hatvanadik fejezet • Grace
2°C
ACÉLSZÜRKE ESTE VOLT, az égen fagyott felhők végtelen tömege várta a havazást és az éjszakát. A terepjáró abroncsai sercegtek a felsózott betonon, ónos eső tapadt a szélvédőre. Odabent, a volán mögött Isabel panaszkodott az ázott kutyaszagra, ami számomra fenyőfa és föld szaga volt, eső- és pézsmaillat. Mögötte pedig idegesség ragályos éle érzett. Az anyósülésen Jack vinnyogott félig farkas, félig ember alakban. Olivia mellettem ült a hátsó ülésen, úgy szorította a kezemet, hogy az már fájt.
Sam mögöttünk volt. Amikor beemeltük a kocsi hátuljába, a teste nehéz volt a gyógyszer által előidézett álomtól. Mélyen, szabálytalanul lélegzett. Erőlködtem, hogy halljam a szuszogását a gumikról felverődő hólé hangján át, hogy valamiféle kapcsolatot létesítsek vele, ha már meg nem érinthettem. Mivel elkábítottuk, odaülhettem volna mellé, és a bundájába fúrhattam volna az ujjaimat, de azzal csak kínoztam volna.
Vadállat volt. Az ő világában, tőlem távol.
Isabel lehúzódott a kis klinika előtt. A parkoló sötét volt, a klinika meg egy kicsi, szürke kocka. Nem úgy nézett ki, mint ahol csodákat tesznek. Olyan volt, mint ahová akkor megy az ember, ha beteg, de nincs pénze. Ellöktem magamtól a gondolatot.
- Elloptam anya kulcsait - mondta Isabel. Becsületére legyen mondva, nem volt ideges. - Gyerünk. Jack, megpróbálnál nem lemészárolni senkit, amíg be nem megyünk?
Jack morgott valami megismételhetetlent. Benéztem hátra, Sam talpra állva támolygott.
- Siess, Isabel, múlik a Benadryl hatása.
Isabel behúzta a kéziféket.
- Ha letartóztatnak, azt fogom mondani, hogy elraboltatok.
- Gyerünk már! csattantam fel. Kinyitottam az ajtót, Olívia és Jack összerezzentek a hidegtől. - Siessetek, futás, ti ketten!
- Visszajövök, és segítek behozni őt - mondta Isabel, és kiugrott a kocsiból. Visszafordultam Samhez, aki a szemét forgatva felém pillantott. Zavart volt, szédült.
Egy pillanatra megdermedtem a tekintetétől, eszembe jutott, ahogy feküdtünk az ágyban, majdnem összeért az orrunk, ahogy a szemembe nézett.
Halk, ideges hangot hallatott.
- Ne haragudj! - mondtam.
Isabel visszatért, és hátrajött segíteni. Lecsatolta az övet a derekáról és szakszerűen Sam pofájára tekerte. Megrándult az arcom, de nem mondhattam, hogy ne tegye. Isabelt nem harapták meg, és nem volt semmi garancia arra, hogy Sam rendesen fog viselkedni a procedúra közben.
Felemeltük, és a klinika felé oldalaztunk vele. Isabel berúgta az ajtót, ami résnyire nyitva volt.
- A vizsgálók amarra vannak. Zárd be valamelyikbe, amíg beoltjuk Oliviát és Jacket. Talán visszaváltozik, ha meleg helyen van.
Szokatlanul kedves hazugság volt ez Isabeltől, mindketten tudtuk, hogy csoda nélkül nem változhat vissza. Csak abban reménykedhettem, hogy Samnek nem volt igaza, hogy a gyógymód farkas alakjában nem hat rá. Követtem Isabelt egy zsúfolt kis tárolóhelyiségbe, ami gyógyszerektől és gumitól bűzlött. Olivia és Jack már ott vártak ránk összedugott fejjel, mint akik beszélgetnek, ami meglepett. Jack felnézett, amikor beléptünk.
- Ki nem állom a várakozást - mondta. - Nem eshetnénk végre túl rajta?
Egy alkoholos törlőkendőkkel teli tartályra esett a pillantásom.
- Fertőtlenítsem a karját?
Isabel rám meredt.
- Szándékosan megfertőzzük agyhártyagyulladással. Nem látom értelmét fertőzésveszélytől tartani.
Mindenesetre megtöröltem a karját, miközben Isabel kivette a vérrel teli fecskendőt a hűtőszekrényből.
- Édes istenem! - suttogta Olivia a fecskendőre szegezett pillantással.
Nem volt idő megnyugtatni. Megfogtam Jack kezét, és felfelé fordítottam. Emlékeztem, hogy csinálta a nővér a veszettség elleni oltás előtt.
Isabel Jackre nézett.
- Biztosan akarod?
A bátyja szája vicsorba torzult. Félelemtől bűzlött.
- Csak csináld!
Isabel tétovázott; beletelt egy percbe, mire rájöttem, miért.
- Majd én csinálom - mondtam neki. - Bennem nem tehet Isabel átadta a fecskendőt és félrehúzódott. Odaálltam a helyére.
- Ne nézz ide! - parancsoltam rá Jackre. Elfordította a fejét. Beleszúrtam a tűt, aztán a szabad kezemmel szájon vágtam, amikor visszarántotta felém a fejét. - Uralkodj magadon! - rivalltam rá. - Nem vagy állat.
- Bocsánat - suttogta.
Kiürítettem a fecskendőt, próbáltam nem gondolni a véres tartalmára, aztán kihúztam a tűt. Piros pötty maradt a helyén, nem tudtam, hogy Jack vére- e vagy a fertőzött vér a fecskendőből. Isabel csak bámulta, így én fordultam meg, felkaptam egy ragtapaszt és sebre ragasztottam. Olivia halkan felnyögött.
- Köszönöm - mondta Jack. Maga köré fonta a karjait. Isabel úgy festett, mint aki mindjárt rosszul lesz.
- Add ide a másikat! - kértem. Isabel átadta a fecskendőt, én pedig Oliviához fordultam, aki olyan sápadt volt, hogy láttam a halántékán futó eret. Remegett a keze az idegességtől. Isabel letörölte a karját helyettem. Olyan volt, mint valami kimondatlan szabály, amivel elviselhetővé tettük a gyűlöletes feladatot.
- Meggondoltam magam! - kiáltott fel Olivia. - Kockáztatok!
Megfogtam a kezét.
- Olivia. Olive! Nugodj meg!
- Nem tudok! - Olivia szeme a sötétvörös fecskendőn függött. - Én nem tudom azt mondani, hogy inkább meghalok, mint hogy így maradjak.
Nem tudtam mit mondani erre. Nem akartam meggyőzni, hogy olyasmit tegyen, amibe belehalhat, de nem akartam, hogy félelmében ne tegye meg.
- De az egész életed… Olivia.
Olivia a fejét rázta.
- Nem. Nem, nem éri meg. Jack hadd próbálja ki. Én kockáztatok. Ha rá hat, akkor én is megpróbálom. De… nem tudom megtenni.
- Ugye tudod, hogy mindjárt november van? - faggatta Isabel. - Rohadtul hideg van! Nemsokára átváltozol egész télre, és tavaszig nem lesz újabb lehetőségünk.
- Hadd várjon! - csattant fel Jack. - Nem baj. Inkább higgyék azt a szülei, hogy eltűnt pár hónapra, aztán jöjjenek rá, hogy vérfarkas.
- Légy szíves! - Olivia szeme könnyben úszott.
Tehetetlenül vállat vontam, és letettem a fecskendőt. Én sem tudtam többet, mint ő. A szívem mélyén tudtam, hogy az ő helyében én is így döntöttem volna - jobb élni a szeretett farkasaival, mint belehalni egy agyhártyagyulladásba.
- Jó mondta Isabel. - Jack, vidd ki Oliviát a kocsiba! Várjatok kint, és figyeljetek. Oké, Grace. Nézzük meg, mit művelt Sam a vizsgálóban, amíg itt voltunk.
Jack és Olivia kifelé mentek a folyosón, szorosan összesimulva melegítették egymást, és próbáltak nem átváltozni. Isabel meg én elindultunk a farkashoz, aki viszont már megtette.
A vizsgáló előtt Isabel a karomra tett kézzel megállított, mielőtt lenyomtam volna a kilincset.
- Biztosan ezt akarod tenni? - kérdezte. - Megölheti. Valószínű, hogy megöli.
Válasz helyett belöktem az ajtót.
A ronda neonfényben Sam hétköznapinak látszott, kutyaszerűnek, kicsinek. A vizsgálóasztal mellett kuporgott. Letérdeltem elé. Azt kívántam, bár korábban gondoltunk volna erre a 1ehetséges gyógymódra, még mielőtt késő lett.
- Sam. - A világban semmi vagyok, s túl sok, hogysem eléd/Állhatnék, mint puszta dolog/Bölcs és sötét.° Tudhattam volna, hogy a meleg nem változtatja vissza emberré. Csak a saját önzőségem miatt hoztam a klinikára. Önzőség, és egy esetleges gyógymód, ami valószínűleg nem lesz hatásos a jelenlegi alakjában. - Sam, még mindig végig akarod csinálni?
Megérintettem a nyakát, azt képzeltem, hogy a sötét haját tapintom. Boldogtalanul nyeltem egyet.
Sam felnyüszített. Fogalmam sem volt, mennyit értett meg abból, amit mondtam, csak azt tudtam, hogy a félkába állapotában nem rezzent össze az érintésemtől.
Újra megpróbáltam.
- Megölhet téged. Még mindig akarod?
Isabel mögöttem jelentőségteljesen köhintett.
Sam megnyikkant a hangra, a pillantása Isabelre ugrott, majd az ajtóra. Megsimogattam a fejét és a szemébe néztem. Istenem, a szeme ugyanaz! Halálra kínzott, ahogy beléjük néztem.
Működnie kell.
Egy könnycsepp gördült le az arcomon. Nem töröltem le, amikor felnéztem Isabelre. Úgy akartam ezt, ahogy még soha semmit életemben.
Meg kell tennünk!
Isabel nem moccant.
- Grace, nem hiszem, hogy van esélye, hacsak nem ember. Egyszerűen nem hiszem, hogy hatni fog.
Végigfuttattam egy ujjamat Sam arcán, a rövid, lágy szőrzeten. Ha nem lett volna benyugtatózva, nem tűrte volna, de a Benadryl eltompította az ösztöneit. Lehunyta a szemét. Annyira nem volt farkasszerű, hogy reménykedni kezdtem.
- Grace. Megcsináljuk, vagy sem? Komolyan.
- Várj - kértem. - Meg akarok próbálni valamit.
Leültem a padlóra, és suttogni kezdtem Samnek:
- Azt akarom, hogy figyelj rám, ha tudsz. - A nyakára simítottam az arcomat, és visszaemlékeztem az aranyló erdőre, amit olyan régen mutatott nekem. Emlékeztem a levelek sárga színére, amelyek olyanok voltak, mint Sam pillantása, és rebegtek, keringtek, összetöredező pillangókként tartottak a föld felé. A nyírfák karcsú, fehér törzsét láttam, krémes és lágy volt, akár az emberi bőr. Emlékeztem, ahogy Sam áll a fák között, kinyújtott karokkal, sötét, erős alakként a fák álmai között. Hozzám lépett, játékosan a mellkasába bokszoltam, majd lágyan megcsókolt. Emlékeztem minden egyes csókunkra, és emlékeztem minden egyes alkalomra, amikor a karjaiba bújtam. Emlékeztem a lélegzete lágy melegére a nyakamon álmunkban.
Emlékeztem Samre.
Emlékeztem, hogy rávette magát, hogy emberré változzon miattam.
Hogy megmentsen.
Sam elrántotta magát tőlem. Leszegte a fejét, a lába közé húzta a farkát, és reszketett.
- Mi történik? - Isabel keze a kilincsen volt.
Sam távolabb hátrált tőlem, beleütközött a mögötte álló szekrénybe, és labdává gömbölyödött, majd kiegyenesedett. Kibújt a bőréből. Lerázta a bundáját. Farkas volt, aztán Sam, és
aztán
már
csak
Sam.
- Gyorsan - suttogta Sam. A szekrénynek támaszkodva rángatózott. Az ujjai karmok voltak a kövezeten. - Gyorsan! Csináld!
Isabel dermedten állt az ajtóban.
- Isabel, gyerünk már!
Isabel kitépte magát a kábulatból, és odajött hozzánk. Leguggolt Sam mellé, a háta csupasz felülete mellé. Sam olyan erősen rágta a szája szélét, hogy vérzett. Térden állva fogtam a kezét.
Erőlködve megszólalt:
- Grace… siess. Mindjárt átváltozom.
Isabel nem kérdezett többet. Megragadta a karját, kifordította, és beledöfte a tűt. Félig kiürítette, de aztán kifordult a karjából, amikor vadul összerándult. Sam elhátrált, kihúzta a kezét az enyémből és hányt.
- Sam…
De már nem volt sehol. Feleannyi idő alatt, amennyibe beletelt, hogy emberré váljon, újra farkas lett. Reszketve, támolyogva, a padlón kopogó karmokkal elesett.
- Sajnálom, Grace - mondta Isabel. Csak ennyit mondott. Letette a fecskendőt az asztalra. - Basszus. Hallom Jacket. Mindjárt visszajövök.
Az ajtó kinyílt, majd becsukódott. Letérdeltem Sam teste mellé, és a bundájába temettem az arcomat. A lélegzete akadozott és kimerült volt. Csak arra tudtam gondolni, hogy… Megöltem. Ez meg fogja ölni.
hatvanegyedik fejezet • Grace
2 °C
JACK NYITOTT BE A VIZSGÁLÓBA.
- Grace, gyere! Mennünk kell… Olivia nincs valami jól.
Csak álltam, szégyelltem magam, hogy könnyes arccal talált. Megfordultam, hogy a szeméttárolóba dobjam a veszélyes fecskendőt.
- Segítened kell, hogy kivigyük innen.
Jack összevonta a szemöldökét.
- Ezért küldött be Isabel.
Lenéztem, és megállt a szívem. Üres volt a padló. Megpördültem, és az asztal alá dugtam a fejemet.
- Sam?
Jack nyitva hagyta az ajtót. A szoba üres volt.
- Segíts megkeresni! - löktem félre az ajtóból, miközben kirontottam a folyosóra. Samnek nem láttam semmi jelét. Ahogy a folyosón rohantam, láttam, hogy a végén tárva- nyitva van az ajtó, fekete éjszaka bámult befelé. Az első hely, ahová egy farkas futna, mihelyt elmúlt a nyugtató hatása. Menekülés. Az éjszaka. A hideg.
Kifordultam a parkolóba, és Sam nyomát kerestem a Boundary-erdő karcsú nyúlványában, amely a klinika mögött húzódott. De a sötétnél is sötétebb volt. Nem voltak fények. Nem voltak hangok. Nem volt Sam.
Sam!
Tudtam, hogy nem fog odajönni, ha meg is hallja a hangomat. Sam erős volt, de az ösztönök erősebbek.
Elviselhetetlen volt elképzelni, ahogy elnyúlva fekszik odakint, miközben fél ampullányi fertőzött vér keveredik lassan a sajátjával.
- Sam! - A hangom vonítás volt, üvöltés, kiáltás az éjszakában. Elment.
Fényszórók vakítottak el: Isabel terepjárója húzott mellém, rándulva megállt. Isabel áthajolt az anyósülésen, és kilökte az ajtót. Az arca olyan volt a műszerfal fényében, akár egy kísérteté.
- Szállj be Grace! Siess már, a francba! Olivia átváltozik, és túl sokáig voltunk itt.
Nem hagyhattam ott.
- Grace!
Jack reszketve bemászott a hátsó ülésre, a szeme könyörgött. Ugyanazok a szemek voltak, mint a kezdetekkor, amikor először átváltozott. Mielőtt még bármit is tudtam volna.
Beszálltam és becsaptam az ajtót. Épp időben néztem ki az ablakon, hogy lássam a fehér farkast a parkoló betonján állni. Shelby. Életben volt, ahogy Sam gondolta. Bámultam őt a visszapillantó tükörben Állt a parkolóban és nézett utánunk. Úgy gondoltam, diadalt látok a szemében, ahogy elfordult és eltűnt a sötétben.
- Melyikük az? - kérdezte Isabel.
Nem tudtam válaszolni. Csak egyvalamire tudtam gondolni. Sam, Sam, Sam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése