ötvenegyedik fejezet • Sam
3 °C
Felkaptam Sam magammal hozott kabátját és kiugrottam. Isabel a hátsó ajtónál fogadott, és átvezetett egy füstszagú, csizmákkal, kutyapórázokkal és agancsokkal teli helyiségen, majd átmentünk a pompás, kopár konyhán. Egy érintetlen szendvics hevert a pulton.
- A nappaliban találod, a tűz mellett - mondta Isabel. - Csak most hagyta abba a hányást, mielőtt ideértél. Öszeokádta a szőnyeget. De nem gáz, mert szeretem, ha kibuknak az őseim. Nincs értelme változtatni a szokásrenden.
- Köszönöm - feleltem. Sokkal nagyobb hálát éreztem, mint amit ez a szó ki tudott fejezni. Követtem a füstszagot a nappaliba. Isabel és nem létező tűzrakási tudományának szerencséjére a mennyezet nagyon magas volt, és a füst nagy része felszállt. Sam a kandalló mellett kuporgott, egy gyapjútakaróval a vállán. Egy érintetlen bögre állt mellette gőzölögve.
Odasiettem hozzá. A tűz forróságától megtorpantam, és aztán megéreztem Samet: éles, földszerű, vad illata volt. Fájdalmasan ismerős szag, amit annyira szerettem, de most nem akartam érezni. Az arc, ami felém fordult, mégis emberi volt. Mellé kuporodtam és megcsókoltam. Megölelt óvatosan, mintha bármelyikünk összetörhetne, és a vállamra hajtotta a fejét. Éreztem, hogy időnként megremeg, bár á kicsi, füstös tűz elég forró volt, hogy a közelebbi vállamat megégesse.
Szerettem volna, ha mond valamit. A halálos csend megrémített. Elhúzódtam tőle, és beletúrtam a hajába egy pillanatra, aztán kimondtam, amit kellett:
- Nem vagy jól, igaz?
- Olyan, mint egy hullámvasút mondta Sam lágyan. - Kapaszkodik és kapaszkodik és kapaszkodik a tél felé, és amíg nem érek fel a csúcsára, addig még visszacsúszhatok.
Félrenéztem, bele a tűzbe, a középpontját figyeltem, a meleg részét, amíg a színek és a fények elveszítették a jelentésüket, táncoló fehér fényekké égették a látványt.
- És most a csúcsán vagy.
- Azt hiszem, ott. Remélem, hogy nem. De… vagyok. - Jeges ujjakkal megfogta a kezemet. Nem bírtam a csendet.
- Beck is jönni akart. De nem tudta elhagyni a házat.
Sam nyelt egyet, olyan hangosan, hogy még én is hallottam. Azon gondolkodtam, hogy vajon megint rosszul lesz- e.
- Nem fogunk többé találkozni. Ez az utolsó éve. Azt hittem jogosan vagyok rá dühös, de most már hülyeségnek tűnik. Csak nem tudok… csak nem tudom felfogni.
Nem tudtam, hogy azt nem tudja felfogni, ami megharagította, vagy a hullámvasutat, amin ült. Bámultam a tüzet. Milyen forró… Egy önálló, haragos, apró, pici nyár. Bárcsak Sambe plántálhatnám és melegen tarthatnám örökre. Felfigyeltem rá, hogy Isabel áll a szoba ajtajában, de nagyon távolinak tűnt.
- Folyton azon gondolkodom, miért nem változtam át - mondta lassan. - Mintha immúnisnak születtem volna, vagy ilyesmi. De nem így van, tudod? Mert elkaptam azt az influenzát. És mert még mindig nem vagyok teljesen… normális. Jobb a szaglásom és jobban is hallok. - Elhallgattam, próbáltam összeszedni a gondolataimat. - És azt hiszem, apa tehet róla. Amikor a kocsiban felejtett. Olyan meleg volt, hogy az orvosok azt mondták, meg kellett volna halnom, emlékszel? De nem. Túléltem. És nem változtam farkassá.
Sam szomorú szemmel rám nézett.
- Valószínűleg igazad van.
- Látod, ez lehet a gyógymód, nem? Hogy nagyon felmelegítünk?
Sam megrázta a fejét. Nagyon sápadt volt.
- Nem hiszem, angyalom. Milyen forró volt az a fürdővíz, amibe betettél? És Ulrik… ő megpróbált Texasba menni, ott harminckilenc- negyven fok is van. Még mindig farkas. Ha ez gyógyított meg, az azért volt, mert kicsi voltál, és szörnyen magas láz égetett belülről.
- A láz előidézhető - mondtam hirtelen, de amint kimondtam, megráztam a fejem. - De nem hiszem, hogy létezik lázemelő módszer.
- Pedig lehetséges - szólt Isabel az ajtóból. Ránéztem. Az ajtófélfának támaszkodott karba font kézzel. A pulóvere ujja mocskos volt attól a dologtól, amihez hozzá kellett nyúlnia, hogy kihozza Samet a tárolóból. - Anyu egy szegénykórházban dolgozik hetente kétszer, és hallottam, amikor mesélt egy fickóról, akinek negyvenkét fokos láza volt. Agyhártyagyulladás.
- Mi lett vele? - kérdeztem.
Sam elengedte a kezemet és elfordította az arcát.
- Meghalt - vont vállat Isabel. - De talán egy vérfarkas nem hal bele.
Talán ezért nem haltál meg, amikor kicsi voltál, mert megharaptak, pont mielőtt az idióta apád ott hagyott a kocsiban megfőni.
Mellettem Sam talpra állt és köhögni kezdett.
- Ne arra a nyavalyás szőnyegre! - mondta Isabel.
Felugrottam, ahogy Sam a térdére támaszkodva öklendezett, de nem adott ki magából semmit. Reszketegen felém fordult, és a pillantásában volt valami, amitől a bokámba zuhant a gyomrom.
A szoba levegője elnehezedett a farkasszagtól. Egy szédítő pillanatig csak én voltam meg Sam, az arcomat a nyaka dús szőrébe temettem, ezer mérföldre Isabel nappalijától.
Sam szorosan lehunyta a szemét, és amikor felnézett, így szólt:
- Sajnálom. Grace… tudom, hogy szörnyű dolgot kérek. De átmehetnénk Beckhez? Látnom kell őt még egyszer, ha ez lenne a… - Elhallgatott.
Tudtam mit akart mondani. Vége.
ötvenkettedik fejezet • Grace
0,5°C
A fűtés a maximumon dolgozott, és szerettem volna azt hinni, Sam egy kicsit jobban néz ki. Isabel egy termoszba töltötte a kávéját, én pedig rávettem Samet, hogy a hányingere ellenére iszogassa, amíg autózunk. Úgy tűnt, többet segít, mint a külső hőforrás. Ezt megerősítésnek vettem a belső hőmérsékletre vonatkozó új elméletünk mellett.
- Gondolkodtam az elméleteden - mondta Sam, mintha gondolataimban olvasna. - Nagyon is van értelme. De kell hozzá valami, ami előidézi a lázat, talán az agyhártyagyulladás, amiről Isabel beszélt, és azt hiszem, az elég kellemetlen lesz.
- Úgy érted a lázon kívül?
- Aha. Azon kívül.
- Vagyis veszélyesen kellemetlen. Különösen, ha figyelem vesszük, hogy nem tudunk állatkísérleteket végezni, hogy megtudjuk, használ- e. - Sam gyorsan rám pillantott, hogy lássa, értem-e a tréfát.
- Nem vicces.
- Jobb, mint a semmi.
- Valóban.
Felém nyúlt, és megérintette az arcomat.
- De megpróbálnám. Miattad. Hogy veled maradhassak.
Olyan egyszerűen, természetesen mondta ezt, hogy eltelt egy kis idő, mire felfogtam a szavai, valódi jelentését. Mondani akartam valamit, de mintha kiszorult volna a levegő a tüdőmből.
- Nem akarom tovább csinálni ezt, Grace. Már nem elég, hogy figyelhetlek a fák közül, már nem, most hogy veled voltam… igazán. Nem tudok csak figyelni többé. Inkább kockáztatnék bármit…
- A halált…
- Igen, halál… vagy nézni, ahogy elúszik minden. Azt nem tudom megtenni, Grace. Meg akarom próbálni. Csak hogy, azt hiszem, ember kell, hogy maradjak, hogy legyen esélyünk. Nem hiszem, hogy meg tudod ölni magadban a farkast, amikor pont farkas vagy.
Remegtem. Nem a hidegtől, hanem mert mindez lehetségesnek tűnt. Iszonyatos, halálos, rémes - de lehetséges. És akartam. Soha nem akartam lemondani az ujjai érintéséről az arcomon, vagy a szomorú hangjáról. Azt kellett volna mondanom, hogy Ne, nem éri meg, de az akkora hősies hazugság lett volna, amelyre képtelen voltam.
- Grace - szólalt meg Sam hirtelen. - Ha akarsz engem.
- Micsoda? - kérdeztem, aztán rájöttem, mit mondott. Lehetetlennek tűnt, hogy ilyet kellett kérdeznie. Nem lehet olyan nehéz kiismerni engem. Aztán rádöbbentem, én ostoba, lassú eszű, hogy hallani akarta. Mindig mondta, hogyan érez irántam, és én csak… higgadtan tudomásul vettem. Nem hiszem, hogy mondtam volna neki valaha.
- Persze, hogy akarlak. Sam, szeretlek; tudod, hogy így van. Évek óta szeretlek. Tudod.
Sam maga köré fonta a karját.
- Tudom. De tőled akartam hallani. - A kezemért nyúlt, aztán rájött, hogy nem vehetem el a kormányról, ezért inkább egy hajtincsemet kezdte az ujjai köré csavargatni. Az ujjbegyei a nyakamon nyugodtak. Elképzeltem, ahogy a kettőnk szívverése a könnyed, apró érintés hatására összehangolódik. Az enyém lehetne örökre.
Hátradőlt az anyósülésen. Fáradtnak tűnt. A vállához szorított arccal nézett rám, miközben a hajammal játszott. Egy dalt kezdett dúdolni, aztán néhány hang után énekelni kezdett. Csendesen, félig énekelve, félig szavalva, hihetetlenül gyengéden. Nem értettem minden szót, de egy nyári lányról szólt. Rólam. Talán az ő örök kedveséről. Sárga szemét félig eltakarta a szemhéja, miközben énekelt, és abban az aranyló pillanatban, amely a jégfedte tájban feszült, akár egy csepp nyári nektár, láttam az életemet elterülni előttem.
A Bronco durván megfarolt, és egy pillanattal később egy szarvas sodródott fel a motorháztetőre. Az üveg megrepedt, és azonnal ezerfelé robbant, pókhálóvá változtatva a szélvédőt. A fékre léptem, de nem történt semmi. Egy suttogásnyi reakció sem volt.
Fordulj, mondta Sam, vagy talán én képzeltem, hogy mondja, de amikor elfordítottam a kormányt, a Bronco csak siklott, siklott egyenesen előre. Eszembe jutott, amit apa mondott, Kormányozd az árokba, és ezt tettem, de már késő volt.
Csonttörésszerű hangot hallottam, és egy halott szarvas volt az autón, és az autóban, és mindenhol üvegcserepek, és egy fa csapódott a motorháztetőbe, vért láttam a kézfejemen a törött üvegtől, reszkettem, Sam tekintetében pedig ez ült: jaj, ne! aztán rájöttem, hogy nem mozdul az autó és jeges levegő szivárog be a szélvédőn támadt lyukon.
Elvesztegettem egy pillanatot azzal, hogy Samre meredtem. Aztán megpróbáltam újraindítani a motort, ami egy hang válaszra sem méltatott, amikor elfordítottam a kulcsot.
- Hívjuk a 911- et. Majd ők kiszednek innen.
Sam szája szomorú vonallá keskenyedett, és bólintott, mintha ötletem tényleg használható lett volna. Beütöttem a számokat jelentettem a balesetet, gyorsan beszéltem, próbáltam közben rájönni, hol lehetünk. Aztán levettem a kabátomat, óvatosan, hogy az ujja ne horzsolja le a vérző kezemet, és Samre terítettem. Miközben a hátsó ülésről felmarkolt takarót is rátérítettem, csendben, nyugodtan ült. Közelebb csúsztam hozzá az ülésen, és hozzásimultam, remélve, hogy a testem felmelegíti.
- Hívd fel Becket, légy szíves! - kérte, és azt tettem. Kihangosítottam a mobilt, és a műszerfalra tettem.
- Grace?
- Beck, Sam vagyok.
Volt egy kis szünet, aztán:
- Sam. Én…
- Nem érünk rá - mondta Sam. - Elütöttünk egy szarvast. Lerobbantunk.
- Istenkém. Hol vagytok? Működik a kocsi?
- Messze. Hívtuk a 911- et. A motor bedöglött. - Sam adott egy percet Becknek, hogy rájöjjön, mit jelent ez. - Beck, sajnálom, hogy nem mentem át. Vannak dolgok, amiket el kell mondanom…
- Nem, először hallgass meg, Sam. Azok a srácok. Tudnod kell, hogy toboroztam őket. Tudták. Végig tudták. Nem az akaratuk ellenére tettem. Nem úgy, ahogy veled. Annyira sajnálom. Mindig is sajnáltam.
A szavai nem jelentettek számomra semmit, de Samnek nyilvánvalóan igen. A szeme nagyon fényes lett, pislogott egyet.
- Nem bántam meg. Szeretlek, Beck.
- Én is szeretlek, Sam. Te vagy a legjobb közülünk, és ezen semmi sem változtat.
Sam megrázkódott. A hideg első jele, amit láttam rajta.
- Mennem kell mondta. - Már nincs idő.
- Isten veled, Sam.
- Viszlát, Beck.
Sam biccentett, én pedig megnyomtam a VÉGE gombot. Egy pillanatig csendben pislogott. Aztán lerázta magáról a takarót és a kabátokat, hogy felszabaduljon a karja, és olyan szorosan megölelt, ahogy csak bírt. Éreztem, ahogy reszket, reszket mellettem, miközben a hajamba temeti az arcát.
- Sam, ne menj el! - kértem feleslegesen.
Sam a kezébe fogta az arcomat, és a szemembe nézett. A szeme sárga volt, szomorú, farkas, az enyém.
- Ez megmarad. Emlékezz, amikor rám nézel. Jusson eszedbe, hogy én vagyok. Kérlek!
Ne menj el, kérlek!
Sam elengedett és fél kézzel megmarkolta a műszerfalat, a másikkal az ülése támláját. Lehajtotta a fejét. Néztem, ahogy a válla remeg és hullámzik, néztem az átváltozás néma agóniáját, s meghallottam az egyetlen halk, szörnyű jajkiáltást. Amikor elvesztette önmagát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése