ÉJMÁMOR-Második fejezet

Második fejezet

Harriet még délután is ezen morfondírozott. Zavaros álma, a tükörbeli látomása valahogy összefüggésben lehet az új szom­széddal - akit még nem is látott.
Tűnődéséből Magdalena Mueller, a szeplős képű, vörös hajú német cserediák zökkentette ki. A tornateremben ültek együtt, és a barátnőjük kosármeccsét lesték. A negyedik társuk, Mary-Jane valamivel fentebb két menő focista sráccal flörtölt.
- Nézd! Nézd! - Magda szavakat keresgélt. - Nézd, ott...
Nika... most jól megszakította!
És valóban, a pályán elszabadultak az indulatok, a játékosok egymásnak estek, lökdösődtek, sikítoztak, kiabáltak, és Miss Sanclair, a tagbaszakadt tornatanárnő alig bírta szétválasztani a dulakodókat. A colos, sötét hajú Nika így is elérte, amit akart, félmaréknyi szőke hajjal az ujjai között szállt ki a küzdelemből.
Megtépte - helyesbített Harriet, és az ő szája is mosolyra
görbült, látva az elégedett vigyort Nika arcán, és látva a szőkeség
hisztizését. - Ezt így mondjuk, Magda: „megtépte". A „megsza­
kítja" egészen mást jelent.
Megtépte! Ezt tényleg jól megtépte! - Magdalena nevetett,
és önfeledten tapsikolt, mint valami gyepes.
Szépen, tisztán beszélt angolul, bár kissé erősen, németes ak­centussal, keményen megnyomta a recsegő és sziszegő mással­hangzókat, és nem mindig helyesen használta a szavakat. Harri-etnek öntudatlanul is szokásává vált, hogy kijavítgassa a hibáit, és elmagyarázza a különbséget.
Közben barátnőjük, Nicoleta Drakuciou diadalmas tekintet­tel, szőke hajszálakkal a kezében, de mégis dúlva-fúlva bicegett le a pályáról.
- Szemét ribanc! - háborgott. - Szándékosan lökött fel... de
elláttam a baját!
Nem kellett találgatni, kire gondol.
Felicity Cruz és Nika ellenségek voltak első pillantástól kezd­ve. Felicity, a menő, gazdag csaj - aki féltette népszerűségét a Torrance High új sportreménységétől, az égimeszelő kosaras sztártól. Kezdetektől fogva riválisának tekintette Nicoletát, és ott ütött rajta, ahol csak tudott.
De most ő is megkapta.
Nika ledobta magát a padra, felmarkolta a törülközőjét, és az izzadságot dörzsölgette az arcáról és a nyakáról, aztán a veríték­től nedves frottírt felhorzsolt térdéhez szorította.
Visszamegyek és leverem azt a hülye szukát, akkor is, ha
örökre eltiltanak!
Ssshhh! - csitította Harriet. - Hagyd abba! Mindenki min­
ket néz.
De persze nem. Valójában senki sem nézte őket. A pályán hektikus játék folyt, a labda összevissza pattogott, mindkét csapat sokat hibázott, rossz passzok, elvétett próbálko-
zások követték egymást, a játékosok oda-vissza rohangáltak a két palánk között.
Mary-Jane is lejött hozzájuk.
- Láttam, mi történt - mormolta zaklatottan. - Ez tényleg szemétség volt! Felicityre vall. Pikkel rád.
Harriet rápillantott háborgó barátnőjére. Mary-Jane „Pét" Petersen - olyannyira hasonlított Felicity Cruzra, akár a test­vére is lehetett volna. Ugyanaz a bájos arc, egyenes szálú, szőke haj, világoskék, szürkés szempár, domborodó mellek, arányos alkat. Nemrégiben még ő is Felicity talpnyaló slepp-jéhez tartozott, a gazdag leánykák elit köréhez, de aztán a váratlanul érkezett gazdasági válság megváltoztatta a viszo­nyokat. Öt hónappal ezelőtt Mary-Jane még Torrance leg­befolyásosabb családjába tartozott, ám apja cége váratlanul becsődölt, és a lány kikerült a gazdag csajok barátságából. Mary-Jane persze még így is Torrance tehetősebbjei közé tartozott, de az elitből, Felicity udvartartásából nagyon gyor­san kihullott...
Ők hárman - Nicoleta, Mary-Jane és Harriet - a vélet­lennek köszönhetően akadtak egymásra az elmúlt tanévben, de hamar rájöttek, hogy őszinte barátokra találtak. A német cserediáklány, Magda csak a nyár végén csatlakozott hozzá­juk, de levakarhatatlan kullancsként tapadt rájuk.
Nicoleta ismét felállt, sérült lábát próbálgatta, ráhelyezte a testsúlyát, vicsorgott, sziszegett.
Miss Sanclair, a medvetermetű, elemedéit korú tornata­nárnő mintha csak meghallotta volna, odajött.

Na mi a helyzet, Drakula? - tudakolta nyersen. Nem tudta
kimondani a nyelvtörő Drakuciou nevet, inkább ezt a „vicces"
változatát használta. - Tud játszani a hétvégén?
Hát... azt majd meglátjuk.
Felicity Cruz épp ekkor labdát szerzett, lobogó, szőke hajjal, lendületesen betört a palánk alá, és magabiztosan, csont nélkül bedobta a ziccert.
A csapattársai kiabálva ünnepelték. Felicity a középső ujját feltartva kiintett a cserepad felé, és felsőbbségesen mosolygott.
- Röhögj csak, ribanc! - sziszegte Nika indulatosan. - Hama­
rosan kitépem a maradék hajadat is!
Gondos mozdulatokkal a zsebkendőjébe kezdte csavargatni a már megszerzett hajszálakat. Harriet értetlenül pislogott.
Mit akarsz azzal?
A mostohaanyám igazi boszi... elviszem neki ezt a hajat,
hogy átkot mondjon rá!
Nicoleta Drakuciou a maga 192 centis magasságával alig bírta bepréselni magát a kis japán kocsi szűk belső terébe; olyan volt, akár egy nagy botsáska, ahogy felhúzott térde szinte az állat ver-deste az anyósülésen.
Igazán elkérhetnéd a nővéred járgányát, Harry!
Már elkértem. Ez az.
Nem egy sokkal jobb kocsija volt? Egy piros...
Azt ronccsá törte. Nem sokkal azelőtt, hogy...
Nem fejezte be. Elfordította a slusszkulcsot. A motor első pöccre indult, a fémkaszni rázkódni kezdett. Ám mielőtt Harriet sebességbe tette volna, Magda megragadta a vállát a hátsó ülésről, és élesen felkiáltott.
- Jaj! Várjatok meg! - vinnyogta Magda kérlelőn. Már nyi­
totta is az ajtót, kiugrott, és a gimi ajtaja felé iszkolt. Kissé ka­
csázva, fel-felkapkodva a talpait. - Valamit a szekrényemben
felejtettem...
-Mit?
A trigonometriajegyzetemet! Fontos!
Jóságos ég! - nyögte Nika elkínzottan, és a szemét forgatta.
- Most jut eszébe?! Nem volt rá ideje, míg rám vártatok?!
Máson járt az esze. Az imádottján.
Mary-Jane már korábban elpletykálta, hogy Magda egy Denzel Whitaker nevű színészsrác miatt jött Torrance-be, hogy személyesen is találkozhasson vele, az „imádottjával". Meg egy picit azért is, hogy abba a suliba járhasson, ahol a kedvenc soro­zatát, a Buffy, a vámpírok rémét forgatták.
Szállj ki addig! -javasolta Harriet a colosnak. - Ne kuporogj
itt, mint egy szardínia!
Ha én egyszer kiszállok, nem biztos, hogy újra be tudom
préselni magam. - Nika sóhajtott. - Rohadt meleg van! Melyik
a klíma kapcsolója...
Tessék. Ezt szeretnéd? - Harriet benyomta a kék gombot.
Azonnal olyan zörgés kezdődött, mintha késeket, kanalakat és
villákat csapkodtak volna pléhdobozokhoz a műszerpult mögött.
A ventilátor cirregve beindult, ám a levegő, amit a kocsi utas­
terébe pumpált, mindennek volt nevezhető, csak klimatikusnak
nem.
Te... fűtesz?

Nem én - nevetett Harriet -, hanem a klíma. Úgy zörög,
akár egy traktor, és álló helyzetben nem nagyon hűt, csak ha
gyorsan megyünk...
Jóságos ég! Micsoda tragacs!
Ez van, ezt kell szeretni.
Vártak, vártak, de Magda csak nem akart felbukkanni, ezért Mary-Jane megcsörgette a mobilját. Oly nagyon meg se lepőd­tek, hogy a Buffy főcímzenéje ott kezdett cincogni a hátsó ülé­sen.
- Hát persze! Miért is vitte volna magával?! - Nika hátranyúlt
a telefonért, és pár gombnyomással megtalálta, amire kíváncsi
volt. - Aha... hát ez volt annyira sürgős...
-Mi?
Egy SMS-ben a szekrényéhez hívta... a Szupifiú.
„Szupifiú"?
- így van beírva a mobiljába. Nem tudom, ki az.
Ez egyértelműen Magda bohókás stílusára vallott.
De mielőtt kitárgyalhatták volna, melyik srácot takarja a név, már érkezett is Magda egy papírlapot lobogtatva.
- Bocsikaaaa...
Harriet már indított is; a kis Nissan kigördült a Carson Street­re. Hazafelé tartottak.
- Szupifiú?! - támadta le Nika az apró német lányt, és kajánul
megrázta az orra előtt a telefont. - A szekrénynél?
Magda csillogó szemmel felkacagott.
Na, ha már így lebuktam, akkor elárulom, hogy... ezekért a
jegyekért mentem. Boldog szülinapot, Nicoleta!
Az csak szombaton lesz...
- És hova megyünk mi, négyen szombaton? - Meglengette
azt a papírlapot, amit hozott. - A világ legjobb bulijába! Nacht-
rausch!
Első pillantásra olyasféle színes szórólap volt, mint amilyene­ket a Del Amo Fashion Centerben szoktak osztogatni, de négy nyomtatott belépőkártya is volt csatolva hozzá.
„Nachtrausch Retro Goth Party"? - olvasta Nika. Megnyúlt
kissé a képe. Csaknem elnevette magát. - Nachtrausch? Miféle
buli ez? És ez az ajándékom? Hát... tényleg köszönöm, Nyuszi,
kösz, hogy gondoltál rám, szép szórólap meg minden, majd be-
kereteztetem és kirakom a falra... de nem hiszem, hogy igazán
érdekelne ez az izé buli, ha retro is... meg gót is... meg minden...
Olvasd már el rendesen! - Magda előrehajolt az ülések kö­
zött, és az ujjával mutatta. - Itt a lényeg!
Nika olvasta:
Filmvetítés... Alkony, speciálisan vágott, soha nem vetített
extra verzió, eddig nem látott jelenetekkeeeeeeel! Húúúú, a min­
denedet, Nyuszi! Ha meg tudnék fordulni, most bizony isten
homlokon cuppantanálak!
És a díszvendég? - rikkantotta Magda diadalmasan. - Naa-
aa, ki a díszvendég?
Azttaaa... - Nika csak hüledezni tudott. Alig bírta felolvasni.
- A vetítésen részt vesz a film angol sztárja... az Edward Cullent
alakító... Róbert Patterson!
Erre már az eddig szerényen hallgató Mary-Jane is előreha­jolt; egy picit beleverte a homlokát Magda kobakjába, de nagy izgalmában szinte észre sem vette.
- Tényleg?! - álmélkodott. - Róbert Patterson?
- Ő bizony! - Magda kiélvezte az osztatlan sikert. Hiszen
az Alkony mind a négyük kedvenc filmje volt, de főképpen Ni-
káé, aki könyvben is olvasta, és aki már a Harry Potter-filmek-
ben is rajongott a Cedric Diggoryt alakító Róbert Pattersonért.
- Tehát?  Mit csinálunk szombaton? - Ő maga válaszolt saját
kérdésére. - Elmegyünk a Nachtrausch bulira... bizományi Be-
gótulunk! Feketére lakkozzuk a körmünket, feketére festetjük
a hajunkat, láncos, szegecses bőrcuccokba préseljük habtestün­
ket, kipingáljuk a képünket, és ott leszünk az. Alkony különleges
verziójának vetítésén, Róbert Pattersonnal! Váóóóh!
Nevettek a felhevült kiscsaj lelkendezésén. Magda táncolt is egy kicsit ültében, annyira élvezte a sikerét.
Na, mit szóltok? Szupi vagyok?!
Szupi!
Nachtrausch! - rikkantotta a kicsi lány ismét. - Na, elme­
gyünk... vagy elmegyünk?!
Naná! - Nika kifacsart mozdulattal lepacsizott apró barát­
nőjével. - Ott a helyünk! - Aztán visszavett kissé a lelkesedésé­
ből. - Húha! Száz dollár a belépődíj... személyenként?!
Ne aggódj emiatt! Már lerendeztem. - Úgy kuncogott, akár
egy megcsikizett óvodás. - A Szupifiú extra kedvezménnyel
adta... kizárólag nekem!
Szóval, ki ez a Szupifiú? - érdeklődött Mary-Jane.
Nem mondom meg.
Magdaaaaa!
Majd később. Majd ha itt lesz az ideje... de nagyon cuki!
- Elábrándozott. - De pár dolcsira még szükségünk lesz. Ruhák­
ra, fodrászra, sminkre...
Megoldjuk - vágta rá Harriet, aki maga is tűzbe jött a gon­
dolattól: hétvégi buli! - Van ötletem, hogy szerezhetünk pénzt
könnyen és gyorsan...
Pippantás kizárva - szögezte le mókás képpel Magda. - Mert
én nem csinálok olyat... megint.
Nevettek. Bár kissé bizonytalanul. Mert ez most vicc volt? Vagy komoly?
Mary-Jane, aki alapvetően bombázó csaj volt, de kissé lassú, még mindig nem bírt napirendre térni a dolog fölött.
Tényleg? - ismételte hitetlenkedve. - Róbert Patterson? Ed-
ward Cullen, itt, a mi kis falunkban?
Nem itt - mormolta Nika kelletlenül, még mindig a papírt
böngészve. - Hollywood Hillsen.
Még jó, hogy megérkeztek a Petersen-ház elé, és Harriet épp fékezett, mert nem lehet tudni, kit vagy mit ütött volna el csaló­dottságában, ha menet közben éri ez az információ.
Akkor én kiestem - kesergett. - Hollywood Hills pokoli
messze van. Kizárt, hogy anyámék elengedjenek...
De nélküled nem az igazi! Jönnöd kell!
Ez nem lehet! Tizenhét vagy, nemsoká tizennyolc. Nem tart­
hatnak fogságban!
Dehogynem! Ezt csinálják...
Harriet szánalomra méltóan bámult maga elé.
Én mennék! De Lorna eltűnése óta sehova se engednek! Ki
se tehetem a lábam Torrance-ből!
Nem igazság!
Hát nem.
Először Mary-Jane-t és Magdát tették ki, aztán pár percre rá a kis Nissan odakanyarodott a Drakuciou család bérelt villájá­nak bejárata elé, a Merrill Streetre.
- Na, próbáld meg te is kipréselni magad!
Nika azonban, mielőtt kiszállt volna, megpaskolta barátnője kézfejét.
- Kitalálunk valamit. Ott leszel az Éjmámoron... ígérem!
Éjmámor?!
Ma ezzel a fura szóval ébredt. Erről álmodott.
Mit mondtál?..; Éjmámor?
Nika vállat vont.
Nachtrausch... ezt jelenti: Éjmámor.
Miközben hazafelé hajtott, egyre azon gyötrődött, hogy miről lesz kénytelen lemondani. Merthogy a szülei nem fogják Hol­lywood Hillsbe elengedni, az tuti biztos! Egyik lányukat már elvesztették, és ezek után a kisebbikre úgy vigyáznak, mint a hímes tojásra. Ha tehetnék, bezárva tartanák és még suliba se engednék.
Miközben bekanyarodott a házuk behajtójára, a szeme sarká­ból valami furcsát érzékelt Mrs. Simmons udvarában: egy fekete furgon állt a garázs előtt. Nem ismerte ahhoz elég jól a márká­kat, hogy meg tudja állapítani, milyen gyártmány, de azt azonnal látta, hogy valami özönvíz előtti típus. És mint ilyen, menőnek számítana...
...ha nem úgy nézne ki, mint valami halottaskocsi.
Hé, ott! - szerette volna odakiáltani. Meghalt valaki?
De tudta a választ: igen, meg. Évekkel ezelőtt. Épp ilyen ha­lottszállító jött Mrs. Simmonsért, és egy dísztelen fakoporsóban szállították el a testét.
Igen. Akkor Harriet még tizenegy volt, és megsiratta az idős szomszéd nénit, akit alig-alig ismert. Megsiratta, dacára annak, hogy ha átesett a labdája a sövényen túlra, Mrs. Simmons udva­rára, legközelebb kiszúrva látta viszont. És dacára annak, hogy Kyle Stanton, Harriet gyerekkori barátja esküvel állította, hogy Simmons néni mérgezte meg Kulát, Kyle labradorját.
De mióta Mrs. Simmons meghalt, a háza üresen állt, a kertet benőtte a dudva és más növények is elburjánzottak. A kamrát és a pincét pedig - szintén Kyle szerint - ellepték az egerek és a patkányok.
Most viszont ott állt a garázs előtt ez a fekete izé.
Harriet leállította Nissanját, kiszállt, közel sétált a kerítés funkcióját betöltő, mellmagas sövényhez, és leplezetlen érdek­lődéssel megbámulta a fekete kocsit. Az a bizonytalan érzése támadt, mintha időutazást tett volna a múltba, tizenegy éves lenne ismét, és szinte várta, mikor vágódik ki a ház ajtaja, hogy a halottkémi hivatal alkalmazottai megjelenjenek a kopott bá­dogkoporsóval...
...és csaknem szörnyethalt ijedtében, amikor valami hátulról a vallanak csapódott.
Felsikkantott, megperdült, és az öccsét, Pault pillantotta meg, amint a bejárati lépcső tetejéről őt kamerázza.
- És íme, Miss Harriet Paxton - kiabálta mókásan a kamasz -, a Torrance High végzős üdvöskéje, amint csaknem összecsinálta magát ijedtében, amikor hátba dobtam egy mandulával töltött
olajbogyóval, miközben a kertszomszédunk után leskelődött... Nézzék ezt a bájosnak semmiképpen nem nevezhető arcot, ezt az értetlen, bamba pofát... ahogy levegő után kapkod, és most... ajjaj! Észrevett! Kell még pár perc, míg eljut a tudatáig... Eljutott.
Paul! - sikkantotta Harriet dühösen. - Hozzám vágtál... egy
olajbogyót?!
Mandulásat.
Ez most túlment minden határon. Harriet begorombult.
- Megöllek, te nyavalyás!
Kivágódott Mrs. Simmons ajtaja, de nem koporsócipelők türemkedtek ki rajta, hanem egy vékony, magas srác csuklyás anorákban, mely elrejtette arca nagy részét, a maradékot pedig széles, fekete napszemüveg takarta. Még így is látni lehetett, hogy a bőre szokatlanul világos, szinte hullafehér, nem napbar-nított kaliforniai.
Roppant meghökkentő jelenség volt.
Meg egyébként is, ki visel ebben a hőségben kapucnis viharka-bátot?
- Hello! - mondta, és felemelte bal kezét.
Hétköznapi, ám mégis döbbenetes, mágikus pillanat volt ez. Egy zsibbasztó, dermesztő érzés, mely a szívéből indult ki, és szétterjedt Harriet egész mellkasában. Olyan, mintha meg­szúrták volna, valami mámorító anyaggal; először tompa fáj­dalom, aztán megmagyarázhatatlan kéj, eufória. Beleszédült kissé. Szinte érezni vélte a srác illatát, a belőle kisugárzó erőt, az energiát, azt a letaglózó, rejtett pillantást - a sötét lencsék mögül.
Mi ez?! Mi történik velem?! Hipnotizáltak?! Mozdulni sem bí­rok?!
De igen, bírt.
- Hel-ló! - hebegte vissza futtában Harriet, és rém idétlennek érezte magát, ahogy a válla fölött kiabálta: - Bocs, hogy nem mutatkozok be... de most sürgősen meg kell fojtanom... az idióta öcsémet!
Paul persze röhögve felrohant az emeletre, és időben bevágta az ajtót üldözője orra előtt. Harriet megdöngette az öklével az ajtót, meg is rugdosta némileg...
...de az elmúlt évek történései megtanították már rá, hogy csak fölöslegesen vesztegeti az idejét.
Az a kis patkány úgysem fogja kinyitni, és a végén őt fogják leszidni a szülei, a „helytelen viselkedéséért", a magyarázatát és a panaszkodását pedig elengedik a fülük mellett, esetleg megkí­nálják valami béna poénnal. Paulie, a család kis kedvence pedig simán megússza pár korholó szóval. Vagy épp dicső vállverege-téssel.
- Na jól van! - Még egy utolsót rácsapott az ajtóra a tenye­
rével, csak úgy csattant. - Egyszer úgyis ki kell jönnöd, és akkor
majd számolunk, pocok!
És minő csoda, lentről már érkezett is anya tirádája.
- Harry! Mit művelsz? Mit tombolsz már megint?
Én tombolok? Megint? Na jó... Jobb a békesség!
Túltette magát a dolgon, és lesietett a konyhába. Anyja, Jor­dán Paxton épp a hűtőt fosztotta ki: egy egész ananászt gyö­möszölt a táskájába két adag joghurt és egy félliteres Evian ás-
ványvíz mellé. A készülődésből ítélve nem biztos, hogy hazaér pizsamaosztásra.
Ismét csörgött a telefonja. Kinyomta. Papírlapokat és forga­tókat kapkodott fel a konyhapultról, és az irattartójába tuszkolta mindegyiket. Sietős puszit nyomott a lánya arcára.
Későn jövök, szívem. Ne várjatok meg ébren!... Gerda átjön
estefelé, készít nektek vacsorát.
Gerda? - Harriet fancsali képet vágott. - Ne már! Pizzát
rendelni én is tudok!
De ő sokkal finomabbat!
És apa? Ő is későn jön?
Nem, ma egyáltalán nem jön. Vegasba kellett utaznia. Ott
marad pár napig. Még nem tudja, meddig.
-Marhajó!
Anyja beszállt a metálszürke Mercijébe, és tolatni kezdett az utca felé. Mielőtt kifarolt volna az úttestre, Harrietnek eszébe jutott még valami.
- Anya, anya... várj...
Jordán befékezett, lehúzta az ablakot, kidugta a fejét.
Már késésben vagyok! Leszedik a fejem!
Megcsinálhatnánk azt a munkát a csajokkal, amit a múlt
héten ajánlottál?
Jordán fanyar mosolyt villantott.
Mert ezen a héten már nem „ciki"?
Jól jönne egy kis pluszzsebpénz - hebegte Harriet zavar­
tan, emlékezve rá, milyen flegmán utasította el a lehetőséget pár
nappal ezelőtt. De akkor még nem volt lehetséges Éjmámor!
- Nikának születésnapja lesz... Ugye, megvan még a munka, megcsinálhatjuk?
Az anyja szórakozottan fürkészte; nem mondott sem igent, sem nemet. Harriet elkenődött. Értette ő.
Odaadtátok másoknak!
Igen. - Jordán Paxton komoly képpel biccentett. Nem lát­
szott rajta sajnálkozás. - Nem várhattam arra, hogy meggondo­
lod magad. - Aztán megrántotta a vállát. - Nem ígérek semmit,
de utánanézek, mit tehetek...
A délután eleinte unalmasán telt, de miután Harriet beleme­rült a történelemtanulásba, pillanatok alatt elrepültek az órák. Még gyorsabban is, mint szerette volna.
A hollywoodi filmekben mindenfelé azt látni, hogy az ame­rikai középiskolások nem tanulnak. Bejárnak ugyan az órákra, ha kedvük van, jókat nevetgélnek a szünetekben, meg úgy nagy általánosságban csak ellötyögik az időt a barátaikkal, hogy aztán másnap elölről kezdjék az egészet.
Ez viszont közel sem igaz.
A gimisek többsége keményen tanul, házi feladatot ír, elol­vassa a kötelező olvasmányokat, és készül a vizsgákra. Az utolsó évben még nagyobb a tét, hiszen szorgalmasan gyűjtögetni kell ahhoz a pontokat, hogy bekerülhessenek egy jobb egyetemre, a nekik leginkább tetsző területre.
Harriet Paxton még az elemiben eldöntötte, hogy mit akar, hol szeretne tovább tanulni, de aztán Lorna titokzatos eltűnése mindent megváltoztatott...
Miközben könyvvel a kezében a szobájában fel-alá járkálva, hangosan magolta a II. világháború utáni időszak gazdaságpoli­tikai jellemzőit, néha ki-kipillantott az ablakon. Nehezen tudott a tananyagra összpontosítani, sok minden foglalkoztatta a gon­dolatait.
Főként ez a különös új szomszéd, aki csuklyás anorákban és sötét napszemüvegben mutatkozott az udvaron...
Valami megmagyarázhatatlan vonzódást érzett. Mintha is­merné ezt a fiút - valamelyik előző életéből. És mit tehetne a sors ellen, ha ellenállhatatlan erővel elkezdi összehozni őket? Lehet, hogy bele fog szeretni?
Micsoda hülyeség ez?!
Ő, Harriet Paxton, aki már évekkel ezelőtt megfogadta magá­nak, hogy addig egyetlen sráccal sem kezd újra kapcsolatot, míg úgy nem érzi, hogy elég érett hozzá és megjött az esze.
Nem akarta, hogy megismétlődjön az... a katasztrófa!
Még most sem bírt úgy rágondolni, hogy össze ne szorult vol­na a torka. Mindössze két fiúval járt; az egyik belehalt, a másik börtönbe került.
Nem túl jó arány.
És most itt van - vagyis nincs itt - ez az új szomszéd srác... aki talán még az előző kettőnél is rosszabb lehet...
Már alkonyodon, amikor megérkezett Gerda. Hormonzava­ros, alacsony lány volt, talán ha huszonkét éves, de olyan kiné­zettel, hogyha negyvennek mondaná magát, senki nem vitatná. Legalább harminc kiló súlyfölösleget cipelt magán, mely főleg derék- és fenéktájon rakódott le, és ettől meg a kólásüvegként
lefelé csapott válltól, keskeny mellrészétől és kiszélesedő csípő­jétől olyan volt az alakja, akár egy vaskos, kurta elefántpraclikon tipegő, hatalmas körtéé. Serdülőkorában valami kimondhatat­lan nevű, egzotikus betegséget szedett össze, és bár tizenöt éves korára teljesen tünetmentes lett, de a gyógyszeres kezeléstől ki­hullott a haja, és azóta sem nőtt vissza. Gömbölyű fejét homok­színű sorté borította - foltokban, legalábbis.
Ettől függetlenül csillogó szemű, jó kedélyű teremtés volt, akit még az sem zavart, hogy a tömlőszerű, lapos mellére tapadó, pocaktájon domborodó, krémszínű pólóján tenyérnyi foltokban terjengett az izzadság.
Harriet udvariatlanságnak tartotta volna, ha elhúzódik az üd­vözlőölelés és nedves puszik elől, de azért arra gondosan ügyelt, hogy ne kerüljön az izzadt részekkel túl közeli kapcsolatba. Or­rába így is behatolt az áporodott testszag, de csak egy picikét fintorgott. Nem volt vészes.
- Szia, te drága, de rég láttalak, milyen jól nézel ki, biztos nem engem vártál, hanem egy csinos fiút, de peched van, arany ba­bám, csak én jöttem megint, bébiszittelni - hadarta el egy szuszra Gerda, és gyöngyözőn kacarászott saját elmésségén. Amit per­sze Harriet többnyire nem talált viccesnek. De Gerda kedves, jó lelkű csaj volt, nem akarta volna fölöslegesen megbántani.
Harmadik generációs német nemzetiségű volt, aki bár sosem járt az őshazában, de szívesen beszélt róla, és a lehetőségeihez mérten ápolta a hagyományokat. Bár a németet már csak törve beszélte. Nem ritkaság ez Torrance-ben, ahol jelentős számú né­met közösség él; a városka száznegyvenezres lakosságának csak­nem kilenc százalékát ők teszik ki. Tulajdonképpen ők a legna-
gyobb létszámú népesség a hispánok, afrikai amerikaiak és ázsiaiak után.
Harriet udvariasan beszélgetett vele egy darabig, mondta, hogy ananászos pizzát kér, aztán visszament a szobájába tanulni. Meg persze az ablakon át leskelődni. Amikor kerekek csikorgását hallot­ta, csak kipillantott, és a könyvével a hóna alatt leszaladt a földszint­re, aztán úgy sétált ki az udvarra, mintha csak véletlenül járna arra.
- Hello! - köszönt át a sövény túloldalára, és szemügyre vette a
szomszéd srácot. Az most fehér pólóban és szürkés bermudában vi­
rított, és már egyáltalán nem tűnt annyira sápadtnak a bőre, mint
pár órával ezelőtt. A fekete napszemüveg nélkül pedig szinte csu­
pasznak tűnt az arca. Helyes srác volt; rövidre vágott, éjfekete haj,
markáns, férfias vonások, világoskék vagy acélszürke, élénk szempár.
Harriet ismét érezte azt a különös érzést. Azt se tudta, mit mondjon.
-Hello?
A srác a szeme sarkából odapillantott. Vagy csak úgy rémlett? Nem köszönt vissza. Tulajdonképpen a jelét sem adta, hogy tudatá­ban van a jelenlétének.
- Hello! - krákogta Harriet valamivel hangosabban, és akaratla­
nul tett egy lépést a sövény felé. - Harry vagyok... szia... Paxton... a
csaj a szomszédból...
A srác kinyitotta a fekete kocsi hátsó ajtaját, terjedelmes papír­dobozt emelt ki belőle, aztán a teste elé szorítva elfordult, és lassú léptekkel beballagott vele Mrs. Simmons házába.
- Hát jó. Szóval... már nem is hello?
Ám azt a múltkori érzést, ha lehetséges, még erősebben érzékelte. Remegett a lába.
Hamarosan megérkezett a pizza, és ki-ki nekilátott a sajátjá­nak. Paulie csak annyira jött le, hogy felvigye a szobájába az ő sonkás-gombását.
Aztán anya telefonált haza.
Attól tartok, kicsim, elhúzódik a munka, és csak hajnaltájt
tudok hazamenni. Szólnál Gerdának, hogy maradjon éjszakára
is?
Hát persze. - Harriet sóhajtott. Eszébe jutott valami fon­
tos. - Anya... a munka?
Elintéztem. Pénteken nincs órátok délután, remélem.
Nincs.
Akkor te meg a barátnőid háromtól este nyolcig ne csinál­
jatok magatoknak programot! - Valakinek hátrakiáltott, hogy
várjon, sziszegve leszidta, aztán újra a telefonba beszélt. - Most
mennem kell, kicsim... Ezek itt őrültek! Szétszedik a stúdiót, ha
nem figyelek!
Harriet hálásan szorongatta a kagylót.
Mind a négyen kellünk, ugye, anya?
liigen... Négyen vagytok? Te, Nika... meg az a tökmag né­
met cserediák...
És Mary-Jane.
Ja, ja persze, újabban Mary-Jane is jó barát lett. - Kunco­
gott. Aztán döntött. - Jó, jól van, ő is jöhet. Belefér.
Koszi! El sem hiszed, mennyire örülök!
A hangodból nem úgy tűnik.
Pedig tényleg örülök. És a lányok is, hidd el...
De ne feledd! - keményedéit meg Jordán hangja. - Nem
játszani jöttök! Ez kemény munka. Semmi hülyéskedés, semmi
vihogás! Komolyan kell venni, különben engem hozol kellemet­len helyzetbe és nem jár érte pénz...
Harriet bosszúsan sóhajtott. Miért kell eleve ilyet feltételezni?
- Hát persze. Tudom, anya.
Nem sokkal később Gerda kiment beszélgetni az utcára az egyik barátnőjéhez, egy középkorú latin nőhöz meg annak fiá­hoz. Harriet csak odaköszönt nekik, aztán az udvaron mászkált, félhangosan motyogva a leckét magolva, és néha-néha a sövé­nyen túlra pillantgatva.
Aztán a latin fiú, Rick odajött hozzá. Magas, sötét bőrű srác volt, rövidre nyírt hajjal. Térden alul érő, bő szárú munkásnad­rágot viselt, izmos, barna felsőtestét nem takarta ing, csak egy világos trikó lógott le hanyagul a vállára vetve.
Harry...
Ricardo! Hogy vagy? Rég láttalak - mosolygott az álmatag
fiatalemberre. - Mikor jössz hozzánk kitakarítani a medencén­
ket? Tele van levelekkel meg gusztustalan bogártetemekkel.
Ma voltam nálatok. - Ricardo flegmán megrántotta a vállát.
- Jöjjek holnap is?
Ja, nem, dehogy... csak nem tudtam.
Rick legyintett. Aztán előadta, amiért idejött hozzá:
Ismered Felicity Cruzt, ugye?
Felicicit? - Grimaszolt, és két kezével képzeletbeli melleket
rajzolt saját apróbb mellei fölé. - Ki nem? Őt mindenki ismeri.
Hallottad, mi történt vele? Megsérült.
Hujjé! - Harriet gúnyosan nevetett. - Végre egy vágyálmom,
ami valóra vált! Megsérült szegénykém? Mi történt vele? Letört
egy műkörme... vagy leszakadt a kedvenc szempillája? - Ricar-do azonban túl komolyan nézett ahhoz, hogy ilyen semmiségről legyen szó. Harriet tudatába most kezdett beszivárogni, hogy ez nem vicc. - Komoly?
Leugrott a suli tetejéről.
Mi?... MI?! - Egyszerűen nem bírta felfogni a szavak értel­
mét. Csak hebegett. - Ki ugrott ki... miféle... és most akkor...
Ugrott. - Ricardo vállat vont, és a telefonja felé biccentett.
- De Gomes azt mondja, szerinte nem magától ugrott, hanem
leesett... vagy ledobták...