ÉJMÁMOR-Negyedik fejezet

Negyedik fejezet

Mielőtt nyugovóra tért volna, Harriet még lement a nappaliba Gerdához. Igazából nem akart mondani neki semmit, a frusztrá­cióiról sem akart volna beszélni neki...
...egyszerűen csak vágyott arra a megnyugtató tudatra, hogy elalvás előtt lássa, van egy felnőtt a házban.
- Anya nem jött még? - kérdezte kitérőén. Persze magától is
tudta a választ.
Gerda odapillantott, és a homlokát ráncolta.
Gond van?
Á, nem érdekes... Itt alszol, a kanapén?
Ébren leszek, amíg bírok - felelte a nő. - Ha megjön­
ne Jordán éjfélig, inkább hazamennék. Tudod, a saját ágyam
azért mégiscsak kényelmesebb. De ha kell, maradok reggelig is.
- Megtörölte a kezét, és a nappali felé cammogott. - Van valami
új filmetek?
A DVD-k közt válogatott.
- Az Alkonyt láttad már? - Harriet odasietett, és kivette a
kedvenc filmjét. - Egy darabig nézném veled...
Gerda megnézegette a borítót.
- A vámpíros... Már kétszer láttam.
Én meg vagy tizenkétszer! - Harriet nevetett. - Nem is. In­
kább huszonkétszer... de megnézném huszonharmadszor is. De
csak szólj, ha nem szereted...
Miért ne? Pincsi film! Nyamm-nyamm... jöhet.
Együtt bámulták a filmet a kanapéról, de a villanyt nem kap­csolták le, mert közben Gerda egy párnahuzatot hímezgetett. Csak fél szemmel nézte a filmet, vagy néha még annyival sem. Ez roppantmód idegesítette Harrietet - ő mindig is teljes, osz­tatlan figyelemmel tapadt a képernyőre, csak úgy tudta élvezni a filmet, ha beleélte magát.
Gerda meg néha megjegyzéseket tett, kritizált, fura kérdése­ket vetett fel:
Te csinálnád vámpírral, Harry?
-Mi?! Én?!... Mit?
Hát tudod, azt... szexet.
Harriet türelmetlenül rázta a fejét.
- Ez nem a szexről szól, Gerda, hanem az érzésekről. Egy
világ választja el őket, és mégis mindketten tudják, hogy össze­
tartoznak, és szembeszállnak bárkivel és bármivel, ami elválaszt­
hatná őket...
Gerda mutatta:
Csókolóznak.
Hát persze... de ez csak egy csók.
Képzelem - göcögött a duci nő. - A pasi tök halott. A tes­
te hideg. Nincsenek testi funkciói, nyála sincs... Milyen lehet a
csókja? Mintha száraz pergament vennél a szádba... és a lehe­
lete... ha lenne lehelete, az olyan lenne, mint egy dohos pince
levegője, amiben rothadó tetemek hevernek...

Pfuj! - Harriet mérgesen intett. - Gusztustalan vagy!
Én? - nevetett a dundiság. És a tévé felé mutatott. - Inkább
ők... vagy aki ezt az egészet kitalálta.
Na várj...
Ez csak mese! - folytatta Gerda. - De ha valójában bele­
gondolsz, hogy az a fickó ott több mint százéves... olyan, mintha
a vén Mr. McDougallt csókolgatnád... vagy McDougall apját, azt
a ráncos vén csatalovat.
Pfuuuuj!
Ez volt az a pont, ahol betelt a pohár. Bár Harriet fontolgat­ta, hogy végignézi kedvenc filmjét akár huszonharmadjára is - hiszen holnap úgysem lesz suli, nem kell korán kelni -, most hirtelen meggondolta magát. Vitatkozni nem volt kedve, viszont ahhoz sem, hogy hagyja becsmérelni a kedvencét.
- Jó éjszakát! - vetette oda megbántottan, és felsietett a lép­
csőn. - Ne nézd, ha nem szereted!
Mielőtt ágyba bújt volna, még kilesett az ablakon. Csaknem megroggyant ijedtében. Ugyanis a félelmetes szomszéd, Edison Khallen a tornácon lévő rozoga hintaszékben ült, enyhén ringat­ta magát, és...
...és úgy tűnt, mintha egyenesen őt bámulná.
- Jóságos ég! - lehelte megborzongva Harriet, és elhúzódott.
Nem tudta hova tenni az érzéseit. Egy picikét meg is rémült,
de a kíváncsisága még erősebb volt, és a borzongás talán még
kellemesnek is hatott. Érezte, hogy a teste zsiborogni kezd, és
akarata ellenére megkeményedik mindkét mellbimbója.
Izgatta a helyzet. Bárki legyen is ez a srác - közönséges em­ber, gonosztevő vagy tényleg valami vámpír -, határozottan ha­tott rá.
Jó lenne csókolózni vele...
Vagy nem is! Pfuj! Hülye Gerda! Egészen elrontotta ezt az érzést McDougall bácsi emlegetésével.
Ettől függetlenül perceken át leste a szótlanul üldögélő srácot | a függöny fedezékéből, aztán amikor ráunt, visszahúzódott, és l futó búcsúcsókot dobott.
- Jó éjt, Edw... dison! - mormolta, és elmosolyodott saját bu­tuska nyelvbotlásán. - Rólad fogok álmodni...
Harriet jó alvó volt. Általában amint letette a fejét, azonnal | álomba szenderült, és bár eleinte roppant felszínesen aludt, amikor igazán elragadta az álom, oly mélyre tudott süllyedni benne, hogy akkor sem ébredt volna fel, ha ágyúkat sütögetnek el a füle közelében. Vagy talán még ha hallja is a dörrenéseket és felriad, akkor sem ocsúdik fel annyira, hogy felfogja, mi történik körülötte.
Most mégis felrettent - az éjszaka közepén. Az óra hajnali két óra huszonöt percet mutatott.
Valami történt!
Mintha egy több méter vastag lekvárfal belsejében pislogna, olyan homályosnak tűnt minden, és ahogy próbált volna kisza­kadni kótyagos álmából, rezgő szamóca- és narancsdzsemből kellett előküszködnie magát.
Ébren volt, de még az álma utóhatását élte. És az egészben az volt a legfurcsább, hogy csak bizonytalan érzésekre, benyomásokra emlé­kezett, magára az álomra nem. Vámpírokról szólt, romantikáról, erő­szakról, vérről, vad menekülésről, pergamenszerű ajkak száraz, dohos csókjáról...
-Pfuuj...
Felült az ágyban.
Az összes dzsem, amely eddig a testére tapadva állta útját, most betódult a fejébe - érzékszervei kitisztultak, de most a gondolatai vál­tak ragacsossá.
A szemét meresztette a sötétben. Esküdni mert volna rá, hogy nem sokkal ezelőtt valaki ott állt az ágya mellett...
...és a nyakát babrálta!
Még bizsergett. Viszkető, fura érzéssel. És nemcsak a nyakán, de a tarkóján és a felkarján is felmeredt a szőr.
És ekkor tudatára ébredt valami furcsaságnak.
Az a valaki...
...még mindig itt van a szobájában!
Vagy már nincs?
Hallotta csukódni az ajtót, és az a kevéske fény, ami eddig a folyo­sóról hatolt be, most végképp megszűnt.
Harriet ott feküdt az ágyában, semmit sem látott a koromsötétben, csak a gondolatai cuppogtak az álomból megmaradt lekvárban, és ahogy egész testében reszketett, pillanatok alatt kiverte a veríték. Leg­szívesebben sikoltozni kezdett volna, de a torka görcsösen megfeszült, a tüdeje nem fújt ki levegőt, a hangszálai nem engedelmeskedtek.
Hanyatt hevert, a plafon alatt gomolygó sötétségbe bámult, és gyermekkorának legfélelmetesebb látomásai elevenedtek meg felajzott képzeletében.
A nyaka egyre jobban viszketett. Harriet reszkető kézzel nyúlt oda, nedvességet tapintott.
Vér!
De lehet, hogy csak veríték...
Bár napközben kellemes idő volt, így, az éjszaka közepére már lehűlt a levegő; hideg nem volt, de akkora hőség sem, ami megmagyarázta volna teste heves izzadását.
Tátogva, hápogva kikecmergett az ágyból. Csak amikor a talpa már a hűvös padlót érintette, akkor józanodott ki annyira, hogy felkapcsolja az olvasólámpáját. Reszkető ujjai egyből rátaláltak, de alig volt annyi erő bennük, hogy átbillentsék a kapcsolót.
A szobája, az ágya és környéke azonnal fénybe borult.
Már nem volt ott senki rajta kívül, de minden, minden, min­den azt sugallta, hogy járt itt valaki, aki nem csupán az álmát bolygatta meg, de a holmijai közt is turkált. Harriet nem tudta volna megmondani, mi változott, de az a határozott érzés gyö­törte, mintha semmi nem lenne a helyén.
Még mindig hevesen zihálva és levegő után kapkodva a ru­hásszekrényéhez vánszorgott, és megnézte magát a tükörben. Szánalmas látványt nyújtott. Mintha, amíg aludt, elszívták volna az életerejét...
Oldalra fordította a fejét, és a szeme sarkából a nyakát nézte. Ott, ahol legjobban viszketett...
És ekkor visszatért a hangja: elemi erővel szakadt fel a torká­ból egy rettegő sikoltás.
Mert a nyakán két borsónyi vörös folt látszott, alig kétujjnyi távolságra: két hegyes szemfog lenyomata.
Apa valahol Vegasban volt, anya még a stúdióban; csak Gerda és Paulie rontottak a szobájába a sikoltásra. Ez utóbbi egy ba­seballütővel a kezében. Mindketten mély álomból ébredhettek, talán még Harrietnél is kótyagosabbnak, álomittasnak tűntek.
-Úristen, mi történt?!
Valaki járt itt - hebegte Harriet. - A szobámban, amíg alud­
tam, és... és... - Nem bírta kimondani azt a szót, ami a nyelvére
kívánkozott volna: „és megharapott". - Még itt kell lennie... va­
lahol a házban.
Ki? - Paulie a válla közé húzta a nyakát, és olyan volt, mint
egy teknősbéka. - A vámpír?
A vámpííníír?
És most eszébe jutott Harrietnek a tegnap reggel. Amiről az öccse beszélt, akkor gúnyolódásnak tűnt, most gyomorgörcsölő, véres valóságnak.
Az új szomszédunk egy vámpír... és éjszaka bejött a házunkba, amíg aludtunk. Besurrant a szobámba, és a véremet szívta... a nya­kamon, itt.
- Ne... ne... ne! - Harriet a saját nyakát tapogatta. Akaratlanul
az ablakhoz ment, és miközben hallotta, hogy Gerda egyfolytá­
ban faggatja, ő kibámult a szomszéd udvarra, és Edison Khallent
kereste a tekintetével.
Az új szomszédunk egy vámpír...
De hova tűnt? Khallen már nem ringatta magát a hintaszék­ben, és a fekete kocsi sem állt az udvaron. Ha nem lett volna a
kerekek által letiport gaz, a kísérteties holdfényben úgy tűnhe­tett volna, tényleg csak képzelődés az egész. Lázálom.
- Maradjatok itt! - sziszegte Gerda harciasán, és kitépte a
baseballütőt a kissrác kezéből. - Ki ne mozduljatok!
Sorra felkapcsolgatta a villanyokat, és a nyitódó, csukódó ajtók csapódásából arra lehetett következtetni, hogy végigjárja a helyiségeket.
- Nem csak álmodtad, ugye? - faggatta Paulie. - Azok a fol­
tok a nyakadon... nem pattanások, ugye?
Harriet ösztönösen megtapogatta a nyakát, és ismét meg­borzongott. De most egyáltalán nem kellemesen.
- Hívom anyát - suttogta dermedten. - Vagy egyből a rend­
őrséget...
Paulie egészen közel lépett a nővéréhez, és eltolta annak ujjait a nyakáról.
- Hadd nézzem!
Harriet hagyta. Pedig egyébként utálta, ha az öccse meg­érinti a bőrét, vagy akár a haját.
Nem pattanás, az biztos. De nem is harapás... Olyan, mint
a rovarcsípés.
De nem rovar volt! - háborgott Harriet. Lerogyott az ágy
szélére, és az izzadságot törölgette az arcáról a pizsamája ujá­
val. - Esküszöm, hogy volt itt valaki!
Paulie leült mellé, és akár egy jó testvér, együtt érzőn meg­fogta nővére kezét. Szorosan tartotta.
- Én tudom - suttogta összeszoruló torokkal. - Velem is
megtörtént. Emlékszel? Meséltem...
Az új szomszédunk egy vámpír... és éjszaka bejött a házunkba, amíg aludtunk. Besurrant a szobámba, és a véremet szívta... a nya­kamon, itt.
Harriet behunyta a szemét.
- Ez nem lehet igaz! Még én magam sem hiszem el!
Nemsoká visszatért Gerda, leeresztett baseballütővel, gya­nakvó képpel.
- Semmi és senki - jelentette. - Behatolásnak semmi nyoma.
A riasztó bekapcsolva. Nem jöhetett a házba senki a tudtunk
nélkül. Nem csak álmodtad ezt az egészet, Harry?
Harriet neki is megmutatta a nyakát, bár már ő is úgy látta a tükörben, hogy inkább csak a sok fogdosástól piroslik, nem valamiféle harapástól.
Gerda csak a vállát vonogatta.
A párnacsücsök is kidörzsölhette... Vagy megcsípett valami
rovar vagy pók, és elvakartad.
Hát jó - sóhajtott Harriet. - Már én se vagyok biztos benne,
hogy megtörtént... de azért fel kéne hívni anyát!
Jordán Paxton csak harmadik csöngetésre vette fel - nagyon belemélyedhetett a munkájába -, de amikor Harriet pár szóban összefoglalta a rémülete okát, azonnal kocsiba ült, és negyed­órán belül már haza is ért.
Gerda, Harriet és Paulie nem aludtak vissza, a kanapén ku­porogva várták a nappaliban, felgyújtott villanyoknál. Harriet eddigre már eléggé megnyugodott, Gerda csak vigyorgott és vic­cesnek szánt történetekkel próbálta felderíteni őket. Hármójuk
közül talán leginkább Paul látszott a legfeszültebbnek. Úgy tűnt, annyira megviselte az eset, mintha vele történt volna meg.
- Semmi baj, semmi baj - duruzsolta anya, és miután ő maga
is ellenőrizte a riasztó működőképességét, és sietve körülnézett
a ház helyiségeiben, a lánya nyakát vette szemügyre.
Eddigre már szinte semmi sem látszott; még rovarcsípés sem. Harriet szinte szégyenkezett emiatt.
- Lehet, hogy tényleg csak álmodtam.
- Azért én bejelentem a rendőrségen - szögezte le anya.
Harriet megragadta a kezét.
Anya, ne! Nem kell! Ha csak álom volt, mindenki rajtam fog
röhögni...
Vagy inkább megkérem Jonah Kellermant - fontolgatta Jor­
dán -, hogy nézzen utána ennek az Edison Khallennek... - De
csak babrált a telefonnal, nem hívta a 911-et. - Majd reggel. Haj­
nali három van... Feküdjünk le! - A pénztárcájában keresgélt, és
bankjegyeket nyújtott a duci német nőnek. - Gerda, nagyon kö­
szönöm, hogy itt maradtál... most már nyugodtan hazamehetsz.
És ha maradnék? Ki tudja... csak a biztonság kedvéért. Úgy­
is kifizette az egész éjszakát. Talán Harry bébi is nyugodtabban
alszik, ha van még egy felnőtt a házban...
Ó, Gerda! Ne hívj már bébinek! - csattant fel ingerülten
Harriet. - Menj haza nyugodtan! Vagy talán félsz hazamenni
egyedül? Hazavigyelek?
Gerda nem vette zokon, csak göcögött rajta. Aztán elköszönt, és távozott. Anya visszakapcsolta a riasztót, és kapkodva, szinte meghámozás nélkül falt be egy narancsot.

Dög fáradt vagyok - nyögte. - Határidő, tudjátok... - Aztán
magához gyűjtötte karikás szemű gyermekeit. - Na, akartok ve­
lem aludni?
Nem - vágta rá Harriet. Aztán vállat vont. - De, igen.