negyvenegyedik fejezet • Grace
12 °C
Nem beszéltünk a felrémlő lehetőségről, de folyton éreztem a ránk vetődő árnyék hidegét. Olvastam egyszer egy történetet, egy szörnyű görög mondagyűjteményben egy Damoklész nevű emberről, akinek a trónja fölött egy kard függött egyetlen hajszálon. Ezek voltunk mi Sam emberi alakja, amely egyetlen szálon függött.
Egy hétfőn a körhinta éppen a suliba vitt, szokás szerint. Csak két nappal azelőtt támadott meg Shelby, de a sebeim már eltűntek. Úgy tűnt, mégiscsak van bennem egy kicsi a vérfarkasok gyors gyógyulási képességéből.
Meglepett, hogy Olivia hiányzik. Tavaly egyetlen napot sem hagyott ki.
Vártam és vártam, hogy besétáljon a két közös óránk valamelyikére ebéd előtt, de nem jött. Egyfolytában az üres padját néztem. Talán csak beteg volt, de valami, amit próbáltam figyelmen kívül hagyni, azt súgta, többről van szó. A negyedik órán a szokott helyemre csusszantam Rachel mögött, és megkérdeztem:
- Rachel, szia, nem láttad Oliviát?
Felém fordult:
- He?
- Olivia. Nem együtt volt fizikaórátok?
Vállat vont.
- Péntek óta nem hallottam felőle. Próbáltam felhívni, és az anyukája azt mondta, beteg. De veled mi van, cicukám? Hol voltál egész hét végén? Se egy levél, se egy telefon…
- Megharapott egy mosómedve - feleltem. - Veszettség elleni oltásokat kaptam, és egész vasárnap aludtam. Meg kellett bizonyosodni afelől, hogy nem kezd el habzani a szám, és nem harapok meg senkit.
- Durva. Hol harapott meg?
- A bokámat - mutattam a nadrágomra. - Nem nagy ügy. De aggódom Olive-ért. Nem tudtam telefonon elérni.
Rachel összevonta a szemöldökét, és keresztbe tette a lábát. Most is, mint mindig, viselt valami csíkosat, ezúttal csíkos harisnyát.
- Én sem - mondta. - Gondolod, hogy kerül minket? Még mindig haragszik rád?
- Nem hiszem - ráztam meg a fejemet.
Rachel grimaszolt.
- De mi is rendben vagyunk, igaz? Úgy értem, hogy nem igazán beszéltünk mostanában. Dolgokról. Történtek dolgok. De mégsem beszélgettünk. Át se mentünk egymáshoz. Vagy ilyenek.
- Rendben vagyunk - mondtam határozottan.
A szivárványszínű harisnyáját kaparászva az ajkába harapott.
- Nem gondolod, hogy talán, tudod, átmehetnénk hozzájuk, hátha ott találjuk?
Nem válaszoltam azonnal, és ő sem erőltette. Mindkettőnk számára ismeretlen terület volt ez. Sosem volt gondunk arra, hogy a hármasunk össze legyen nőve. Nem tudtam, hogy helyes- e Olivia után nyomozni. Drasztikusnak tűnt. De valójában mióta is nem láttuk vagy beszéltünk vele? Lassan azt mondtam:
- Mi lenne, ha megvárnánk a hét végét? Ha addig nem hallunk róla, akkor…?
Rachel megkönnyebbülten bólintott:
- Okés.
Visszafordult a székében, amikor Rink tanár úr megköszörülte a torkát az osztály előtt, hogy figyeljünk oda.
- Oké, srácok - kezdte - , biztosan többször is hallottátok ma a tanáraitoktól, de ne nyalogassátok a falikutakat, vagy csókolgassatok tökidegen embereket, rendben? Mert az Egészségügyi Minisztérium több agyhártyagyulladásos esetet jelentett az államnak ebben a részében. És ezt elkaphatjátok… bárkitől. Takony! Váladék! Csókolózás, nyalakodás! Nem szabad!
Elismerő huhogás hallatszott a terem végéből.
- Mivel semmi ilyesmit nem csinálhattok, csináljunk valamit, ami majdnem olyan jó. Társadalomismeret! Nyissátok ki a könyveket a száztizenkettedik oldalon.
Ezredszer is az ajtóra néztem, remélve, hogy Olivia belép, aztán kinyitottam a könyvet.
Ebédszünetben kivágódtam a folyosóra és felhívtam Oliviát. Tizenkétszer kicsengett, aztán felvette a hangposta. Nem hagytam üzenetet, mert ha nem beteg, hanem csak lóg, nem akartam, hogy az anyja kérdezősködjön az üzenetem hallatán, hogy hol töltötte a napot suli helyett. Épp becsuktam volna a szekrényemet, amikor észrevettem, hogy a hátizsákom legkisebb zsebe félig ki van cipzárazva. Egy papírdarab kandikált ki belőle, rajta a nevemmel. Kihajtogattam, és az arcom váratlanul felforrósodott, amikor felismertem Sam rendetlen, elnyújtott kézírását.
„Minduntalan, a szerelem tájképe mégoly ismerős,
S a templom kis udvara is panaszos nevével,
S a rettentő, titokzatos szakadék, ahol a többiek
Végzik: minduntalan mégis ketten kijárunk
A vén fák alá, leheverünk megint
A virágok közé, szemben az éggel”
- Ez Rilke. Bár én írtam volna neked.
Nem akartam, hogy a zajos büfé eloszlassa a nyugodt, felemelő érzést, így inkább a következő órám termébe mentem, és leültem. Az irodalom szöveggyűjteményt a padomra ejtettem, és kisimítottam Sam levelét, hogy újra elolvassam.
Olyan érzés volt ülni az üres teremben, és hallgatni a diákok zaját a büféből, mint amikor rosszul lesz az ember az órán és az orvosiba küldik. Az orvosi szoba a távolságnak szintén azt a fojtott érzését adja, mint egy műhold, ami egy lármás bolygó - az iskola - körül kering. Sok időt töltöttem ott, miután a farkasok megtámadtak. Az influenza miatt, ami valószínűleg nem is influenza volt.
Mérhetetlen ideig bámultam a mobiltelefont a harapáson gondolkodva. Meg azon, hogy beteg lettem tőle. És hogy jobban lettem. Miért én voltam az egyetlen, aki jobban lett?
- Meggondoltad magad?
Felkaptam a fejem, és Isabellel találtam szemben magam. A szomszédos padban ült. Meglepetésemre egyáltalán nem volt olyan tökéletes, mint szokott. Karikás volt a szeme, amit csak részben takart a smink, de semmi nem rejthette el véreres szemét.
- Tessék?
- Jackkel kapcsolatban. Hogy tudsz- e róla valamit.
Bizalmatlanul néztem rá. Egyszer azt hallottam, hogy az ügyvédek sosem kérdeznek semmit, hacsak nem tudják maguk is a választ, Isabel hangja meglepően magabiztos volt.
Egyik hosszú, természetellenesen lebarnult kezével a táskájába nyúlt, és előhúzott egy köteg papírt. Az irodalomkönyvemre dobta.
- Ezt elejtette a barátnőd.
Egy pillanatig eltartott, míg rájöttem, hogy fényes fotópapírt látok, és a képek Olivia fényképei. A gyomrom tótágast állt. Az első néhány képen az erdő volt, semmi különös. Aztán a farkasok. Az őrült, foltos farkas, félig egy fa mögött. És a fekete - Sam mondta a nevét?
Tétováztam, az ujjam a kép szélén volt, hogy a következőhöz lapozzak. Isabel láthatóan megfeszült mellettem, felkészült helyettem a következő kép látványára. Tudtam, hogy bármit is fényképezett le Olivia, azt nehéz lesz megmagyarázni.
Végül Isabel türelmetlenül áthajolt az asztalomhoz, és lekapta a felső néhány fotót a kupacról.
- Lapozz már!
Jack fotója volt. A farkas- Jacké. Egy közeli felvétel a szeméről egy farkas arcában.
A következő képen pedig maga Jack. Emberként. Meztelenül.
A felvételnek nyers, művészi ereje volt, majdnem hogy beállítottnak tűnt, ahogy Jack karjai a saját testét ölelik, a válla fölött hátrafordulva a kamera felé néz, felfedve a hosszú, sápadt hátán lévő karmolásokat.
A számba haraptam, és az arcát néztem a képeken. Nem volt kép az átváltozásáról, de a szemek hasonlósága elsöprő hatású volt. A farkasról készült közelkép - az volt a díjnyertes felvétel. Mellbevágott, amikor rádöbbentem, mit jelentenek ezek a képek, mi a valódi jelentőségük. Nem csak, hogy Isabel tudta. De Olivia is. Olivia készítette a képeket, úgyhogy tudnia kellett. De mióta, és miért nem mondta el?
- Mondj valamit!
Felnéztem a képekről Isabel arcára.
- Mit akarsz, mit mondjak?
Isabel halk, ideges hangot hallatott.
- Látod a képeket. Életben van. Itt van.
Ránéztem a fák közül bámuló Jackre. Mintha fázna az új bőrében.
- Nem tudom, mit akarsz, hogy mit mondjak? Mit akarsz tőlem?
Láttam rajta, hogy harcol maga ellen. Egy pillanatig úgy tűnt, felcsattan, de aztán lehunyta a szemét. Amikor kinyitotta, félrenézett, a táblára.
- Nincs bátyád, igaz? Nincs testvéred, ugye?
- Nincs. Egyke vagyok.
Isabel vállat vont.
- Akkor nem tudom, hogy magyarázzam el. Ő a bátyám. Azt hittem, hogy meghalt. De nem. Életben van. És ott van, de nem tudom, hol. Nem tudom, mi ez. De szerintem… szerintem te tudod. Csak nem akarsz segíteni. - Isabel szeme szenvedélyesen rám villant. - Mit ártottam én neked?
Botladoztam a szavak között. Igaz, Jack a bátyja volt. Úgy tudnia kell. Bárcsak ne Isabel kérdezte volna.
- Isabel… tudnod kell, hogy miért félek tőle, hogy beszéljek veled. Tudom, hogy semmit nem tettél ellenem. De ismerek embereket, akiket tönkretettél. Csak… azt mondd meg, miért kéne megbíznom benned!
Isabel elmarta előlem a fotókat és beletömte a táskájába.
- Azért, amit mondtál. Mert sosem ártottam neked. Vagy, szerintem bármi baja van Jacknek… azt hiszem ugyanaz a baja a barátodnak is.
Megbénultam a félelemtől a nem látott fotók gondolatára. Sam is ott volt? Talán Olivia régebb óta tudott a farkasokról, mint én - próbáltam pontosan felidézni, mit mondott Olivia, amikor veszekedtünk, próbáltam visszaemlékezni, volt- e valami kétértelmű a szavaiban. Isabel csak bámult rám, várta, hogy mondjak valamit, pedig nem tudtam, mit kellene mondanom. Végül felcsattantam:
- Jól van, ne bámulj már! Hadd gondolkozzam! - Az osztályterem ajtaja megdöndült, ahogy kezdtek beszivárogni a diákok. Kitéptem egy lapot a jegyzetfüzetemből, és leírtam a telefonszámomat.
- A mobilszámom. Hívj fel suli után valamikor és kitaláljuk, hol találkozzunk. Azt hiszem.
Isabel eltette a számomat. Arra számítottam, hogy elégedettséget látok majd az arcán, de meglepetésemre ugyanolyan rosszul érezte magát, ahogy én. A farkasok dolga olyan titok volt, amelyet senki nem akart megosztani.
- Van egy kis gondunk.
Sam felém fordult a vezetőülésben.
- Nem kéne órán lenned?
- Korán eljöttem. - Az utolsó óra rajz volt. Nem hiányoztam én ott senkinek a borzalmas drót- agyag szobrommal. - Isabel tudja.
- Ki az az Isabel? - pislogott Sam.
- Jack húga, emlékszel? - Lekapcsoltam a fűtést, mert Sam pokoli forróra állította, és ledobtam a hátizsákomat a lábamhoz. Elmeséltem találkozásunkat, de kihagytam, milyen ijesztő volt az ember- Jacket ábrázoló fotó. - Fogalmam sincs, mi volt a többi képen.
Sam azonnal ejtette az Isabel-kérdéskört.
- Olivia képei voltak?
- Aha.
Az aggodalom kiült az arcára.
- Vajon van valami közük ahhoz, ahogy Olívia viselkedett a könyvesboltnál? Velem. - Amikor nem válaszoltam, a kormányra nézett, vagy valamire mellette. - Ha tudta, mi vagyok, az egész szem- dolog nagyon logikus. Megpróbálta kiugrasztani a nyulat a bokorból.
- Aha, valóban. Annak volna értelme - mondtam.
Nagyot sóhajtott.
Azon gondolkodom, amit Rachel mondott. A farkasról, Oliviáék házánál.
Behunytam a szemem, majd kinyitottam; még mindig előttem volt a saját magát ölelő Jack képe.
- Uhh. Arra nem is akarok gondolni. De mi legyen Isabellel? Nem tudom elkerülni. És nem hazudhatok tovább, idiótának látszom.
Sam félig elmosolyodott.
- Hát, megkérdezném, milyen ember, és hogy mit gondolsz, mit kéne tennünk…
- …de emberismeretből béna vagyok - fejeztem be helyette a mondatot.
- Ne feledd, te mondtad, nem én.
- Oké, szóval mit csináljunk? Miért érzem úgy, hogy csak én estem pánikba? Te teljesen… nyugodt vagy.
Sam vállat vont.
- Egyáltalán nem voltam felkészülve ilyesmire. Nem hiszem, hogy tudnám, mit tervezzek anélkül, hogy találkozom Isabellel. Ha én beszéltem volna vele, amikor a képeket mutatta, talán aggódnék, de most nem tudom, mit gondoljak. Nem tudom, az Isabel kellemes név.
- Eltévesztetted a házszámot - nevettem.
Drámai képet vágott, és a kifacsart, fájdalmasan szomorú kifejezés olyan eltúlzott volt az arcán, hogy kezdtem jobban érezni magam.
- Bajban vagyunk?
- Eddig úgy gondoltam. De most… - vontam meg a vállamat. - Az esküdtszék még nem döntött. Szóval, mit csináljunk?
- Szerintem találkozzunk vele.
- Mind a ketten? Hol?
- Igen, mind a ketten. Ez nem csak a te gondod. Nem tudom. Valami nyugodt helyen. Valahol, ahol megismerhetem, mielőtt eldöntenénk, mit mondunk neki. Nem ő az első családtag, aki rájön - vonta össze a szemöldökét.
Tudtam az arckifejezéséből, hogy nem a szüleiről beszél, mert ha úgy lett volna, nem változik meg az arca.
- Nem?
- Beck felesége is tudta.
- Múlt időben?
- Mellrák. Még énelőttem történt. Sosem ismertem. Csak Paultól tudtam meg, akkor is véletlenül. Beck nem akarta, hogy tudjak róla. Biztosan azért, mert a legtöbb ember nem néz ránk jó szemmel, és nem akarta, hogy eszembe jusson, hogy nekem is lehet egy csinos kis feleségem vagy ilyesmi.
Igazságtalan, hogy két ilyen tragédia sújtson egy párt. Rájöttem, hogy késő kommentálnom a dolgot, és hogy majdnem félreértettem a hangjában bujkáló ismeretlen keserűséget. Arra gondoltam, mondok valamit, kérdezek Beckről, de a pillanat elenyészett a zajban, ahogy Sam bekapcsolta a rádiót és beindította a motort.
Kitolatott a parkolóhelyről.
- Francba a szabályokkal! - ráncolta a homlokát. - Találkozni akarok Isabellel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése