ötvennyolcadik fejezet • Grace
6°C
BECK PINCÉJÉBEN VOLTAM A LEGBOLDOGABB és a legszomorúbb azóta, hogy Sam átváltozott, mert látni Becket a saját világában, olyan volt, mintha Samet láttam volna újra. Miután Olíviát a fürdőszobában hagytam nyugodtan hányni, a pincelépcső tetején találkoztam Beckkel. Túl hideg volt, hogy a bejárati ajtóban várjon minket. Akkor jöttem rá, hogy mennyi mindent örökölt tőle Sam: a sajátos viselkedését, a mozdulatait. Még a legegyszerűbb mozdulata is: ahogy felkapcsolta a villanyt, ahogy intett a fejével, hogy kövessük, ahogy esetlenül behúzta a nyakát, hogy elkerüljön egy alacsony gerendát a lépcső alján. Annyira emlékeztetett Samre, hogy az már fájt.
Aztán leértünk a lépcső aljára, és elakadt a lélegzetem. A pince hatalmas, fő helyisége teli volt könyvekkel. Nemcsak hogy teli volt. Egy könyvtárban voltunk. A falakat a mennyezetig beborították a falba süllyesztett polcok, és tele voltak tömve. Nem is kellett közelebb mennem, hogy lássam, rendszerezve vannak: nagy, vastag atlaszok és enciklopédiák itt, kicsi, színes, gyűrött gerincű, puhafedelű könyvek ott, nagy fotóalbumok, a gerincükre nyomtatott betűkkel, kemény fedelű regények csillogó védőborítóban. Lassan a szoba közepére mentem és körbefordultam, hogy mindent lássak.
És az illat… mindenhol Sam illatát éreztem, mintha ott volna velem, fogná a kezem, és együtt néznénk a könyveket, miközben arra vár, hogy azt mondjam: Imádom.
Épp meg akartam törni a csendet valami olyasmivel, hogy „Látom már, Sam kitől örökölte az olvasás szeretetét”, amikor bocsánatkérően megszólalt:
- Ha sok időt töltesz idebent, sokat is olvasol.
Hirtelen eszembe jutott, amit Sam mondott Beckről: hogy ez az utolsó éve, amikor emberré változott. Sosem olvassa már ezeket a könyveket. Nem jutottam szóhoz, csak Beckre néztem, és ostobán kiböktem.
- Imádom a könyveket.
Mosolygott, mintha tudta volna. Aztán Isabelre pillantott, aki nyakát nyújtogatta, hogy Jack nincs- e betömve valamelyik polcra.
- Jack valószínűleg a másik szobában van, videojátékot játszik - mondta Beck.
Isabel követte a férfi pillantását az ajtóig.
- Elharapja a torkomat, ha bemegyek hozzá?
Beck vállat vont.
- Nem jobban, mint szokta, azt hiszem. Az a legmelegebb szoba a házban, és szerintem kényelmesebben érzi magát odabent. Bár mindig gyakran átváltozik. Csak figyelj oda.
Érdekes volt, ahogy Jackről beszélt - inkább mintha egy állatról, nem egy emberről folyt volna a beszélgetés. Mintha arra oktatta volna Isabelt, hogyan közeledjen egy gorillához az állatkertben. Miután Isabel eltűnt a másik szobában, Beck a két piros, puha fotel egyike felé intett.
- Foglalj helyet!
Örültem, hogy leülhetek az egyik székbe. Beck és több más farkas illatát éreztem rajta, de főleg Samét. Könnyen elképzeltem őt idelent összegömbölyödve a fotelben, miközben olvas, és egy ellenszenves vaskos szótárt forgat. A fotel támlájára hajtottam a fejemet, mintha Sam karjaiban ülnék, és Beck felé fordultam, aki a szemközti székben ült. Nem rendesen, hanem hátradőlve, kinyújtott lábbal. Fáradtnak látszott.
- Kicsit meglepett, hogy Sam ilyen sokáig hallgatott rólad.
- Igen?
Vállat vont.
- Azt hiszem, nem kellene meglepődnöm. Én sem meséltem neki a feleségemről.
- Tudott róla. Mesélte.
Beck röviden, szeretettel felnevetett.
- Ezen sem kellene meglepődnöm. Sam előtt lehetetlen volt bármit titokban tartani. Nem akarok közhelyeket sorolni, de úgy olvasott az emberekben, akár a könyvekben.
Mindketten múlt időben beszéltünk róla, mintha meghalt volna.
- Gondolod, hogy látom még?
Az arca távoli volt, kiismerhetetlen.
- Azt hiszem, ez volt az utolsó éve. Tényleg azt hiszem. Tudom, hogy ez az én utolsó évem is. Nem tudom, miért volt ilyen kevés ideje. Ez nem normális. Úgy értem, változó, hogy mennyi ideje van az embernek, de engem egy kicsivel több, mint húsz éve haraptak meg.
- Húsz éve?
Beck bólintott.
- Kanadában. Huszonnyolc éves voltam, a cégem feltörekvő csillaga, kirándultam a szabadságom alatt.
- És a többiekkel mi a helyzet? Ők honnan jöttek?
- Mindenhonnan. Amikor meghallottam, hogy farkasok vannak Minnesotában, gondoltam, jó esély van rá, olyanok, mint én. Úgyhogy körülnéztem, és rájöttem, hogy igazam volt. Paul a szárnyai alá vett. Ő a…
- A fekete farkas.
Bólintott.
- Kérsz kávét? Ölni tudnék egy kávéért, ha mondhatok ilyet.
Borzasztóan hálás voltam az ötletéért.
- Csodás lenne. Mutasd meg, merre van a kávéfőző, és megcsinálom.
- Egy, a polcok között megbúvó zug felé mutatott, ahol egy kis hűtőszekrény mellett megtaláltam. - És közben mondjad csak!
- Mit? - kérdezte. Jókedvűnek tűnt.
- Mesélj a falkáról! Hogy milyen farkasnak lenni. Samről. Hogy miért változtattad át Samet. - A kávéfilterrel a kezemben hallgattam egy sort. - Igen. Erről. Ez utóbbira különösen kíváncsi vagyok.
Beck a tenyerébe temette az arcát.
- Istenkém, ez a legrosszabb. Azért változtattam át, mert egy önző lelketlen szemétláda voltam.
Kanalaztam a kávét a szűrőbe. Hallottam a hangjában a megbánást, de nem hagytam futni.
- Ez nem válasz.
Mély sóhaj.
- Tudom. Jen, a feleségem, akkoriban halt meg. Már rákos volt, amikor megismerkedtünk, úgyhogy tudtam, hogy meg fog történni, de fiatal voltam és ostoba, és azt hittem, csoda történik, aztán boldogan élünk, amíg meg nem halunk. Mindegy. Nem történt csoda. Depressziós lettem. Arra gondoltam, megölöm magam, de az a vicc, hogy ha egy farkas is él benned, az öngyilkosság nem tűnik túl jó ötletnek. Észrevetted, hogy az állatok sosem ölik meg magukat szándékosan?
Nem. Ezt megjegyeztem.
- Na szóval. Duluthban jártam egy nyáron, és láttam Samet a szüleivel. Istenem, undorítóan hangzik, nem? De nem volt olyan. Jen meg én sokat beszélgettünk arról, hogy gyerekeket akarunk, még ha tudtuk is, hogy ez sosem fog megtörténni. A francba, nyolc hónapot jósoltak neki az orvosok, hogyan lehetett volna gyereke? Megláttam Samet. Olyan volt a sárga szemével, mint egy igazi farkas, és teljesen megszállott lettem. És - ne mondd, Grace, tudom, hogy ez rossz, de láttam, hogy a szülei milyen ostobák, unalmasak, olyanok voltak, mintegy oktalan galambpár, és azt gondoltam, én jobb szülője lennék. Hogy tőlem többet tanulhatna.
Nem feleltem, Beck pedig a tenyerébe hajtotta a homlokát. Évszázadokat öregedett a hangja. Felnyögött, bár nem mondtam semmit.
- Istenem, tudom, Grace! Tudom. Tudod, mi a hülyeség? Hogy valójában szeretem azt, aki vagyok. Bár először nem így volt. Átok volt. Aztán olyan lettem, aki szereti a nyarat meg a telet. Van ennek értelme? Tudtam, hogy végül elveszek, de már rég hozzászoktam a gondolathoz. Azt hittem, Samnek is sikerülni fog.
Megtaláltam a bögréket egy kis szekrénykében a kávéfőző fölött, és kivettem kettőt.
- De nem sikerült. Tejet?
- Kicsit. Nem nagyon - sóhajtott. Ez számára a pokol. Én kreáltam neki egy személyes poklot. Szüksége van egyfajta önfegyelemre, hogy élőnek érezze magát, és amikor farkassá változik, mindezt elveszíti… ez maga a pokol. Ő a legjobb ember, akivel valaha a világban találkoztam, és én teljesen tönkretettem. Évek óta mindennap megbánom.
Talán meg is érdemelte, de nem hagyhattam, hogy még lejjebb csússzon az önostorozásban. Odaadtam a bögréjét és visszaültem.
- Szeret téged, Beck. Lehet, hogy utál farkas lenni, de téged szeret. És meg kell, hogy mondjam, belepusztulok, hogy itt ülök veled, mert minden, ami te vagy, őrá emlékeztet. Ha csodálod őt, azt csodálod, amivé te tetted.
Beck furcsán sebezhetőnek tűnt, ahogy ott ült, a kezét a kávésbögre köré fonva. Az ital forró páráján keresztül nézett rám. Egy hosszú pillanatig hallgatott, aztán azt mondta:
- A megbánás egyike azoknak a dolgoknak, amelyeket örömmel hagyok magam mögött.
Ráfintorogtam. Belekortyolt a kávéba.
- Mindent elfelejtesz?
- Semmit sem felejtesz el. Csak másképp látod. Egy farkas agyával. Bizonyos dolgok teljesen lényegtelenek, amikor farkas vagy. A többi dolog érzelem, amit a farkasok egyszerűen csak nem éreznek. Azokat elveszítjük. De a legfontosabbak… azokba bele tudunk kapaszkodni. A legtöbbünknek sikerül.
Mint a szerelembe. Eszembe jutott, hogy figyelt engem Sam, mielőtt még emberként találkozott volna velem, és én hogy néztem őt. Szerelmesnek lenni lehetetlennek tűnt, mint ahogy az is volt. Összeszorult a gyomrom, szörnyen, és egy pillanatig nem tudtam megszólalni.
- Megharaptak - mondta Beck. Hallottam már ezt a kérdést kérdőjel nélkül.
- Kicsivel több mint hat évvel ezelőtt - bólintottam.
- De nem változtál át.
Elmeséltem, hogyan zártak be a kocsiba, aztán beszámoltam az elméletünkről, amit Isabellel a lehetséges gyógymódról kitaláltunk.
Beck csendben ült egy percig, és a bögréje oldalán körözött ujjával. Üres tekintettel bámulta a könyveket a falon.
Végül bólintott.
- Működhet. Értem, hogyan tudna hatni. De szerintem embernek kell lenned, amikor megfertőződsz, hogy használjon.
- Ezt mondta Sam is. Azt mondta, hogy ha meg akarjuk ölni a farkast, nem szabad farkasnak lenni, amikor beadják a fertőzést.
Beck tekintete még mindig elrévedt.
- Istenem, ez kockázatos. Az agyhártyagyulladást csak kezelheted, amikor már biztos vagy benne, hogy megölte a farkast. A fertőző agyhártyagyulladásnak nagyon magas a halálozási aránya, még ha időben elcsípik és a kezdetektől fogva kezelik is.
- Sam azt mondta, ő kockáztatná a halált a gyógyulásért. Szerinted komolyan gondolta?
- Teljesen - mondta Beck gondolkodás nélkül. - De ő már farkas. És nagy valószínűséggel az is marad az élete hátralévő részében.
Lenéztem a félig üres bögrére. Néztem, ahogy a folyadék színe megváltozik az edényfalánál.
- Arra gondoltam, hogy talán elvihetnénk a klinikára, hogy lássuk, az épület melegére átváltozik- e.
Beck hallgatott, én pedig nem néztem fel, hogy milyen arcot vág.
- Grace szólt gyengéden.
- Tudom - nyeltem egyet a kávéba bámulva.
- Már huszonvalahány éve figyelem a farkasokat. Ez előre látható. Egyszer a végére érünk… és ott vége van.
Makacs kölyöknek éreztem magam.
- De idén akkor változott át, amikor nem kellett volna, nem igaz? Amikor lelőtték, az emberré változtatta.
Beck lassan ivott egy kortyot. Hallottam, hogy dobol a bögre oldalán az ujjaival.
- És hogy megmenthessen. Saját akaratából emberré változott, hogy megmentsen. Nem tudom, hogy csinálta. Vagy hogy miért. De megtette. Mindig úgy gondoltam, hogy lehet valami köze az adrenalinhoz, ami valamiképpen elhiteti a testével, hogy melege van. Tudom, hogy megpróbálta máskor is, de sosem sikerült.
Lehunytam a szemem és próbáltam elképzelni, ahogy Sam cipelt. Majdnem láttam, szagoltam, éreztem.
- A pokolba! - Beck nem is mondott mást hosszú ideig. Aztán megint: - A pokolba! Ezt akarná ő is. Meg akarná próbálni. - Kiitta a kávéját. - Segítek. Hogy gondoltad? Elkábítjuk az útra?
Tulajdonképpen ezen gondolkodtam, mióta Isabel felhívott.
- Azt hiszem muszáj lesz, nem? Másként nem fogja tűrni.
- Benadryl - közölte Beck. - Van odafent. Egy kicsit elszédíti, és elég kába lesz, hogyne akadjon ki a kocsiban.
- Csak azt nem tudom kitalálni, hogyan hozzuk ide. A baleset óta nem láttam. - Megválogattam a szavaimat. Nem engedhettem meg magamnak, hogy reménykedni kezdjek. Nem lehetett.
Beck hangja magabiztosan csengett.
- Én meg tudom csinálni. Idehozom. Ráveszem, hogy idejöjjön. Beletesszük a Benadrylt egy kis hamburgerhúsba vagy valamibe. Felállt és kivette a kezemből a bögrét. - Kedvellek, Grace. Bárcsak Sam…
Nem folytatta, csak a vállamra tette a kezét. A hangja olyan kedves volt, hogy majdnem elbőgtem magam.
- Működhet a dolog, Grace. Működhet.
Láttam, hogy nem hiszi, de azt is láttam, hogy akarja. Egyelőre ennyi elég is volt.
ötvenkilencedik fejezet • Grace
3 °C
A háztól tíz méterre megállt, leejtette a húst a földre, aztán jó néhány lépést ment a fák felé. Egy pillanatig csak állt. Megismertem a fejtartását: hallgatózott.
- Mit csinál? - faggatózott Isabel, de nem válaszoltam.
Beck tölcsért formált a két tenyeréből és még a házban is tisztán hallottam.
- Sam! - kiáltotta. - Sam! Tudom, hogy ott vagy! Sam! Sam! Emlékszel, ki vagy? Sam!
Addig kiáltozta Sam nevét az üres, jeges erdőbe, reszketve, amíg meg nem tántorodott, és csak az utolsó pillanatban nyerte vissza az egyensúlyát.
A számra szorítottam az ujjaimat. Folytak a könnyeim.
Beck még egyszer a nevén szólította Samet, aztán a válla meghajlott, elgörbült, megcsavarodott, a keze és a lába a havat kaparta. A ruhája feleslegesen, gyűrötten lógott rajta, aztán a fejét megrázva kihátrált belőle.
A szürke farkas megállt az udvar közepén, és az üvegajtó felé pillantott. Minket figyelt. Kilépett a ruhákból, amelyeket soha többé nem visel már, aztán megdermedve a fák felé fordította a fejét.
Az egyenes, fekete fenyőfák közül egy másik farkas lépett ki leszegett fejjel, óvatosan. A nyaka szőre havas volt. A pillantása rám talált az üveg mögött.
Sam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése