harminckettedik fejezet • Grace
7 °C
- Eljött az ideje, hogy elvigyelek egy rendes randira. - Valójában a legelső, amit mondott, az volt, hogy: - Nagyon klassz a hajad reggelente. - Viszont az első világos mondata (nem voltam hajlandó elhinni, hogy a hajam reggelente olyan klassz) a randis kijelentés volt. Aznap a tanároknak „munkanapjuk” volt, úgyhogy miénk volt az egész nap - lehettem engedékeny. Sam a válla fölött hátranézett az ajtó felé, miközben a zabkását kavargatta. Ugyan a szüleim korán eltűntek otthonról apa valami üzleti kirándulása miatt, de Sam még mindig aggódott, hogy váratlanul visszajönnek, és vasvillára hányják.
Odamentem hozzá, és nekidőltem a pultnak. Belelestem az edénybe. El voltam ragadtatva a zabkása lehetőségétől. Már próbálkoztam, vele azelőtt, és az íze nagyon… egészséges volt.
- Beszélgessünk a randinkról! Hová viszel? Valami izgalmas helyre, az erdő közepére?
A számra tette az ujját. Nem mosolygott.
- Egy normális randira. Kaja, móka, kacagás.
Elfordítottam a fejemet, a keze a hajamra siklott.
- Aha, úgy hangzik - mondtam gúnyosan, mert még mindig nem mosolygott. - Nem gondoltam, hogy valamit rendesen csinálsz.
- Adj két tálat, jó? - felelte. Sam a pultra tett tálakba porciózta az édes illatot arasztó zabkását. - Tényleg el akarlak vinni egy tisztességes randira, hogy legyen valami valódi, amire emlé…
Nem folytatta. A tálakba bámulva a pultra támaszkodott, a vállát felhúzta a füléig. Végül felém fordult, és így szólt:
- Rendesen akarom csinálni a dolgokat. Megpróbálhatunk normálisan viselkedni?
Egy bólintás kíséretében elfogadtam az egyik tálat, és megkóstoltam egy kanálra valót. Barna cukor volt benne, juharszirup meg valami fűszer.
- Nekem nem gond normálisan viselkedni. Ez a cucc ragacsos - mutattam Samre a zabkásás kanállal.
- Hálátlan - felelte. Szomorúan bámult a tányérjába. - Nem ízlik.
- Igazából rendben van.
Beck csinált mindig ilyet nekem, miután leszámoltam a tojásmániámmal.
- Tojásmániád volt?
- Különös gyerek voltam. - Sam a tányérom felé intett. Nem kell megenned, ha nem ízlik. Ha végeztél, mehetünk.
- Hová?
- Meglepetés.
Több nem is kellett. A zabkása azonnal eltűnt, és máris nálam volt a sapkám, a kabátom és a hátizsákom.
Aznap reggel először Sam nevetett, én pedig nevetségesen boldog voltam ettől.
- Olyan vagy, mint egy kiskutya. Mintha csörgetném a kulcsaimat, te meg ugrándoznál az ajtóban, hogy menjünk sétálni.
- Vau.
Sam megpaskolta a fejemet kifelé menet, aztán kiléptünk a hideg, pasztellszínű reggelbe. Amikor a Broncóban ülve kiértünk az útra, megint elkezdtem erőszakoskodni:
- Szóval nem mondod el, hová megyünk?
- Nem bizony. Csak annyit mondok, hogy vedd úgy, mintha ezt csináltuk volna az első napon, amikor megismertelek, ahelyett, hogy lelövetem magam.
- Nem ilyen élénk a képzelőerőm.
- Nekem igen. Olyan erősen elképzelem neked, hogy el kell majd hinned. - Mosolygott, hogy bebizonyítsa, el is képzelte, de hangja olyan szomorú volt, hogy elállt a lélegzetem. - Rendesen fogok udvarolni neked, és ettől nem lesz olyan ijesztő a megszállottságom.
- Nekem úgy tűnik, hogy az én megszállottságom az ijesztő. - Kinéztem az ablakon, miközben kihajtottunk a kocsibejáróról. Az ég egyik lassú hópelyhet a másik után engedte útjára. - Van nekem az a tudod mim, az a hogyishívjákom. Az a betegség, amikor azonosulsz azzal az emberrel, aki megment.
Sam megrázta a fejét, és az iskolával ellentétes irányba kanyarodott.
- A Münchhausen-szindrómára gondolsz, amikor az ember azonosul az elrablójával.
- Az nem ugyanaz - ráztam a fejem. Nem az a Münchhausen szindróma, amikor betegségeket találsz ki, hogy figyeljenek rád?
- Igen? Csak szeretem kimondani, hogy Münchhausen. 0lyan, mintha tényleg beszélnék németül.
Nevettem.
- Ulrik Németországban született - mondta Sam. - Minden érdekes mesét tudott a vérfarkasokról. - A belvároson átvezető útra fordultunk, és elkezdtünk parkolóhelyet keresni. - Azt mondta, hogy a régi időkben voltak, akik direkt hagyták, hogy megharapják őket.
Kinéztem az ablakon Mercy Fallsra. A barna és a szürke árnyalataiban komoruló üzletek még barnábbnak és szürkébbnek látszottak nyomasztó ég alatt, és októberhez képest baljóslatúan közelinek tűnt a tél. Nem maradtak zöld levelek az út menti fákon, és néhányon egyáltalán nem volt már levél, ami csak növelte a város kopárságát. Csupa beton volt minden, amíg a szem ellátott.
- Miért akartak volna ilyet csinálni ?
- A népmesékben farkassá változtak és birkákat meg más állatokat raboltak, amikor nem volt elég élelmük. És néhányan csak szórakozásból változtak át.
Az arcát figyeltem, próbáltam olvasni a hangjából. Van benne szórakozás?
Sam félrenézett - azt hittem szégyenkezik a válasz miatt, de aztán rájöttem, hogy csak hátranézett, hogy egy üzletsor előtt leparkoljon.
- Van, akinek tetszik a dolog, talán jobban, mint embernek lenni. Shelby imád farkas lenni, de ahogy már mondtam, az ő emberi élete szörnyű volt. Nem tudom. A farkaséletem a részemmé vált, nehéz elképzelni, hogy milyen lenne nélküle.
- Jó, vagy rossz értelemben?
Sam rám nézett, sárga pillantása elkapta és fogva tartotta az enyémet.
- Hiányzik önmagam. Hiányzol. Mindig.
A kezemre néztem.
- Most nem.
Sam felém nyúlt, és végigsimított a hajamon, míg csak a hajtincseim végét fogta az ujjai közé. Úgy vizsgálgatta a hajvégeimet, mintha a homokszőke tincsekben ott lennének Grace titkai. Kicsit elpirult; mindig belepirult, ha bókolt nekem.
- Nem - ismerte be. Most, ebben a pillanatban, nem is emlékszem, hogy milyen boldogtalannak lenni.
Könnyek szúrták a szememet. Pislogtam; és örültem, hogy még mindig a hajamat nézi. Hosszú csend állt be.
- Nem emlékszel a támadásra - mondta Sam.
- Mi?
- Egyáltalán nem emlékszel rá, hogy megtámadtak, igaz?
Felvontam a szemöldököm, és az ölembe húztam a hátizsákomat, riadtan a látszólag véletlen témaváltástól.
- Nem tudom. Talán. Mintha egy csomó farkas lett volna ott, sokkal több, mint amennyien valójában lehettek. De emlékszem rád… Emlékszem, hogy hátul álltál; aztán megérintetted a kezemet… - Sam megérintette a kezemet - és az arcomat… - most az arcomat érintette meg - …amikor a többiek olyan durvák voltak velem. Azt hiszem, meg akartak enni, nem?
Lágy volt a hangja.
- Nem emlékszel, mi történt azután? Hogy hogyan élted túl?
Próbáltam visszaemlékezni. Hó volt, vörösség, és lélegzet az arcomon. Aztán anya sikított. De valami kellett történjen a kettő között.
- Valahogy odakerültem a házhoz az erdőből. Próbáltam elképzelni, ahogy a hóban botladozom.
- Jártam?
Sam rám nézett, várta, hogy megválaszoljam a saját kérdésemet.
- Tudom, hogy nem. Nem emlékszem. Miért nem emlékszem?
Akkor már türelmetlen voltam, az agyam képtelen volt engedelmeskedni. Csak egy egyszerű kérdésnek tűnt. De csak Sam illatára emlékeztem, Sam volt mindenütt, aztán anya kiáltásai; ahogy a telefonhoz rohan.
- Ne aggódj miatta - mondta Sam. - Nem számít. - De úgy gondoltam, valószínűleg számít.
Behunytam a szemem, felidéztem az erdő illatát, amit aznap éreztem, és a zötykölődő mozgást a ház felé, karok ölelésében. Felnéztem.
- Te vittél haza.
Sam hirtelen rám nézett.
Emlékezni kezdtem, ahogy a lázálmokra emlékszik az ember.
- De hát ember voltál! - mondtam. - Emlékszem, hogy láttalak farkasként. De hogy cipelj, ahhoz embernek kellett lenned. Hogy csináltad?
Gyámoltalanul vállat vont:
- Nem tudom, hogy változtam át. Ugyanaz történt, mint amikor meglőttek, és ember voltam, amikor rám találtál.
Valami verdesni kezdett a mellkasomban, mint a remény.
- Magadtól is át tudsz változni?
- Ez nem úgy megy. Csak kétszer fordult elő. És soha többé nem tudtam megtenni, nem számít, mennyire akartam. És hidd el, nagyon akartam. - Sam leállította a motort a beszélgetés befejezéseként, én pedig a hátizsákomért nyúltam, hogy kivegyem belőle a sapkámat. A járdán vártam, amíg bezárja a kocsit.
Megkerülte a Broncót és dermedten megállt, amikor meglátott. - Édes istenem, az meg micsoda?
A hüvelyk- és a középső ujjammal megpöcköltem a tarka bojtot a sapkámon.
- Az én nyelvemen az ilyet sapkának nevezik. Melegen tartja a fülemet.
- Édes istenem - ismételte Sam, és közelebb lépett. A tenyerébe fogta az arcomat és úgy tanulmányozott. - Iszonyú aranyos. - Megcsókolt, megnézte a sapkát, aztán újra megcsókolt.
Megesküdtem, hogy a bojtos sapkától sosem fogok megszabadulni. Sam még mindig az arcomat fogta, biztos voltam benne, hogy a mindenki minket nézett. De nem akartam elhúzódni, hagytam, hogy újból megcsókoljon, lágyan, mint a hó, alig érintve, aztán kézen fogott.
Kellett egy pillanat, míg összeszedtem magam, és azután nem tudtam abbahagyni a vigyorgást.
- Oké. Hová megyünk? - Meglehetősen hideg volt, úgyhogy tudtam, hogy a közelben kell lennie a helynek, hiszen nem maradhattunk sokáig odakint.
Sam ujjai szorosan az enyémekbe kulcsolódtak.
- Először egy Grace-boltba. Ezt minden úriember megtenné.
Vihogni kezdtem, és Sam is nevetett, mert tudta, hogy nem szokásom. Megrészegített a közelsége. Hagytam, hogy vezessen a szigorú betonháztömb mellett, egészen a Ferde Polcig, ami egy kicsi, független könyvesbolt volt. Már egy éve nem jártam ott. Butaságnak tűnt, hogy nem, tekintve, hogy milyen sokat olvastam, de csak egy csóró népiskolás voltam, nagyon korlátozott jövedelemmel. A könyveket könyvtárból kölcsönöztem.
- Ez egy Grace-bolt, igaz? Sam belökte az ajtót, anélkül, hogy megvárta volna a válaszomat. Az új könyvek illatának csodálatos hulláma csapott meg, azonnal a karácsony jutott eszembe. A szüleimtől mindig könyveket kaptam karácsonyra. Egy dallamos ding kíséretében becsukódott mögöttünk az ajtó, és Sam elengedte a kezemet. - Merre? Veszek neked egy könyvet. Tudom, hogy szeretnél egyet.
A polcsorokra mosolyogtam, és beszívtam a könyvek illatát. Oldalak százezrei, amelyeket még soha senki nem lapozott. Rám vártak. A polcok meleg, szőke fából voltak, mindenféle színű könyvvel megpakolva. Asztalokon elrendezve a bolt által ajánlott könyvek, a fényes borítók visszaverték a fényt. A kis zugban, ahol a közömbös pénztáros ült, szép, borvörös szőnyeggel borított lépcsőfokok vezettek felfelé egy ismeretlen világba.
- Simán tudnék itt lakni - mondtam.
Sam nyilvánvaló örömmel figyelte az arcomat.
- Emlékszem, hogy néztem, ahogy olvasol a hintában. Még a leghülyébb időben is. Miért nem olvastál odabent, amikor hideg volt?
A tekintetem a könyvek hosszú sorain járt.
- A könyvek sokkal valódibbak, ha kint olvasol. - A számba haraptam, a szemem polcról polcra vándorolt. - Nem tudom, hol kezdjem.
- Mutatok valamit - mondta Sam. Abból, ahogy mondta, arra 1ehetett következtetni, hogy nem csak valamit, hanem egy nagyon csodálatos valamit, amire egész nap várt, hogy megmutathassa. Újból kézenfogott és végigvezetett a bolton, el az unott pénztáros mellett, fel a csendes lépcsősoron, amely elnyelte és magában tartotta a lépteink zaját.
Az emeleten egy kis galéria volt, kisebb, mint az üzlet odalent. Korlát szegélyezte, hogy ne potyogjunk vissza a földszintre.
- Az egyik nyáron itt dolgoztam. Ülsz. Maradsz. - Sam egy ütött-kopott, kétszemélyes kanapéhoz vezetett, amely elfoglalta a galéria nagyobb részét. Levettem a sapkámat és leültem, a parancsszavak megbűvöltek. Utánalestem és szemügyre vettem fenekét, amíg a polcok között keresgélt a valami után. Nem vette észre, hogy bámulom és leguggolt a polcok között. Úgy futtatta végig az ujjait a könyvek gerincén, mintha régi barátok lennének. Néztem a válla lejtését, a feje tartását, ahogy fél kézzel, nyitott tenyérrel támaszkodott a padlón a polc mellett térdelve. Végül megtalálta, amit keresett és visszajött a kanapéhoz.
- Csukd be a szemed! - kérte. Nem várta meg, eltakarta a szememet. Éreztem, ahogy megsüllyed a kanapé, amikor mellém ült, hallottam az eltéveszthetetlen hangot, ahogy kinyitja a könyvet, és a lapok egymáshoz súrlódnak.
Aztán éreztem a lélegzetvételét a fülemen, miközben alig hallhatóan elkezdte:
Magányom nem elég
Hogy életem szentre váltsam;
A világban semmi vagyok, s túl sok; hogysem eléd
Állhatnék, mint puszta dolog
Bölcs és sötét.
Akarom akaratom s elérnék akaratomig
Útján a tettnek,
S ha valaki a halk, a már-már tétova időben közelít,
Lehessek,
Aki eljut a tudáshoz,
vagy magányos.
Kibomolnék,
Ne hajtogassanak engem,
Mert magam hajtogatását tűrnöm maga az álság.˝
Erősnek és hűvösnek éreztem a száját, borsmenta- és télízűnek, de a keze, amely lágyan simult a tarkómra, hosszú napokat, nyarat és örökkévalóságot ígért. Megszédültem, mintha nem kaptam volna elég levegőt, mintha a lélegzetemet ellopta volna, amint levegőt vettem. Sam hátradőlt kicsit a kanapén, és a teste ölelésébe húzott, aztán megcsókolt, és csak csókolt, gyengéden, mintha a szám virág volna, amely a durvább érintéstől megsérül.
Nem tudom, milyen sokáig ültünk összebújva, csendesen csókolózva a kanapén, amikor Sam észrevette, hogy sírok. Éreztem, hogy elbizonytalanodik a nyelvén érzett sós íztől, mielőtt rájött, mit jelent az íz.
- Grace. Te… sírsz?
Nem válaszoltam, mert az csak valóságosabbá tette volna a könnyeim okát. Sam a hüvelykujjával végigsimította a könnyes arcomat, aztán az inge ujját az öklére húzva letörölte a nyomukat is.
- Mi a baj, Grace? Valami rosszat tettem? Sam sárga szeme cikázott az arcomon, okokat keresve, miközben én nemet intettem. A földszintről felhallatszott, ahogy a pénztáros felhív egy vásárlót. Nagyon távolinak tűnt a hangja.
- Nem- mondtam végül. Kidörzsöltem egy könnycseppet a szememből, mielőtt kibuggyant volna. - Nem, mindent jól csináltál. Csak… - Nem tudtam kimondani. Képtelen voltam.
Sam meg sem rezzent úgy mondta:
- …ez az utolsó évem.
Keményen a számba haraptam, és kidörzsöltem még egy könnycseppet.
- Nem készültem fel. Sosem fogok készen állni.
Nem mondott semmit. Talán nem is volt mit mondania. Helyette megint megölelt, a fejemet a mellkasára vonta, és ügyetlenül, megnyugtató mozdulatokkal simogatta a tarkómat. Behunytam a szememet, és csak hallgattam a szíve dobbanásait, amíg az én szívem egyszerre dobogott az övével. Végül a fejem búbjára simította az arcát és azt suttogta:
- Nem érünk rá szomorkodni.
Mire kiléptünk az üzletből, fényesen ragyogott a nap. Megdöbbentett, hogy mennyi idő telt el. A gyomrom célzásként égni kezdett az éhségtől.
- Ebéd - közöltem. - Haladéktalanul. Elfogyok, és a te lelkeden fog száradni.
- Nem kétlem. - Sam elvette a kis táskát az új könyvekkel és megfordult hogy betegye a csomagot a Broncóba, de a mozdulat felénél megdermedt és valahová mögém meredt.
- Basszus. Becsapódás várható.
Elfordult és kinyitotta az ajtót, aztán a hátsó ülésre hajította a könyveket. Próbált észrevétlen maradni. Hátrafordultam és egy zilált, fáradt Oliviát pillantottam meg. Aztán John is felbukkant mögötte, és szélesen rám vigyorgott. Utoljára azelőtt láttam, hogy találkoztam Sammel, és ha összehasonlítottam kettőjüket, nem tudtam felfogni, hogyan találhattam valaha jóképűnek. Poros és hétköznapi volt Sam fekete haja és aranyszemei mellett.
- Szia, szépségem - mondta John.
Ettől Sam fürgén megfordult. Nem mozdult felém, de nem is kellett -, a sárga szempár megállította Johnt, ott ahol épp volt. Vagy Sam testtartása tette, a megfeszített válla. Egy szempillantásnyi idő alatt t rajtam a gondolat, hogy Sam talán veszélyes is lehet… hogy sokkal többször kell lecsendesítenie a farkasénjét, mint ahányszor szabadjára engedheti.
John arckifejezése furcsává; olvashatatlanná vált, és arra kellett gondolnom, hogy talán a hónapokon át tettetett flörtölésben több volt az igazság, mint hittem.
- Szia - köszönt Olivia. Samre pillantott, aki a vállán lógó fényképezőgépre szegezte a pillantását. Lesütötte a szemét, és megdörzsölte, mintha valami belement volna.
Sam kényelmetlensége ragadós volt, a mosolyom elbizonytalanodott.
- Sziasztok. Vicces, hogy épp itt botlunk belétek.
- Csak anyának ügyintézünk - felelte John. A pillantása Sam felé villant, és túl nyájasan mosolygott. A néma tesztoszteron-ütközet láttán kipirult az arcom; hízelgő volt, még ha egy kicsit fura is. - És Olivia be akart ugrani a könyvesboltba, amíg itt vagyunk. Baromi hideg van, én bemegyek.
- Ide már analfabétákat is beengednek? - gúnyolódtam, mint régen.
John vigyorgott, aztán elszállt a feszültség; és Samre is rávigyorgott, aztán amolyan „Hé, te, sok szerencsét,”vigyorral bement a könyvesboltba. Sam hunyorogva visszamosolygott, mintha még mindig lenne valami a szemében. Olivia a járdán ácsorgott az ajtó előtt, a két
karjával saját magát ölelve.
- Sose hittem volna, hogy házon kívül látlak ilyen korán suliszünetben - mondta. Hozzám beszélt, de Samet nézte. - Azt hittem, téli álmot alszol a szabadnapokon.
- De nem ma - feleltem. Olyan sokáig nem beszéltünk, hogy úgy éreztem, már nem is tudom, hogy kell. - Korán keltem, hogy megtudjam, milyen érzés.
- Isteni - mondta Olivia. Még mindig Samet nézte. Kimondatlan kérdés függött a levegőben. Nem akartam bemutatni őket egymásnak, mivel Sam annyira kényelmetlenül érezte magát Olivia meg a fényképezőgépe társaságában. Láttam, hogyan néz ránk Olivia, a kettőnk közötti távolságra, ami minden mozdulatunkkal változott, távolodtunk egymástól, mintha láthatatlan szálakkal lettünk volna összekötve. A barátnőm pillantása követte Sam kezét a karomig, ahogy finoman megérintette a kabátom ujját, aztán a másik kezére nézett, ahogy az a kocsiajtó kilincsén nyugszik kényelmesen, mintha már ezerszer kinyitotta volna. Mintha a Broncóhoz és hozzám tartozott volna. Végül Olivia megkérdezte:
- Ki ez?
Samre pillantottam megerősítésért. A szemhéja még mindig árnyékolta a szemét.
- Sam - felelte lágyan.
Valami nem stimmelt Sam hangjában. Nem nézett a fényképezőgépre, de úgy tetszett, mintha érezném, hogy figyeli. A hangom akaratlanul is visszhangozta az idegességét.
- Ő itt Olivia. Olive, Sam meg én együtt járunk. Úgy értem, randizunk.
Arra számítottam, hozzáfűz valamit, de csak így szólt:
- Ismerlek. - Sam megdermedt mellettem, amíg Olivia hozzá nem tette: - A könyvesboltból, igaz?
Sam ránézett, és Olivia alig észrevehetően biccentett.
- Igen. A könyvesboltból.
Olivia karba tett kézzel babrálta a pulóvere ujját, de nem vette le a szemét Sam arcáról. Úgy nézett ki, mint aki keresi a szavakat.
- Én… Kontaktlencsét hordasz? Bocs, hogy ilyen bunkó vagyok. Biztosan sokszor kérdezik.
- Igen - mondta Sam. - Sokszor kérdezik. És kontaktlencsét hordok.
Csalódottság féle villant át Olívia arcán.
- Hát, nagyon király. Öhm. Örülök, hogy találkoztunk. - Felém fordulva hozzátette: - Sajnálom, hogy veszekedtünk azon a hülyeségen.
Bármit is akartam mondani, köddé vált, amikor azt mondta: - Sajnálom.
- Én is sajnálom - feleltem egy kicsit erőtlenül, mert nem voltam biztos benne, hogy miért is kérek elnézést.
Olivia Samre nézett, majd vissza rám.
- Jó. Akkor… felhívnál?
Meglepetten pislogtam.
- Ja, persze. Mikor?
- Hát…hívhatlak inkább én? Nem tudom, mikor lesz alkalom beszélni. Jó így? Hívhatlak a mobilodon?
- Bármikor. Biztosan nem akarsz elmenni valahova és beszélgetni?
- Ööö, nem, most. John miatt nem tudok. - Megrázta a fejét, és megint Samre nézett. - Csak csavarogni akar egy kicsit. Később azért jó lesz, biztosan. Kösz, Grace. Komolyan. Nagyon sajnálom azt a veszekedést.
Összeszorítottam a számat. Mit köszön?
John kidugta a fejét a könyvesbolt ajtaján.
- Olive! Jössz, vagy mi van?
Olivia intett nekünk, és az ajtócsengő halk dingjével eltűnt a könyvesboltban.
Sam a tarkójára tette a két kezét és hatalmas, reszketeg sóhajt hallatott. Egy kis körben keringett egy sort a járdán; tarkóra tett kézzel.
Elléptem mellette és kinyitottam a kocsiajtót.
- Elmondod, mi van? Csak a fényképezőgép zavar, vagy valami más a gond?
Sam megkerülte a Broncót és beszállt, becsapta az ajtót, mintha Oliviát meg az egész furcsa beszélgetést kívül akarná rekeszteni.
- Ne haragudj! Én csak… láttam valamelyik nap az egyik farkast, és ez a Jack-dolog is nagyon idegesít. Olivia meg… lefényképezett mindannyiunkat. Farkasként. És a szemem… Féltem, hogy Olivia esetleg többet tud rólam, mint amit elmond, és egyszerűen… betojtam. Tudom. Bénán viselkedtem, ugye?
- Hát, tényleg. Szerencséd van, hogy ő még nálad is bénábban viselkedett. Remélem, később felhív. - Kezdett hatalmába keríteni a nyugtalanság.
Sam megérintette a karomat.
- Akarsz enni valahol, vagy inkább menjünk haza?
Felmordultam, és a tenyerembe hajtottam a fejemet.
- Inkább menjünk haza. Állati furcsa érzés, hogy fogalmam sincs, miről beszélt.
Sam nem válaszolt, de ezzel nem volt semmi baj. Újra meg újra végigmentem Olivia szavain, próbáltam rájönni, hogy miért volt olyan esetlen a beszélgetésünk. Próbáltam kitalálni, hogy mi volt az, amit nem mondtunk ki. Valamit mondanom kellett volna neki, miután nézést kért. De mit lehetett volna még mondani?
Csendben autóztunk a ház felé, amikor rájöttem, milyen önző voltam.
- Ne haragudj, tönkreteszem a randinkat - fogtam meg Sam kezét. Megszorította az ujjaimat. - Először letoltalak, amit nem szoktam, ezt csak úgy mondom, most meg totálisan szétestem Olivia miatt.
- Fogd be! - mondta Sam kedvesen. - A nap nagyobb része még hátravan. És jó, hogy végre… kimutatod az érzéseidet. Ahelyett, hogy olyan átkozottul higgadt lennél.
Mosolyogtam a gondolaton. - Higgadt? Ez tetszik.
- Gondoltam. Végre egyszer nem én voltam a se hús, se hal figura.
Felnevettem.
- Nem pont ezekkel a szavakkal írtalak volna le.
- Nem gondolod, hogy hozzád képest egy szerény virágszál vagyok? - Amikor nevettem, folytatta. - Oké, milyen szavakkal írnál le?
Hátradőltem és gondolkodtam, miközben Sam aggodalmasan vezetett. Minden oka megvolt rá. Nem igazán bántam jól a szavakkal, legalábbis az absztrakt, leíró jelzőkkel.
- Érzékeny - próbálkoztam.
- Lekvár - fordította Sam.
- Kreatív.
- Veszélyesen emó.
- Megfontolt.
- Fengshui.
Horkantva felröhögtem.
- Hogy hoztad ki a megfontoltból a fengshuit?
- Tudod, mert a fengshuiban bútorokat, növényeket meg ilyeneket rendezgetnek megfontoltan - vonta meg a vállát Sam. - Hogy megnyugtasson. Zen. Vagy ilyesmi. Nem vagyok száz százalékig biztos benne, hogy működik, a megfontoltságon kívül.
Játékosan a karjába bokszoltam és kinéztem az ablakon, miközben közeledtünk a házunkhoz. Hazafelé tölgyfák között kellett áthajtanunk. Száraz és halott, tompa narancs-barna falevelek kapaszkodtak az ágakra, várva az első szélrohamra, amely a földre sodorja őket. Olyanok voltak, mint Sam: átutazók. Nyári falevél, amely addig kapaszkodik a fagyott ágba; amíg csak lehet.
- Gyönyörű vagy és szomorú - mondtam végül, s közben nem néztem rá. - Mint a szemed. Olyan vagy, mint egy dal, amit kiskorában hall az ember, de nem emlékszik rá, amíg nem hallja újból.
Egy hosszú pillanatig csak az abroncsok surrogása hallatszott az úton, aztán Sam így szólt: - Köszönöm.
Hazamentünk és egész délután az ágyamon aludtunk, farmerba bújtatott, összefont lábakkal. Az arcomat Sam nyakába fúrtam; a rádió duruzsolt a háttérben. Vacsoraidőben a konyhába mentünk, hogy keressünk valami kaját. Miközben Sam gondosan szendvicseket készített, megpróbáltam felhívni Oliviát.
John vette fel.
- Sajnálom, Grace, nincs itthon. Mondjak neki valamit, vagy csak hogy hívjon vissza?
- Kérd meg, hogy hívjon fel - mondtam, és valahogy úgy éreztem, becsaptam Oliviát. Letettem a kagylót, és szórakozottan végigsimítottam a pulton. Egyfolytában azon gondolkodtam, mit mondott: …veszekedtünk azon a hülyeségen.
- Észrevetted - kérdeztem Samet -, hogy amikor bejöttünk, a bejáratnál büdös volt? Az első lépcsőnél.
Sam adott egy szendvicset.
- Aha.
- Mint a pisi. Mint a farkaspisi.
- Aha - felelte Sam szomorúan. - Mit gondolsz, ki volt az?
- Nem gondolom - felelte -, tudom. Shelby. Megismerem a szagát. A tornácot is levizelte, megint. Éreztem tegnap, amikor kint voltam.
Eszembe jutott a nőstény farkas pillantása, ahogy a hálószobaablakon át rám meredt, és elfintorodtam.
- Miért csinálja ezt?
Sam megrázta a fejét. Bizonytalannak látszott.
- Remélem, hogy miattam, és nem miattad. Remélem, hogy engem követ. - Sam pillantása az előszoba felé tévedt; távolról hallottam, ahogy egy autó jön az úton. - Azt hiszem, megjött anyukád. Eltűnök. Felvont szemöldökkel néztem utána, amikor a szobába indult a szendvicsével. Az ajtó lágyan becsukódott mögötte. A Shelbyvel kapcsolatos kételyeket és kérdéseket odakint hagyta nekem.
A ház előtt a kocsi a feljáróra gördült. Fogtam a hátizsákomat és letelepedtem, így mire anya belépett, a konyhaasztalnál ülve bámultam egy egyenletet.
Anya beviharzott, és a konyhapultra lökött egy halom papírt. Hideg szélrohamot hozott magával. Összerezzentem. Reméltem, Sam a szobám ajtaja mögött nem érzi. Anya kulcsai csörömpölve a padlóra csúsztak. Szitkozódva felvette a kulcscsomót, aztán a papírok tetejére dobta.
- Ettél már? Kajás vagyok. Paintballoztunk a kiránduláson! Apád cége fizette.
A szemöldökömet ráncolva ránéztem. A gondolataim félig még mindig a ház körül ólálkodó Shelbyn jártak. Samet figyelte, vagy engem. Vagy kettőnket együtt.
- Gondolom csapatépítés gyanánt.
Anya nem válaszolt. Kinyitotta a hűtőt.
- Van valami, amit ehetnék tévénézés közben? Jézusom! Ez mi?
- Szűzérme, anya. A holnapi párolt húshoz.
Megborzongott, és becsukta a hűtőszekrény ajtaját.
- Úgy néz ki, mint valami óriási, fagyasztott meztelen csiga. Megnézel velem egy filmet?
Elnéztem mellette az előszobába, apát keresve, de a folyosó üres volt.
- Hol van apa?
- Elmentek ropogós csirkeszárnyat enni az új emberekkel az irodából. Úgy csinálsz, mintha csak azért kérdeznélek téged, mert ő nincs itthon.
Anya nagy dérrel-dúrral müzlit öntött magának egy tálba, a dobozt a pulton hagyta, és a kanapéhoz ment.
Valamikor régen kaptam volna a ritka alkalmon, hogy anyával kucorogjak. De most olyasmi érzésem volt, hogy már túl késő. Valaki, más várt rám.
- Eléggé kivagyok - mondtam. - Azt hiszem, korán lefekszem.
Csak akkor jöttem rá, hogy azt várom, elszomorodjon, amikor ez nem történt meg. Egyszerűen ledobta magát a kanapéra, és fogta a távkapcsolót. Amikor elindultam, utánam szólt:
- Ne hagyd kint a szemetet a hátsó verandán, jó? Az állatok szétszedik.
- Oké - feleltem. Volt egy olyan érzésem, hogy pontosan tudom, milyen állatról beszél. Magára hagytam; hadd mozizzon, felkaptam a leckémet és bevittem a szobámba. A hálószobaajtót kinyitva az ágyamon találtam Samet. Az éjjeli lámpa fényénél olvasott, mintha csak ide tartozott volna. Tudtam, hogy hallotta, amikor bejöttem, de nem nézett fel a könyvből, csak amikor a fejezet végére ért. Imádtam nézni, ahogy olvas, a könyv fölé hajló nyaka íves lejtőjétől a zokniba bújtatott hosszú lábfejéig.
Végül az egyik ujját a lapok között hagyva becsukta a könyvet; és rám mosolygott. A szemöldöke állandóan gyászosan lejtett. Hívogatóan kinyújtotta a karját, én pedig ledobtam a munkafüzeteimet az ágy végébe és odamentem hozzá. Fél kézzel a könyvét tartotta, a másikkal a hajamat simogatta. Együtt olvastuk el az utolsó három fejezetet. Furcsa könyv volt, amelyben mindenkit elvisznek a Földről, csak a főszereplőt és a szeretőjét nem, nekik meg választaniuk kell, hogy küldetésre indulnak és megtalálják azokat, akiket elraboltak, vagy maguknak tartják meg a bolygót, és újra benépesítik kedvük szerint. Amikor végeztünk, Sam a hátára fordult és bámulta a plafont. Lassan köröztem lapos hasán az ujjaimmal.
- Melyiket választanád? - kérdezte.
A könyvben a szereplők megkeresték a többieket, aztán elváltak és egyedül végezték. Sam kérdése miatt valamiért gyorsabban kezdett verni a szívem, és megmarkoltam a pólóját.
- Áhh! - mondtam.
Sam ajka felfelé görbült.
Ebben maradtunk, amíg rá nem döbbentem, hogy Olivia nem hívott vissza. Amikor felhívtam, az anyja azt mondta, elment valahová.
Egy hangocska azt mondta bennem: Mégis hová? Hová lehet menni Mercy Fallsban?
Aznap éjjel Shelby arcáról álmodtam, ahogy benéz az ablakon, meg Jack tekintetével az erdőben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése