negyvenharmadik fejezet • Grace
7 °C
Egyszerre voltam
fogalmazás
Rink tanár úr hangja
vibráló neonfény az íróasztalom fölött
emelt szintű biosz
Isabel kőbe faragott arca,
leragadó szem…
- Föld hívja Grace-t - csípett a könyökömbe Rachel, amikor elment mellettem a járdán. Ott van Olivia. Az órán nem láttam, hát te?
Követtem Rachel pillantását az iskolabuszra váró srácok irányába. Olivia is köztük volt. Ugrándozott, hogy ne fázzon. Nem volt nála fényképezőgép. A fotókra gondoltam.
- Beszélnem kell vele.
- Kell bizony - mondta Rachel. - Ugyanis mire eljön a karácsonyi szünet, amikor is meleg, napsütéses helyre utazunk, beszélő viszonyban kell lennetek. Veled mennék, de apa vár, és megbeszélése van Duluthban. Ha nem vagyok ott ebben a másodpercben, leharapja fejemet. Majd meséld el, mint mondott Olivia!
Rachel elfutott a parkoló felé, én pedig Oliviához kocogtam.
- Olivia! - Összerezzent, én pedig elkaptam a könyökét, mintha elrepülne, ha nem teszem. - Próbáltalak hívni.
Olivia levette a sapkáját, és összehúzta magát a hideg ellen.
- Igen?
Egy pillanatig azon gondolkodtam, megvárom, mit mond. Hogy lássam, bevallja- e, hogy mit tud a farkasokról anélkül, hogy felszólítanám. De a buszok megérkeztek, és nem akartam várni. Lehalkítottam a hangom és a fülébe súgtam:
- Láttam a képeidet. Jackről.
Hirtelen felém fordult.
- Te vetted el őket?
Többé- kevésbé sikerült vádaskodás nélkül válaszolnom.
- Isabel mutatta meg.
Olivia elsápadt.
- Miért nem mondtad el? - követelőztem. - Miért nem hívtál
Az ajkába harapott és átnézett a parkolón.
- Eleinte akartam. El akartam mondani, hogy igazad volt. De aztán találkoztam Jackkel, és azt mondta, nem beszélhetek róla senkinek, és bűnösnek éreztem magam, mintha valami rosszat tettem volna.
- Te beszéltél vele? - bámultam rá.
Olívia elkeseredetten vállat vont, és reszketett a növekvő délutáni hidegben.
- Fényképeztem a farkasokat, ahogy mindig, és megláttam. Láttam, ahogy… - lehalkította a hangját, és közelebb hajolt - …átváltozik Ahogy újra ember lesz. Nem hittem a szememnek. Nem volt rajta a ruhája, és a házunk nem volt messze, hát hazavittem és odaadtam neki John néhány ruháját. Gondolom próbáltam meggyőzni magamat, hogy nem őrültem meg.
- Köszi - mondtam gúnyosan.
Eltelt egy perc. Aztán gyorsan azt mondta:
- Jaj, Grace, tudom! Tudom, hogy már az elején mondtad, de mit tettem volna, higgyem el? Lehetetlenül hangzik. Lehetetlenül is néz ki. De sajnáltam. Most sehová sem tartozik.
- Mióta folyik ez? - Valami piszkált. Árulás vagy mi. Már az elején elmondtam a gyanúmat Oliviának, ő meg addig várt, hogy beismerjen bármit is, amíg nem jöttem oda hozzá én.
- Nem tudom. Egy ideje. Enni adtam neki, kimostam a ruháit, ilyenek. Nem tudom, hol húzza meg magát. Sokat beszélgettünk, aztán összevesztünk a gyógymód miatt. Lógtam a suliból, hogy beszéljek vele, és hogy még több képet készítsek a farkasokról. Akartam látni, hogy a többiek is átváltoznak- e - mondta. Hallgatott egy sort.
- Grace, Jack azt mondta, téged is megharaptak, és meggyógyultál.
- Így van. Igen, megharaptak. Ezt eddig is tudtad. De nem változtam farkassá, ez egyértelmű.
Figyelmesen nézett.
- Soha?
Megráztam a fejem.
- Nem. Elmondtad másnak is?
Újabb hervasztó pillantás.
- Nem vagyok hülye.
- Szóval, Isabel valahogy megszerezte a képeket. Ha neki sikerült, másnak is sikerülhet.
- Nincs olyan képem, amin látszik, hogy mi történik - mondta Olivia. - Mondtam, hogy nem vagyok tök hülye. Van egy kép az változás előttről, meg egy utána. Ki tudhat meg ezekből bármit is?
- Isabel - mondtam.
Olivia a homlokát ráncolta.
- Óvatos vagyok. Mindegy, a veszekedés óta nem láttam. Mennem kell - intett a busz felé. - Tényleg nem változtál át soha?
Rajtam volt a lesújtó pillantás sora.
- Sosem hazudnék neked, Olive.
Hosszan nézett rám, aztán megkérdezte:
- Van kedved átjönni?
Valahogy szerettem volna, ha bocsánatot kér, amiért nem bízott bennem. Amiért nem hívott vissza. Amiért veszekedtünk. Amiért nem mondta, hogy igazad volt. Úgyhogy csak azt mondtam:
Samet várom.
- Oké. Akkor a héten valamikor?
- Talán - hunyorogtam rá.
Aztán elment. Felszállt a buszra, és már csak a körvonalait láttam az ablakon át, ahogy hátrament. Azt hittem, hogy ha beismeri, hogy tudott a farkasokról, az valahogy… lezárja a dolgot, de csak nyugtalanságot éreztem. Annyi ideig kerestük Jacket, és Olivia végig tudta, hol van. Nem tudtam, mit gondoljak.
Láttam, ahogy Sam lassan behajt a parkolóba és felém indul.
A látványa a volán mögött megnyugtatott, ellentétben a barátnőmmel való beszélgetéssel. Fura volt, hogy a saját kocsim látványa mennyire boldoggá tett.
Sam áthajolt az anyósülésen, hogy kinyissa nekem az ajtót. Még mindig kicsit fáradtnak látszott. Átnyújtott egy papírpoharat gőzölgő kávéval.
- Pár perce csengett a mobilod.
- Köszi. - Beszálltam a Broncóba, és hálásan elvettem a kávét. - Ma zombi vagyok. Meghalok egy kis koffeinért, és állati furcsa beszélgetésem volt Oliviával. Ha rendesen feltankoltam magam koffeinnel, mindent elmesélek. Hol a telefonom? - Sam a kesztyűtartóra mutatott. Kivettem a telefont. Egy új üzenet. Felhívtam a hangpostáimat, kihangosítottam, és a mobilt letettem a műszerfalra, aztán Samhez fordultam.
- Már kész vagyok - mondtam.
- Mire? - kérdezte Sam kételkedve felhúzott szemöldökkel.
- A puszimra.
Sam az ajkába harapott.
- A rajtaütésszerű támadást szeretem.
- Önnek egy új üzenete van - közölte az automata mobilcicababa.
Fintorogva hátravetettem magam az ülésben.
- Megőrülök tőled.
Vigyorgott.
- Szia, édes! Nem hiszed el, kivel találkoztam ma! - hallottam anya hangját a telefonból.
- Esetleg csak rám vethetnéd magad - javasoltam. - Azzal ellennék.
Anya izgatottan folytatta: Naomi Ett-tel! Tudod, az iskolámból.
- Nem gondoltam, hogy te olyan lány vagy - mondta Sam. Azt hittem, viccel.
Anya tovább fokozta: Most férjnél van, meg minden, és egy ideig a városban van, úgyhogy apa meg én vele töltünk egy kis időt.
Összeráncoltam a szemöldökömet.
- Nem vagyok. De veled minden felborul.
Úgyhogy csak késő éjjel érünk haza - végződött anya üzenete. - Ne felejtsd el, hogy van maradék a hűtőben, és természetesen van nálunk telefon, ha szükséged lenne ránk.
Az én maradékom. Abból a kajából, amit én csináltam.
Sam nézte a telefont, miközben a mobilcicababa visszavette a szót anyától. Ha újra meg kívánja hallgatni az üzenetet, nyomja meg az egyes gombot. Az üzenet törléséhez…
Töröltem. Sam még mindig a telefont nézte elrévedve. Nem tudtam, mire gondolhat. Talán, ahogy nekem is, a feje tucatnyi különböző gonddal volt tele, amely mind túl alaktalan és megfoghatatlan volt, hogy megoldjuk.
Összecsaptam a telefont, és a hang megtörte a varázslatot. Sam hirtelen élesen rám nézett.
- Gyere el velem!
Felhúztam az egyik szemöldökömet.
- Nem, komolyan. Menjünk el valahová. Elvihetlek valahová este? Valami jobb helyre, mint a maradék mellé?
Nem tudtam, mit mondjak. Amit valóban mondani akartam, az volt, hogy Tényleg azt hiszed, hogy meg kell kérdezned?
Átható pillantással néztem, miközben dadogott, a szavai keresztülestek egymáson, ahogy a világra igyekeztek. Ha nem szagoltam volna bele a levegőbe abban a pillanatban, valószínűleg nem jöttem volna rá, hogy valami baj van. De az idegesség túl édes illata áradt felőle. Miattam ideges? Vagy valami miatt, ami ma történt? Vagy az időjárás- jelentés miatt?
- Mi van? - kérdeztem.
- Csak el akarok menni a városból. Egy kicsit kimozdulni. Miniszünidő. Eltölteni pár órát valaki más életében, tudod? De nem muszáj, ha nem akarod. És ha szerinted nem…
- Sam. Fogd be!
Befogta.
- Vezess!
Elindultunk.
Sam felhajtott az államközi autópályára és csak mentünk, mentünk, amíg nem kezdett el rózsaszínesedni az ég a fák fölött, és nem repkedtek fekete madár sziluettek az út felett. Hideg volt, és az autópályára hajtó kocsik látható, fehér kipufogógáz- felhőket eregettek a jeges levegőben. Sam fél kézzel kormányzott, a másik kezét összefonta az enyémmel.
Sokkal jobb volt, mint otthon a tegnapi kaja maradékával.
Mire lehajtottunk az államköziről, vagy hozzászoktam Sam aggodalmának szagához, vagy lehiggadt, mert a kocsiban már az erdei farkasillata érződött.
- Szóval - mondtam, egy ujjal végigsimítva hűvös kézfején - , hová is megyünk?
Sam rám pillantott. A műszerfal fényei megvilágították a bánatos mosolyt az arcán.
- Van egy szenzációs édességbolt Duluthban.
Hihetetlenül aranyos volt, hogy órákat vezetett egy édességbolt miatt. Az időjárás- jelentés fényében hihetetlenül hülye is, de azért hihetetlenül aranyos.
- Sosem jártam ott.
- Isteni karamellás almájuk van - ígérte Sam. - És azok a cukros dolgok, azt se tudom, micsodák. Valószínűleg egymillió kalória van bennük. És forró csoki. Ó, Grace! Isteni.
Nem jutott eszembe semmilyen válasz. Idióta módon lenyűgözött, ahogy azt mondta: „Grace”. A hanghordozása. Ahogy az ajkával formálta a nevemet. A hangszíne a fejembe ragadt, mint a zene.
- Még dalt is írtam a trüffeljükről - vallotta be.
Ez megragadta a figyelmemet.
- Hallottam, hogy gitároztál anyának. Azt mondta, rólam is írtál egy dalt. Miért nem énekelted el nekem?
Megvonta a vállát.
Elnéztem mellette, a ragyogóan kivilágított városra, ahol minden épület és híd bátran világított a kora téli sötétségben. A belváros felé tartottunk. Nem emlékeztem, mikor jártam itt. - Pedig nagyon romantikus lenne. És növelné nálam a népszerűségedet.
Sam nem vette le a szemét az útról, de a szája széle felfelé görbült.
Vigyorogtam, aztán kinéztem az ablakon, hogy figyeljem, ahogy haladunk a belváros felé. Nem is nézte a táblákat, úgy közlekedett az esti utcákon. Utcai lámpák vetítettek fénycsíkokat a szélvédőre és a fehér csíkokra az úton, így jelölve az időt lent és odafent.
Végül a járda mellett leparkolt, és egy meleg fényekkel kivilágított üzletre mutatott néhány ajtóval odébb.
- A mennyország - fordult felém.
Kiszálltunk a kocsiból, és az üzlethez kocogtunk. Nem tudom milyen hideg volt, de a leheletem alaktalan felhőt formált előttem, amikor kinyitottam az édességbolt üvegajtaját. Sam benyomult utánam a meleg, sárga derengésbe. A karjait maga köré fonta. Az ajtóba akasztott csengő még szólt, amikor Sam mögém lépett és magához húzott. Átölelt, és a fülembe súgta:
- Ne nézd! Csukd be a szemed, és szimatolj! Tényleg. Érezd. Tudom, hogy tudod.
A vállára hajtottam a fejemet, éreztem a teste melegét, és behunytam a szememet. Az orrom centikre volt a nyakától, és azt éreztem. Földszagú, vad, összetett.
- Ne engem!
- Csak azt érzem - morogtam, és kinyitottam a szemem, hogy ránézzek.
- Ne légy makacs! - fordított Sam az üzlet közepe felé. Dobozos sütikkel és cukorkákkal megrakott polcokat láttam, és mögöttük egy üveg cukorkáspult csillogott.
- Csak egyszer add meg magad. Megéri.
Szomorú szemmel kérlelt, hogy fedezzek fel valamit, amit évekig figyelmen kívül hagytam. Valamit, amire nemcsak nem figyeltem, amit élve eltemettem magamban. Eltemettem, amikor úgy hittem, egyedül vagyok. De most ott volt Sam a hátam mögött. Szorosan a mellkasához ölelt; mintha ő tartana állva, forró lélegzete a fülemet csiklandozta.
Behunytam a szemem. Kitágult orrlyukakkal beengedtem az illatok áradatát. A legerősebb jött először, karamell és barna cukor, olyan volt, mint a nap narancssárga fénye. Ez könnyű volt. Ezt bárki érezhette, aki belépett az üzletbe. Aztán persze a csokoládé, keserű fekete csoki és cukros tejcsokoládé. Nem hiszem, hogy egy átlagos lány ennél többet érzett volna, és egy részem itt meg is akart állni. De éreztem szívdobbanásait, és most az egyszer beadtam a derekam.
Borsmenta illata sodródott az orromba, éles, akár az üveg, aztán málna, majdnem túl édes, mint a túlérett gyümölcs. Alma: ropogós tiszta. Mogyoró: vajas, meleg, földszagú, mint Sam. Fehér csokoládé finom, lágy illata. Ó, istenem, mokka, gazdag, sötét és bűnös. Felsóhajtottam a gyönyörtől, de még nem volt vége. A polcokon álló vajassütemények lisztes, megnyugtató illatot árasztottak, a nyalókák felől pedig gyümölcsillatok kavalkádja szállt felém. Túl erős volt, hogy igaz legyen. A perecek sós aromája, a citrom ragyogó illata, az ánizs törékeny élessége… Olyan illatok voltak, amelyeknek a nevét sem tudtam. Felmordultam.
Sam megjutalmazott egy finom csókkal a fülemre.
- Hát nem csodálatos?
Kinyitottam a szemem. A színek tompák voltak ahhoz képest, amit átéltem. Nem jutott eszembe semmi, ami ne lett volna elcsépelt, így csak bólintottam. Sam újból megcsókolt, az arcomon, aztán ragyogó pillantással a szemembe nézett. Bármit látott rajtam, az felvidította. Senki mással nem osztotta meg ezt az élményt, ezt a helyet. Csak velem.
- Imádom - mondtam végül olyan halkan, hogy abban sem voltam biztos, meghallotta- e. De persze meghallotta. Mindent hallott, amit én is.
Nem voltam biztos benne, hogy beismerjem, mennyire nem vagyok átlagos.
Sam kézen fogott, és beljebb mentünk a boltba.
- Gyere csak! Most jön a neheze. Válassz valamit! Mit szeretnél?
Válassz valamit. Akármit. Megveszem neked.
Téged akarlak. A keze szorítását, a bőre érintését érezve, látva, ahogy mozog, egyszerre emberként és farkasként; felidézve az illatát:.. annyira vágytam a csókjára, hogy szinte fájt.
Megszorította kezemet, mintha a gondolataimban olvasna, és a cukorkáspulthoz vezetett. Bámultam a tökéletes csokoládék, a bonbonok, mártott perecek és trüffelek sorát.
- Hideg van ma odakint, ugye? - kérdezte a lány a pult mögött. - Havazni fog. Alig várom! - nézett ránk buta, elnéző mosollyal, és azon gondolkodtam, milyen ütődötten boldognak láthat minket, ahogy kézen fogva csorgatjuk a nyálunkat a csokoládék fölött.
- Melyik a legfinomabb? - kérdeztem.
A lány azonnal rámutatott egy állványra.
Sam megrázta a fejét.
- Kaphatnánk két forró csokit?
- Tejszínhabbal?
- Ez kérdéses?
Ránk vigyorgott és elfordult a pulttól, hogy elkészítse.
Gazdag csokoládéillat pöffent a levegőbe, amikor kinyitott egy kakaósdobozt. Amíg borsmentát szórt a papírpoharak aljába, Samhez fordultam, és megfogtam a másik kezét is. Lábujjhegyre álltam, és gyorsan megcsókoltam.
- Rajtaütésszerű támadás - mondtam.
Sam lehajolt, és visszacsókolt, a szája elidőzött az enyémen, fogaival végigsimított az alsó ajkamon. Belereszkettem. Rajtaütésszerű visszavágó.
- Trükkös - leheltem.
- Olyan helyesek vagytok! - jegyezte meg a kasszás lány, elénk tette a két, tejszínhabbal megpakolt poharat. Féloldalas, mosolya volt, ami azt súgta, hogy sokat nevet. - Komolyan. Mióta jártok?
Sam elengedte a kezemet, hogy elővegye a tárcáját és fizessen. - Hat éve.
Fintorogva visszafojtottam a nevetést. Azt az időt is beleszámolta, amikor még két teljesen más fajhoz tartoztunk.
- Ejha! - bólintott elismerően a lány. - Ez nem semmi a ti korotokban.
Sam átnyújtotta a forró csokoládémat, és nem válaszolt. De sárga szeme birtoklóan méregetett - vajon tudta, hogy a pillantása messze bizalmasabb, mintha bármilyen érintésen kapnák rajta.
Leguggoltam, hogy megnézzek egy mandulás csokit a pult alsó polcán. Nem voltam olyan merész, hogy rájuk nézzek, amikor beismertem:
- Hát, szerelem volt első látásra.
A lány felsóhajtott.
- Milyen romantikus! Tegyetek nekem egy szívességet, és soha ne változzatok meg. A világnak több első látásra született szerelemre van szüksége.
- Szeretnél egy olyat, Grace? - kérdezte rekedten Sam.
Volt valami a hangjában, amitől rádöbbentem, hogy a szavaimnak nagyobb hatása volt, mint szerettem volna. Vajon mikor mondta neki bárki is, hogy szereti?
Nagyon szomorú gondolat volt.
Felálltam, és kézen fogtam. Olyan erősen szorította meg az ujjaimat, hogy majdnem fájt:
- Azok a tejkaramellák fantasztikusan néznek ki. Veszünk?
Sam biccentett a lánynak a pult mögött. Néhány perc múlva szorongathattam az édességekkel teli kicsi papírzacskót, Samnek pedig tejszínhabos volt az orra hegye. Rámutattam, mire kínosan fintorogva letörölte a dzsekije ujjával.
- Megyek, beindítom a kocsit - adtam a kezébe a zacskót. Csak nézett rám, ezért hozzátettem: - Hogy felmelegedjen.
- Ja! Rendben. Jó gondolat.
Szerintem elfelejtette, milyen hideg van odakint. Én nem; és a fejemben egy szörnyű kép jelent meg, ahogy Sam a kocsiban reszket, miközben próbálom feljebb csavarni a fűtést. Magára hagytam az üzletben és kiléptem a sötét, téli éjszakába.
Amint az ajtó becsukódott mögöttem, teljesen egyedül éreztem magam, hirtelen rám rontott az éjszaka végtelensége. Sam érintése és illata nélkül elvesztem. Semmi nem volt ismerős. Ha Sam átváltozna, nem is tudom, meddig tartana, hogy hazataláljak, és mihez kezdenék vele egyáltalán. Nem lennék képes ott hagyni, mérföldekre az erdejétől őt. Mindkét formájában elveszíteném. Az utcát máris porhó fedte, és hópelyhek szállingóztak körülöttem, finoman és légiesen. Miközben kinyitottam a kocsiajtót, a lélegzetem szellemalakokat rajzolt az arcom elé.
A növekvő nyugtalanság szokatlan volt. Vacogva vártam a Broncóban, amíg felmelegedett, kortyolgattam a forró italt: Samnek igaza volt: a csoki isteni volt, és máris jobban éreztem magam. A kevéske borsmenta hidege a csokoládé melegségével egyszerre töltötte meg a számat. Megnyugtató volt, és mire az autó átmelegedett, ostoba képzelődésnek tűnt, hogy bármi rossz történhet az éjjel.
Kiugrottam a Broncóból, és bedugtam a fejem az édességboltba.
Sam az ajtónál várt.
- Mehetünk.
Sam láthatóan megborzongott, amikor megérezte a hideg légáramot az ajtóban, és szó nélkül a kocsihoz startolt. Odakiáltottam egy köszönömöt az eladólánynak, és Sam után indultam. A kocsi felé menet megláttam valamit a járdán, és megtorpantam. Sam lábnyomai mellett egy másik, régi nyom is volt, amit előzőleg nem vettem észre. A nyomok tulajdonosa fel- alá járkálhatott a friss hóban az üzlet előtt.
A pillantásom követte a hosszú, könnyű lépteket az üzlet előtt, majd végig a járdán. Úgy ötméternyire egy sötét kupacot láttam az utcai lámpa éles fénykörében. Tétováztam, és közben azt gondoltam, csak szállj be a kocsiba, de az ösztöneim nem hagyták, és odamentem.
Egy sötét dzseki volt, egy farmer meg egy garbó. A ruháktól mancsnyomok távolodtak a porhóban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése