2012. november 5., hétfő

ÉJMÁMOR-Nyolcadik fejezet


Nyolcadik fejezet

Furamód Harriet sürgetése nem ütközött ellenállásba a ba­rátnőinél. A kezdeti mámoros hangulat mostanra alábbhagyott náluk, és megcsömörlöttek attól a bulitól, amitől oly sokat vár­tak.
Itt mindenki tök részeg...
Hát... nézd meg a drágalátos mostohámat! - morogta Nika.
- A mintaanyuka!
Nem tehet róla! - védte Harriet. - Nem rúgott be. Bedro-
gozták.
-Mi?! Mit beszélsz?
- Engem is elkábítottak... még mindig kába vagyok... de, lá­
nyok, el kell tűnnünk innen! Ez nem nekünk való!
Még Magda sem tiltakozott. Nem mondta ugyan, de ő meg valószínűleg amiatt lógatta az orrát, hogy nem bírt összejönni a Szupifiúval - Kyle Stantonnal.
A rövid szünet véget ért, és mire az élvetegen kacarászó Miát támogatva a kapuhoz értek, a banda ismét játszani kezdett egy számot.
- Éjsötét frigy - mormolta Magda ösztönösen. Megborzon­
gott. - Az Ardor vöm Venushuegel-féle változatban... Tényleg
jobb, hogy eljöttünk.A kocsijuknál kellemetlen meglepetés várta őket; a fekete te­repjáró jobb első ablakát betörték, és az ajtó résnyire nyitva állt. Halványan égett az utastéri világítás.
- Jóságos ég! Kiraboltak?
Azonban a hátsó ülésen ott hevert az összes cuccuk, amit a kocsiban hagytak. Még a szomszéd srác iPodja is.
Miát hátúira ültették, középre. Nika odanyomta a slusszkul­csot Mary-Jane kezébe, és bemászott a nevelőanyja mellé.
Én? - lepődött meg Mary-Jane. - Tényleg?
Mia totál ki van ütve - magyarázta Nika. - Magdának nincs
jogsija, Harry úgy vezet, akár a búgócsiga... csak kanyargósab­
ban... én pedig megittam három sört... vagyis, józan emberi szá­
mítás szerint csak te maradtál.
Mary-Jane nem vitatkozott, ő telepedett a volánhoz. Harriet ült mellé, az anyósülésre, a kitört ablakhoz. Egy kissé még min­dig kába volt, de pár mozdulattal lesöpörte az üvegtörmeléket a lábához.
- Na, gyerünk már! - mormolta. - Húzzunk innen!Hamarosan elérték a sorompót, és meg sem kellett állniuk, mivel valami előttük erre járó jótét lélek felhúzva hagyta. Átro­bogtak alatta, és hamarosan kikanyarodtak a köves útra.
Csak ekkor kezdett felengedni a feszült hangulat.
- Azért annyira nem volt rossz ez a buli...
- Végül is... lesz miről mesélni!
A félpucér Mia felkacagott, és a tagjait dobálta:
- Éjmámor! Éjmámor!
Alig bírták lefogni, de az eset visszaadta a jó hangulatukat. Élénken mesélték, hogy ki kivel táncolt, milyen kalandokat éltek meg.
Csak percekkel később esett le nekik, hogy nagy izgalmában Mary-Jane rossz irányba kanyarodott rá a szélesebb főútra, és nem a Sunset Boulevard felé fordultak, hanem épp a Lauren Canyon Park irányába.
Talán jobb is így! - mormolta Mary-Jane. - Ha át kéne vág­
nom LA-n, tutira eltévednék...
így viszont nagyot kerülünk!
De biztosan kijutunk a Mulholland Drive-ra, onnan pedig
ismerem az utat. - Egyik társnőjéről a másikra nézett. - Inkább
kerüljünk, nem? Mint hogy eltévedjünk...
És ekkor tudatosult bennük, mit loptak el a kocsijukból: a GPS-t.
Harry gyomrát ismét galacsinná gyűrte egy megmagyarázha­tatlan félelem.
- Ez... nem lehet véletlen! Pét, taposs bele!És igen, a balsejtelmük hamar beigazolódott. Ahogy észak­nak száguldottak az éjszakában, vadregényes környezetben, a gyér forgalmú úton, egy nyitott terepjáró érte utol őket.
Hülye tuskó! - mérgelődött Mary-Jane, és a visszapillantót
állítgatta. - Nem kapcsolja le a reflektort... teljesen elvakít!
Lassíts le! -javasolta Nika. - Hadd menjen el a köcsög...
De a „köcsög" nem akarta lehagyni őket; szintén lassított, dudált és villogott. Olyan közel ment hozzájuk, csaknem letolta őket az útról. Aztán melléjük hajtott, és bőrruhás srácok üres és félig telt sörösdobozokat vagdostak hozzájuk.
Jóságos ég! - Mary-Jane felsikkantott. - Micsoda parasztok!
Lassíts le!
Ne! - ellenkezett Harriet. - Gyorsíts!
-Mi?
- Ezek szórakozni akarnak velünk! - sziszegte. - Kyle Stanton
az!
Az eddig békésen szendergő Magda is felriadt. -Kyle?! Tényleg?!
Meg a cimborái...
Kyle?
Ne örülj neki ennyire!
Az persze hamar kiderült, hogy hiába taposott a gázra Mary-Jane, a srácok kocsija gyorsabb volt, nem bírták lehagyni.
Állj meg! - recsegte harciasán Nika. - Kiverem a fogát an­
nak a köcsögnek!
Ne, ne állj meg! - Harriet a fejét rázta. - Próbáld lerázni
őket!
De nem tudom...
Kyle és haverjai egyre agresszívebbek lettek. Már nem csak villogtatással és dudálással idegesítették őket, de egyre közelebb jöttek, és a kocsijukkal lökdösni kezdték a terepjárójukat.
Mary-Jane sikoltozott, Nika szitkozódott, Mia kacarászott és kiabált, Magda csak a szemét meresztgette. Harrieten pedig egy­re jobban elhatalmasodott a félelem.
Rémisztő volt ez a zord játék az éjszakában, ezen az elhagya­tott részen. Bármi megtörténhet. Egy lejárót pillantott meg jobboldalt.
- Fék! - kiáltotta, és megrántotta Mary-Jane kezét. - Fékezz!
Mary-Jane ösztönösen reagált, és hagyta, hogy Harriet ol­dalról megragadja a kormányt, és jobb felé tekerje. Aztán ő is meglátta a leágazó utat, és együttes erővel kényszerítették rá a kocsijukat.
A mellettük száguldó kocsi persze továbbrobogott, és mivel épp beléjük akartak volna hajtani, lesodródtak jobbra, és a sza­lagkorlátnak ütköztek, megperdültek, csikorogva továbbzúgtak.
Taposs bele! - kiabálta Harriet. - Gyerünk, gyerünk, gye­
rünk!
Azt se tudjuk, hova visz ez az út!
Nem mindegy?! Csak el innen, minél távolabb! Most leráz­
hatjuk őket!
Rajtam nem múlik! - harsogta Mary-Jane diadalmasan, és
a gázra taposott. Aztán szinte ugyanabban a pillanatban felsik­
kantott, és oldalra rántotta a kormányt, hogy kikerülje azt a ku­
tyaszerű állatot, ami kiszaladt eléjük az útra, és a fényszóróktól
elvakítva dermedt le épp előttük.
Vigyááááázzz!
A terepjáró teljes sebességgel berobogott a bokrok közé, az­tán hatalmas csattanással egy fatörzsnek ütközött.
Harriet csak annyit érzett, hogy egy ellenállhatatlan erő a szél­védőnek csapja a fejét, és az üveg több irányban is megreped a homloka alatt. De neki talán nem tört be a feje.
Még kábábban mászott ki a kocsiból, mint percekkel koráb­ban, amikor a bulin kóválygott. Tudatában volt annak, ami vele történik, de mégsem bírta kontrollálni a cselekedeteit. Agyráz­kódást kaphatott.
Kimászott. Meg akart kapaszkodni egy faágban, de mellé nyúlt, elzuhant.
A kocsi eleje belegyűrődött egy vaskos tölgyfába, szürkés füst szállt fel, és a motor zörgése még csak most állt le. Vagy talán a ventilátorok még mindig forogtak...
Vagy ez egészen más zúgás? Itt, a fejemben?
Más zúgás volt, de nem a fejében. A fák között fények villog­tak; egy kocsi közeledett a kanyargós erdei úton.
Kyle Stanton és részeg cimborái.
Mégsem sikerült lerázni őket...
Pedig ez a mellékút olyan jó ötletnek látszott.
Harriet nem bírt lábra állni. Többször is megbotlott a fa ki­álló gyökereiben, de ösztönösen menekült, el a kocsijuktól. Ott füstölgött a fejében a kérdés, hogy vajon mi lehet a barátnőivel, de egyszerűen képtelen volt arra, hogy visszaforduljon, és vissza­menjen a kocsihoz.
A lába az akarata ellenére a fák közé vitte.
Szegyeiké magát emiatt. De nem tehetett ellene semmit.
Menekült.
Mary-Jane! Nika! Magda! Mia! Mi van veletek?! Csajok! Felel­jetek!
Hallotta, ahogy a másik kocsi lefékez a baleset helyszínén, és a részeg srácok ordítozva, röhögve ugrálnak ki belőle. Ajtócsapó-dások hallatszottak. Nika dühös szitkai...
Hál' istennek, legalább Nika jól van! Aztán Kyle hangja:
- Hol van Harry? Hova tűnt... Barmok! Hagyjátok a részeg
bigéket! Őt kapjátok el!
Engem? Miért??
Harriet szédelegve futott a sötét, félelmetes erdőben; a fákat kerülgette a kevéske holdfényben, de a talaj egyenetlenségeit nem láthatta. Szinte minden harmadik lépésnél elzuhant, össze­vissza horzsolta magát, és ezzel olyan zajt csapott, mintha egy vaddisznócsalád csörtetne át a bokrokon.
Naná, hogy meghallották.
- Ott, ott, arra! - Ez Kyle hangja volt.
De mi a fenét akar?!
Harriet ezt nem szerette volna megtudni. Futott, ahogy tudott, a félelem megacélozta izmait, és miután kiért a fák közül egy jó­kora tisztásra és látta, hova lép, egyre kevesebbet botladozott és alig esett el.
- Harry! - Kyle ordítása szinte közvetlen közelről facsarta a
fülét, pedig jócskán mögötte dübörgőit. - Állj meg! Állj már
meg...
Egy frászt! Állj meg te! Téged nem üldöznek!
De Kyle nem állt meg. Fiú volt; erősebb, gyorsabb, elszántabb. És neki nem volt agyrázkódása.
Utolérte őt még a tisztás túlsó széle előtt. Hátulról, kissé ol­dalról rohanta le, és úgy vetette rá magát, ahogy védő a futó csa­tárra. Megragadta, lesodorta a lábáról, és maga alá gyűrte.
- Ne, Kyle, ne, engedj! Engedj el... kérlek, kérlek...Kyle azonban nem engedte. A földre szorította, és ráfeküdt egész testsúlyával. Szorosan tartotta mindkét csuklóját, hogy ne tudjon csapkodni, és lángoló tekintettel bámult a szemébe.
Aztán lecsapott rá, csókolni próbálta. És amikor Harriet összevissza rángatva a fejét próbálta kiszabadítani ajkait, akkor a felhevült srác a nyakát csókolgatta, az állat és az arcélét harap-dálta. A fekete paróka lecsúszott Harriet fejéről, és megtépázott varjúként hevert a földön.
Ne, ne...
De, de! - süvítette Kyle, és úgy beleharapott a lány alsó ajká­
ba, hogy kicsordult a vére...
Ez fáj!
És hogy fog fájni még az, amit ezután csinálok!
Kérlek, Kyle...
Harry! - csikorogta a srác diadalmasan. - Tudod, milyen rég
várok már erre? Tudod, mennyit álmodoztam róla? És tudod, mi
a legszomorúbb?... Az, hogy igazán nem is élvezem! Az álmodo­
zás szebb, mint a valóság. Már nincs is kedvem hozzád... mégis
meg kell tennem.
-Ne, Kyle, kérlek... A srác a fejét ingatta.
Sajnálom, bébi... talán elengednélek... de ez nem személyes.
Mi? Hogy érted...
Fizettek, hogy... ezt tegyem veled! Sok pénzt, azért, hogy
meg...
Hirtelen egy szürkés árny suhant keresztül a tisztáson olyan sebesen, hogy szemmel követni sem lehetett. Harriet is csak a szeme sarkából érzékelte a mozgást; Kyle meg sehogyan sem. És már nem is tudott reagálni...
Mint egy lezúduló szikla, úgy kapta oldalba Kyle Stantont, és lesodorta áldozatáról, magával ragadta, akár egy tornádó. Mi­vel Kyle ösztönösen a teste alá szorított lányban próbált meg­kapaszkodni, az az ismeretlen erő pár méteren át őt is magával hurcolta. De aztán lecsúsztak testéről a srác ujjai, és Harriet nagyot nyekkenve hullott a földre.
Az a szürke folt még méteren át sodorta Kyle-t, aztán iszo­nyatos erővel egy fatörzsnek csapta. A csattanás mérföldekre is elhallatszott az éjszakában.
Harriet valahogy feltápászkodott, és bukdácsolva arrafelé szaladt, ahonnan Kyle rettegő sikolyát elhalni hallotta...
Kibukkant egy bokor mögül, és megpillantotta azt, aki meg­mentette őt az erőszakoskodótól.
Edison Khallen volt az, a fanyar szomszéd fiú, a filmgyári kel­lékes és a Nachtrausch együttes alkalmi énekese. Ott állt, a tölgy­nél, szorosan a fatörzsnek szorítva Kyle Stanton nyaklott, ernyedt testét. És ahogy megfordult, a hold fénye megcsillant hosszú, he­gyes szemfogain. Ajkain vér csörgött le, mint ahogy áldozata nya­kából is vér szivárgott.
Edison hosszú, éles pillantást vetett a lány felé, aztán lassan, mintha valami ellenállhatatlan erővel küzdene, elfordult, rábu­kott Kyle Stanton nyakára, és szívni kezdte a vérét.
Harriet elfuthatott volna, de képtelen volt mozdulni. Csak állt ott némán, dermedten, és bámulta a szörnyűséges tettet. Rimánkodni akart Kyle életéért, de a lelke mélyén tudta, hogy már nincs miért-Percek teltek el. Aztán lassan, talán még sokkal lassabban, mint ahogy az imént az áldozatához közelítette fogait, a vámpír visszafordult. Felemelte a kezét, tenyérrel kifelé.
- Már vége - mondta. - Ne félj!
„Nem félek tőled"... Milyen nevetséges lenne most ezt mondani. És hazugság is. Mert félek... rettegek...
Vámpír vagy - rebegte Harriet.
Igen. És?
A lány behunyta a szemét.
Ez most... sokkal rosszabbul hangzott, mint ott, az udva­
ron.
Pedig még mindig ugyanaz a szomszéd fiú vagyok.
Hát... szerintem nem. - Harriet nem bírta levenni a tekin­
tetét Kyle ernyedt testéről, mely a fa tövében hevert, akár egy
rongyoszsák. - Te tényleg vámpír vagy!
Igen.
Engem... miért nem bántasz?
Ki tudja? Csak. - Megrántotta a vállát. - Most inkább meg­
mentettelek.
Harriet egyfajta sokkos állapotban volt. Most kezdte csak fel­fogni, mi történt vele.
És a barátnőim? - rebegte. - Őket is megmented?
Én csakis rád vigyázok, Harry, csakis terád.
Ez fura bejelentés volt. Harriet nem bírta értelmezni.
- Rám? Vigyázol? Te?... Mióta?! Mi vagy te, a testőröm?!
Edison Khallen közelebb sétált.

Egyszer majd elmondom. Talán. De nem itt. És nem most.
Haza kell vigyelek... itt nagy a veszély!
Nem! - Harriet hitetlenkedve rázta a fejét. - Visszamegyek
a kocsihoz! Nem hagyhatom cserben a barátnőimet...
Sajnálom, kislány! - A vámpír szomorkásán rámosolygott.
- De ezt most nem te döntőd el...
Aztán mielőtt Harriet tiltakozhatott volna, csak azt érezte, hogy megragadják, szél csapkodta az arcát, és a környezet össze­mosódott körülötte.
És kezdetét vette az álombéli rohanás, szédítő suhanás he­gyen-völgyön át, bele a sötétség közepébe - az igazi Éjmámor.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése