ÉJMÁMOR-Hetedik fejezet

Hetedik fejezet

Másnap már korán reggel felkelt, és első dolga az volt, hogy kinézett az ablakon. Azt hitte, ott látja majd a fekete kocsit, és mielőtt elindulnak Westwoodba, visszaadhatja Edisonnak az iPodját, amit még az este feltöltött.
De a kocsi most sem volt ott. A majdnem vámpír és kellékes srác nem jött haza az éjszakai forgatás után.
Túl sokat készülődnie nem kellett, hiszen a Del Amóban vá­sárolt cuccokat, még a fekete szandált is Miáéknál hagyták. Gya­korlatilag csak pár ruhadarabot kellett a zsákjába gyömöszölnie, aztán feltette a kölcsön-iPod fülhallgatóját, és kíváncsian bele­hallgatott, vajon miféle zenét hallgat a vámpírszerű szomszéd srác.
Az első másodpercek után csaknem lehajította a fejéről, mert az az agyszaggató dübörgés csaknem szétvetette a fejét.
Mi a fene ez?!
Megnézte. 2009-es album, fura címmel: FreakGod TerrorBitch. Az előadó: Infra Black.
Még csak nem is hallott róla. A furcsa számcímek sem mond­tak neki semmit. Wisdom ofthe Grave, Have a Nice Fucking Life, Scarry Shit, Can't Leave without Killing meg hasonlók...
Dübörgős zene, elektronikus háttérrel, horgos énekkel, siko­lyokkal, hátborzongató röhögésekkel, síron túli zörejekkel.
Ki a fene hallgat ilyeneket?!
- Csak egy vámpír, naná...
Anya persze feljött egy kicsit fontoskodni. Először rá akarta bírni, hogy mégse menjen el - tekintettel Paulie durva viccére (aki ezért élete végéig szobafogságra lesz kárhoztatva!) -, de ezt Harriet lerázta azzal, hogy éppen ezért nincs most kedve itthon maradni. Meg egyébként is, hogy hiányozhatna Nika nevezetes szülinapi bulijáról.
Ezután Jordán Paxton már nem ellenkezett, csak jó tanácsok­kal próbálkozott:
- Pulóvert feltétlen vigyél, meg hosszú nadrágot is... LA-ben
jobban lehűl este a levegő, mint itt, a tenger közelében... nehogy
megfázz nekem!
Harriet megadóan belegyűrt a zsákjába egy hosszú ujjú kardi­gánt, de amikor anya kiment, azonnal visszacsempészte a szek­rénybe. Aztán gyors pusziváltások következtek. Még Paulie is elősompolygott.
- Jól van, rosszcsont, te is kapsz - hadarta Harriet -, de ha
még egyszer kamerát irányítasz felém, kiszedem a kezedből, le­
dugom a torkodon, és a fenekeden át húzom ki... - Meggondolta
magát. - Vagy inkább fordítva. Úgy sokkal gonoszabb.
Nem kapkodták el az indulást, de nem is nagyon kellett siet­niük. Nagy meglepetésükre Mary-Jane és Magda koromfeketére festett hajjal érkeztek Nikáék házához.
Éjmámor! - harsogták együtt. - Éljenek a gót csajok!
Nahát! Ezt mikor csináltátok?
Tegnap este festettük be egymásnak - kuncogott Mary-Jane.
- Szándékosan nem szóltunk... hogy meglepetés legyen!
Bejött! - Harriet némi csalódottságot érzett. - Szólhatta­
tok volna! Lehet, hogy én is befestem... Most csak én vagyok az
egyetlen szőke...
Persze, hiszen Nika és Mia eredetileg is fekete hajúak. De Harrietet sem hagyták sokáig szomorkodni. Mary-Jane egy fé­nyes, fekete parókát húzott elő a csomagjából.
- Ne félj, te se maradsz ki! - De mielőtt barátnője kezébe
nyomta volna, meglengette a feje fölött, és elrikkantotta: - Éj-
mámor!
És még Mia is velük sikította:
- Éjmámor! - Aztán kuncogva tette hozzá: - De kis lükék
vagyunk!
Mia csukott terepjárója egy órán belül a westwoodi címre re­pítette őket. A házigazda egy köpcös, zömök srác volt, olyan vas­tag szemöldökkel, mintha Joszif Sztálin ihlette volna. A UCLA-re járt egyetemre, és épp valami kutatási programon dolgozott egy professzor mellett, így be kellett mennie hétvégén is, és emi­att nem tarthatott velük Hollywood Hillsre. Nagyon sajnálko­zott, és sűrűn kérte az elnézést. De azért Nika mindegyiküknek bemutatta „kedvenc unokatesóját":

Vladimír. Még csak egy éve amerikai állampolgár.
Vladimír?
Vlad - helyesbített a srác. - Tepes.
Ezen meg Magda kuncogott.
Vlad Tepes? Tényleg? Marha jó család...
Eleinte úgy tűnt, rengeteg idejük van, de a sminkeléssel ala­posan elcsúsztak, és a végén még kapkodniuk is kellett, hogy idő­ben elindulhassanak. Bár egyikük sem ismerte az utat Hollywood Hillsre, azt kinézték a térképről, hogy a Santa Monica Boulevar-don kell haladniuk, aztán ráfordulnak a Hollywood Freewayre, aztán meg majd meglátják. Mia bepötyögte a belépőkön meg­adott pontos címet a GPS-ébe, és talált egy jóval rövidebb útvo­nalat a Laurel Canyon Park felé. Fölösleges lett volna elmenni a Hollywood Freewayig, hogy aztán meg majd visszafelé jöjjenek.
- El se lehet tévedni -jelentette ki Mia. - Annyira egyértelmű
az út.
Aztán persze a vége felé kissé mégis megkeveredtek, de egy­két apróbb bakitól, rossz felé kanyarodástól eltekintve magabiz­tosan haladtak úti céljuk felé.
Harriet, aki már a Torrance és Westwood közötti úton is azzal töltötte az időt, hogy a szomszéd srác iPodján lévő zenét hall­gatta, kezdett rájönni arra, hogy az eleinte ijesztően dübörgős, horgos, kiabálós zene tulajdonképpen elég kellemes, és a végén már akaratlanul is dúdolta a refréneket. Mindenki belehallgatott a csajok közül, és a vége az lett, hogy rádugták az iPodot a kocsi hifijére, és együtt hallgatták. A pörgős ritmus jól illett a terepjáró száguldásának ritmusához.
De ez nem gót zene, igaz? - jegyezte meg Mary-Jane.
Aztán vállat vont. - Tök mindegy. Attól még... nem is rossz.
Milyen zene ez?
Terror EBM - magyarázta Magda tudálékosan. - Otthon
ez elég menő. Bár ezt a bandát pont nem ismerem.
És a Nachtrausch?
Azok nem németek.
Akkor miért van német nevük?
Mert régi német bandák számait játsszák...
Harriet gyanakodva pillantott a megfeketedett hajú vörös­kére.
Honnan tudsz ennyit róluk? A múltkor még nem tud­
tál...
Ó, csak egy sráctól.
Robogtak, már egy dimbes-dombos, kanyargós úton jár­tak, és nagyon örültek, hogy a kocsi klímája remekül szupe-rál, mert odakinn rekkenó" hőség tombolt.
Egy kissé már lezsibbadtak a zenétől és a légkondi zúgá-sától, úgyhogy kikapcsolták az iPodot, és inkább a rájuk váró buliról beszélgettek.
Tényleg, Nyuszi - könyökölt hátra Nika az anyósülésről
-, elárulod végre, kitől kaptad a meghívókat?
Ez az! - csapott le rá Mia is, aki tökéletesen informált
volt a témát illetően. - Gyerünk, tessék bevallani: ki az a Szu-
pifiú?
Szerintem ismeritek - nevetett a német lány. - Harriet biz­
tosan.
Ki vele! Nem fogok találgatni.
Magda egy darabig még kérette magát, végül csak kibökte:
Kyle Stanton.
Hű! - mondta Harriet, és fel sem tűnt neki, hogy a szomszéd
srác kedvenc szavát használta. - Pont Kyle?
Miért? Gond?
Harriet vállat vont. Bár valahogy rossz előérzete volt ezzel kapcsolatban.
Nem. Csak van pár... rossz közös emlékünk.
Jártatok?
Nem. Épp ez volt a baj.
Elmeséled?
Harriet nem volt mesélős kedvében. A fejét rázta.
-Nem.
Magda egy darabig hallgatott, aztán rákérdezett a lényegre:
És nem is akarsz járni vele?
Nem! Isten ments! - Harriet erőltetetten nevetett. - Nem
rossz srác egyébként, de valahogy... á, nem!
Magda arca felragyogott.
Akkor az enyém. Megstoppolom.
Micsoda?! Meg akarod varrni?

Stip-stop, az enyém ma este... azt akarom.
Harriet kedvetlenül elhúzta a száját.
Szóval ott lesz ma Kyle is az Éjmámoron...
Fél órája már, hogy letértek a Laurel Canyon Drive-ról, és egy bokrokkal, fákkal sűrűn benőtt, keskenyebb köves úton haladtak. A GPS jelezte, hogy a következő jobb oldali elága­zásnál le kell fordulniuk...
...de persze Mia mégis túlment rajta.
Sajnálom! - mondta a nő, amikor a GPS jelezte a hibát.
- Nem láttam utat. Ti láttátok? Hol volt?
Jobbra, anyukám! - förmedt rá Nika. - Ne légy már ilyen
Miamama!
De az csak egy régi földút volt...
Mia talált egy részt, ahol kényelmesen visszafordulhatott, aztán rákanyarodott a nevezett földútra. Befelé haladtak az erdőbe, aztán a földút kétfelé ágazott.
- Ismét jobbra!
Kétségkívül jó helyen jártak, ítélve abból a rengeteg kerék­nyomból és a néhol letiport, lelapított aljnövényzetből, amikor az arra járók kikerültek egy-egy mélyebb huppanót.
Már-már mégis azt hitték, hogy eltévedtek, amikor az utat egy piros-fehér sávos sorompó zárta el, rajta egy kopott, le-pattogzott festékű táblával: „Magánterület! Idegeneknek en­gedély nélkül behatolni tilos!"
Hoppá! - Mia a homlokát ráncolta. - Lehet, hogy az előbb
mégiscsak balra kellett volna kerülnünk?
Nem hiszem! - vélte Magda, és a sorompó mögötti egyik
fára mutatott, amelyen ugyanolyan szórólap virított kiszögezve,
mint amilyen nekik is volt. - Nachtrausch!
Mögöttük két kocsi is érkezett, tele bőrruhás, gót sminkes fia­talokkal. Látva a lányok tétlenségét, az elöl álló kocsiból kiugrott egy srác, ahogy elment mellettük rájuk vigyorgott, és megkocog­tatta az ablakot, de meg sem várta a reakciójukat, a sorompóhoz caplatott, és rutinosan felemelte azt. Intett, hogy menjenek, men­jenek! És amikor a lányok lehúzott ablakkal elhaladtak előtte,
mámoros képpel beüvöltött a terepjárójukba, csak úgy zengett a szűk tér:
Nachtrauuuuush!
Jóságos ég! - Mind az öten nevettek saját ijedtségükön. Nika
harsányan visszaüvöltött, a hátul jobb szélen ülő Mary-Jane vi­
szont finnyásán jegyezte meg: - Pfuj! Tök büdös a szája...
Hát már nem józan a lelkem, az tuti biztos.
Még öt percig zötyögtek a hepehupás földúton, mögöttük a két másik kocsival, amikor megpillantották a házat. Nem is annyira ház volt ez, mint inkább egy elhagyatott, romos épület, befuttatva borostyánnal. Bár voltak a tetőn reflektorok és pózná­ra szerelt állólámpák, nem bírták bevilágítani a hatalmas terüle­tet, csak a ház közvetlen környékét. Viszont mindenfelé tüzek lobogtak - olajos hordókban? -, és a kormos lángok, valamint az asztalokra helyezett kandeláberek gyertyáinak fénye hangu­latos megvilágítást kölcsönzött a vadregényes környezetnek.
- Hát, nem úgy néz ki, mint valami menő filmsztár otthona
-jegyezte meg Mia kritikusan -, de szó se róla... hangulatos.
Helyet kerestek, ahol leparkolhatnak. Nem volt könnyű, hiszen a ház kapuja előtt az út mindkét szélén autók tömege sorakozott, szinte minden talpalatnyi helyet kihasználva. Egy kétüléses sportkocsi úgy állt két fa között, alig egy-egy tenyér­nyire tőlük, mintha oldalról rakták volna be oda. Kész bravúr lehetett oda beállni. Kifelé pedig még nehezebb lesz, lévén, hogy mindkét oldalról más járművek szorongatták. Száz-száz­ötven kocsi torlódhatott a földút kiszélesedésénél, és ez arra utalt, hogy nem egy szűk körű esemény van készülőben. És egyre érkeztek, újabbak és újabbak is.
Mia elment a sor végéig, és úgy állt meg, hogy kellő helyet hagyjon maga mögött, hogy ki tudjon tolatni, ha úgy adódik.
Nem szeretnék beszorulni - magyarázta. - Utálnék haj­
naltájt azért rohangálni, hogy valaki szabadítsa már ki a kocsi­
mat...
Hajnaltájt, mi?
Gyalog caplattak vissza a kapuhoz, és átáradt beléjük a buli hangulata. Az újonnan érkezők már tarthattak valami előpartit, mert feltűnően jó hangulatban leiedzettek, rikkantgattak, harsá­nyan röhögtek, egymást taszigálták, ordibáltak. Egy lilára festett taréjú srác, aki valószínűleg keverhette a „gót" szót a „punk"-kal, egy whiskysüveggel a kezében sorra ölelgette mindegyiküket, és az italát kínálgatta.
- Gyerünk már, csajok, ne kéressétek magatokat!
De bárhogy erőltette is, csak Mia ivott, ő is épp csak bele­nyalt.
- Egy korty még nem árthat...
Bár a szórólap szerint a belépőkért fejenként száz dolcsit kér­tek, senki sem állt a kapuban, hogy elkérje a meghívójukat; így Mia ingyen mehetett be, pedig tartott attól, hogy meghívó nélkül talán be sem akarják majd engedni.
De senki nem akadékoskodott. Sőt... nagy hurrával fogadták őket a kapu közelében ordítozó vaskos, focis srácok, akik egy­mást lökdösték valami durva hecc miatt.
A ház előtti színpadon már játszott a banda, és előttük vagy százan táncoltak. A lángok fényében ilyen messziről csak a kon­túrjaik látszottak; mintha ágaskodó kukacok vonaglottak volna a földön.
- Hé! - Magda szélesen vigyorgott. - Ismerem ezt a szá­
mot... haha... a Gothic Erotic, az Umbra ét Imagótól! Imádom...
- Együtt dúdolta az együttessel, aztán elfintorodott. - Pfhö...
ritka trágyán játsszák!
Nagy volt a nyüzsgés a ház közelében. Többségében fekete bőrcuccokat viseltek. A nők szűk bőrszoknyákat, alig valamit takaró felsőket vagy csak melltartókat, a pasik bőrnadrágot, mellényt vagy csak szőrös mellkast. Vagy ezeket kombinálva. Tetoválások, piercingek, festett hajak, parókák, beárnyékolt szemek, kihangsúlyozott szemöldökök, csillogó fémláncok, roj-tok, kacifántos övcsatok. Némely csajok dominának öltöztek, korbácsokat csattogtattak.
Nem semmi! - Mia izgatottan kacarászott. - Mint egy jó
öreg szadomazo parti a nyolcvanas évekből!
Mi? - hörrent fel Nika. - Voltál olyanon?
Mikor? - nevetett Mia. - Óvodáskoromban?! - A vállát vo-
nogatta, szemérmesen pislogott. - De láttam róla filmeket... és
na jó, beismerem... egyszer kipróbáltam.
Az én anyám! - dicsérte Nika, és arcon puszilta. - Micsoda
ribanc!
Egyre jobban elhatalmasodott rajtuk a parti hangulata. Mag­da már szinte táncikált, dacára annak, hogy a számot „ritka trá­gyán játsszák".
Egy bőrgatyás, görbe lábú pasi pedig Mary-Jane-t próbálta ölelgetni, de ő persze nem kért belőle. Sietve eltaszigálta.
A kapun belül csak néhány kocsi állt. Vagy csak keveseknek engedték meg, hogy bejöjjenek - vagy csak kevesen vették ma­guknak a bátorságot, hogy megtegyék.
Harriet épp a fekete parókáját igazgatta - folyton csúszkált a fején, hiába rögzítette -, amikor megpillantott valamit, és annak láttán a földbe gyökerezett a lába.
Itt van!
Kicsoda? - Csak Mary-Jane hallotta, a többiek már el voltak
foglalva magukkal.
Harriet rábámult a fekete „hullaszállítóra", aztán tekintetével a táncolókat és a közelben tobzódókat kutatta.
Ő - dünnyögte nem túl értelmesen. - Hát ő... Ez az ő kocsija.
Kicsoda? - ismételte Mary-Jane. - Kinek a kocsija?
A szomszéd srácé. Edisoné.
A vámpíré?
Harriet idegesen nevetett.
- Mondtam, hogy nem vámpír... - Hirtelen elhallgatott, mert
megpillantotta a srácot, akiről beszélt. Elbizonytalanodott. - De
lehet, hogy... mégis az?
Edison Khallen ott őrjöngött a színpadon, vámpírnak kifestve, lugosibélásan hátranyalt hajjal, árnyékos szemgödörrel, villogó szemfogakkal. Épp egy emberforma gumizombit rángatott ki egy talpára állított, fekete koporsóból, fojtogatta, ráncigálta a zene ritmusára, aztán a falnak szorította, feltépte a nyakát a fogaival, kifröcskölt a művér...
Mindenki tombolt, ordított, visítozott. Egy projektorból gusz­tustalan képeket vetítettek a görcsökben rángatózó énekes ve-rítékes felsőtestére: megcsonkított állatokról, véres tetemekről, hullákon nyüzsgő kukacokról.
Még frenetikusabb lett az ováció. A táncolok egymást lökdös-ték.

Úristen! - hebegte Mary-Jane elképedve. - Ezek mind őrül­
tek?! Hova kerültünk?!
Nachtrausch! - üvöltötte Magda, és a nála fél méterrel ma­
gasabb Nikával együtt berohantak a lökdösődök közé. - Éjmá-
moooor!Harriet csak nehezen oldódott. Eleinte csak a tömeg szélén lötyögött. Berángatta táncolni a többiek közé egy idősebb srác, és egy ideig ez jó volt, de amikor a srác egy lassúbb számnál belel-kesülten magához rántotta, és meg akarta csókolni, Harriet siet­ve elmenekült. A fénykör szélén elhelyezett asztaloknál keresett menedéket. Kevés kaja volt itt ennyi rengeteg embernek - alig pár tálcányi szendvics, gőzölgő húsgolyók, pizzaszeletek, saláták -, de úgy tűnt, ez is elegendőnek bizonyult. Csak kevesen ődöng-tek a kaja körül; úgy tűnt, mintha a vendégek többsége jóllakot-tan érkezett volna ide. Vagy mintha arra számítanának, hogy a sekélyes előételek után majd csak később jön a főfogás.
Harriet megkóstolt mindent, csipegetett pár falatot, és köz­ben látta, hogy az italok viszont félelmetes mértékben fogynak az asztalokról; nem annyira az ásványvizek és az üdítők, mint inkább a tömény. Sörből sorra csapolták meg a felrázott, habos partihordókat, borból üvegek tucatjai fogytak, de a töménynek sem volt túl sok maradása az asztalon. Vodka, tequila, whisky és színes likőrök tömege illant el vészes gyorsasággal.
Ám úgy tűnt, a készlet kimeríthetetlen. Rizsporos parókás, kosztümös, libériás inasok sürgölődtek a mulatozók között szinte észrevétlenül, és pótoltak minden fogyást. Ha kiürült egy szendvicses tálca, hoztak újabb adagot.
Olyan volt ez, mint egy évzáró gimis buli - csak a résztvevők többségében egyetemistakorúak voltak, vagy még idősebbek, és itt nem kellett attól félni, hogy megjelennek a zsaruk és be­rekesztik a bulit kiskorúak ivászata miatt. És itt senki nem kér­te el tőlük az igazolványukat.
Ettől függetlenül Harriet nem ivott alkoholt, de mértéket nem ismerve keverte a narancslét, a kólát és az ásványvizet. Az izzasztó melegben nem győzött eleget inni, és szinte azonnal szomjas lett, amint üresre kortyolta a poharát. Mindig akadt valaki, aki kedvesen újratöltötte.
Néha táncolt, aztán megint nem. Viszont kezdte egyre job­ban érezni magát. Különös érzések keringtek benne.
Folyton a hevenyészett színpadot bámulta. Úgy tűnt, Edison Khallen, a szomszéd srác csak afféle „kiegészítő tag" lehet a fellépő együttesben. A részvétele főképpen a teátrális részben merült ki: összevissza ugrált és rohangált a színpadon vám­pírnak öltözve, a gumizombiját harapdálva vagy másképpen molesztálva, művért fröcsögtetve, sikolyokat hallatva, vagy a tömzsi, vaskos karú, széles vállú énekesnőnek vokálozva, aki termetével és mély hangjával leginkább Gerdára hajazott. De persze nem Gerda volt az, hanem valami félig bekómált, teto­vált spiné.
Harriet ott táncolt a színpad közelében, de úgy tűnt, Edison Khallen olyan eksztázisban adja elő magát, hogy észre sem ve­szi őt. Bár az is lehet, hogy a bőrcuccokban és a folyton csúsz­káló, fekete parókában nem ismerte fel.
Aztán pár szám múltán kiderült, hogy a szomszéd srác más­hoz is ért, nem csak a vámpírt imitáló ripacskodáshoz. Az egyik
számnál hegedűt ragadott, és csodás átéléssel játszott valami nyafogós, szomorkás, szívfacsaró háttérdallamot. Majd még később, amikor már teljesen besötétedett és mindenki tombolt, elragadta a mikrofont a csapzottra izzadt énekes csaj kezéből, és ő konferálta fel a következő zenét:
- Szűz királynő... az utánozhatatlan Söpör Aeternustól!
Úgy tűnt, a jelenlévők többsége ismerhette a számot vagy a
megnevezett együttest, mert óriási ováció dörrent az égre.
Harriet csak pislogott. Egyrészt azért, mert azt látta, hogy Edison Khallen egyenesen rámered, és feléje mutat kinyújtott kezével. Másrészt azért, mert a srác nem csak felkonferálta a számot...
...de ő kezdte énekelni.
„Panda-ghost-face, oh, dear me I dó stillponder ön..."
Harriet nem egészen értette, miről szól ez a szám, de a zene a leikéig hatolt, és keményen megmarkolta azt. Ráadásul Edi­son végig őt nézte közben, neki énekelte, minden egyes szavát neki szánta...
Felismert végre! Tudja, hogy itt vagyok!
És valaki más is tudta.
Egy kéz ragadta meg a csuklóját, egy vakítóan szőke üstök villant a szemébe.
- Szia, Harry... hát eljöttél!
Kyle Stanton!
Ő nem vette a fáradságot, hogy gólosán maszkírozza magát: szőke volt és rideg. Mint mindig.
Mintha álmában élte volna át, ahogy gyermekkori barátja vitatható gyengédséggel elvonszolta a színpad közeléből. Nem bírt tiltakozni; mintha csak megbabonázták volna.
Kyle! - hebegte. - Te nem... nem Magdával vagy?
Az egy hülye kiscsaj - sziszegte a srác. - Csöppet sem érde­
kel... Én miattad jöttem ide, Harry, csakis miattad.
És én... én pedig azért, mert... mert...
Mert én fondorlatosán idecsaltalak. - Farkasszerűen neve­
tett. Vagy vicsorgott? - Talán baj?
Harriet úgy érezte, mintha zsibbadt lenne a nyelve, és nehe­zen forogna az agya, pedig semmilyen alkoholt nem ivott.
Mi... mi... mi történik?
Ó, hát nem tudod? - gúnyolódott a srác. - Ez itt az Éjmá-
mor! A legmámorosabb éj. Szórakozz csak, igyál, hajtsd fel ezt a
pohárka piát, hogy még jobb legyen, élvezd ki a bulit, amíg még
lehet! Ne félj, hamarosan megkapod... amit érdemelsz!
Kyle! Kyle... én sosem akartam rosszat neked!
Ó, szívem, én se neked!
De most... ez a buli... Mi ez a buli?
A szőke srác szemében heves indulatok villogtak.
Ha még mindig azt hiszed, hogy ez az a buli, ahol Denzel
Whitaker lesz a díszvendég és ahol az Alkony extra verzióját ve­
títik, akkor nagyon tévedsz... Ezeket csak én találtam ki, hogy
rávegyelek, hogy elgyere... ide!
De... de... miért?
Mert azt akartam, hogy itt legyél!
Ó, Kyle... kérlek, kérlek...

Most kérsz? Nahát! Micsoda változás ahhoz képest, amikor
én kértelek...
Kyle...
Ne kérj tőlem semmit! - csattant fel a srác. - Nincs jogod
hozzá!
Kyle...
- Éjfél után. Igen, majd mégkapod, éjfél után...
Felröhögött, mintha valami jó tréfát mondott volna, aztán el­
fordult, és elsietett.
Harriet alig bírta mozdítani a fejét, hogy utána tekintsen. Kyle négy nagydarab sráccal dumált. Együtt röhögtek.Közben a Szűz királynő véget ért, és Edison Khallen bejelen­tett egy újabb számot, amit szintén ő énekelt, de Harriet nem értette sem a szám címét, sem az eredeti előadó nevét. Kábán támolygott, és a kezében szorongatott egy poharat, amit talán Kyle nyomhatott a kezébe valamikor. Vagy valaki más?
Mi történik velem? Miért szédülök?
Ismét megragadta valaki a csuklóját. De nem Kyle jött vissza; Mia Drakuciou vigyorgott rá.
- Na, na, na, pici lány, mi az, amit iszol? - Beleszagolt a po­
hárba, és fintorogva megjátszottá, hogy totál elképed. - Vodka?!
Héééé, mit ígértem anyádnak a piáról? Ide vele, elkobzom!
Nem csupán elkobozta, meg is kóstolta.
- Hmmmm... tényleg vodka! Kevéske tonikkal... Gyorsan
pusztítsuk el, mielőtt megárthatna neked!
- Nekem már... most... már most...
Pedig nem is ittam alkoholt!
Mia felhajtotta a tonikos vodkát, elhajította a műanyag po­harat, és mindkét karját a magasba lökve, lángoló tekintettel harsogta:
- Éjmámoooor! A picsába! Hú, de jól érzem magam! - Aztán
megragadta a dermedt Harriet karját, és a táncolok közé von­
szolta. - Gyere, kiscsaj! Adjunk az éjszakának!
Harriet a fejét rázta, próbált volna szabadulni a kábaságtól. De mi történt? Valaki belerakott valamit a kólájába? Vagy a na­rancslébe? Vagy az ásványvizébe?
Összefolyt az idő és a tér; Harriet ereiben szaggatottan lükte­tett a bulihangulat.
- Éjmámor! Éjmámor!
Ő kiabálta? Vagy mindenki más is?
Nem tudta.
Nem is érdekelte.
Lehajította magáról minden bánatát. Paulie megszívatta? Kit érdekel? Apa és anya elválnak? Kit érdekel? Anya és Nika apja félredugnak? Ki a francot érdekel?!
- Éjmámor!... Éjmámor!... Éjmámor!
És egymást követték a számok, gyorsak, lassúk, szomorkásak, még szomorkásabbak, fájdalmasabbak, mámorítóbbak.
Harriet arra ocsúdott, hogy csókolózik valakivel. Forrón, má­morosán, minden bánatot feledtetően.
Ed... - mormolta, amikor ajka elvált attól a másik ajaktól.
- Drága Edward...
Nem Ed... Mia.
És ráébredt: nem egy remek pasival csókolózott az imént tánc közben, hanem - Nika totálisan beszívott, bávatag mostohaany­jával.
Úristen! Úristen! Úristen!A zenekar kis szünetet jelentett be, az eddig táncoló tömeg az asztalok felé tódult, és megrohamozták a kaját. Mia pedig úgy kacagott, mint akit csiklandoznak, ismét átvetette karjait Harri­et nyakán, rásimult, és ajkával az ajkát kereste...
- Gyere már... te drága!
Úristen!
Harriet kitépte magát az ölelésből, és ösztönösen menekült. Még mindig kába volt, a lábai akadoztak, de nem bukott fel. Mi­nél távolabb akart kerülni attól a rettenettől...
...amit az imént elkövetett.
Mia részegen nevetett, és valaki másnak a nyakába borult. Azt csókolgatta. Úgy tűnt, mindegy neki.
Harriet mélyeket lélegzett. Egész testében reszketett.
Mi történt? Hogy történhetett ez meg? Egy másik nővel! Miával! Pfuuuj...
Egy magas srác bukkant fel mellette, megragadta a könyökét, és magával vonszolta a reflektorok fényköréből.
Mi van már? - nyavalygott Harriet. - Ez ilyen... kézrángatós
buli? - Nevetett. - Ó, oké! Azt nem bánom, ha te rángatsz...
Edward!
Edison!
Oumphh... legyen Ed... és mindketten jól járunk.
A szomszéd srác nem vitatkozott, csak vonszolta magával. Aztán amikor kiértek a lángok bűvköréből egy elhagyatottabb, sötétebb területre, magához rántotta.
Megcsókollak!
Ohóóó! Anélkül, hogy előbb randiznánk?
Azt kell hinniük, hogy azért hozta...
Na jó, legyen... ha már ennyire rámenős vagy!
Ő csókolta meg Edisont. Hosszan, nyálasán, zsiborgó ajkakkal.
Nahát! - mondta aztán. - Mia sokkal jobban csókol...
Részeg vagy!
- Aha. Pedig nem is ittam semmi... alkoholosat. - Nevetett.
- Szerintem valaki drogot tett a poharamba. Vicces, mi?! - Még
tébolyultabban kacagott. - Vacak volt ez a csók... De most már
legalább tudom, hogy tényleg nem vagy vámpír... Nem hideg a
tested, van nyálad, és tökre éreztem, ahogy dobogott a szíved-
Edison Khallen szorosan tartotta. Fürkészőn bámulta, pró­
bálta elkapni a tekintetét. Ez persze nem könnyű, ha az a tekin­
tet összevissza, keresztbe-kasba áll.
El kell menned!
Hohó! - kacarászott Harriet. - Egyetlen csóktól? Nehogy
már... Ennél azért többet kell tenned, pajtás!
Semmi keresnivalód ezen a bulin! Tűnj el, amíg még tehe­
ted!
Éjmámor! - harsogta Harriet, és az ég felé dobta mindkét
karját. - Húúúúú...
El ne mozdulj!
Edison Khallen elillant, de nem sokkal később már vissza is tért. Ásványvizes palackot tolt a lány szája elé.

igyál!
De most nem...
-Igyál!!!
Harriet ivott. Ivott, ivott. Aztán Edison a képébe löttyintette a maradékot.
- Huáhh! - Harriet fájdalmasan ocsúdott. - Ez meg... ez
meg... mi volt? Te... leöntöttél?!
-Le.
- És nem is vagy vámpír!
A szomszéd srác fontolgatta ezt egy pillanatig. -Nem.
Akkor miért mondtad, hogy vámpír vagy?
Sose mondtam. Te mondtad.

De te rám hagytad.
-Rád.
Miért hagytad rám?

Mert a filmben, amiben statisztálok, vámpírt alakítok. Meg
a bandában is. Azt hittem, arra gondolsz.
Hehe... de én meg azt hittem...
El kell mennetek a buliról! - sisteregte Edison türelmetle­
nül. - Még éjfél előtt!
- De miért? Remekül érezzük magunkat! Én totál-
Edison komolyan nézett rá.
Fogalmad sincs, mi folyik itt, kislány! - suttogta. - Fogalmad
sincs, mekkora bajban vagy!
Ó, ne mááár...
Ha itt maradsz, neked véged! Menj el most! Gyorsan! Gye­
rünk!
De miért?
Mert valaki a vesztedre tör.
Kicsoda? Kyle Stanton? Á, őt tudom kezelni...
Ha nem tűntök el, sem te, sem a barátnőid nem éritek meg
élve a reggelt...
Harriet gúnyosan nevetett ezen. Aztán, látva Edison komor tekintetét, megrettent.
Ez komoly?
Sokkal komolyabb, mint valaha is képzelnéd!
Miért, mi ez itt, a Vámpírok Bálja, ahol szűz lányokat ál­
doznak?
Viccesnek szánta, de mire a végére ért, már ő sem tudott ne­vetni rajta. A lelke mélyén érezte, hogy tényleg nagy lehet a baj. És Kyle Stanton szavai, viselkedése is erre utalt.
Az arcát tapogatta. Egyre inkább magához tért.
Tényleg... elkábítottak... ásványvízzel?!
A keményebb drogot a barátnőd anyja itta meg. Nézd!
- Mutatta. A színpad közelében Nika és Mary-Jane együttes
erővel is alig bírta megfékezni Miát. A filigrán nő már letépte
magáról a bőr melltartóját meg a szoknyáját, és épp a bugyijától
próbált volna megszabadulni, ha le nem fogják. Nagyon sikolto­
zott. - Azt a drogot neked szánták...
De ki? Kyle?
Ő csak eszköz. - Edison kitért a közvetlen válasz elől. - Va­
laki más.
De... de...
Most nincs több válasz! - förmedt rá türelmetlenül Edison
Khallen. - Menjetek innen... minél előbb!

Te... nem jössz?
Nem tehetem. Nekem még dolgom van itt... - Komoran el­
mosolyodott, és valami nagyon furát mondott: - Nem távozha­
tok gyilkolás nélkül.
Mintha az Infra Black egyik számának címe és refrénje csen­gett volna vissza a szavaiból: Can't Leave Without Killing.