nyolcadik fejezet • Grace
18 °C
Magára hagyta az osztállyal szemben, ami szerintem elég kegyetlen dolog volt, tekintve, hogy a hetedik óra előtt jártunk, és a legtöbben feszülten vártuk a szabadulás percét. A tanárnő talán azt gondolta, hogy a rendfenntartó erők tagja képes lesz kezelni egy csapat középiskolást. De a bűnözőket le lehet lőni, ellentétben egy teremnyi végzőssel, akik nem fogják be a szájukat.
- Sziasztok - kezdte a közeg. A pisztolytáskával és bors-spray-vel meg egyéb fegyverekkel teleaggatott öv ellenére fiatalnak tűnt. A tanárnő felé pillantott, aki minden segítőkészségtől mentesen ácsorgott a terem nyitott ajtajában, aztán babrálni kezdte az ingére tűzött, csillogó névtáblát: WILLIAM KOENIG. Ruminski tanárnő elmondta, hogy a mi nagyszerű középiskolánkban érettségizett, de sem a neve, sem az arca nem volt különösebben ismerős számomra.
- A nevem Koenig. A tanárotok Ruminski tanárnő - megkért a múlt héten, hogy beszéljek a munkámról pályaorientáció-órán.
A mellettem ülő Oliviára néztem, hogy ő mit gondol erről. Szokás szerint nett volt, és rendes: egy két lábon járó jeles bizonyítvány. Sötét haja tökéletes francia fonatban, a blúza frissen vasalva. Az alapján, amit kiejt a száján nem lehetett megmondani, mit gondol. A szemét kellett figyelni.
- Tök helyes - suttogta. - Imádom a borotvált fejét. Gondolod, hogy az anyukája Willnek szólítja?
Még nem jöttem rá, hogyan reagáljak Olivia újonnan támadt és nagyon szókimondó érdeklődésére a pasik iránt, úgyhogy csak felhúztam a szemöldököm. Helyes pasi volt, de nem az esetem. Nem hiszem, hogy tudtam volna, milyen az esetem.
- A középiskola után azonnal rendőr lettem - mondta Will közeg. Komolynak látszott, amolyan szolgálok-és-védek módon ráncolta homlokát beszéd közben. - Ez olyan foglalkozás, amire mindig is vágytam, és amit nagyon komolyan veszek.
- Világos - suttogtam Oliviának. - Szerintem az anyja nem szólítja Willnek. William Koenig rendőr ránk villantotta a pillantását, és a fegyverére csúsztatta a kezét. Gondolom, csak megszokásból, mégis úgy tűnt, mintha fontolóra venné, hogy ránk lő, amiért suttogtunk.
Olivia lecsúszott a székén, néhány lány pedig kuncogni kezdett.
- Nagyszerű életpálya, és egyike azon kevés munkának, amelyhez még nem kell diploma - folytatta. - Van közöttetek… ööö… gondolkodik rajta valamelyikőtök, hogy a rendfenntartó erők soraiba áll?
Az ööö-vel rontotta el. Ha nem tétovázik, azt hiszem, az osztály viselkedett volna.
Egy kéz lendült a magasba. Elizabeth egyike volt azoknak a Mercy Falls i Középiskolában, akik Jack halála óta feketében jártak.
- Igaz, hogy Jack Culpeper holttestét ellopták a hullaházból? - kérdezte.
A bátorsága hallatán az osztály suttogni kezdett, és úgy nézett ki, Koenig rendőr jogosan lőhetné le Elizabethet, de csak így szólt:
- Nincs felhatalmazásom, hogy bármilyen folyamatban lévő nyomozásról beszéljek.
- Nyomozás folyik? - kérdezte egy fiú az első sorok valamelyikéből.
Elizabeth közbevágott:
- Anyukám a diszpécsertől hallotta. Igaz? Miért lopna el valaki egy holttestet?
Az elméletek gyorsan záporoztak.
- Biztosan fedősztori. Az öngyilkossághoz.
- Vagy drogcsempészethez!
- Orvosi kísérlet!
Egy srác azt mondta:
- Mondták, hogy Jack apjának van egy kitömött jegesmedvéje a házában. Talán Culpeperék Jacket is kitömték.
Valaki nyakon vágta a srácot, még mindig tabu volt bármi rosszat szólni Jackről vagy a családjáról.
Koenig rendőr rémülten pillantott Ruminski tanárnőre, aki még mindig a nyitott ajtóban állt. A tanárnő ünnepélyesen visszanézett, aztán az osztályhoz fordult:
- Csend legyen!
Elhalkult a beszéd.
A tanárnő odafordult Koenig rendőrhöz. - Tehát ellopták a testet?
- Nincs felhatalmazásom, hogy bármilyen folyamatban lévő nyomozásról beszéljek - ismételte meg a közeg, ezúttal sokkal gyámoltalanabbul, mintha a mondata végén kérdőjel lett volna.
- Koenig rendőr - szólt Ruminski tanárnő -, Jacket szerették ebben a közösségben.
Ez nyilvánvalóan hazugság volt. De ha meghal az ember, az csodát tesz a jó hírével. Szerintem mindenki elfelejtette már; hogyan vesztette el Jack az önuralmát a folyosó közepén, vagy éppen óra alatt. És hogy milyen indulatok szabadultak el akkor. De én nem. Mercy Falls imádta a szóbeszédet, és az a szóbeszéd járta; hogy Jack az apjától örökölte hirtelen természetét. Én ebben nem hiszek. Szerintem magad választod meg, milyen ember akarsz lenni, nem számít, hogy a szüleid milyenek.
- Még mindig gyászolunk - tette hozzá a tanárnő a fekete ruhát viselő tanulók tengere felé intve. - Ez nem a nyomozásról szól. Arról van szó, hogy egy összeszokott közösségnek információra van szüksége.
- Te… jó… ég! - formálta az ajkával a szavakat Olivia. Megcsóváltam a fejemet. Hihetetlen.
Koenig rendőr összefonta a karjait a mellkasán, ettől sértődöttnek tűnt, mint egy kölyök, akire ráerőltetnek valamit.
- Igaz. Nyomozunk az ügyben. Megértem, hogy ha ilyen fiatalon veszítünk el valakit - mondta ezt ő, aki alig látszott húsznak -, az óriási hatást gyakorol a közösségre, de kérem, hogy tartsák tiszteletben a család érzéseit és a nyomozás bizalmasságát.
Kezdett megint magára találni.
Elizabeth megint jelentkezett.
- Gondolja, hogy a farkasok veszélyesek? Sok hívást kapnak miattuk? Anyukám azt mondta, sok hívásuk van a farkasok miatt.
A rendőr Ruminski tanárnőre nézett, de már rájött, hogy ő is annyira szeretné tudni, mint Elizabeth.
- Nem hiszem, hogy a farkasok veszélyt jelentenének a lakosságra, nem. Én, és a rendőrség többi tagja is, úgy érezzük, hogy ez egyedi eset volt.
- De őt is megtámadták - mondta Elizabeth.
Ó, nagyszerű. Nem láttam; hogy Elizabeth rám mutat, de tudtam, mert minden arc felém fordult. A számba haraptam. Nem azért, mert zavart a figyelem, hanem mert minden alkalommal, amikor valaki felemlegette, hogy lerángattak a hintáról, sokaknak eszébe jutott, hogy bárkivel megtörténhet. És arra gondoltam, vajon hány ilyen ember kell ahhoz, hogy úgy döntsenek, üldözőbe veszik a farkasokat.
Az én farkasomat.
Tudtam, hogy ezért nem bocsátom meg Jacknek, hogy meghalt. Ezért meg a zavaros múltja miatt éreztem képmutatásnak, hogy együtt gyászoljak az iskola többi tanulójával. De azt sem éreztem helyesnek, hogy figyelmen kívül hagyjam, ami történt - jó lett volna tudni, hogy mit kellene éreznem.
- Az már régen volt - mondtam, és Koenig megkönnyebbült, amikor még hozzátettem:
- Évekkel ezelőtt történt. És az is lehet, hogy kutyák voltak.
Szóval hazudtam. Ki mondott volna ellent?
- Pontosan - mondta a rendőr együttérzően. - Pontosan. Nincs értelme a vadállatokat vádolni egy véletlen baleset miatt. És nincs értelme pánikot kelteni, ha nincs bizonyíték. A pánik meggondolatlansághoz vezet, a meggondolatlanság pedig baleseteket eredményez.
Pontosan az én gondolataim voltak. Halvány lelki rokonságot éreztem a humortalan Koenig rendőrrel, miközben ő visszakormányozta a beszélgetést a rendfenntartói karrierre. Óra után a többiek megint Jackról beszélgettek, de mi ketten Oliviával leléptünk a szekrényeinkhez.
Valaki meghúzta a hajamat, s megfordulva Rachelt pillantottam meg. Gyászosan nézett ránk.
- Cicák, be kell iktatnunk egy pótnapot a ma délutáni vakációtervezésre. A gonosz mostoha bejelentette az igényét egy családi csapatépítő kirándulásra Duluthba. Ha azt akarja, hogy szeressem, vennie kell nekem néhány pár új cipőt. Összejövünk holnap, vagy valamikor?
Alig bólintottam, Rachel máris széles mosolyt villantott ránk, és elviharzott a folyosón.
- Nem akarsz átjönni hozzánk helyette? - kérdeztem Oliviát. Még mindig fura volt ilyet kérdezni. Általánosban ő, Rachel meg én minden délután együtt lógtunk, ez egyfajta kimondatlan megegyezés volt.
Miután Rachel megismerte az első fiúját, maga mögött hagyott kettőnket, a strébert és az érdektelent, és a könnyed barátság megtört.
- Persze - mondta Olivia, és felkapta a cuccát, aztán követett a folyosón. Megcsípte a könyökömet. - Nézd! - mutatott az osztálytársunkra, Isabelre, Jack húgára, akinek a szokásosnál több jutott a Culpeperek szép vonásaiból, angyalszőke, göndör fürtökkel kiegészülve. Egy fehér terepjáróval járt, és egy csivavát cipelt a hóna alatt, amit a ruhájához illő cuccocskákba öltöztetett. Mindig érdekelt, hogy vajon feltűnt-e neki, hogy Mercy Fallsban él, Minnesotában, ahol az emberek egyszerűen nem csinálnak ilyesmit.
Isabel a szekrényébe bámult, mintha odabent egy másik világ lenne.
- Nincs feketében - mondta Olivia.
Isabel felrezzent a kábulatból és ránk nézett, mintha tudta volna, hogy róla beszélünk. Gyorsan félrenéztem, de éreztem magamon a pillantását.
- Talán már nem gyászol - mondtam, miután hallótávolságon kívül értünk.
Olivia kinyitotta előttem az ajtót.
- Talán csak ő gyászolt egyedül.
Otthon kávét és áfonyás sütit készítettem, aztán leültünk a konyhaasztalhoz a sárga lámpa alá, hogy megnézzük Olivia legújabb fotóit. A fotózás volt Olivia vallása, imádta a fényképezőgépét, és úgy tanulmányozta a különböző technikákat, mintha az élet alapvető szabályai lettek volna. A fotóit nézegetve hajlandó lettem volna én is hívővé válni. Úgy érezte az ember, mintha ott lenne a képben.
- Tényleg helyes volt. Ne mondd, hogy nem! - mondta Olivia.
- Még mindig No-mosoly Közegről beszélsz? Mi van veled? - csóváltam a fejemet, és a következő fotóra néztem. - Sosem láttalak még valódi ember iránt rajongani.
Olivia rám vigyorgott és felém hajolt a gőzölgő bögre fölött. Beleharapott a sütibe, majd tele szájjal beszélni kezdett, közben eltakarta a száját, nehogy beterítsen morzsával.
- Azt hiszem, olyan lány leszek, aki odavan az egyenruhákért. Jaj, már, szerinted nem volt helyes? Érzem ezt a… ezt a sürgető érzést, hogy legyen már egy fiúm. Valamikor rendelhetnék pizzát. Rachel mondta, hogy van egy nagyon cuki futár.
- Most hirtelen pasit akarsz? - emeltem a plafonra a szemem.
Olivia nem nézett fel a képekről, de gondoltam, hogy nagyon kíváncsi a válaszomra.
- Te nem?
- Gondolom, majd ha eljön az igazi… - motyogtam.
- És azt vajon hogyan veszed majd észre, ha nem is nézel semerre?
- Mintha te lennél olyan bátor, hogy srácokkal beszélgess. Mármint a James Dean poszteren kívül - feleltem harciasabban, mint szerettem volna, de egy rövid nevetéssel finomítottam a dolgon. Olivia összevonta a szemöldökét, de nem szólt semmit. Hosszú ideig csak ültünk csendben, a fotóit lapozgattuk.
Elidőztem egy hármunkat ábrázoló közelkép felett, amit Olivia anyukája készített, mielőtt elkezdődött a suli. Rachel szeplős arca vad vigyorba torzult, egyik karjával Olivia vállát ölelte, a másikkal engem, olyan volt, mintha bepréselne minket a keretbe. Mint mindig, ő a ragasztó; aki összetartott hármunkat: a nyílt típus, aki összefog két, csendes lányt évek óta.
A fényképen Olivia volt a nyár: bronz barnára sült bőrével, élénkzöld szemével. A mosolya tökéletes félholdat formázott, gödröcskés meg minden. Kettőjük mellett én voltam a tél - sötétszőke haj, komoly, barna szem. A nyár lánya, akit, kifakított a hideg. Egy időben úgy gondoltam, hogy Olíviával hasonlítunk egymásra, mindketten befelé fordulók vagyunk, folyton a könyveket bújjuk. De rájöttem, hogy a visszahúzódásomat én erőltettem saját magamra, Olivia viszont iszonyú félénk. Idén már úgy éreztem, hogy minél több időt töltünk együtt, annál nehezebb megtartani a barátságunkat.
- Ezen hülyén nézek ki. Rachel meg, mint aki nem normális - mondta Olivia. - Te pedig dühösnek látszol.
Úgy festettem a képen, mint aki nem tűr ellentmondást - szinte agresszívnek tűntem. Tetszett.
- Nem nézel ki hülyén. Te vagy a hercegnő, én meg az ogre.
- Nem vagy olyan, mint egy ogre!
- Csak felvágtam - mondtam.
- És Rachel?
- Ahogy mondtad. Mint aki nem normális. Vagy legalábbis túl sok kávét ivott, mint általában. - Újból megnéztem a képet. Rachel tényleg úgy festett, akár a nap, ragyogó, energiát sugárzó, kettőnket, a két holdját a saját akaratával párhuzamos pályán tartó égitest.
- Ezt láttad? - szakította félbe Olivia a gondolataimat, és egy másik fotóra mutatott. A farkasom volt rajta, mélyen az erdőben, félig egy fa mögé bújva. De Oliviának sikerült az arca egy kis szeletét tökéletesen befognia, a szeme egyenesen rám nézett. - Megtarthatod. Igazából az egészet megtarthatod. Legközelebb majd albumba tesszük a jókat.
- Köszi - feleltem, és komolyabban gondoltam, mint ahogy el tudtam mondani. - Ez a múlt héten készült? - kérdeztem a farkasra mutatva.
Bólintott. Bámultam a farkasom képét - lélegzetelállító volt, de lapos és a valósághoz képest szinte üres. Finoman végigsimítottam a hüvelykujjammal mintha érezhetném a bundáját. Valami összeszorult a mellkasomban, valami keserű, szomorú. Éreztem magamon Olivia pillantását és ettől csak rosszabb lett, sokkal magányosabbnak éreztem magam. Réges-régen tudtunk volna róla beszélni, de most már túl személyes lett volna. Valami megváltozott - azt hiszem, én.
Olivia elém tett egy vékony köteg fényképet, amit külön tartott a többitől.
- Ezekkel szoktam hencegni.
Kábán átlapoztam a képeket. Hatásosak voltak: egy pocsolyán lebegő lehullott falevél, egy iskolabusz ablakában tükröződő diákok, egy művészien elmosódott, fekete-fehér önarckép Oliviáról. Némi „hűha” és „ez igen” után a farkasomat ábrázoló képet a kupac tetejére tettem, hogy újra láthassam.
Olivia ideges hangot hallatott.
Gyorsan a pocsolyán lebegő falevélhez lapoztam. Szemöldök ráncolva figyeltem egy ideig, próbáltam rájönni, mit mondana anya egy ilyen műalkotásra.
- Ez tetszik. Jók a… színei - nyögtem ki végül.
Olivia kikapta a kezemből a képeket a és visszadobta a farkasos képet, hogy az a mellkasomról lepattanva a padlóra esett.
- Jaj, Grace, néha nem is tudom, egyáltalán miért…
Nem fejezte be a mondatot, csak megrázta a fejét. Nem értettem. Azt akarja, hogy tegyek úgy, mintha a többi kép jobban tetszene, mint a farkasos?
- Hahó! Van itthon valaki? - John volt az, Olivia bátyja, aki megmentett a következményektől, bármivel is bosszantottam fel Oliviát. Az előszobából rám vigyorgott, és becsukta maga mögött az ajtót. - Szia, csinibaba.
Olivia fagyos arccal nézett fel a konyhaasztaltól. - Remélem, hogy rólam beszélsz.
- Hát persze - mondta John engem nézve. A szó hagyományos értelmében jóképű volt. Magas, sötét hajú, mint a húga, de a szája mindig mosolyra állt, az arca barátságos volt. Rossz modorra vallana, ha ráhajtanék a húgom legjobb barátnőjére. Tehát. Négy óra van.
Hogy repül az idő, amikor az ember… - Oliviára nézett, aki egy köteg fénykép felett ült, aztán rám, aki egy másik köteget szorongatott az asztal túloldalán. - …nem csinál semmit. Egyedül nem tudjátok ezt a semmit csinálni?
Olivia csendben összerendezte a fényképeket, én pedig megmagyaráztam Johnnak:
- Introvertáltak vagyunk. Szeretünk semmit sem csinálni együtt. Csak duma, semmi akció.
- Szenzációsan hangzik. Olive, mennünk kell, ha oda akarsz érni az órádra - finoman belebokszolt a karomba. - Hé, nem jössz velünk Grace? Itthon vannak a szüleid?
- Viccelsz? - horkantottam fel. - Én nevelem saját magam. Adókedvezményt kéne kapnom, mint főállású háztartásbelinek: - John nevetett, valószínűleg nagyobb lelkesedéssel, mint amennyire vicces volt a válaszom, Olivia pedig olyan mérges pillantást vetett rám, amivel apróbb állatokat simán meg lehetett volna ölni. Befogtam a számat.
- Gyere, Olive - mondta John, látszólag figyelmen kívül hagyva a húga szeméből repkedő villámokat. - Ha elmész, ha nem, fizetni kell az óráért. Jössz, Grace?
Kinéztem az ablakon, és hónapok óta először elképzeltem, hogy eltűnök a fák között, és addig futok, amíg meg nem találom a farkasomat egy nyári erdőben. Nemet intettem.
- Most nem. Pótnap?
John féloldalas mosolyt villantott rám.
- Oké. Gyere, Olive. Viszlát, csinibaba. Tudod, hol találsz, ha akció kell a duma mellé.
Olivia hozzávágta a hátizsákját, ami keményen puffant a bátyja testén, de megint nekem jutott a sötét pillantás, mintha bátorítottam volna Johnt, hogy flörtöljön velem.
- Na, menjünk! Menjünk már! Szia Grace.
Kikísértem őket, aztán céltalanul visszamentem a konyhába. Egy kellemesen semleges hang követett, egy bemondó hangja, aki épp elemezte az imént hallott zenedarabot, és felkonferálta a következőt. Apa bekapcsolva felejtette a konyha melletti dolgozószobájában a rádiót. A szüleim jelenlétének megszokott hangjai valahogy felerősítették a távollétüket. Tudtam, hogy a vacsora babkonzerv lesz, hacsak nem készítek valamit, úgyhogy feltúrtam a hűtőszekrényt, és feltettem a maradék levest, hogy lassú tűzön melegedjen, amíg hazaérnek a szüleim.
Álltam a verandára nyíló ajtón rézsútosan beeső, hűvös délutáni fényben és sajnáltam magamat, inkább Olivia fotója, mint az üres ház miatt. Mióta megengedte, hogy hozzáérjek, nem láttam a farkasomat, már majdnem egy hete, és még ha tudtam is, hogy nem kellene, fájt a távolléte. Ostobaság, de szükségem volt a fantomra az udvar végén, hogy teljesnek érezzem magam. Ostobaság, de gyógyíthatatlan.
Kinyitottam a hátsó ajtót, érezni akartam az erdő illatát. Zokniban kiléptem a verandára, és a korlátnak dőltem.
Ha nem megyek ki, nem tudom, meghallottam volna-e a kiáltást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése