hatvankettedik fejezet • Grace
4°C
- NEM HISZEM, HOGY JACK JÓL VAN - mondta Olivia. Az új kocsim, egy kis Mazda anyósülésében ült. A kocsi szőnyegtisztítótól és magánytól bűzlött. Olivián két pulcsim meg egy kötött sapka volt, de reszketett, a karját a felsőteste köré fonta. - Ha jobban lenne, Isabel
felhívott volna minket.
- Talán - feleltem. - - Isabel nem az a telefonálós fajta. - De nem tehettem róla, én is csak arra tudtam gondolni, hogy igaza van. Ez volt a harmadik nap, és nyolc órával azelőtt hallottunk Isabelről utoljára.
Első nap: Jacknek iszonyú fejfájása volt, és sajgott a nyaka.
Második nap: A fejfájás rosszabbodott. Belázasodott.
Harmadik nap: Isabel telefonját csak a hangposta vette fel. Befordultam Beck kocsibejárójára, és, megálltam Isabel nagy terep- járója mögött.
- Kész vagy?
Olivia nem úgy festett, mint aki felkészült, de kiszállt a kocsiból, és a bejárat felé rohant. Követtem, és becsuktam magunk mögött az ajtót.
- Isabel!
- Itt vagyok.
A hangja után lementünk az egyik földszinti hálószobába. Vidám, kicsi, sárga szoba volt, ahol furcsa volt a betegség bomló szagát érezni, ami megtöltötte a helyiséget.
Isabel törökülésben ült az ágy végébe tett széken. Sötét karikák voltak a szeme alatt, mintha lila ujjlenyomatok lettek volna. A kezébe adtam a kávét, amit hoztunk.
- Miért nem hívtál fel?
Isabel rám nézett:
- Elhalnak az ujjai. Kerültem, hogy Jackre nézzek, de aztán mégis megtettem.
Az ágyon feküdt összegömbölyödve, mint egy félig begubózó pillangó. Az ujjvégei nyugtalanítóan kék árnyalatúak voltak.
Az arcán izzadtság fénylett, a szeme csukva volt. Összeszorult a torkom.
Megnéztem a neten - mondta Isabel. Feltartotta a mobiltelefonját, mintha az mindent megmagyarázna. - A fejfájás azért van, mert az agyhártya begyulladt. Az ujjai és a lábujjai meg azért kékültek el, mert az agya nem mondja meg a testének, hogy oda is küldjön vért. Megmértem a lázát. Negyven fok volt.
- Hányni fogok - szólt közbe Olivia.
Magamra hagyott a szobában Isabellel és Jackkel.
Nem tudtam, mit mondhatnék. Sam tudná, mit kell ilyenkor mondani.
- Sajnálom.
Isabel tompa pillantással megvonta a vállát.
- Úgy működött, ahogy gondoltuk. Első nap majdnem farkassá változott; amikor éjjel leesett a hőmérséklet. Az volt az utolsó, pedig még az áram is elment múlt éjjel. Azt hittem, hatott. Mióta lázas, nem változott át. - Az ágy felé intett. - Csináltál nekem igazolást a suliba?
- Igen.
- Fantasztikus.
Intettem, hogy jöjjön utánam. Úgy állt fel a székből, mintha nehezére esett volna, és követett az előszobába.
Résnyire hagytam csak nyitva a hálószobaajtót, hogy Jack, ha hallgatózik, ne értse, miről beszélünk.
- Kórházba kell vinnünk, Isabel - mondtam halkan.
Isabel felnevetett - fura, csúf hangon.
- És mit mondunk nekik? Halottnak kéne lennie. Azt hiszed, nem gondolkodtam rajta? Még ha hamis nevet adunk is meg, két hónapja tele van a híradó a képével!
- Akkor csak próbáljunk szerencsét, rendben? Majd kitalálunk valami fedősztorit. Legalább meg kell próbálnunk, nem igaz?
Egy hosszú pillanatig csak nézett rám véreres szemekkel. Amikor végül megszólalt, üres volt a hangja.
- Gondolod, hogy én holtan akarom látni? Nem gondolod, hogy én is meg akarom menteni? Már késő, Grace! Ezt a fajta agyhártyagyulladást annak is nehéz túlélni, aki az elejétől fogva megkapja a megfelelő kezelést. És ő? Most? Három nap után? Még fájdalomcsillapítóm sincs, hogy azt adjak neki, nemhogy másom, ami használhat. Azt hittem, hogy a farkas, ami benne van, megmentheti őt, ahogy téged. De nincs esélye. Nincs semmi esélye.
Kivettem a kezéből a kávéscsészét.
- Nem nézhetjük tétlenül, hogy meghal. Egy olyan kórházba visszük, ahol nem, ismerik fel azonnal. Elmegyünk Duluthig, ha kell. Ott nem ismerik fel, legalábbis nem rögtön, és addigra kigondoljuk, hogy mit mondjunk nekik. Szedd rendbe az arcodat, és szedd össze, amit hozni akarsz. Gyerünk Isabel: Mozgás!
Nem válaszolt, de elindult a lépcső felé. Miután felment, a földszinti fürdőszobában kinyitottam a szekrényt, hátha találok valami használhatót. Egy háznyi ember biztosan sok gyógyszert halmozott fel. Volt ott lázcsillapító és néhány receptre felírt fájdalomcsillapító tabletta három évvel azelőttről. Fogtam mindet, és Jack szobájába mentem.
A fejéhez térdelve megszólítottam:
- Jack, ébren vagy? - Hányadék szagát éreztem a leheletén. Pokol lehetett az elmúlt három nap Jack és Isabel számára. Összeszorult a gyomrom. Próbáltam meggyőzi magam, hogy végül is Jack megérdemli, amit kapott, amiért elvesztettem miatta Samet, de képtelen voltam.
Nagyon hosszú idő múlva válaszolt:
- Nem.
Tehetek érted valamit? Hogy jobban érezd magad?
- A fejem kicsinál - mondta elhaló hangon.
- Van pár fájdalomcsillapítóm, Mit gondolsz, benned marad?
Helyeslő hangot hallatott, hát elvettem a vizespoharat az ágy mellől, és segítettem lenyelni néhány kapszulát. Morgott valamit „köszönöm”- ként is lehetett érteni. Vártam negyedórát, hogy a gyógyszer hatni kezdjen, és figyeltem, ahogy ellazul egy kicsit.
Sam is így szenvedett. Elképzeltem, ahogy fekszik valahol, a feje felrobban a fájdalomtól, láz gyötri, haldoklik. Ha valami történt volna Sammel, azt megtudtam volna valahogy: éreztem volna valami kínzó szúrást, amikor meghal. Jack halk, önkéntelen fájdalomnyögést hallatott, nyöszörgött a nyugtalan álomban. Csak arra tudok gondolni, hogy Samnek ugyanezt a vért adtuk. A fejemben folyton Isabelt láttam, ahogy a vénájába fecskendezi a halálos koktélt.
- Mindjárt visszajövök - mondtam Jacknek, bár gondoltam, hogy alszik. A konyha felé indultam. Olivia a tálalónak támaszkodva egy papírlapot hajtott épp össze.
- Hogy van? - kérdezte.
Megráztam a fejemet:
- Kórházba kell vinnünk. Velünk tudsz jönni?
Olivia kiismerhetetlen pillantással nézett rám.
- Azt hiszem, kész vagyok. - Felém tolta az összehajtott papírt. - Szeretném, ha valahogy átadnád ezt a szüleimnek.
Elkezdtem kihajtogatni, de Olivia nemet intett.
- Mi ez? - kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
- Egy levél, hogy megszöktem, és hogy ne keressenek. Gondolom, azért persze megpróbálják majd, de legalább nem hiszik majd, hogy elraboltak, vagy ilyesmi.
- Át fogsz változni - mondtam. Nem kérdés volt.
Fura grimasszal bólintott.
- Egyre nehezebb így maradnom. És… talán mert csak olyan kellemetlen, hogy erőltetem… de akarom. Valójában már várom. Tudom, hogy őrültségnek tűnik.
Nem hangzott annak. Mindent megadtam volna, hogy a helyében lehessek, hogy a farkasaimmal és Sammel lehessek végre. De nem akartam elmondani neki, szóval csak feltettem az egyértelmű kérdést:
- Itt fogsz átváltozni?
Olivia intett, hogy kövessem a konyhába. Megálltunk a hátsó udvarra nyíló ablakoknál.
- Mutatni akarok valamit. Nézd. Várnod kell egy kicsit. De nézd!
Álltunk az ablak előtt, néztük az odakinti, halott, téli világot az erdő bozótjában. Egy hosszúnak tűnő percig nem láttam semmit, csak egy apró, színtelen madár repdesett a csupasz ágak között. Aztán egy másik apró mozdulat vonta magára a figyelmemet, a talajhoz közel.
Nagy, sötét farkast pillantottam meg a fák között. Világos, majdnem színtelen szeme a házra szegeződött.
- Nem tudom, honnan tudják - mondta Olivia - , de érzem, hogy várnak rám. - Az arcán tükröződő izgatott várakozástól hirtelen furcsán magányos lettem.
- Már mennél, ugye?
Olivia bólintott.
- Nem tudok tovább várni. Nem tudok várni, hogy elkezdődjön.
Felsóhajtottam és ránéztem. A szeme nagyon zöld, nagyon fényes volt. Meg kellett jegyeznem ezt a szempárt, hogy később felismerjem majd. Azt gondoltam, mondanom kellene valamit, de nem tudtam, mit is.
- Átadom a leveledet a szüleidnek. Légy óvatos. Hiányozni fogsz, Olive.
Kinyitottam a tolóajtót. Hideg szélroham rontott ránk.
Ahogy megborzongatta a szél, felnevetett. Furcsa, könnyű teremtés volt, akit nem ismertem.
- Viszlát, tavasszal, Grace.
Kilépett az udvarra. Futás közben ledobta a pulóverét, és mire a fák közé ért, már egy boldogan szökellő, könnyű farkas volt. Nem láttam a fájdalmat, amit Jack vagy Sam átélt az átváltozáskor - Oliviát mintha erre teremtették volna. Összeszorult a gyomrom a láttára.
Szomorúság volt, irigység, vagy boldogság.
Csak hárman maradtunk, hárman, akik nem változtak át. Beindítottam a kocsi motorját, hogy felmelegedjen, de végülis mindegy volt. Negyedóra múlva Jack meghalt. Már csak ketten maradtunk.
hatvanharmadik fejezet • Grace
- 5 °C
LÁTTAM MÉG OLIVIÁT, miután a szülei kocsijának ablaktörlője alatt hagytam az üzenetét. Könnyedén mozgott a félhomályos erdőben, azonnal felismertem a zöld szeméről. Sosem volt egyedül, mindig volt vele másik farkas, vezették, tanították, segítettek elkerülni a sivár, téli erdő veszélyeit.
Meg akartam kérdezni, találkozott- e vele. Azt hiszem, azt akarta mondani, „nem”.
Néhány nappal a karácsonyi szünet és a Rachellel tervezett vakációnk előtt Isabel felhívott. Nem tudom, miért telefonált, ahelyett, hogy odajött volna a kocsimhoz; láttam, hogy az iskola parkolójának túloldalán a kocsijában ül.
- Hogy vagy? - kérdezte.
- Jól - feleltem.
- Hazudsz. - Nem nézett felém. - Tudod, hogy meghalt.
Könnyebb volt telefonon beismerni, mint szemtől szembe.
- Tudom.
A fagyos, szürke parkoló másik felén Isabel letette a telefont. Hallottam, ahogy sebességbe teszi a terepjárót, aztán odagurult hozzám. A kocsim mellett álltam. Katt - kinyitotta az utasoldali ajtót. Srrr - leeresztette az ablakot.
- Szállj be. Menjünk el valahová.
A belvárosban vettünk egy- egy kávét, aztán, csak mert volt előtte egy parkolóhely, a könyvesboltba mentünk. Isabel hosszan nézte az üzletet az utcáról, mielőtt kiszállt volna a kocsiból. Álltunk a jeges járdán, és bámultuk a kirakatot. Teli volt karácsonyi vackokkal. Csupa rénszarvas, gyömbéres süti meg Jingle bells.
Jack imádta a karácsonyt - mondta Isabel. - Szerintem hülye egy ünnep. Többé nem ünneplem meg. - A bolt felé intett. - Bemenjünk? Hetek óta nem jártam itt.
- Nem voltam itt, mióta… - Nem fejeztem be a mondatot. Nem akartam kimondani. Be akartam menni, de nem akartam, hogy ki kelljen mondanom.
Isabel kinyitotta előttem az ajtót.
- Tudom.
A könyvesbolt egy másik világ volt a szürke, halott télben. A kék és palaszürke polcoktól egészen más árnyalatú volt az üzlet. A fény tiszta volt, tiszta fehér. A fejünk fölötti hangszórókból klasszikus zene szólt, de a fűtés zúgása volt az igazi aláfestő zene. A pénztárgép mögött ülő srácra néztem - sötét hajú, nyurga fiú volt, egy könyv fölé hajolt -; és egy pillanatra összeszorult a torkom.
Isabel úgy megrántotta a karomat, hogy fájt.
- Keressünk valami hízáshoz való könyvet.
A szakácskönyvek polcához mentünk, és leültünk a padlóra. Hideg volt a szőnyeg. Isabel nagy kupit csinált, kihúzott egy nagy csomó könyvet, aztán rossz sorrendben rakta vissza őket, én pedig elmerültem a gerincekre nyomott címek szép betűiben. Szórakozottan kihúzgáltam a könyveket, hogy egy vonalban legyenek.
- Tudni akarom, hogyan lehet meghízni - mondta Isabel. Egy süteményes könyvet nyújtott felém. - Ez milyen?
Átpörgettem a lapokat.
- Európai mértékegységek vannak benne. Venned kell hozzá egy digitális mérleget.
- Felejtsük el. - Isabel visszatette a könyvet, de nem a helyére. Ezt nézd meg!
Ebben csak torták voltak. Gyönyörű, málnával töltött csokoládé rétegek, sárga piskóták habos vajkrémmel, émelyítő sajttorták epernektárral meghintve.
- Egy tortaszeletet nem tudsz magaddal vinni a suliba. - Odanyújtottam egy kekszekről szóló könyvet. - Próbáld meg ezt!
- Ez tökéletes - mondta szemrehányóan Isabel, és félretette a könyvet egy másik halom tetejére. Nem tudod, hogy kell vásárolni. A hatékonyság nem jó. Nem tart elég sokáig. Meg kell tanítsalak a keresgélés tudományára. Egyértelmű hiányosságaid vannak.
Isabel megmutatta, hogyan keresgéljek a könyvesbolt polcain, amíg nem lettem ideges és nem hagytam magára. Elkóboroltam üzletben. Nem akartam, de felmentem a borvörös szőnyeggel borított lépcsősoron a galériára.
Az odakinti hófödte nap még sötétebbnek és kisebbnek mutatta a galériát, mint azelőtt, de a kétszemélyes kanapé még ott volt, és kicsi, derékig érő könyvespolcok is, amelyeken Sam keresgélt. Láttam magam előtt a polcok előtt lekuporodva, miközben a tökéletes könyvet kereste.
Nem kellett volna, de leültem a kanapéra, és hátradőltem. Lehunytam a szemem, és amilyen erősen csak tudtam, azt képzeltem, hogy Sam mögöttem fekszik, hogy biztonságban fekszem a karjaiban, és bármelyik pillanatban megérezhetem a leheletét, ahogy a hajamat emelgeti a nyakamon, és a fülemet csiklandozza.
Ha elég erősen akartam, már majdnem éreztem az illatát. Nem volt sok hely, ami megőrizte volna az illatát, de már majdnem megtaláltam - vagy csak annyira akartam, hogy odaképzeltem.
Eszembe jutott, ahogy sürgetett, hogy szagoljak meg mindent az édességboltban. Hogy engedjem át magam annak, aki valójában vagyok. Ezúttal a könyvesbolt illatait szívtam magamba: a bőr dióízű aromáját, a majdnem parfümillatú szőnyegtisztítót, az édes, fekete tintát és a gázolajszagú színes nyomdafesték szagát, a kassza mögött ülő fiú samponjának illatát, Isabelt, és a Sammel váltott csókjaink emlékének aromáját.
Legalább annyira nem akartam, hogy Isabel itt találjon könnyek között, ahogyan ő nem akarta volna, hogy én lássam a könnyeit. Sok dologban osztoztunk, de a sírás olyasmi volt, amiről sosem beszéltünk. Megtöröltem az arcomat a pulóverem ujjával és felültem.
Odaléptem a polchoz, ahonnan Sam levette a könyvet, és átnéztem a címeket, amíg meg nem találtam. Kihúztam a kötetet a többi közül. Rainer Marfia Rilke: Versek. Az orromhoz emeltem, hogy tudjam, ugyanaz a példány- e. Sam.
Megvettem. Isabel megvette a kekszes szakácskönyvet, aztán átmentünk Rachelhez és hat tucat lekváros linzert sütöttünk, s közben gondosan kerültük Sam és Olivia említését. Utána Isabel hazavitt, én pedig bezárkóztam a dolgozószobába Rilkével. Olvastam, és vágyakoztam.
„Otthagyja (szóval föl se fejthető)
léted riadtan, érve, óriásnak,
úgy, hogy benned ma fojtva; s értve másnap,
váltja egymást a csillag és a kő.'
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése