9-10.fejezet shiver borzongás

kilencedik fejezet • Grace

14 °C

A TÁVOLBÓL, A FÁK MÖGÜL újra felhangzott a kiáltás. Egy pillanatig vonításnak hittem, aztán a hang szavakba fordult: - Segítség! Segítség!
Megesküdtem volna, hogy Jack Culpeper hangját hallom.
De az lehetetlen! Talán csak képzelődtem, emlékeztem rá a büféből, ahol mintha mindig hangosabb lett volna -  mint a többiek, amikor a lányok után huhogott a folyosón.
Mindenesetre követtem a hang forrását, gondolkodás nélkül átvágtam az udvaron a fák közé. A talaj nedves volt és szúrós a zoknis talpam alatt, ügyetlenebb voltam cipő nélkül. A saját lépteim zaja a lehullott leveleken és a kusza bokrok között minden más neszt elnyomott. Tétovázva megálltam, hallgatóztam. A hang elnémult, állathangszerű vinnyogás vette át a helyét, aztán csend lett.
A hátsó udvar viszonylagos biztonsága messze mögöttem volt. Egy hosszú pillanatig álltam, füleltem, merről jöhetett az első kiáltás. Tudtam, hogy nem csak képzelődtem.
De csak a csend volt. És a csendben a bőröm alá szivárgott az erdő illata és a farkasomra emlékeztetett. Törött fenyőtű, nedves föld, égő fa füstje.
Nem érdekelt, mekkora idióta vagyok. Ilyen messzire bejöttem az erdőbe. Ha egy kicsit beljebb megyek, és megpróbálok találkozni a farkasommal, az nem árthat senkinek. Visszamentem a házba, hogy cipőt húzzak, aztán megint kiléptem a hűvös őszi időbe. Foga volt a szélnek, már a tél igére tét hozta, de a nap ragyogott, és a fák között a levegő a nemrég elmúlt forró, nyári napok emlékétől, volt meleg.
Körülöttem pompázatos vörös és narancs színben haldokoltak a levelek, varjak felelgettek egymásnak a fejem fölött, recsegő, ronda hangon. Tizenegy éves korom óta, amikor arra tértem magamhoz, hogy körülöttem farkasok állnak, nem jártam ilyen mélyen az erdőben, de furcsa módon nem féltem.
Óvatosan lépkedtem, igyekeztem elkerülni az aljnövényzetben megbúvó kis erecskéket. Idegen volt a terep, de határozottnak, biztosnak éreztem magtan. Csendben vezetett valami, mint egy különös hatodik érzék. A jól kitaposott csapásokat követtem, amelyeket a farkasok is használtak.
Persze tudtam, hogy valójában nem valami hatodik érzék vezet, hanem én magam. Elismerően nyugtáztam, hogy az érzékszerveim többre képesek, mint amire általában használom őket. Átengedtem nekik a vezetést, mire működésbe léptek, kiélesedtek. Ahogy elért a szellő, mintha egy térképet hordozott volna a hátán, amely megmutatta, milyen állatok jártak itt és milyen régen. A fülem halk hangokat fel, amelyek azelőtt észrevétlenül enyésztek el: gally zörrent a fölött egy fészkét építő madár mozgására, tíz-húsz méterre tőlem egy szarvas óvatos lépte ütött zajt.
Mintha otthon lettem volna.
Az erdő ismeretlen kiáltástól visszhangzott fel, nem odaillő hangtól. Megálltam hallgatózni. Nyüszítést hallottam, hangosabban, mint az előbb.
Egy fenyőfát megkerülve megpillantottam a hang forrását: három farkast. A fehér nőstény volt és a fekete falkavezér; a szuka látványától összeszorult a gyomrom. Egy harmadik farkasra csaptak le, egy rongyos, kékesszürke bundájú, fiatal hímre, akinek a vállán csúnya, gyógyulófélben lévő seb éktelenkedett. Az avar borította földre szorították, hogy kimutassák a dominanciájukat. Mind megdermedt, amikor megláttak. A földön fekvő hím felém fordította a fejét, és könyörögve nézett rám. A szívem megdobbant a mellkasomban. Ismertem ezt a pillantást. Emlékeztem rá az iskolából, emlékeztem rá a helyi hírekből.
- Jack - suttogtam.
Szánalmas, sípoló hangot hallatott az orrán keresztül. Csak bámultam a szemét. Mogyoróbarna. Létezik, hogy egy farkasnak mogyoróbarna szeme legyen? Talán. Miért tűnt mégis olyan különösnek? Miközben a szemét bámultam, egyetlen szó zakatolt a fejemben: ember, ember, ember.
A nőstényfarkas rám vicsorgott, és elengedte a fiatal hímet. Az oldalához kapott és távolabb lökte tőlem. A pillantása egész idő alatt a szemembe mélyedt. Kihívás volt a tekintetében, hogy meg merem-e állítani, és valami azt súgta, hogy talán meg kellett volna próbálnom. De mire a gondolataim lenyugodtak, és eszembe jutott, hogy van nálam bicska, a három farkas már csupán sötét árny volt a távolban, fák között.
Most, hogy már nem láttam a farkas szemét, el kellett gondolkodnom, vajon csak képzeltem-e, hogy Jackre hasonlít. Két hete láttam utoljára Jacket, de sosem néztem meg alaposabban. Talán rosszul emlékszem a szemére. Mit gondoltam egyáltalán? Hogy farkassá változott?
Nagyot sóhajtottam. Éppen ezt gondoltam. Nem hiszem, hogy elfelejtettem volna Jack szemét. Vagy a hangját. És nem hallucináltam sem az emberi sikolyt, sem a kétségbeesett vonítást. Ugyanúgy tudtam, hogy Jacket láttam, mint ahogy az utat találtam meg a fák között.
Mintha kő lett volna a gyomromban. Idegesség. Várakozás. Nem Jack volt az egyetlen titok ebben az erdőben.
Éjszaka az ágyamban fekve bámultam kifelé az ablakon. Felhúztam a redőnyöket, hogy lássam az éjszakai eget. Ezernyi ragyogó csillag ütött lyukat a tudatomon, hiányérzettel szurkálva a szívemet. Órákig tudtam bámulni a csillagokat. Megszámlálhatatlanságuk és az ég mélysége olyan helyre húzott önmagamban, amelyet nappal figyelmen kívül hagytam.
Odakint, az erdő mélyén hosszú, éles vonítást hallottam, aztán egy másikat, és a farkasok üvölteni kezdtek. Egyre többen csatlakoztak, mély, gyászos vonítással, magas hangú, rövid üvöltéssel a kísérteties, gyönyörű kórushoz. Megismertem a farkasom hangját, szárnyalt a többiek üvöltése fölött, mintha azt kérte volna, hogy halljam meg.
Megsajdult a szívem, szerettem volna, ha abbahagyják, de ugyanakkor arra vágytam, hogy folytassák az idők végezetéig. Elképzeltem magam köztük, az aranyló erdőben, ahogy figyelem őket, amit hátravetett fejjel vonítanák a végtelen, csillagos égre. Kipislogtam egy könnycseppet. Bolondnak és nyomorultnak éreztem magam, de nem tudtam elaludni, amíg minden farkas el nem hallgatott.

tizedik fejezet • Grace

15 °C

- GONDOLOD, HOGY HAZA KÉNE VINNÜNK A KÖNYVET - tudod, A lényeg keresése vagy mi a címe? - kérdeztem Oliviát. - A kötelező olvasmányt. Vagy itt hagyhatom?
Becsapta a szekrénye ajtaját, a két keze tele volt könyvekkel. Olvasószemüveget viselt, aminek a szárán lánc függött, hogy a nyakába akaszthassa. Jól állt neki ez a bájos könyvtárosnő-stílus.
- Jó vastag, úgyhogy én hazaviszem.
Visszanyúltam a szekrénybe a könyvért. Mögöttünk zsongott a folyosó a hazainduló, pakolászó diákoktól. Egész nap próbáltam összeszedni a bátorságomat, hogy elmondjam Oliviának, amit az erdőben láttam. Normális esetben nem kellett volna ennyit gondolkodnom rajta, de a tegnapelőtti majdnem-veszekedésünk után valahogy nem akart eljönni a megfelelő pillanap. És most itt a nap vége. Vettem egy nagy levegőt.
- Tegnap láttam a farkasokat.
Olivia lustán belelapozott a kupac tetején lévő könyvbe, nem is tudva, milyen jelentőségteljes a vallomásom.
- Melyikeket?
- A gonosz nőstényt, a feketét és egy újat. - Újból eltöprengtem, hogy mondjam-e vagy se. Oliviát sokkal jobban érdekelték a farkasok, mint Rachelt, és nem tudtam, ki mással beszélhetném ezt meg. Még magamnak is őrülten hangzott. De az előző este óta a titok beburkolt, szorította a mellkasomat és a torkomat. Hagytam, hogy feltörjenek belőlem a szavak,halkan így szóltam:
- Olivia hülyén fog hangzani. Az új farkas… Azt hiszem, valami történt, amikor a farkasok megtámadták Jacket.
Olivia csak bámult rám.
- Jack Culpepert - mondtam.
- Tudom, kiről beszélsz - fintorgott a szekrényajtóra Olivia.
Az összevont szemöldökét látva megbántam, hogy elkezdtem a beszélgetést. Felsóhajtottam.
- Olyan volt, mintha őt láttam volna az erdőben. Jacket, átváltozva…
- Farkassá? - ütötte össze Olivia a sarkát, aztán megpördült, hogy rám nézhessen. Nem ismertem senkit, aki ezt meg tudta csinálni, Dorothyn kívül az Óz, a nagy varázslóból. - Te megőrültél.
- Alig hallottam őt a körülöttünk nyüzsgő diákoktól. - Úgy értem, szép kis történet, és értem, miért akarod ezt hinni, de… de te megőrültél. Sajnálom.
Közelebb hajoltam hozzá, bár a folyosó olyan zajos volt, hogy még én is alig hallottam, mit beszél.
- Olive, tudom, mit láttam. Jack szeme volt. Az ő hangját hallottam. - Persze. Olivia kétkedése engem is elbizonytalanított, de nem akartam beismerni. - Szerintem a farkasok őt is átváltoztatták. De csak… Azt meg hogy értetted, hogy ezt akarom hinni?
Olivia hosszan a szemembe nézett, aztán az osztályunk felé indult.
- Komolyan, Grace. Ne hidd, hogy nem tudom, miről szól ez az egész.
- Miről szól?
Kérdéssel válaszolt.
- Ezek szerint mind vérfarkasok?
- Mi? Az egész falka? Nem tudom. Ezen nem gondolkodtam. - Nem jutott eszembe. Kellett volna, de nem. Hisz az lehetetlen. Hogy azok a hosszú távollétek azért vannak, mert a farkasom olyankor emberalakban van? A gondolat elviselhetetlen volt, de csak, mert annyira akartam, hogy igaz legyen, hogy az már fájt.
- Persze hogy nem. Nem gondolod, hogy ez a megszállottság kezd ijesztővé válni, Grace?
Ingerültebben válaszoltam, mint szerettem volna: - Nem vagyok megszállott.
A diákok ideges pillantásokat vetettek ránk, amikor Olivia megállt a folyosó közepén, és az állára tette az egyik ujját.
- Hmm. Csak erre gondolsz, csak erről tudsz beszélni, és csak erről akarsz velünk is beszélgetni. Minek is nevezhetnénk a jelenséget? Megvan! Megszállottságnak!
- Csak érdekel - csattantam fel. - És azt hittem, téged is.
- Engem érdekelnek a farkasok. Csak nem ilyen mindent felemésztően, belebonyolódva vagy akárhogy! Nem fantáziálok arról, hogy én is közülük való legyek. - Olivia szeme összeszűkült az olvasószemüvege mögött. - Nem vagyunk már tizenhárom évesek, de úgy látszik, ez neked még nem tűnt fel.
Nem mondtam semmit. Csak arra tudtam gondolni, milyen borzasztóan igazságtalan velem, de nem akartam kimondani. Semmit nem akartam mondani neki. El akartam menni, és otthagyni Oliviát a folyosón. De nem tettem. Ehelyett szuperközönyös hangon így szóltam:
- Bocs, hogy ilyen sokáig untattalak. Belehalnál, ha kimutatnád, hogy valami érdekel.
Olivia pofát vágott.
- Most komolyan, Grace! Nem akarok seggfejnek tűnni, de lehetetlenül viselkedsz.
- Nem, csak épp most mondtad, hogy ijesztően megszállott vagyok valamivel kapcsolatban, ami fontos nekem. Ez nagyon… - túl sokáig kerestem a szót a fejemben, ami elrontotta a hatást - …emberbaráti. Kösz a segítséget.
- Jaj, nőj már fel! - csattant fel Olivia és kikerült.
A folyosó csendesnek tűnt, miután elment, az arcom pedig égett. Ahelyett, hogy hazaindultam volna, az üres osztályterembe mentem, és egy székre vetettem magam. A tenyerembe hajtottam a fejemet. Nem is tudom, mikor veszekedtünk utoljára. Megnéztem minden fotót, amit készített. Meghallgattam számtalan panaszáradatot a családjáról meg a teljesítménykényszerről. Tartozott volna annyival, hogy végighallgat.
A gondolataimat parafa cipőtalp csikorgása szakította félbe. Mielőtt felnéztem volna, hogy lássam, Isabel Culpeper áll az asztalom mellett, már orrba is vágott a drága parfüm illata.
- Hallottam, hogy tegnap azzal a zsaruval a farkasokról beszélgettetek - kezdte Isabel kedvesen, de a pillantása meghazudtolta a hanghordozását. A megjelenése pillanatában felkeltett részvétemet elfújták a szavai. - Jogod van kételkedni, és feltételezem, hogy ártatlanul félreinformáltak, és nem csupán javíthatatlan idióta vagy. Hallottam, hogy azt mondtad az embereknek, hogy a farkasok nem jelentenek problémát. Talán nem hallottad a híreket: azok az állatok meggyilkolták a bátyámat.
- Nagyon sajnálom - mondtam, és automatikusan a farkasom védelmére akartam kelni. Egy pillanatig Jack szemére gondoltam, és hogy milyen megkönnyebbülést jelentene Isabelnek; de azonnal elvetettem az ötletet. Ha Olivia őrültnek gondol, amiért hiszek a vérfarkasokban, Isabel valószínűleg már akkor hívná az elmegyógyintézetet, amikor még be sem fejeztem a mondatot.
- Fogd… be! - szakította félbe a gondolataimat. - Tudom, hogy azt akarod mondani, a farkasok nem veszélyesek. Pedig nyilvánvalóan azok. És nyilvánvaló, hogy valakinek tennie kell valamit.
A gondolataim az osztálybeli beszélgetésre szökkentek: Tom Culpeper és a kitömött állatai. Elképzeltem a farkasomat kitömve, üvegszemmel.
- Nem tudhatod, hogy a farkasok tették-e. Lehet, hogy… elhallgattam. Tudtam, hogy a farkasok voltak. - Nézd, valami nincs rendjén. De lehet, hogy csak egy farkas tehet róla. Van rá esély, hogy a falka többi tagjának semmi köze…
- Szép is a tárgyilagosság - csattant fel Isabel. Egy hosszú pillanatig csak nézett rám. Épp elég ideig ahhoz, hogy elgondolkodjam azon, mire gondolhat. Aztán így szólt: - Komolyan. Számolj le a Greenpeace-es farkas szerelemmel, mert nem sokáig lesznek már itt, akár tetszik, akár nem.
Összeszorult a torkom.
- Ezt meg miért mondod?
Rosszul vagyok attól, hogy azt mondod mindenkinek, hogy ártalmatlanok. Megölték a testvéremet. De tudod mit? Ennek vége lesz. Még ina - kopogtatott az asztalon Isabel. - Köszi.
Megmarkoltam a vastag karkötőkkel teleaggatott csuklóját, mielőtt elmehetett volna.
- Mit jelentsen ez?
Isabel nézte a kezemet a csuklóján, de nem húzta el. Azt akarta, hogy megkérdezzem.
- Ami Jackkel történt, az soha többé nem történik meg. Megölik a farkasokat. Ma. Most.
Kicsusszant a meglazult szorításból, és kisurrant az ajtón.
Egy pillanatig csak ültem az asztalnál, lángoló arccal. Egyre csak szétszedtem és összeraktam a szavakat.
Aztán felugrottam, a jegyzeteim a padlóra hullottak, mint a fáradt madarak. Otthagytam őket, ahol voltak és a kocsimhoz rohantam.
Alig kaptam levegőt, mire a kormány mögé csusszantam, Isabel szavait játszottam le újra meg újra a fejemben. Sosem gondoltam rá, hogy a farkasok sebezhetőek, de elképzeltem, hogy egy olyan kisvárosi ügyvéd és nagyszabású egoista, mint Tom Culpeper mire képes - haragtól és gyásztól fűtötten, a háta mögött pénzzel és befolyással -, és hirtelen nagyon is gyámoltalannak tűntek.
Az indítóba dugtam a kulcsot, éreztem, ahogy a kocsi vonakodva életre kel. Figyeltem az iskolabuszok sárga sorát, amint a járdaszegély mellett várakoznak, és a hangoskodó diákok csapatait a járdán nyüzsögve, de a fejemben a házunk mögötti nyírfák fehér törzsei jártak.
Vadászok járják az erdőt a farkasok után? Épp; most is rájuk vadásznak?
Haza kellett mennem.
A lábam bizonytalan volt a vacak kuplungon és a kocsi lefulladt.
- Istenem. - Körülnéztem, hányan látták, hogy nem tudtam elindulni. Nem mintha nehéz lett volna lefullasztani a kocsimat, mióta bedöglött a termosztát, de általában tudtam kezelni a kuplungot, és túl sok megaláztatás nélkül kijutottam az útra. Az ajkamba haraptam, összeszedtem magam, és gyújtást adtam megint.
Két úton mehettem haza a suliból. Az egyik rövidebb volt, de tele közlekedési lámpákkal és stoptáblákkal - lehetetlen útvonal, főleg mert túl szétszórt voltam ahhoz, hogy dajkálgassam a kocsit. Nem értem rá az út szélén ücsörögni. A másik útvonal kicsivel hosszabb volt, de csak két stoptábla volt rajta. Plusz a Boundary-erdő szélén futott, ahol a farkasok éltek.
Hajtottam, ilyen gyorsan csak bírtam, s közben a gyomrom összeszorult az idegességtől. A motor hirtelen betegesen köhögni kezdett. A mérőórákra néztem: a motor kezdett túlmelegedni. Hülye kocsi! Bárcsak apa elvitt volna a kereskedésbe, ahogy folyton ígérgette. A horizonton ragyogó vörösben kezdett játszani a nap, a vékony felhőzetet vérnyomokká változtatta a fák fölött. A szívem a fülemben dobolt, bőröm pedig bizseregni kezdett,, mintha elektromosságot vezettek volna belém. A bensőmben mintha azt üvöltötte volna minden, hogy valami nincs rendben. Nem tudtam, mi zavar jobban - az , amitől reszketett a kezem, vagy a kényszer, hogy vicsorogva harcba szálljak.
Előttem egy sor kisteherautó parkolt az út szélén. A villogó elakadásjelzők időnként megvilágították az útmenti erdőt. A sor végén álló platójára hajolva egy ember állt, aki valamit tartott, de abból a távolságból nem láttam jól. Felfordult a gyomrom, és amikor visszaengedtem a gázt, a motor felhörrent és lefulladt; a kocsi pedig kísérteties csöndben gurult tovább az út szélén.
Elfordítottam a kulcsot, de a végét járó termosztát és remegő kezem között a motor csak reszketett a motorháztető alatt, nem indult be. Bárcsak magam mentem volna az autókereskedésbe. Nálam volt apa csekkfüzete.
Az orrom alatt morogva fékeztem, és begurultam a parkoló kocsik mögé. A mobilomról felhívtam anya műtermét, de nem vette fel - már a galéria megnyitóján lehetett. Nem aggódtam nagyon, hogy hogyan jutok haza, elég közel voltam, hogy gyalog is megtegyem az utat. A furgonok viszont annál jobban aggasztottak, mert azt jelentették, hogy Isabel igazat mondott.
Amikor kimásztam az autóból az út szélére, egy fickót láttam az előttem álló kocsi mellett. Koenig rendőr volt az, civilben, ujjaival a motorháztetőn dobolt. Amikor még mindig kavargó gyomorral közelebb léptem, felnézett és abbahagyta a dobolást. Élénk narancssárga sapkát viselt, és vadászpuskát támasztott a könyökhajlatába.
- Gond van a járgánnyal? - kérdezte.
Hirtelen megfordultam egy mögöttem becsapódó kocsiajtó hangjára. Újabb teherautó húzódott le az út szélére, és két narancssárga sapkás vadász szállt ki belőle, s elindultak az út szélén. Elnéztem mellettük, abba az irányba, ahová indultak, és elakadt a lélegzetem. Több tucat vadász csoportosult az út szélén, mindannyiuknál fegyver, láthatóan nyugtalanok voltak, fojtott hangon beszélgettek. Egy sekély árkon túl, a félhomályba burkolózó fák között egy csomó narancssárga sapka pettyezte az erdőt.
A vadászat elkezdődött.
Visszafordultam Koenighez és a puskájára mutattam. - A farkasok ellen?
Koenig ránézett a fegyverre, mintha megfeledkezett volna róla.
- Ez…
Hangos roppanás hallatszott a háta mögül, a fák közül, mindketten összerezzentünk a hangra. Éljenzés hangzott fel az útmenti csoportból.
- Mi volt ez? - kérdeztem. De tudtam, mi volt. Puskalövés. A Boundary-erdőben. A hangom nyugodt volt, ami meglepett. - A farkasokra vadásznak, ugye?
- Minden tiszteletem, kisasszony - felelte Koenig -, de inkább a kocsiban kellene várakoznia. Hazavihetem, de várnia kell egy kicsit.
Lövések hallatszottak az erdőből, távolról és még távolabbról újabb
roppanás. Istenem! A farkasok. A farkasom! Megragadtam Koenig karját.
- Mondja meg nekik, hogy hagyják abba! Nem lövöldözhetnek ott!
Koenig hátralépett, kihúzta a karját a szorításomból.
- Kisasszony…
Távoli roppanás, kicsi, lényegtelen hangocska. Tisztán láttam magam előtt, amint egy farkas elesik és gurul, gurul, halott szemekkel, tátongó sebbel az oldalán. Nem gondolkodtam. A szavak csak úgy maguktól jöttek.
- A telefonja. Hívja fel őket és mondja meg, hogy hagyják abba! A barátom odabent van! Fotózni ment délután. Az erdőbe. Kérem, hívja fel őket!
- Hogyan? - dermedt meg a humortalan Koenig. - Valaki van ott? Biztos benne?
- Igen. - Azért mondtam, mert biztos voltam benne. - Kérem, hívja fel őket!
Isten áldja meg a humortalan Koenig rendőrt, mert nem kérdezősködött a részletekről. Előhúzta a mobiltelefonját, beütötte a számot és a füléhez tartotta a készüléket. A szemöldöke egyetlen egyenes, kemény vonalba rendeződött. Egy másodperc múlva eltartotta magától a telefont és a kijelzőre nézett.
- Foglalt - morogta és újra tárcsázott. Álltam a teherautó mellett karba tett kézzel, miközben a hideg belém szivárgott. Figyeltem, ahogy a szürkület elborítja az utat, amint a nap eltűnt a fák mögött.
Biztosan abbahagyják, ha besötétedik. De valami azt súgta, hogy attól, hogy egy zsaru áll őrt az út mellett, nem lesz legális, amit tesznek.
Koenig a telefonjára bámulva megcsóválta a fejét.
- Nem működik. De várjon csak, biztos minden rendben lesz… óvatosak… biztos vagyok benne, hogy emberre nem fognak lőni, de azért megyek és szólok nekik. Csak elzárom a puskát, egy pillanat az egész.
Amikor elindult, hogy a teherautóba tegye a fegyverét, újabb lövés hangzott fel az erdőből, és valami megfordult bennem. Nem tudtam tovább várni. Átugrottam az árkot és felmásztam a fák közé, magam mögött hagyva Koeniget. Hallottam, hogy utánam szól, de már mélyen bent jártam az erdőben. Meg kellett állítanom őket… figyelmeztetni a farkasomat..: tenni valamit.
Ám miközben a fák között csúszkálva futottam, és letört faágakon ugráltam át, csak arra tudtam gondolni, hogy már késő.