negyedik fejezet • Sam
32°C
A hőség még a légkondicionált könyvesboltba is bekúszott az ajtón; és hullámokban tódult be a kirakat üvegén át. A kassza mögött terpeszkedtem egy széken, és magamba szívtam a nyarat, mintha minden cseppjét magamban tarthatnám. Az idő múlásával a délutáni napfény kifehérítette a könyveket, mintha fakó, aranyozott kötetek lennének - önmaguk díszkiadásai. Felmelegítette a papírt és a festéket a borítók mögött. Olvasatlan szavak szaga lógott a levegőben.
Nagyon szerettem ezt, amikor ember voltam.
Olvastam, amikor egy halk ding kíséretében kinyílt az ajtó, és a fojtogatóan forró levegővel együtt egy csapat fiatal lány tódult be. Túl hangosan nevetgéltek ahhoz, hogy a segítségemre szoruljanak, úgyhogy olvastam tovább, hadd lökdösődjenek a polcok között és beszélgessenek mindenféléről, a könyveket kivéve.
Nem hiszem, hogy foglalkoztam volna velük, de a szemem sarkából megpillantottam, ahogy egyikük épp lófarokba fogja hosszú, sötétszőke haját. Amit csinált, lényegtelen volt, de a mozdulattal egy illatfoszlányt vett hátára a levegő. Felismertem azt a szagot. Azonnal tudtam.
Ő az. Biztosan.
Az arcom elé rántottam a könyvet, és megkockáztattam egy pillantást a lányok irányába. A másik kettő beszélgetett, és a mennyezetre függesztett papírmadaramra mutogattak, amely a gyermekkönyvek fölött lógott. Ő nem beszélt, lemaradt a lányoktól és a könyveket nézegette. Megpillantottam az arcát, és megláttam valamit önmagamból az arckifejezésében. A tekintete a polcok között cikázott, mintha menekülési útvonalat keresett volna.
Ezerféleképp elterveztem már a találkozásunkat, de amint eljött a pillanat, nem tudtam mit csináljak.
Annyira valódi volt. Más volt figyelni, ahogy a hátsó udvarban olvas vagy leckét ír. Ott és akkor a távolság rettenetesen nagy volt, megvolt az oka, hogy távol maradtam tőle. De itt, a könyvesboltban, velem együtt, lélegzetelállítóan közel volt, mint ahogy még soha. Nem volt semmi, amit megakadályozza, hogy beszéljek vele.
A pillantása felém tévedt, én pedig gyorsan félrenéztem, le a könyvre. Az arcomat nem ismerné meg, de a szememet igen. Hinnem kellett benne, hogy a szememet felismerné.
Imádkoztam, hogy elmenjen, hogy újra levegőhöz jussak.
Imádkoztam, hogy vegyen egy könyvet, hogy beszélnem kelljen hozzá.
Az egyik lány megszólította:
- Grace, gyere, nézd meg ezt! Tökéletes érettségi - Hogyan kerülj be álmaid főiskolájára? Jól hangzik, nem?
Lassan szívtam be a levegőt, és figyeltem a lány karcsú, napsütötte hátát, miközben a főiskolai előkészítő könyvek előtt guggolt a barátnőivel. Udvarias érdeklődést mutatott, bólogatott, amikor a lányok a könyvekre mutogattak, de nem úgy tűnt, hogy igazán jelen lenne. Figyeltem, ahogy a napfény beszűrődik az ablakon, és arany ragyogásba vonja a copfjából elszabadult hajszálakat. A fejét alig észrevehetően ingatta a boltban szóló zenére.
- Szia.
Hátrahőköltem, amikor egy arc tűnt fel előttem. Nem Grace volt. Az egyik barátnője, sötét hajú, napbarnított lány állt előttem. Egy hatalmas fényképezőgép lógott a vállán, és egyenesen a szemembe nézett. Nem szólt, de tudtam, mit gondol. A szemem színére az emberek lopott pillantásokkal vagy döbbent bámulással reagáltak - ő legalább őszinte volt.
- Lefényképezhetlek? - kérdezte.
Kifogást kerestem.
- Egyes bennszülöttek úgy gondolják, hogy a fényképpel elrabolják a lelküket. Ez logikus ellenérvnek tűnik, úgyhogy sajnálom, nincs fotózás - vontam vállat bocsánatkérően. - A boltot lefényképezheted, ha akarod.
A harmadik lány is odaállt mellé: kócos, világosbarna hajú, borzasztóan szeplős volt, olyan sugárzó energiával, hogy szinte kimerített.
- Flörtölgetsz, Olivia? Arra most nem érünk rá. Itt van, haver, ezt kérjük.
Elvettem tőle a Tökéletes érettségit, és egy gyors pillantást vetettem Grace-re.
- Tizenkilenc dollár kilencvenkilenc cent lesz.
A szívem hevesen vert.
- Egy puha fedelű könyv?! - jegyezte meg a szeplős, aztán átadott egy húszast. - Tartsd meg az aprót. - Nem volt aprópénzes edényünk, úgyhogy a visszajárót a pultra tettem. Lassan becsomagoltam a könyvet és a számlát, gondoltam, hogy közben Grace odajön, hogy megnézze, mi tart olyan sokáig.
De ott maradt az életrajzi köteteknél, és félrebillentett fejjel olvasgatta a könyvek gerincét. A szeplős lány elvette a táskát és rám meg Oliviára vigyorgott. Aztán az ajtó felé terelték Grace-t.
Fordulj meg, Grace! Itt vagyok, nézz rám! Ha megfordult volna, látja a szememet és meg kellett volna ismernie.
A szeplős kinyitotta az ajtót - ding - ,majd türelmetlenül a többiekre morrant, hogy menjenek már. Olivia visszanézett, és a pillantása engem keresett. Tudtam, hogy bámulom őket - Grace-t -, de nem tudtam megállni.
Olívia a homlokát ráncolta, és kilépett az ajtón.
- Gyere már, Grace! - mondta a szeplős.
Sajgott a mellkasom, a fejem nem értette, mit mond a testem.
Vártam.
De Grace, az egyetlen ember a földön, akire vágytam, hogy felismerjen, csak sóvárogva végigfuttatta ujjait egy új, kemény fedeles könyv borítóján és kisétált a boltból anélkül, hogy egyáltalán észrevette volna, hogy ott vagyok, karnyújtásnyira tőle.
ötödik fejezet • Grace
7 °C
NEM JÖTTEM RÁ, hogy az erdőben élő farkasok valójában mind vérfarkasok, amíg Jack Culpepert meg nem ölték.
Szeptemberben történt, amikor végzős voltam a középiskolában. Mindenki csak Jackről beszélt a városban. Nem mintha Jack olyan csodálatos srác lett volna, amíg élt - azon kívül, hogy az övé volt a legdrágább kocsi a parkolóban, beleértve az iskolaigazgató autóját is. Valójában egy nagyképű seggfej volt. De amikor megölték, azonnal szentté avatták. Szörnyű, szenzációhajhász mennybemenetel volt, épp azért, ahogyan történt. Öt nappal a halála után az eset ezer változatát hallottam az iskola folyosóin.
A végeredmény pedig az lett, hogy mindenki rettegett a farkasoktól.
Mivel anya rendszerint nem nézte a híreket, apa meg alig volt otthon, a kollektív aggodalom lassan csordogált be a háztartásunkba; így beletelt néhány napba, míg erőre kapott. Az én esetem a farkasokkal az elmúlt hat év alatt elhalványult anya emlékezetében, helyét a terpentingőz és a komplementer színek vették át, de a Jackét ért támadás tökéletesen felfrissítette.
Anyától távol állt, hogy logikus mederbe terelje az egyre növekvő idegességét, és például több időt töltsön a lányával, akit támadtak már meg a farkasok. Ehelyett a szokásosnál is szétszórtabb lett.
- Anya, segítsek vacsorát készíteni ?
Anyám bűntudatosan rám nézett, figyelmét a tévéről - amit a konyhából is látni lehetett - újra a vágódeszkán pihenő gombafejekre fordította.
- Olyan közel volt… Ahol rátaláltak - mondta a késével a televízió felé bökve.
A műsorvezető tettetett részvéttel nézett ránk a képernyőről, amelyen a megyénk térképe tűnt fel egy bemozdult, farkast ábrázoló fotóval a jobb felső sarokban. Azt mondta, folytatódik a vadászat az igazság után. Azt hinné az ember, hogy a hír egyheti ismételgetése után legalább a tényeket nem ferdítik el. A farkasok fotói még csak nem is hasonlítottak az én viharszürke, sárgásbarna szemű farkasomra.
- Még mindig nem hiszem el - folytatta anya. Itt történt, a Boundary-erdő túloldalán. Ott ölték meg.
- Vagy ott halt meg.
Anya rosszallóan nézett rám. Elbűvölően zilált volt és gyönyörű, mint mindig.
- Mi?
Felnéztem a házi feladatomból, a megnyugtató, sorokba rendezett számokból és jelekből.
- Lehet, hogy elájult az út mellett, és amíg eszméletlen volt, beráncigálták az erdőbe. Nem ugyanaz. Nem szabad pánikot keltened!
Anya figyelme visszatért a képernyőre, miközben a gombát szeletelte olyan apróra, hogy az egy amőba étrendjébe is beillett volna. Megcsóválta a fejét.
- Megtámadták, Grace.
Kinéztem az ablakon az erdőre, a fák sápadt sorára, amelyek kísértetekként álltak a sötétben. Ha a farkasom odakint volt is, nem láttam.
- Anya, te szoktad mondogatni, hogy a farkasok általában békések.
A farkasok békés teremtmények. Ezt zsolozsmázta anya évek óta. Szerintem csak így tudott ebben a házban tovább élni. Meggyőzte magát, hogy a farkasok tulajdonképpen ártalmatlanok, és ragaszkodott ahhoz, hogy egyedi eset volt, amikor engem megtámadtak. Nem tudom, hogy tényleg elhitte-e, hogy békések, de én igen. Életem eddigi évei során az erdőt kémlelve figyeltem a farkasokat, az agyamba véstem az arcukat és a személyiségüket. Persze volt egy vékony, beteges külsejű, tarka állat, aki mindig a fák között maradt, csak a leghidegebb hónapokban jött elő. Minden vonása,- fakó, durva szőre, tépett füle, egyik, rondán váladékozó szeme - beteg testről árulkodott, vadul forgó szeme pedig azt sejttette, hogy az elméje sem tiszta.
Emlékeztem a bőrömet karmoló fogaira. El tudtam képzelni, hogy újra megtámadott egy embert.
Aztán ott volt a fehér nőstényfarkas. Olvastam, hogy a farkasok egy életre választanak társat, és őt a falkavezérrel láttam, egy erős testalkatú hímmel, aki olyan fekete volt, mint amennyire fehér a nősténye. Figyeltem, ahogy a szuka pofájához dugja az orrát és a fák csontvázai között vezeti, a szőrük csillog, akár a halak pikkelye a vízben. A nőstény kegyetlen, nyugtalan szépség volt, róla is el tudtam képzelni, hogy emberre támad. De a többiek? Csendes, gyönyörű kísértetek voltak az erdőben. Nem féltem tőlük.
- Igen, békések - nyiszálta anya a vágódeszkát. - Talán összeszedhetnék őket valami csapdával, és elvihetnék Kanadába vagy ilyesmi.
Szemöldök ráncolva visszavonultam a házi feladatomba. A farkasom nélkül töltött nyarak épp elég pocsékak voltak. Gyerekként lehetetlenül hosszúnak tűntek azok a hónapok, amíg a farkasok megjelenésére vártam. Csak rosszabb lett, miután felfedeztem a sárga szemű farkast. Azok alatt a hosszú hónapok alatt nagy kalandokról fantáziáltam, éjjelente farkasbőrbe bújva egy aranyló erdőben futottunk, ahol sosem havazott. Tudtam, hogy az arany erdő nem létezik, de a falka - és a sárga szemű farkasom - igen.
Egy sóhaj kíséretében eltoltam magamtól a matekkönyvet, és odamentem anyához.
- Hadd csináljam én. Csak tönkreteszed.
Nem ellenkezett, de nem is számítottam rá. Helyette egy mosollyal jutalmazott, majd elviharzott, mintha alig várta volna, hogy észrevegyem, milyen szánalmas munkát végez.
- Ha befejezed a vacsorát - mondta -, örökké szeretni foglak.
Vágtam egy pofát és kivettem a kezéből a kést. Anya folyton festékfoltos volt és szórakozott. Sosem volt olyan, mint a barátaim anyukái: kötényes, főzős, porszívózós, született feleség. Nem is akartam igazán, hogy olyan legyen. De komolyan - a leckémet meg kellett írnom.
- Kösz édes. A műteremben leszek. - Ha anyám egy olyan játékbaba lenne, ami öt vagy hat különböző dolgot is ki tud mondani, ha megnyomják a hasát, ez a mondat biztosan az előre felvett mondatai között lenne
- Ne ájulj el a terpentintől! - szóltam utána, de már a lépcsőn futott felfelé. Egy edénybe borítottam a megnyomorított gombákat, és felnéztem az élénksárga falon függő órára. Apa egy óra múlva érkezik meg a munkából. Rengeteg időm volt vacsorát csinálni, és aztán, talán egy pillantást vetni a farkasomra.
Volt hűtőben egy darab marhahús, amit anya valószínűleg a feltrancsírozott gombához szánt. Elővettem és kicsaptam a vágódeszkára. A háttérben egy „szakértőt” kérdezgettek a hírekben, hogy a minnesotai farkas populációt vajon csökkenteni kell-e vagy elköltöztetni. Rossz kedvem lett az egésztől.
Csöngött a telefon.
- Halló.
- Szia! Mi újság?
Rachel volt az. Örültem, hogy hallok felőle. Rachel anyám szöges ellentéte volt - teljesen jól szervezett és átlátható. Kevésbé éreztem magam ufónak a társaságában. A vállam és a fülem közé szorítottam a telefonkagylót és miközben beszélgettünk, tovább szeleteltem a marhahúst. Egy öklömnyi darabot félretettem.
- Vacsorát főzök, és nézem a hülye híreket.
Rögtön tudta, miről beszélek.
- Értem. Szürreális, igaz? Mintha sosem unnák meg. Nem kis dolog, tényleg, de miért nem tudják befogni végre és túllépni rajta? Épp elég szörnyű, hogy a suliban folyton erről van szó. Meg ott vagy te is, azzal a régi farkasügyeddel, meg minden, biztos zavar - de tényleg, biztos, hogy Jack szülei is azt akarják, hogy a riporterek kussoljanak végre.
Rachel olyan gyorsan hadart, hogy alig értettem. A közepe táján el is vesztettem a fonalat, aztán megkérdezte:
- Olivia hívott ma este?
Olivia a triónk harmadik tagja volt, az egyetlen, aki osztotta a farkasok iránti rajongásomat. Ritka este volt, ha nem beszéltem vele vagy Rachellel telefonon.
- Valószínűleg elment fényképezni. Nem ma van az a meteoreső? - kérdeztem. Olivia a fényképezőgépén keresztül látta a világot, az iskolai emlékeim fele kilencszer tizenkét centiméteres, csillogó, fekete-fehér kép.
- Igazad lehet - felelte Rachel. - Biztos akar egy darabkát abból a forró aszteroidaesőből. Van egy perced?
- Akad-néztem az órára. - Ha végeztem a vacsorával, házit kell írnom.
- Oké, akkor csak egy perc. Két szó, bébi, gyakorold: sző, kés.
Feltettem a húst a tűzhelyre.
- Ez egy szó, Rachel.
- Ja. A fejemben jobban hangzott. Mindegy, a helyzet az, hogy a szüleim megígérték, hogy ha a karácsonyi szünetben el akarok menni valahová, kifizetik. Úgyhogy el akarok menni valahová. Akárhová, csak ne legyünk Mercy Fallsban. Istenkém, bárhová, csak ne maradjunk itt! Átjöttök holnap Oliviával suli után, hogy kitaláljunk valamit?
- Persze.
- Ha találunk valami király helyet, talán ti is velem jöhetnétek.
Nem válaszoltam azonnal. A karácsony szó a karácsonyfánk illatát, a hátsó udvar fölötti, sötét, csillagos decemberi ég végtelenségét juttatta eszembe, és a hófödte fák közül figyelő farkasom pillantását.
Nem számított, hogy az év többi részében nem láttam, karácsonykor mindig velem volt.
- Ne add elő azt a távolba bámulós-elgondolkozós pillantást, Grace! - mordult rám Rachel. - Tudom, hogy most is azt csinálod. Nem mondhatod, hogy nem akarsz kijutni innen!
Valahogy nem akartam. Valahogy ide tartoztam.
- Nem mondtam, hogy nem - ellenkeztem.
- De azt se mondtad, hogy jaj, istenem, igen! Ezt kellett volna mondanod - sóhajtott fel Rachel - De azért átjöttök, ugye?
- Tudod, hogy átmegyek - nyújtogattam a nyakamat a hátsó ablak felé. - Most már tényleg mennem kell.
- Ja, ja, ja! Hozz sütit! - mondta. - Ne felejtsd el! Szeretlek. Szia - nevetett és letette.
Gyorsan a tűzhelyre tettem a ragut, hogy lassú tűzön főjön, és elfoglalja magát nélkülem is. Lekaptam a kabátomat a fogasról, és kinyitottam a verandára vezető tolóajtót.
A hűvös levegő csípte az arcomat és a fülem hegyét, emlékeztetett, hogy a nyár hivatalosan is véget ért. A sapkám a kabátzsebemben volt, de tudtam, hogy a farkasom nem mindig ismer fel, ha a fejemen van, így inkább nem vettem fel. Az udvar vége felé lestem és leléptem a verandáról, közben próbáltam könnyednek látszani. A marhahús hideg és csúszós volt a kezemben.
Átlábaltam a ropogó, durva, szinte len füvön az udvar közepéig, egy pillanatra megszédített a naplemente erőszakos rózsaszínje, amely áttűnt a fekete falevelek között. A rideg táj távoli világ volt a kicsi, meleg konyha barátságos illatához és a könnyű túléléshez képest. Ahová tartoznom kellett volna. Ahová vágynom kellett volna. De a fák hívtak, sürgettek, hogy hagyjam el az ismert dolgokat, és tűnjek el a közelgő éjszakában. Nyugtalanító vágy volt, ami az utóbbi napokban gyakran kínozott.
Az erdőszéli sötétség megmoccant és megpillantottam a farkasomat egy fa mellett állva. A hús felé szimatolt. Megkönnyebbülten figyeltem, ahogy átvág a kerten, felemeli a fejét, és a tolóajtó sárga négyszögének fénye az arcára esik. Láttam, hogy az állára vér száradt. Többnapos vér.
Az orrlyukai reszkettek, érezte a kezemben tartott hús szagát. Vagy a marhahús, vagy az ismerős jelenlétem csábította ki az erdőből, néhány lépéssel közelebb. Aztán még néhány lépéssel. Közelebb jött, mint addig bármikor.
Szembenéztem vele, elég közel volt ahhoz, hogy kinyújtott kézzel megérinthessem a káprázatos farkasbundát. Vagy a pofáján száradó vörös foltot.
Nagyon akartam, hogy a saját vére legyen. Egy régi vágás, vagy seb, amit verekedésben szerzett.
De nem úgy nézett ki. Úgy festett, mintha valaki más vére lenne.
- Te ölted meg? - suttogtam.
Nem tűnt el a hangom hallatán, mint ahogy gondoltam. Nyugodt volt, akár egy szobor, a hús helyett az arcomat nézte.
- Folyton erről beszélnek a hírekben - mondtam, mintha megértené. - Bestiálisnak nevezték. Azt mondták, vadállatok csinálták. Te voltál az?
Egy percig nézett mozdulatlanul, pislogás nélkül. Aztán, hat év óta először, behunyta a szemét. A farkasok minden természetes ösztönének ellentmondott. Egy életidőnyi rebbenéstelen tekintet, s most majdnem emberi gyászba fagyott a farkas, ragyogó szemei lezárultak, a fejét lehorgasztotta, és lógatta a farkát.
Életem legszomorúbb látványa volt.
Lassan, alig mozogva felé léptem, nem a vérfoltos ajkaitól vagy a mögöttük rejtőző fogaktól féltem, hanem attól, hogy elijesztem. Megrezzentek a fülei, annak jeléül, hogy felismert, de nem mozdult. Leguggoltam, és magam mellé ejtettem a húst a hóra. A farkas összerezzent, amikor földet ért. Olyan közel voltam hozzá, hogy éreztem a bundája vadállatszagát és éreztem a lehelete melegét.
Aztán megtettem, amire mindig is vágytam. Az egyik kezemet a farkas nyakára tettem, és amikor nem rezzent meg, mindkét kezemet a bundájába fúrtam. A felső szőrréteg nem volt olyan lágy, mint amilyennek látszott, de a sprőd fedőszőrök alatt vattaszerűen puha volt. Halk mordulással hozzám dugta a fejét, még mindig lehunyt szemmel. Úgy öleltem, mintha a kutyánk lenne, családi kedvenc; bár vad, éles szaga nem hagyta, hogy elfeledjem, micsoda is valójában.
Egy pillanatra elfelejtettem hol - és ki - vagyok. Egy pillanatig nem is számított.
Mozgásra lettem figyelmes: odébb, az erdőszélről, a fakuló napfényben alig láthatóan, a fehér farkas lesett izzó szemekkel.
Éreztem, ahogy a farkasom felmordul, és rájöttem, hogy a szukára morog. Az közelebb lépett, szokatlanul bátran, a farkasom pedig megfordult a karjaimban; hogy ránézzen. Összerezzentem a hangra, ahogy a nőstény felé kapott.
A fehér farkas nem vicsorgott, de ettől csak rosszabb volt. A farkasok vicsorogni szoktak. De a nőstény csak bámult, a farkasomról rám villant a tekintete, minden porcikájából gyűlölet áradt.
A farkasom alig hallhatóan morogva erőteljesen nekem feszült, hogy hátra kellett lépnem egyet, aztán még egyet, végül feltolt a verandára. A talpammal megtaláltam a lépcsőt, és a tolóajtóig hátráltam. A farkas a lépcső alján várt, amíg ki nem nyitottam az ajtót és be nem zárkóztam a házba.
Mihelyt bent voltam, a fehér farkas előreszökkent és felkapta a húsdarabot, amit a hóra ejtettem. Bár a farkasom közelebb volt hozzá, és nyilvánvalóan ő jelentette a legnagyobb veszélyt az élelemre, a nőstény mégis engem talált meg a tekintetével az üvegajtó túloldalán. Egy hosszú pillanatig állta a pillantásomat, mielőtt kísértetként az erdőbe veszett volna.
A farkasom tétovázott az erdő szélén, a veranda halvány lámpafényében felvillant a szeme. Az ajtón áttetsző alakomat figyelte.
A rideg üvegtáblára simítottam a tenyeremet.
A köztünk lévő távolságot sosem éreztem még ilyen hatalmasnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése