ÉJMÁMOR- Harmadik fejezet

Harmadik fejezet

Képtelenség! Felicity Cruzt valaki ledobta a Torrance High főépületének tetejéről? Vagy ő maga ugrott? De miért? És mit keresett ott egyáltalán?
Ricardo Sanchez persze nem tudott válaszolni ezekre a kér­désekre.
- Engem Gomes hívott, de ő is csak másod- vagy harmadkéz­
ből hallotta. Fél órája találták meg... A mentők a Memóriáiba
szállították... Azonnal a műtőbe vitték... Az apja végzi a műté­
tet... Ja, nem, nem ő, csak ő is ott van... Csupa vér a fű a suli
előtt, ahova a lány teste becsapódott... Szerencséje, hogy nem
betonra esett, azt nem élte volna túl.
Harriet egész testében reszketett. Jólesett volna, ha megnyug­tatóan átöleli valaki, de senki sem ajánlkozott. Mind a négyen a hír hatása alatt álltak.
Leginkább ő.
Sosem szerette Felicityt, sem a sleppjét, de nem kívánt volna neki rosszat. Legalábbis komolyan nem. Mert lehet olyat mon­dani róla, hogy „dögölne meg", „fulladna meg" meg hasonlókat, de persze azt az ember nem gondolja komolyan... csupán az in­dulat hozza ki belőle.
De hogy valójában megtörténjen??
- Most már tényleg bemegyek. - Megborzongott. - Gyorsan
lehűlt a levegő...
Még mindig legalább huszonnyolc fok lehetett; csak ő érezte hűvösebbnek. Jóval hűvösebbnek.
Fura, hogy őt még nem hívta senki. Pedig általában gyorsan terjednek a hírek Torrance-ben, és ha a gimiből valakivel törté­nik valami érdekes, azt az iskolatársak többnyire hamarabb szok­ták tudni, mint a latin kertészfiú...
Most meg még egy árva SMS sem jött?
Miközben felszaladt a lépcsőn, hallotta az öccse szobájából kiszűrődő zenét és a pufogó, sivító elektronikus zajokat. Naná, hogy megint valami lövöldözős játékkal vacakol, ahelyett hogy tanulna. Harriet elsiettében rácsapott Paulie ajtajára.
- Takarodó! Pizsamaosztás!
Legnagyobb meglepetésére öccse az ő szobája ajtaján dugta ki a fejét. Harriet egészen elképedt; ez példátlan! Nem járunk be egymás szobájába!
Héééé! Mit keresel te az én...
Téged - vágta rá Paulie. - Csak kérdezni akartam tőled va­
lamit, Harry...
- Szóba se kellene állnom veled - füstölgött Harriet -, azok
után, amiket művelsz... de gyerünk, nyögd ki, mit akarsz!
A kissrác sandán bámult rá. Ezúttal komolynak tűnt, nem olyan kelekótyának, mint általában.
Te kinél maradnál?
Mi? - Harriet nem értette a kérdést. - Hogyhogy kinél? Ma­
gamnál. Itt, a szobámban.
Én lehet, hogy inkább apával.
Ez már tényleg ijesztő! Nyögd már ki, miről beszélsz!
Ha elválnak...
Hülye vagy?! Dehogy válnak!
Hallottam - állította Paul. - Reggel veszekedtek.
Mindig veszekednek. - Harriet megpróbálta ennyivel elin­
tézni, de a lelke mélyén ő is érezte, hogy valami nincs rendben.
Tulajdonképpen Lorna eltűnése óta nincs rendben, de azóta
egyre csak feszültebb a hangulat a szülei között. - Majd kibékül-
nek... mint legutóbb is.
Ez most más. - Paul a fejét rázta. - Suttogva beszéltek, de...
én hallgatóztam. Apa be fogja adni a válási papírokat. Megtart­
ja a lakást LA-ben, a torrance-i házat itt hagyja anyának... meg
nekünk.
Harriet szívét aggodalom szorította össze. A lelke mélyén már rég számított valami ilyesmire, de nem hitte, hogy egyszer majd mégis bekövetkezik. Most is gondolhatta volna, hogy Paulie ré­meket lát - vagy csak szándékosan ugratja -, de eszébe jutott, hogy a reggelinél apa és anya nem is beszéltek egymással, és amikor anya elrohant, csak nekik kettejüknek adott puszit...
...a férjét szinte levegőnek nézte.
Harriet a fejét rázta.
- Ne gondolj most erre, Paulie! Lehet, hogy most feszültek, de
megoldják. Meg fogják oldani. Nem fogom hagyni, hogy szétválja­
nak. Megígérem...
Na és ezt vajon hogy csinálom majd?
Paulie-t nem kellett biztatni, hogy ne morfondírozzon ezen. Már­is úgy vigyorgott, mintha valami remek viccet hallott volna.
- Azért ez nem semmi, mi?! - vartyogta. - A Felicici bigét elkap­
ta egy vámpír a Torrance High-ban, kiszívta a vérét, aztán a testét
lehajította a tetőről!
Harriet ismét megborzongott. Most valahogy nem is tűnt annyira képtelenségnek ez az ökörség.
Mi? Miféle vámpír?... Hülyülsz?!
Harapásnyomokat találtak a nyakán. Meg szörnyűséges karmo-
lásokat a testén.
Harriet úgy érezte, bizsereg a nyaka bal oldala. Ha lett volna tü­kör, most látható foltokat keresgélt volna a bőrén. Képtelenség!
A bal mellét pedig cafatokra szaggatták... csupa szilikon lett
minden!
Hülye köcsög! - Harriet mérgesen rúgott eliszkoló öccse után.
- Ne szívass! Már majdnem bevettem...
Óvakodj a vámpírtól! - süvítette Paulie megjátszott, félelmetes
hangon. - Nem tudhatod, te leszel-e a következő!
Persze, a végét elröhögte a maga gyermeteg módján. Harriet, bár néha jókat szórakozott tesója agyatlankodásain, most valahogy nem tudott vele nevetni.
Még a villanyt sem kapcsolta fel, csak ült a sötétben, és bam­bán bámult maga elé. Még most sem bírta igazán felfogni ezt az egészet.
Ml történhetett?!
Először Nikát hívta, de hiába csörgette meg egymás után há­romszor is a mobilját, a colos lány nem vette fel, mindhárom alkalommal az üzenetrögzítő jelentkezett.
- Hol a fenében vagy? - mondta rá a rögzítőre türelmetlenül.
- Hallottál Felicityről? Hívj vissza!
Vagy fél percig szorongatta a telefont a sötétben, arra számít­va, hogy Nika rögtön visszahívja, de a készülék még csak meg se rezdült.
Aztán próbálta hívni Mary-Jane-t, de nem volt elérhető. Bár még kilenc óra sem volt, Pét már lefeküdt volna? Nem szokása. A telóját mindenesetre már kikapcsolta. Magda pedig - ó, minő meglepetés! - épp trécselt valakivel. Hosszan, véget nem érően. Mint ilyentájt általában...
Tedd már le! Tedd le!
Esélytelen.
Pedig biztos hallja a bejövő hívást, mégsem teszi le. Legalább beleszólna, vagy ilyesmi-Nagyon vonzó lehet az a bizonyos Szupifiú!
Harriet az egyik padtársát, Akindét is felhívta, de az indiai lány persze nem hallott a világon semmiről. A kíváncsisága vi­szont az eget verdeste:
- Ne mondd!... Tényleg?... Ne mondd!... Nahát! Mondj el
mindent! Most azonnal! Mindent tudni akarok!
Pár szóban próbálta összefoglalni neki azt a keveset, amit megtudott, de aztán félbeszakította találgatásaikat, mert reflek­torok visszavert fénye vetült az ablakára.
- Hazajött apa - füllentette. - Le kell tennem. Holnap tali-
zunk...
De nem az apja érkezett meg váratlanul, ezt ő is tudta, ha­nem az új szomszéd furgonja fordult be Mrs. Simmons házának udvarába.
Harriet az ablakhoz sietett, és a függöny takarásából leste, mi történik.
A kocsi olyan helyen állt meg az udvarban, ahová alig vetült oda az utcai lámpák fénye, és miután a srác kikapcsolta az autó fényszóróit, csupán bizonytalan körvonalakat lehetett látni. Idő­közben már jócskán besötétedett.
Harrietnek torkában dobogott a szíve. Nem szokott leskelőd-ni, de most valahogy nem bírt volna elszakadni az ablaktól. Kissé oldalra húzódott, hogy őt még véletlenül se láthassák meg. Még akkor sem, ha az az illető, aki kiszállt a kocsiból, remekül látna a sötétben...
És úgy tűnt, Mr. Khallent csöppet sem zavarja a sötétség; nem gyújtott villanyt, nem keresett zseblámpát. Kinyitotta a furgon hátsó ajtaját, egy hosszúkás valamit emelt ki a belső térből, és könnyedén a vállára kapta. Olyan volt, mint egy...
- Jóságos ég! - Harriet a szája elé kapta a kezét, nehogy fel-
sikkantson döbbenetében. - Ez egy... koporsó!
A szomszéd srác egy szabályos, koporsó formájú koporsót ci­pelt a vállán, olyan könnyedén, mintha szivacsból lenne. Az ajtónál megállt, a falnak támasztotta terhét, és itt, ahogy rávetült az ablaküvegről visszaverődő utcai lámpa fénye jói látszott, hogy Harriet nem tévedett. Faragott, díszes koporsó volt... fejjel lefelé meredő kereszttel a fejrésznél. Más minták is voltak ott, de a dermedt lány nem nézhette meg rendesen, mert Edison a hóna alá kapta a koporsót, és bevitte a házba.
Harriet csak tátogott. Ujjai önállósultak, Nika számát hívta, de ismét csak a rögzítő jelentkezett.
- Koporsó van nála! - hebegte a lány. - Ez tényleg egy... vám­
pír! Nem vicc, Nika, ez egy igazi!... Azonnal hívj vissza!
Edison kijött a házból, vissza a furgonhoz. Mélyen behajolva a kocsi belsejében csinált valamit, hogy aztán újabb döbbenetet okozzon a leskelődő lánynak.
Egy lepedőbe csavart, merev emberi testet emelt ki a kocsiból, és részben megtartotta bal karjával, miközben a jobbal becsap­ta a furgon ajtaját. Mielőtt a vállára dobta volna újabb terhét, a srác oldalra kapta a fejét, és felfelé bámult az első emeletre, egyenesen Harriet ablakára. Sötét arcából fehéren villantak elő a fogai, ahogy vicsorra húzta ajkait.
- Jóságos ég! - Harriet úgy tántorodott hátra, mintha mell­
be taszították volna. A falhoz simult, a függönybe kapaszkodott,
hogy el ne essen. Mozdulni sem mert, nem merészelt ismét kiles­
ni, csak állt ott halálra váltán, egész testében reszketve, hallgatva
szíve rémült dörömbölését.
Aztán mégis rászánta magát.
Kikukucskált, és látta, amint Edison Khallen, vállán a hullá­val a bejárat felé lépked. A lepedő - vagy bármiféle lepel volt is az, ami takarta a testet -, meglazult, megbomlott, és egy emberi
kéz bukott ki belőle, ott lógva a srác háta mögött, cinkosán és pajkosán, mintha meg akarná paskolni szűk sortba szorított, fe-szes'fenekét.
De csak a tehetetlenség mozgatta azt a kezet, miközben a sö­tét alak ruganyos léptekkel a ház ajtajáig vitte. Le sem tette a válláról, úgy lépett be a házba. Aztán az ajtó bezárult mögötte. Harriet még perceken át várta kalimpáló szívvel, enyhén zihálva, hogy felgyulladjon odabent a villany...
...de Mrs. Simmons háza továbbra is sötét maradt.
Még egy nyavalyás gyertyafény sem pislákolt.
- Jóságos ég! - krákogta Harriet ismét, és úgy érezte, menten megfullad.
Pár órával ezelőtt még megmagyarázhatatlan, romantikus ér­zéseket fantáziáit az új szomszéd srác iránt, mostanra viszont már a félelem kezdte szorongatni a torkát.
Amikor a bejárati ajtajuk döngve becsapódott, csaknem össze­pisilte magát ijedtében. De csak Gerda jött be az utcai trécselés-ből, hogy belapátolja lassacskán kihűlő pizzáját.
Harriet korábban úgy tervezte, hogy nem adja át Gerdának anya üzenetét, és hazaküldi elalvás előtt. Mert hogy mi szükség rá?
De a történtek fényében most meggondolta magát. Ha vala­mi baj lenne, Gerda se lenne túl nagy segítség egy vámpír ellen... de még szörnyűbb lenne a helyzet, ha még Gerda se lenne itt, csak ő meg Paulie.
Még mindig reszketve, Harriet ellenőrizte, rendesen zárva van-e az ablak, elhúzta a sötétítőfüggönyt, aztán a telefonja ki-
jelzőjének csekélyke fényében a kapcsolóhoz botorkált, és fel­kapcsolta a villanyt.
Ez segített valamelyest. A rémmesék sötétje utat adott a meg­szokott valóságnak, és enyhítette rettegését.
- Nem szabad félnem! Nem szabad! - sulykolta magába. -
Megérzik a félelmet... ahogy az állatok is.
Lentről Gerda rekedtes, mély hangja hallatszott. Harriet ki­botorkált a lépcsőkorláthoz, és lekiáltott az előtérbe:
- Igen. - Fogalma sem volt, mire válaszolt. Mutatta a dagi
nőnek a mobilját. - Telefonálok...
Visszatámolygott a szobájába, lerogyott az íróasztala mellé, bekapcsolta a komputerét, és míg a Windows bejelentkezésére várt, ismét megpróbálkozott egy hívással. De megint csak a rög­zítő...
Cseszd meg, Nika, mi van már?!
Taktikát változtatott. Kikereste a regiszterből Nikáék házá­nak vonalas számát, és azt hívta.
Kicsengett... csengett... csengett...
- Drakuciou. - Nem Nika hangja volt. De legalább felvette
valaki! Nika mostohaanyja, Mia.
Harriet türelmet erőltetett magára, és igyekezett fékezni iz­gatottságát.
- Jó estét, Mrs. Drakuciou! - Nagy örömében, hogy végre
beszélhet valakivel, elfelejtett bemutatkozni. - Elnézést a kései
hívásért, de Nika mobilját hiába hívtam... Otthon van? Beszél­
hetnék vele?

Harry? - A vonal szokatlanul zajos volt, recsegett, alig le­
hetett érteni a fiatal asszony szavait. - Te vagy az, Harry? Nika
most nem tud a telefonhoz jönni. Kihallgatja a rendőrség.
Jóságos ég! - Harriet beleborzongott. - Felicity miatt?!
Ó, igen, szörnyűség, ami történt...
A fülében csengett Nika hangja, amikor elcsomagolta a sző­ke hajszálakat: „A mostohaanyám igazi boszi... elviszem neki ezt a hajat, hogy átkot mondjon rá!"
De hogy gyanúsíthatják Nikát?! - jajdult fel Harriet.
- Rendben, utálják egymást, de sosem tudná bántani. És az
edzés után velem volt... meg Péttel és Magdával. Tanúsíthatjuk
az alibijét. De azután meg ugye, otthon volt? Van alibije, ő nem
tehette, ugye?
Stop, stop, állj le! - A nő komoran nevetett. - Senki nem
gyanúsít senkit. Baleset történt. Ez csak egy rutin kikérdezés.
A rendőrök végigjárják annak a kislánynak a csapattársait, a
barátait, a közeli ismerőseit... lehet, hogy hamarosan nálatok
is kopogtatnak.
Harriet a szomszéd lakóra gondolt, és máris azt fontolgatta, megemlítse-e a rendőröknek a koporsót és a lepedőbe tekert hullát...
- Jó lenne - motyogta. - Ugyanis...
Mrs. Drakuciou élesen közbevágott:
- Most leteszem, Harry! Várj nyugodtan... Nika visszahív,
amint tud.
Választ sem várva megszakította a vonalat.
Harriet leült a számítógépe elé, megnézte az e-mailjeit, de csupán egyetlen érdemleges levelet kapott:

„Miss Paxton, ezennel értesítjük, hogy a ma este történt sajnála­tos baleset miatt a tanítás a holnapi napon szünetel. Kérem, töltse le házi feladatainak listáját a következő linkről!"

Harriet most nem volt abban a hangulatban, hogy matek- és fizikapéldákat, kötelező olvasmányokat és esszétémákat töltö­gessen, inkább belépett a Torrance High egyik chatszobájába, mely az ideiglenes „Felicity" nevet viselte, és amelyben csaknem kétszázan nyüzsögtek.
Amint belépett, ráköszöntek vagy tucatnyian.
- Szia... Mizu... Hello... Hogy vagy...
De olyan nagy volt a chatforgalom, hogy mire visszaköszönt egy „üdv mindenkinek" üzenettel, már nem bírta követni, ki ki­vel társalog. Összevissza pattogtak az üzenetek, némelyik egy percekkel ezelőtti - már rég leszkrollozódott kérdésre válaszolt.
Sohasem szerette ezt a nagy összevisszaságot. Próbált találni egy ismerőst, akit meghívhat egy privát chatre.
Ky-man!
Kyle Stanton az egyik legkedvesebb gyerekkori barátja volt; együtt jártak oviba, és az elemiben is padtársak voltak egészen hatodikig. De iskolán kívül is sokat találkoztak, lévén hogy a szüleik jó barátságot ápoltak, sűrűn összejártak - egészen ha­todikig. Aztán történt valami. A felnőttek váratlanul elhidegül-tek, nem hívták egymást, elmaradtak a Winston Parkban vagy a Torrance Beachen a közös hétvégék, és a hátsó kertben tartott,
jó hangulatú barbecue-partiknak is befellegzett. Harriet és Kyle ettől függetlenül egy ideig még tartották a kapcsolatot, de aztán Kyle bevallotta, hogy többet akarna „egyszerű barátságnál"...
...és ez végképp a barátság megszakításához vezetett.
Mert ő nem lett volna képes többet nyújtani a szinte már erő­szakosan rámenős fiúnak őszinte, meghitt barátságnál; ráadásul Kyle a lehető legrosszabb időszakban rohanta le a vágyaival. Az­tán csalódottságában még verekedett is miatta.
A barátságnak ezzel vége szakadt, de hébe-hóba még beszél­tek, vagy ha találkoztak, tudtak közömbös dolgokról fecsegni. Úgy tűnt, Kyle is túltette magát a dolgokon.
Most is azonnal reagált a meghívásra, és külön chatszobában privát beszélgetésbe kezdtek.

Harrygirl: Szia. Hallottál Felicityről?
Ky-man: Persze. Ki nem?... Szia neked is.
Harrygirl: Mi történt?
Ky-man: Azt hitte, tud repülni. Nem fogta fel a légzsákja.
Harrygirl: Ne már! Komolyan!
Ky-man: Leugrott a suli tetejéről. Összetörte magát.
Harrygirl: Ugrott?... Vagy lökték?
Ky-man: Öngyilkosság.
Harrygirl: Biztos? Hagyott levelet?
Ky-man: Passz. Nemtom.
Harrygirl: Túlélte. Úgy hallottam.
Ky-man: Kórházba vitték.
Harrygirl: Tudom. Mútik még?
Ky-man: Passz. Nemtom.

Passz. Ennél többet nem tudott meg. Leste a közös chatet, próbált kihámozni valami értelmet a káoszból, bement töb­bekkel privibe... de egyre csak ugyanazokat a köröket futotta. Mindenki Felicityról beszélt - gúnyosan vagy sajnálkozva -, de annál többet, amit Harriet már amúgy is tudott, senki nem mondott.
Aztán megcsörrent a mobilja; Nika hívta.
- Na végre! - szólt bele. - Mondd már, mi van!
Nicoleta Drakuciou egyáltalán nem tűnt fáradtnak vagy megviseltnek; sót a hangja vidámabban csengett, mint valaha. Igaz, a történtekről alig valamivel tudott többet, mint amen­nyit időközben már Harriet is összecsipegetett, de azt kellően kiszínezve tálalta:
A zsaruk azt mondták, egészen váratlanul történt, mintha
egyik pillanatról a másikra elment volna az esze. A könyvtár
előtt vihogott és pletyózott a többi Barbie-val, aztán titokzatos-
kodó képpel otthagyta őket, nem mondta, hová megy... Senki
se látta, senki se tudja, mi történt... csak megtalálták a füvön,
saját vérében... Hitted volna?!
Nem - motyogta Harriet. - És arról nem mondtak semmit
a rendőrök, hogy ő maga... vagy lelökték... vagy...
Öngyilkossági kísérletként kezelik - felelte Nika. - Ahogy
ők mondják: nem találtak semmiféle idegenkezűségre utaló
nyomot. Pedig mondtam nekik, hogy szerintem jó sokan van­
nak a suliban, akik szívesen lehajították volna. Például én.
- Kuncogott. - De szerencsére magától is megtette nekünk ezt
a szívességet.
Harriet grimaszolt. Nem akarta megemlíteni a hajas-boszis-megátkozós gondolatát.
-' Én se kedvelem jobban, mint te - motyogta megrovóan -, de azért nem kellene így beszélnünk róla. Erezhetnél te is némi... ööö... Lehet, hogy ezóta már nem is él!
A hozzá hasonlókat el se lehet pusztítani! - Ismét kunco­
gott. - Éjszaka be kéne osonni az intenzív osztályra, és kikap­
csolni az összes gépet, amire rákötötték!
Nika!
Nem tenném meg... de azért szabad álmodozni róla...
Lelketlen dög vagy!
Miért, szerinted ő hogy beszélne rólam, ha én feküdnék
kórházban?
Hát... valószínűleg ugyanígy.
Örömünnepet tartana - lódította a román lány -, tortával,
tűzijátékkal, Mariachi-bandával!
Harriet akaratlanul is elmosolyodott a gondolatra, ahogy maga elé képzelte a jelenetet. De aztán gyorsan ismét elko­molyodott. Nem tudott most vidulni ebben a helyzetben: egyik iskolatársa élet-halál közt lebeg, anyáék válnak és egy vámpír költözött a szomszédba, koporsóstul, hullástul.
Tulajdonképpen tényleg megköszönhetjük neki - folytatta
közben Nika, aki fecsegésre való felszólításnak vette barátnő­
je hallgatását. - Holnap nincs suli... elmehetünk a Del Amóba,
megvenni a cuccokat a hétvégi bulira.
Ó, tényleg - ocsúdott Harriet -, még nem is mondtam: anya
elintézte, hogy kereshessünk egy kis pénzt.
Tudom.
Honnan?!... Ja, persze, mindig elfelejtem, hogy anya és a te
apád munkatársak. Elmondta neki, igaz?
És az én jólelkű mostohám nagylelkűen megelőlegezi a
pénzt, hogy holnap megvehessük az anyagot - dicsekedett Nika.
- És képzeld, megvarrni is segít a bőrcuccokat!
Szuper! - Harriet lelkesedése ismét lelohadt. - Ó... a történ­
tek után anya úgysem fog elengedni. - Helyesbített. - Amúgy se
egyezett volna bele... de így, hogy Felicity... ááá, kizárt! Nélkülem
kell mennetek. Egyszerűen...
Nyugi, csajszi! - vágott közbe Nika megjátszott szigorral.
- Egy szót se többet! Mia mama ezt is lerendezi.
Hogyan?
Fel fogja hívni anyukádat, és megkéri, hogy engedjen el a
születésnapi bulimba.
De ha anya megtudja, hogy a Hollywood Hillsre akarunk
elmenni egy gót buliba...
Ssshh! A falnak is füle van. Erről nem beszélünk!
Hazudjak anyának?
Nem szükséges. Csak ne mondd el az igazságot! Mia azt
füllenti majd, hogy az egyik unokatesóm rendez nekem egy nagy
családi bulit a westwoodi házában...
Áóóh! Úgyse enged... oda se.
Mindezt felnőtt felügyelet alatt, és ő személyesen fog vigyáz­
ni ránk. Hidd el, Miának jó beszélőkéje van, meg fogja győzni
anyádat, hogy engedjen el és csöppet se aggódjon! Ráadásul ez
csak részben hazugság... mivel tényleg az lesz, hogy Mia visz el
bennünket kocsival Westwoodba, és már megfűzte az egyete-
mista unokabátyámat, hogy kísérjen el bennünket a Hollywood Hills-i Éjmámor-buliba!
Harriet csak kapkodta a fejét ennyi új információ hallatán. Valahogy kezdett összeállni a vágyálom megfogható, tapintható valósággá.
Vhaóóó... - lehelte elismerően. - Szuper mostohaanyád
van! Jobb, mint egy igazi édesanya!
Ja, de tényleg: Mia csuda jó fej. Ő az eddigi legjobb apám
női közül. Olyan nekem, mintha a vér szerinti édesanyám len­
ne... bár persze akkor óvodáskorában kellett volna szülnie...
- Kuncogott. - Bár nem vagyunk egy Gilmore lányok... szuper a
kapcsolatunk, és ezt nem szégyellem bevallani.
Nika témát váltott:
- Hé! Mi a helyzet a szomszéd sráccal? Még mindig vámpír?
Vagy azóta már kiderült, hogy tök átlagos csávó?
Harriet érezte ebben a hunyoros élcelődéssel kevert, őszinte kíváncsiságot, és némi habozás után úgy döntött, nem vág vissza sértődötten.
Kitálalta inkább, ami a szívét nyomta.
Már tényleg nem tudom, mit gondoljak - suttogta fojtot-
tan. - Tudom, hogy butaságnak hangzik ez a vámpírdolog... de
most... nagyon ijesztő a helyzet. Nemrég jött haza, a sötét hulla­
szállítójával. Először egy koporsót cipelt be a házba... aztán egy
lepedőbe tekert hullát. - Megborzongott. - Félelmetes volt!
Viccelsz?
Úgy hangzik? - sziszegte Harriet mérgesen. - Majdnem
szétharaptam a fogam rémületemben!
Biztos, hogy...
- Biztos! Jól láttam. Emberi test volt, esküszöm...
Nika csöndben maradt.
Kilógott a keze hátul! - folytatta Harriet. - Ott csüngött í
Edison hátánál... mintha... eh, de tényleg! Nem sokkal azután
jött haza, hogy Felicity... - Elbizonytalanodott. - Mit gondolsz?
Szerinted ahhoz is köze van?
Nem. - Nika erőltetetten nevetett. - Nincs.
Honnan tudhatod?
Mert... tudom. - Nika félelmetesen magabiztos volt. - De
tényleg... koporsó? Hulla?! Ne már!
Harriet behunyta a szemét. Immár ő maga is elbizonytalano­dott.
Sötét volt... de képzeld, ő nem gyújtott villanyt! És még
most is... ott üldögél, a sötétben... és érzem, hogy engem bámul
a függönye mögül...
Hívjam fel Carrieda őrmestert? Itt hagyta a névjegyét, ha
eszembe jutna valami Felicityvel kapcsolatban... Helyes pasi.
Bár kissé öreg hozzám. Van vagy harminc... és már kopaszodik.
Láttam a feje búbját. Alacsony pasi...
Ne! Ne hívj senkit! - Harriet maga sem volt biztos abban,
hogy komolyan ezt szeretné. - Lehet, hogy csak képzeltem az
egészet...
Biztos? Tényleg rendes a pasi. Huncut, fekete szeme van...
Tetszene neked is.
És hülyének nézne - fűzte hozzá Harriet. A fejét ingatta.
- Hiszen még én magam sem hiszem el, amit láttam... hogy jól
láttam...
- Oké. - Nika hirtelen sietősnek tűnt. - Bejövő hívás. Szia, Harry! Holnap gyere át! De ne túl korán! Pusz-pusz! Választ se várva letette.