők nem találták meg Jacket.
Isabel végigfuttatta egy ujját a bögre száján egy hosszú pillanatig. Végül rólam Grace-re, majd megint rám nézett.
- Oké, hol a csapda?
- Hogy érted ezt? - pislogtam.
- Itt ülsz és beszélgetsz, Grace meg próbál úgy tenni, mintha minden rendben lenne, de tökre nincs rendben semmi, igaz?
Nem lepett meg a megérzése. Nem küzdheti fel magát az ember a középiskolai tápláléklánc csúcsára anélkül, hogy ne lenne jó emberismerő. A még mindig teli bögrébe néztem. Nem szerettem a kávét - túl erős és keserű. Túl régóta voltam farkas, már nem ízlett.
- Van egyfajta szavatossági időnk. Minél régebben haraptak meg, annál kisebb hideg is elég, hogy farkassá változzunk. És annál nagyobb meleg kell, hogy emberek legyünk. Végül egyszerűen csak nem változunk át, nem leszünk újból emberek.
- Mennyi időtök van?
Nem néztem Grace
- Ez farkasonként változó. A legtöbbünknek hosszú évei vannak.
- De neked nem.
Kuss, legyen, Isabel! Nem akartam próbára tenni Grace szilárd arckifejezését. Nagyon finoman nemet intettem, remélve, hogy Grace tényleg nem engem néz, hanem ki az ablakon.
- És mi van, ha Floridában laktok, vagy valami más, nagyon meleg helyen?
Megkönnyebbültem, hogy a téma elterelődött rólam.
- Néhányan megpróbálták. Nem működött. Csak szuper érzékenyek lettek a legkisebb hőmérséklet- ingadozásra is. - Ulrik, Melissa és egy Bauer nevű farkas egyszer Texasba mentek, abban a reményben, hogy ott kihúzzák a telet. Még emlékszem az izgatott telefonhívásra Ulriktól, miután hetekig nem változott át… Aztán a lesújtó hazatérésükre, Bauert kivéve, aki, miután elsétáltak egy légkondicionált üzlet résnyire nyitott ajtaja előtt, azonnal átváltozott. A Texasi Állategészségügy pedig nem hitt az altatólövedékben.
- Mi a helyzet az egyenlítővel? Ott nem változik a hőmérséklet.
- Nem tudom - próbáltam nem elkeseredettnek hangzani. - Egyikünk sem döntött még úgy, hogy az esőerdőbe költözik, de mindenesetre észben tartom, hátha nyerek a lottón.
- Ne gúnyolódj - mondta Isabel, miközben letette a kávésbögrét egy kupac magazinra. - Csak megkérdeztem. Szóval, akit megharapnak, az mind átváltozik?
Mindenki, csak az nem, akit szeretnék magammal vinni.
- Többnyire - hallottam a hangomat. Fáradt volt, de nem volt érdekelt.
Isabel szája lebiggyedt, és azt hittem, tovább erőlteti, de nem tette.
- Szóval igaz. A bátyám vérfarkas, egy valódi farkasember, és erre nincs gyógymód.
Grace szeme összeszűkült, és azt kívántam, bárcsak tudnám, mire gondol.
- Igen. Jól látod. De ezt már mind tudtad. Miért kérdeztél minket?
Isabel vállat vont.
- Nem tudom, talán vártam, hogy valaki kiugrik a függöny mögül, és azt mondja: „Halihó, ez itt a kész átverés! Nincsenek is vérfarkasok. Mit gondoltál?”
Nagyon szerettem volna azt mondani, hogy tényleg nincsenek vérfarkasok. Hogy vannak emberek, meg vannak farkasok, és vannak, akik valahol félúton vannak a kettő között. De olyan fáradt voltam, hogy inkább nem mondtam semmit.
- Mondd, hogy nem mondod el senkinek! - szólalt meg hittel Grace. - Nem hiszem, hogy már megtetted, de most már nem is teheted.
- Hülyének nézel? Az apám lelőtte az egyik farkast, mert dühös volt. Gondolod, hogy megyek és elmesélem, hogy Jack is közöttük van? Anyám már így is egy zsák bogyót szed. Ja, az biztos nagy segítség lenne. Egyedül kell megbirkóznom ezzel.
Grace rám nézett, és a pillantásában az volt: Eltaláltad, Sam.
- És velünk - tette hozzá Grace. - Segítünk, ha tudunk. Jacknek nem kell egyedül lennie, de először meg kell találnunk.
Isabel lepöccintett egy láthatatlan porszemet a csizmájáról, mintha nem tudná, mit kezdjen a kedvességgel. Végül, a csizmáját nézve így szólt:
- Nem tudom. Amikor legutóbb találkoztunk, nem volt valami kedves. Nem tudom, hogy egyáltalán meg akarom- e találni.
- Sajnálom - mondtam.
- Mit?
Hogy nem tudom azt mondani, hogy a gonoszsága a harapás miatt volt, és el fog múlni. Vállat vontam. Úgy éreztem magam, mintha a nagyjáról én tehetnék.
- Hogy nem kaptál jobb híreket.
A konyhából mély, idegesítő berregés hallatszott.
Kész a quiche - mondta Isabel. - Legalább van vigaszdíjam. - Rám nézett, aztán Grace-re. - Hamarosan véget ér ez az oda- vissza változás, igaz? Mert jön a tél?
Bólintottam.
- Jó - mondta Isabel, az ablakon át kinézve a csupasz faágakra. Az erdőbe, ahol Jack otthona volt, és hamarosan az enyém is lesz. - Gyorsabban is jöhetne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése