negyvennegyedik fejezet • Sam
0 °C
Amikor végül megszólalt, eleresztette a kezemet, hogy kivegyen a zacskóból egy tejkaramellát, és elmesélte, hogy kiskorában egyszer a maradék húsvéti tojásokból csinált sütit a nyers tojás helyett. Pontosan erre vágytam: csodás figyelemelterelésre.
Mígnem meghallottam egy mobiltelefon hangját. A digitális dallam a zsebemből szólt. Egy pillanatig fogalmam sem volt, mit keres egy telefon a kabátomban, aztán eszembe jutott, hogy Beck nyomta a kezembe, miközben elbámultam mellette. „Hívj, amikor kellek!” - ezt mondta.
Vicces, hogy azt mondta, amikor, nem pedig azt; hogy ha.
- Ez egy telefon? - Grace szemöldöke a szemére ereszkedett. - Van telefonod?
A csodás figyelemelterelés szétesett, ahogy kihalásztam a zsebemből.
- Nincs is - tiltakoztam erőtlenül. Grace tovább figyelt, és a szemében tükröződő megbántottság szíven ütött. Elpirultam szégyenemben. - Úgy kaptam. - A telefon tovább csengett, és lenyomtam a VÁLASZ gombot. Nem kellett ránéznem a kijelzőre, hogy tudjam ki hívott.
- Hol vagy, Sam? Hideg van. - Beck hangja tele volt őszinte aggodalommal, amit mindig értékeltem. Tudtam, hogy Grace figyel.
Nem akartam, hogy Beck aggódjon.
- Jól vagyok.
Hallgatott. Elképzeltem, ahogy elemzi a hangomat.
- Sam, ez nem ennyire fekete- fehér. Próbálj megérteni! Még esélyt sem adtál, hogy megmagyarázzam. Mikor nem volt igazam
- Most - feleltem és letettem. Zsebre dugtam a telefont, közben arra számítottam, hogy újra csengeni fog. Titkon reméltem, hogy visszahív, és majd nem veszem fel.
Grace nem kérdezte, ki volt. Nem kérdezte, mit mondott. Tudtam, hogy azt várja, önként mondjam el, és tudtam, hogy el kéne, de nem akartam. Mert… mert nem bírtam elviselni, hogy ilyen fényben lássa Becket. Vagy azt nem tudtam elviselni, hogy én ilyen fényben látom. Nem szólaltam meg.
Grace nyelt egyet, majd előhúzta a saját telefonját.
- Erről jut eszembe, hogy meg kellene hallgatnom a hangpostám Hahh! Nem mintha a családom hívna…
A mobiltelefonját tanulmányozta. A kék kijelző megvilágította tenyerét és kísérteties fényt vetett az állára.
- Hívtak? - kérdeztem.
- Természetesen nem. Mulatnak a cimboráikkal. - Beütötte a számukat és várt. A vonal másik végén mormolást hallottam, de túl halk volt, hogy kivegyem a szavakat.
- Szia, én vagyok. Aha. Jól vagyok. Aha. Oké. Akkor nem várlak meg. Mulassatok jól. Szia! - Összecsapta a telefont, és barna szemeit forgatva halványan rám mosolygott. - Szöktess meg!
- Vegasba kellett volna mennünk - mondtam. - Itt senki nincs ilyenkor, aki összeadna minket, kivéve egy szarvast meg pár részeg fickót.
- Akkor a szarvast kell választanunk - jelentette ki határozottan Grace. - A részeg fickók összekevernék a nevünket, és az elrontaná a pillanatot.
- Az azért furcsa módon helyénvalónak tűnik, ha egy szarvas ad össze egy vérfarkast és egy lányt.
- És a szüleim figyelmét is felkeltené - nevetett. - „Anya, apa, férjhez mentem. Ne nézzetek így rám. Nem vedlik egész évben!”
Megráztam a fejem. Azt akartam mondani, kösz, de ehelyett azt mondtam:
- Beck hívott.
- Az a Beck?
- Ja. Kanadában voltak Salemmel, az egyik farkassal, aki teljesen megbolondult. Ez csak részben volt igaz, de legalább úgy az volt.
- Szeretnék találkozni vele - mondta Grace azonnal. Fura képet vághattam, mert hozzátette: - Úgy értem, Beckkel. Gyakorlatilag ő az apád, nem?
Megdörzsöltem a kormánykereket, és az útról az ujjaimra néztem. Úgy markoltam a kormányt, hogy elfehéredtek az bütykeim. Fura, hogy egyesek örökbe kapják a bőrüket, és sose hiszik, hogy elveszíthetik.
Bőröm levedlettem,
Szorított, megszöktem,
Értelmem elhagytam,
Fáj, hogy ÉN maradtam.
- Volt egy nagy kerti sütőnk a házban, és emlékszem, egyik este unta már a főzést, és azt mondta: „Sam, ma te etetsz meg minket.” Megmutatta, hogyan kell megnyomkodni a steak közepét; hogy lássam, mennyire sült át, és hogyan kell gyorsan megsütni minden oldalát, hogy a leve megmaradjon.
- És isteni lett, nem?
- Szénné égettem - mondtam tényszerűen. - A faszénhez hasonlított, bár a faszén is ehető volt ahhoz képest.
Grace nevetett.
- Beck megette az övét - mosolyogtam szomorúan az emléken. - Azt mondta, a legjobb steak, amit valaha evett, mert nem neki kellett megsütnie.
Úgy tűnt, nagyon régen volt.
Grace úgy mosolygott rám, mintha a rólam meg a falkavezérről szóló régi történetek a legjobb dolgok volnának a világon. Mintha inspiráló lett volna. Mintha lett volna valamink, nekem meg Becknek, apának és fiúnak.
A fejemben megjelent a terepjáró hátuljában fekvő fiú és azt mondta: „Segíts!”
- Mikor történt? - kérdezte Grace. - Mármint nem a steak, hanem amikor megharaptak?
- Hétéves voltam. Tizenegy éve.
- Miért voltál az erdőben? Duluthban születtél, alábbis ez áll a jogosítványodban.
- Nem az erdőben támadtak meg feleltem. - Erről írt minden újság.
Grace nem vette le rólam a szemét; én pedig félrenéztem, vissza a homályos útra előttünk.
- Két farkas, támadott meg, amikor fel akartam szállni az iskolabuszra. Az egyikük leszorított, a másik megharapott.
Valójában csak felhasította a bőrömet, mintha az egyetlen cél vérontás lett volna. De persze az is volt a célja, nem igaz? Visszatekintve fájdalmasan tisztán láttam. Sosem néztem vissza az egyszerű gyerekkori emlékre, ahogy megtámadtak a farkasok, és Beck színre lépett, miután a szüleim megpróbáltak megölni. Annyira közel álltam Beckhez, és Beck annyira feddhetetlen volt, hogy nem is akartam mélyebbre nézni az emlékben. De most, hogy Grace-nek újra elmondtam a történetet, hirtelen felszínre került az elkerülhetetlen igazság. A harapás nem baleset volt. Kiválasztottak, levadásztak és lehúztak utcára, hogy megfertőzzenek, ahogy a kölyköket a terepjáró hátuljában. Később pedig Beck megérkezett, és összeszedte a darabokat.
Te vagy a legjobb közülük - hallottam Beck hangját a fejemben. Azt hitte, túl fogom őt élni és átveszem a vezérséget. Haragudnom kellett volna. Dühöngeni, amiért elszakították tőlem, az életemet. De csak fehér zaj volt bennem, a semmi tompa zümmögése.
- A városban? - kérdezte Grace.
- A külvárosban. Ott nem volt erdő. A szomszédok azt mondták, hogy látták átfutni a farkasokat a hátsó udvarukon utána.
Grace nem szólt semmit. Az, hogy szándékosan vadásztak le, számomra egyértelmű volt, és vártam, hogy kimondja. Valahogy akartam, hogy kimondja, hogy rámutasson az igazságtalanságra. De nem tette. Éreztem, ahogy elgondolkodva ráncolja a homlokát.
- Melyik két farkas volt? - kérdezte aztán.
- Nem emlékszem. Egyikük Paul lehetett, mert fekete volt. Csak ennyit tudok.
Pár percig hallgattunk, aztán hazaértünk. A kocsi feljáró üresen állt, és Grace nagyot sóhajtott.
- Úgy tűnik, megint kettesben vagyunk - mondta. - Maradj itt, amíg kinyitom az ajtót, jó?
Grace kiugrott a kocsiból, beengedett egy hideg szélrohamot, ami megcsípte az arcomat. Feljebb tekertem a fűtést, ahogy csak lehetett, hogy felkészüljek a házig vezető útra. A szellőzőkre hajolva éreztem, hogy a forróság szúrja a bőrömet. Szorosan behunytam a szememet, próbáltam visszasodródni abba a könnyedségbe, amit korábban éreztem. Amikor Grace-t t öleltem magamhoz az édességboltban, amikor éreztem a hozzam simuló meleg testét, amikor figyeltem, ahogy a levegőt szimatolja, tudva, hogy engem érez - megborzongtam. Nem tudtam, képes vagyok- e még egy éjszaka erejéig rendes fiú lenni.
- Sam! - kiáltott Grace odakintről. Kinyitottam a szemem. Láttam, ahogy a résnyire nyitott bejárati ajtón kikukucskál. Próbálta olyan melegen tartani a bejáratot, amennyire csak tudta. Okos.
Futás. Leállítottam a motort, kiugrottam és felrohantam a síkos járdán, meg is csúsztam egy jégfolton. A bőröm szúrt és feszült.
Grace becsapta mögöttem az ajtót, kívül rekesztve a hideget, aztán körém fonta a karjait, hogy a testével melegítsen.
- Eléggé felmelegedtél? - suttogta kifulladva a fülembe.
A szemem kezdett hozzászokni a folyosó sötétjéhez.
Láttam a fényt a szemében, a haja körvonalát, a karjai ívét körülöttem. A falon függő tükör megmutatta az alakját, amint átölel. Hagytam, még egy hosszú pillanatig, aztán azt mondtam:
- Jól vagyok.
- Kérsz valamit enni? - A kérdése hangosan verődött vissza a ház padlójáról. Az egyedüli egyéb hang a fűtőventilátorok egyenletes, mély lélegzése volt. Mélyen éreztem, hogy egyedül vagyunk.
Nyeltem egyet.
- Le akarok feküdni.
- Én is - felelte megkönnyebbülten.
Majdnem bántam, hogy beleegyezett, mert ha fennmaradunk, és eszünk egy szendvicset, tévét nézünk, vagy valami ilyesmi, az elterelte volna a figyelmemet arról, mennyire kívánom.
De nem ellenkezett. Lerúgta a cipőjét az ajtó mögött, és végiglépdelt előttem a folyosón. Bementünk a hálószobába. Nem volt fény, csak amit a vékony hóréteg visszavert a hold fényéből az ablak alatt. Halk sóhajjal becsukódott az ajtó, majd kattant egyet, Grace háttal nekidőlt, a kezét még mindig a kilincsen tartva. Hosszan hallgatott.
- Miért vagy ilyen óvatos velem, Sam Roth?
Próbáltam elmondani az igazságot.
- Én… ez… Nem vagyok állat.
- Nem félek tőled - mondta.
Nem is úgy nézett ki. Gyönyörű volt, ahogy ott állt a holdfényben. Kísértő borsmenta, szappan- és bőrillatú volt. Tizenegy évig néztem, ahogy a falka többi tagja állattá változik, elfojtottam az ösztöneimet, fegyelmeztem magamat, küzdöttem, hogy ember maradjak, küzdöttem, hogy helyesen cselekedjek.
Grace mintha a gondolataimban olvasott volna:
- Mondd, csak a benned lakó farkas akar megcsókolni?
Mindenestől meg akartam csókolni, olyan erősen, hogy eltűnjek. Megreccsent az ajtó, ahogy nekitámaszkodtam, a két tenyeremmel a feje mellett, és a szájára szorítottam az ajkamat. Forrón visszacsókolt, a nyelve a fogaimhoz ért, de a keze még mindig a háta mögött volt, a teste az ajtónak dőlt. Minden porcikám elektromosan zúgott és hozzá akart simulni.
Grace egyre hevesebben csókolt, forró volt a lélegzete a számban, megharapta az alsó ajkamat. Egek, fantasztikus volt! Morogni kezdtem, mielőtt észbe kaptam volna, de még mielőtt kínosan kezdtem volna érezni magam, Grace a nyakam köré fonta a karját és magához húzott.
- Ez nagyon szexi volt - súgta reszkető hangon. - Nem hiszem, hogy ennél szexibb is lehetsz.
Újból megcsókoltam, mielőtt még mást is mondhatott volna, és összegubancolódott karokkal behátráltunk a holdfényes szobába. Belekapaszkodott a farmerom derekába, a hüvelykujja a csípőcsontomat súrolta, és még közelebb húzott magához.
- Édes istenem, Grace - nyögtem. - Nagyon túlértékeled az önuralmamat.
- Nem érdekel az önuralmad.
A kezem a pólója alatt volt, a tenyerem a hátán, az ujjaim a derekán, nem is emlékeztem, hogy kerültek oda.
- Én… nem akarok olyasmit tenni, amit később megbánsz.
Grace háta megfeszült a tenyerem alatt, mintha az érintésem életre keltette volna.
- Akkor ne hagyd abba!
Sokféleképpen elképzeltem már, ahogy kimondja, de a lélegzetelállító valósághoz semmilyen fantáziakép nem volt fogható.
Ügyetlenül az ágyhoz hátráltunk, s közben az egyik felem arra gondolt, hogy csendben kellene lennünk, hátha a szülei hazajönnek. De amikor segített levenni az ingemet, és végigsimított a mellkasomon, felnyögtem és mindent elfelejtettem. Csak az ujjai léteztek a bőrömön. Az agyam dalszöveget keresgélt, szavakat, hogy összefűzze, leírja a pillanatot, de semmit nem talált. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak a bőrömön vándorló tenyerére.
- Olyan jó illatod van suttogta. - És amikor hozzád érek, erősödik.
Kitágultak az orrlyukai, akárcsak egy farkasnak, és érezte, mennyire kívánom. Tudta, mi vagyok és mégis akart engem.
Hagyta, hogy gyengéden lefektessem a párnákra és fölé hajoljak
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése