huszonhetedik fejezet • Sam
3 °C
- Soha sincsenek itthon - mondta. A hangjában világosan érződött az idegesség. Mindenesetre otthon voltak, vagy legalábbis az autóik: az apja Taurusa, ezüstkéken a holdfényben, és előtte az anyja VW Rabbitje.
- Eszedbe se jusson azt mondani, hogy „én megmondtam” - mondta Grace. - Bemegyek és megnézem, hol vannak, aztán visszajövök és kifaggatlak.
- Úgy érted, visszajössz, hogy én faggassalak ki téged - javítottam ki. Megfeszültek az izmaim, ahogy ellenálltam a reszketésnek. Nem tudtam, hogy az idegességtől vagy a hideg emlékétől vacogok-e.
- Igen - felelte Grace, és lekapcsolta a világítást. - Úgy. Mindjárt jövök.
Figyeltem, ahogy a ház felé fut, és belesüppedtem az ülésbe. Nem tudtam elhinni, hogy a jeges éjszaka közepén egy autóban rejtőzködöm, és egy lányra várok, hogy azt mondja, tiszta a levegő, hogy a szobájában alhassak. És nem is akármilyen lányra. A lányra. Grace-re.
Megjelent a bejárati ajtóban és mutogatni kezdett. Beletelt egy kis időbe, mire rájöttem, hogy azt akarja, állítsam le a motort és menjek be. Így tettem. Kiszálltam a kocsiból, amilyen gyorsan csak tudtam, és csendben a házhoz siettem. A hideg csípte a fedetlen bőrfelületeimet.
Nem hagyta, hogy megálljak, egy kezdő lökéssel elindított a folyosón, közben bezárta a bejárati ajtót, és a konyha felé indult.
- Kint hagytam a hátizsákomat - jelentette be hangosan a másik szobában.
A beszélgetésük hangjait felhasználtam, hogy beóvakodjak Grace szobájába, és halkan becsukjam az ajtót. A házban vagy tizenöt fokkal melegebb volt, mint odakint, amiért nagyon hálás voltam. Még éreztem a remegést az izmaimban a kint töltött idő miatt; a köztes állapotot, amit gyűlöltem.
A hideg kimerített, és nem tudtam, meddig időzik Grace a szüleivel, így hát bebújtam az ágyba anélkül, hogy felkapcsoltam volna a villanyt. Ültem a halvány holdfényben a párnáknak támaszkodva. Életet masszíroztam a kihűlt lábujjaimba, s közben hallgattam Grace távoli hangját a folyosó végéről. Kedvesen beszélgetett az anyjával a tévében zajló romantikus vígjátékról. Észrevettem, hogy Grace-nek és a szüleinek nem okozott gondot a semmiről beszélgetni. Végtelen kapacitásuk volt lényegtelen dolgokon nevetgélni, de egyszer sem hallottam, hogy bármi fontosról beszélgettek volna.
Furcsa volt ez a falkához képest. Mióta Beck a szárnyai alá vett, családdal voltam körülvéve, néha már-már fojtogatóan, és Beck mindig osztatlan figyelemmel volt irántam, amikor csak akartam. Ezt magától értetődőnek tekintettem, most jöttem rá, hogy elkényeztetett.
Amikor elfordult az ajtó gombja, még mindig az ágyon ültem. Mozdulatlanná dermedtem, aztán fellélegeztem, amikor felismertem Grace lélegzését. Becsukta az ajtót és az ablak felé fordult.
Láttam a fogait a félhomályban.
- Idebent vagy? - suttogta.
- Hol vannak a szüleid? Feljönnek, hogy lelőjenek?
Grace elhallgatott. Az árnyékban, némán láthatatlan volt számomra.
Mondani akartam valamit, hogy eloszlassam a kínos csendet, amikor megszólalt:
- Nem, fent vannak az emeleten. Apám modellt ül anyának egy festményhez. Úgyhogy nyugodtan mehetsz fogat mosni meg ilyenek. Ha gyorsan végzel. Csak énekelj magas hangon, hogy azt higgyék, én vagyok. - A hangja keményebb volt, amikor azt mondta apám; bár nem tudtam elképzelni, miért.
- Úgy érted, mintha botfülem volna? - kérdeztem.
Grace elment mellettem, útban a szekrényéhez, és rácsapott a fenekemre.
- Menj már!
A szobájában hagytam a cipőmet, és végiglopództam a folyosón a földszinti fürdőszobába. Ott csak zuhanyozó volt, amiért szörnyen hálás voltam, ráadásul Grace szorosan behúzta a zuhanyfüggönyt, hogy a zuhanytálcába se kelljen belenéznem.
Fogat mostam Grace fogkeféjével. Aztán csak álltam a tükör előtt. Hórihorgas kamasz, bő, zöld pólóban, amit Grace az apjától vett kölcsön. Néztem a loncsos hajamat, a sárga szememet. Mit művelsz, Sam?
Lehunytam a szemem, mintha attól, hogy eltűnnek a pupilláim; amelyek annyira farkasszerűek voltak - még akkor is, amikor ember voltam - megváltoznék. A központi fűtés szivattyúja duruzsolva reszketett a csupasz talpam alatt, emlékeztetve rá, hogy ez az egyetlen dolog, ami emberi formámban tart. Az októberi éjszaka már elég hideg volt, hogy lenyúzza a bőrömet, és a következő hónapban már a nappalok is elegendőek lesznek. Mit fogok csinálni? Grace-ék házában bujkálok egész télen, és rettegek a huzattól?
Felnéztem és bámultam a szememet, amíg az alakja és a színe elvesztette a jelentését. Vajon mit lát bennem Grace, vajon miért érdeklem? Mi voltam a farkasbőr nélkül? Egy fiú, annyira teli szavakkal, hogy kiömlöttek belőle.
És most minden sor, minden dalszöveg, ami a fejemben volt, ugyanarra a szóra végződött: szerelem.
El kell mondanom Grace-nek, hogy ez az utolsó évem.
Kilestem a folyosóra, hogy nincsenek-e a közelben a szülei, aztán visszaosontam a hálószobába. Grace már ágyban volt. Hosszú, lágy dudorként feküdt a takarók alatt. Egy pillanatra szabadjára engedtem a képzeletemet, elképzeltem hogy mi van rajta. Volt egy halvány farkasemlékem, amelyben hosszú lábai előbukkantak a takaró alól, amint egy tavaszi reggelen kikászálódott az ágyból egy hatalmas pólóban. Annyira szexi volt, hogy fájt.
Elszégyelltem magam a fantáziálás miatt. Pár percig toporogtam az ágy végénél, hideg zuhanyra gondoltam, gitárhúrokra, akármire, ami Grace volt.
- Szia - suttogta álmos hangon, mintha már aludt volna. - Mit csinálsz?
- Pszt! - mondtam fülig pirulva. - Bocs, ha felébresztettelek. Csak gondolkodtam.
A válasza ásításba fúlt:
- Akkor ne gondolkodj!
Bemásztam az ágyba, a matrac szélére. Azon az estén valami megváltoztatott - Grace látta a legrosszabb oldalamat, ahogy dermedten feküdtem a fürdőkádban, készen arra, hogy feladjam a harcot. Aznap éjjel az ágy túl kicsinek tűnt, hogy elmeneküljek az illata, az álmos hangja, a teste melege elől. Észrevétlenül közénk gyűrtem a takarót és letettem a fejem a párnára. Reméltem, hogy a kételyeim elszállnak és hagynak aludni.
Grace felém nyúlt, és a hajamat kezdte simogatni. Lehunytam a szemem és hagytam, hogy megőrjítsen.
Ujjad mintáz az arcomon
Nem rajzolhatod át lényem új alakját
Bensőmben rejtem
mióta melletted fekszem, melletted fekszem.
- Sajnálom, ami ma történt - suttogta. - Nem akartam a tűrőképességed határait feszegetni.
Felsóhajtottam, amikor az ujjai a fülem mögé, majd a nyakamra tévedtek.
- Olyan gyorsan történt. Csak azt akarom, hogy… - elhallgattam, nem tudtam kimondani, hogy szeress, mert túl merésznek tűnt - …hogy velem legyél. Mindig is ezt akartam. Csak sosem gondoltam, hogy megtörténhet. - Ez túl komolynak hangzott, ezért hozzátettem: - Voltaképpen egy mitológiai lény vagyok. Gyakorlatilag nem kéne léteznem.
Grace halkan nevetett, csak nekem.
- Buta fiú. Nagyon is valódinak érezlek.
- Én is téged - suttogtam.
Hosszú csend állt be a sötétben.
- Bárcsak átváltoztam volna! - mondta végül alig hallhatóan. Kinyitottam a szememet, látnom kellett az arcát, amikor ilyet mond. Minden eddig látott arckifejezésénél kifejezőbb volt: mérhetetlenül szomorú tekintet, vágyakozástól legörbülő száj.
A tenyerembe fogtam az arcát.
- Jaj, ne, Grace! Ne!
Megrázta a fejét a párnán.
- Olyan nyomorult érzés hallgatni a farkasüvöltést. Annyira szörnyű érzés volt, amikor eltűntél nyárra.
- Ha tehetném, magammal vinnélek, angyalom - mondtam, és egyaránt meglepett, amikor kimondtam, hogy angyalom, és az érzés is, hogy teljesen helyénvaló volt így nevezem. Megsimogattam a haját, az ujjaim elmerültek a tincsek között. - De ne akard! Minden évben egyre többet veszítek el magamból.
Grace hangja furcsa volt:
- Mondd el, mi történik a végén!
Beletelt egy kis időbe, amíg felfogtam, mire gondol.
- A végén… - Ezerféleképpen mondhattam volna, ezerféle színre festhettem volna. Grace nem dőlt volna be a rózsaszín verziónak, amit én is hallottam Becktől először, úgyhogy inkább egyenesen megmondtam az igazat. - Minden tavasszal később leszek önmagam, később leszek ember. És egyszer csak nem fogok átváltozni. Láttam, hogy megtörténik az idősebb farkasokkal. Egyik évben nem változnak emberré, egyszerűen… farkasok maradnak. És egy kicsivel tovább élnek, mint a rendes farkasok. De akkor is csak… talán tizenöt évig.
- Hogy beszélhetsz így a saját halálodról? - Grace szeme csillogott a félhomályban.
- Hogy kellene beszélnem róla?
- Mintha bánnád.
- Bánom mindennap.
Grace hallgatott, de éreztem, ahogy gyakorlatiasan végigmegy azon, amit hallott, mindent a helyére tesz a fejében.
- Amikor lelőttek, farkas voltál.
Szerettem volna a szájára tenni a kezemet, hogy visszafojtsam a kiadott szavakét. Túl korai volt. Nem akartam, hogy kimondja. De Grace halkan folytatta.
- Idén elszalasztottad a legmelegebb hónapokat. Nem volt olyan hideg, amikor lelőttek. Hideg volt, de nem téli hideg. Mégis farkas voltál. Mikor voltál ember az idén?
- Nem emlékszem - suttogtam.
- Mi lett volna, ha nem lőnek le? Mikor lettél volna megint önmagad?
Lehunytam a szemem.
- Nem tudom, Grace. - Ez volt a megfelelő pillanat, hogy elmondjam. Ez az utolsó évem. De nem tudtam. Még nem. Kellett még egy perc, még egy óra, még egy éjszaka, hogy úgy tehessek, mintha nem jönne el a vég.
Grace lassú, reszkető lélegzetet vett, és valami azt súgta, hogy valamiképpen, valahol tudja. Hogy végig tudta.
Ő nem sírt, de azt hiszem, én tudtam volna.
Az ujjai a hajamban voltak, és az enyémek az övében. A meztelen karunk hűvös borzongással simult össze. Minden apró, a karja bőréhez súrlódó mozdulat felszabadított egy illatszikrát, virágillatú szappan, verejték, és az irántam érzett vágy kínzó illatát.
Vajon tudja, milyen sokat elmond az illata? Hogy akkor is elmondja, amit érez, ha nem szól egy szót sem hangosan?
Persze, láttam, hogy ugyanolyan gyakran szimatol a levegőbe, mint én. Tudnia kellett, hogy megőrjít, hogy minden érintése elektromosan bizsereg a bőrömön.
Minden érintés messzebbre lökte a közelgő tél valóságát.
Mintha az igazamat bizonyítaná, Grace közelebb húzódott hozzám, félrerúgta a takarókat közülünk, és a számra szorította az ajkait. Hagytam, hogy megcsókoljon, és felsóhajtottam, amint megízleltem a lélegzetét. Alig hallhatóan felnyögött, amikor átöleltem. Minden érzékem azt súgta újra meg újra, hogy húzódjam közelebb, közelebb, olyan közel, ahogy csak lehet. A lábam köré fonta a csupasz lábait és csókolóztunk, míg el nem fogyott a levegőnk, és az ablakon behallatszó távoli farkasüvöltés vissza nem rántott a valóságba.
Grace csalódottan felnyögött, ahogy a vágytól sajogva kibontakoztam az öleléséből. Melléfeküdtem; az ujjaim még mindig a hajában. Hallgattuk az odakint vonyító farkasokat, akik nem változtak át. Vagy akik már sosem fognak átváltozni. Egymásba temetkeztünk, hogy csak egymás szívdobbanásait halljuk.
huszonnyolcadik fejezet • Grace
9 °C
- Iskolába kell menned - mondta Sam, és ha nem ismertem volna, meg sem hallom a reménykedés kérdőjelét a hangjában. Érdekelt; hová megy, míg én az órákon ülök.
- Tudom feleltem a sálak és pulóverek iskolába masírozó sokszínű tömegére bámulva. Közelgett a tél.
- Olyan, mintha… lényegtelen volt, hogy milyen, semmi köze nem volt az életemhez. Nehezen jutott eszembe, mi volt olyan fontos abban, hogy egy osztályteremben ülök egy halom jegyzettel, aminek jövőre már semmi értelme nem lesz.
Mellettem Sam ugrott egyet a meglepetéstől, amikor kinyílt a vezetőoldali ajtó. Rachel szállt be a kocsiba hátizsákostul, és arrébb tolt, hogy elférjen ő is.
Becsapta az ajtót és sóhajtott. A kocsi nagyon megtelt vele
- Szép teherautó - közölte, aztán előrehajolva Samre nézett. - Jé, egy fiú! Szia, Fiú. Grace, nagyon pörgök! Kávé! Haragszol?
Meglepetten pislogva hátradőltem.
- Nem?
- Jó! Mert nem hívtál ezer éve, gondoltam, meghaltál vagy haragszol rám. Nyilván nem vagy halott, úgyhogy inkább haragszol - ujjaival a kormányon dobolt. - De Oliviára berágtál, igaz?
- Igen - feleltem, de nem voltam biztos benne, hogy igaz-e. Emlékeztem, hogy veszekedtünk, de nem igazán tudtam, hogy volt-e értelme egyáltalán. Nem. Nem hiszem. Hülyeség volt.
- Aha, gondoltam - mondta Rachel. Előrehajolt, és a kormányra támasztotta az állát, úgy, hogy Samet is lássa. - Szóval, Fiú, miért Grace kocsijában?
Magamat meghazudtolva mosolyogtam. Tudtam, hogy Sam kilétének titokban kell maradnia, de a létezése nem titok, igaz? Hirtelen szükségem lett Rachelre, hogy Sam létezése bebizonyosodjon.
- Tényleg, Fiú - nyújtogattam a nyakamat, hogy láthassam Samet.
Az arckifejezése valahol a kétség és a vidámság között volt. - Miért vagy a kocsimban?
- A vizuális érdeklődés miatt - felelte Sam.
- Azta! Rövid távú, vagy hosszú távú érdeklődés?
- Addig tart, amíg érdekes vagyok. - Sam egy pillanatra a vállamra hajtotta a fejét, mint szeretete néma jelét. Próbáltam nem vigyorogni, mint egy félkegyelmű.
- Ó, szóval ez a helyzet. Nos, hát, én Rachel vagyok, nagyon pörgök, és én vagyok Grace legjobb barátnője - mutatkozott be, és kezet nyújtott. Könyékig érő, szivárványszínű; levágott ujjú kesztyűt viselt, Sam kezet rázott vele.
- Sam vagyok.
- Nagyon örvendek, Sam. Ide jársz? - Miután kezet fogtak, Rachel megfogta az én kezemet is, - Aha, nem hiszem. Nos, akkor most ellopom ezt a csinos teremtést, és beviszem az órájára, mert elkésünk, és rengeteg mindent kell neki mondanom, és kihagyta a farkasos dolgot is, mert nem beszélt a másik legjobb barátnőjével. Úgyhogy meg kell értened, hogy mennünk kell. Mondhatnám; hogy normális esetben nem pörgök ennyire, pedig de. Menjünk, Grace!
Összenéztünk Sammel. A pillantása kis ideig aggodalmas volt, aztán Rachel kinyitotta az ajtót és kihúzott. Sam átcsusszant a volán mögé. Egy pillanatig azt hittem, megcsókol búcsúzóul, de helyette Rachelre nézett, aztán egy másodpercre a kezemre tette a kezét. Elpirult.
Rachel nem szólt semmit; csak sunyi mosollyal vonszolt a suli felé. Megrángatta a karomat.
- Szóval ezért nem hívtál, mi? A Fiú szuperhelyes. Magántanuló?
Miközben belöktük a lengőajtót, a vállam fölött visszanéztem a Broncora. Sam felemelt kézzel intett, aztán kitolatott a parkolóból.
- Igen, az, mindkét vádpontban igazad van feleltem. - Később megbeszéljük. Mi van a farkasokkal?
Rachel drámaian a vállam köré fonta mindkét karját.
- Olivia látta egyiküket. A verandájukon volt, és karomnyomokat is hagyott, Grace. Az ajtón. Frász.., faktor.
A folyosó közepén megálltam, a mögöttünk haladó diákok méltatlankodó hangok kíséretében mentek el mellettünk.
- Várj egy kicsit. Oliviáék házánál?
- Nem, anyádéknál. - Rachel fejcsóválva lehúzta a szivárványos kesztyűt. - Igen, Oliviáék házánál. Ha ti ketten nem lennétek összeveszve, elmesélte volna ő maga. Egyáltalán min vesztetek össze? Fáj, hogy az én pipikéim nem játszanak szépen.
- Már mondtam, hogy csak egy hülyeség volt. - Jó lett volna, ha elhallgat, hogy az Oliviáéknál látott farkason gondolkodhassak. Jack lehetett az? És miért pont náluk?
- Szóval, jobb lesz, ha kibékültök, ugyanis mindketten velem jöttök a karácsonyi szünetben. És az nincs olyan messze, tudod. Úgy értem, ha egyszer elkezdünk tervezgetni. Gyerünk; Grace, csak mondj igent! - nyafogott Rachel.
- Talán. - Nem igazán a farkas zavart. Inkább a karomnyomok.
Beszélnem kellett Oliviával, hogy a történetben mennyi az igazság, és mennyi Rachel fantáziájának szüleménye.
- A Fiú miatt van? Ő is jöhet! Nem érdekel! - mondta Rachel.
A folyosó lassan kiürült, a fejünk felett megszólalt a csengő.
- Később megbeszéljük! - feleltem, és berohantunk az első órára. Leültem a helyemre; és elkezdtem átnézni a házi feladatomat.
- Beszélnünk kell.
Összerezzentem a teljesen más hangra. Isabel Culpeper. Hatalmas parafa cipősarkait az asztal alá csúsztatva felém hajolt. Melirozott haja fényes loknikban keretezte az arcát.
- Óra van, Isabel - feleltem a terem elejében függő tévén futó reggeli közlemények felé mutatva. A tanárnő már bejött, éppen az asztala fölé hajolt. Nem figyelt, de ettől még nem voltam oda az ötletért, hogy Isabellel beszélgessek. A legjobb esetben segítséget akart kérni a házijában, vagy ilyesmi. Jó voltam matekból, úgyhogy ez is lehetséges volt.
A legrosszabb esetben viszont Jackról akart beszélni.
Sam mondta, hogy a falka egyetlen szabálya, hogy kívülállóknak nem beszélnek a vérfarkasokról. Nem akartam megszegni a szabályt.
Isabel arcán még mindig az a csinos dac ült, de a szemében kis falvakat elsöprő viharokat láttam. A terem eleje felé sandított, majd közelebb hajolt. Nyár- és rózsaillatot éreztem a minnesotai hidegben - a parfümjét.
- Csak egy perc az egész.
Rachelre lestem, aki szemöldök ráncolva nézett Isabelre. Tényleg nem akartam beszélni vele. Valójában nem sokat tudtam róla, de azzal tisztában voltam, hogy veszélyes pletykafészek, aki gyorsan elronthatja a jó híremet, és a menzai gúnyolódások céltáblájává tehet. Nem voltam az a típus, aki népszerű akar lenni, de emlékeztem, mi lett azzal a lánnyal, aki legutóbb kifogta Isabel egy rossz napját. Azóta is próbál megszabadulni attól a pletykától; hogy a focicsapatnak adott elő sztriptízt.
- Miért ?
- Négyszemközt - sziszegte Isabel. - A folyosón. A szememet forgatva felálltam, és kilopakodtam a terem hátuljából. Rachel rövid, fájdalmas pillantást vetett rám. Biztos voltam benne, hogy az én arcomon is ugyanaz ül.
- Két másodperc. Gyerünk - közöltem lsabellel, amikor egy üres terembe terelt a folyosó másik oldalán. A terem túlsó falán egy parafa tábla lógott, teletűzdelve anatómiai ábrákkal; az egyik rajzra valaki feltűzött egy tangabugyit.
- Jó. Mindegy. - Becsukta az ajtót és úgy méregetett, mintha hirtelen spontán dalra fakadtam volna, vagy ilyesmi. Nem tudtam, mire vár.
Karba tett kézzel megkérdeztem:
- Oké. Mit akarsz?
Azt hittem felkészültem rá, de amikor azt felelte, „A bátyám, Jack”, majd kiugrott a szívem.
Nem válaszoltam.
Ma reggel futás közben találkoztam vele:
- A bátyáddal… - nyeltem egyet.
Isabel rám emelte egyik tökéletesen manikűrözött mutatóujját. A körme fényesebb volt, mint a kocsim motorházteteje. A loknijai rugóztak.
- Jaj, ne játszd meg magad! Beszéltem vele. Életben van.
Röviden eljátszottam a képpel, ahogy Isabel futni megy. Nem láttam magam előtt. Talán a csivavája elől futott.
- Öhm.
Isabel folytatta.
- Valami nagyon el volt cseszve vele. És ne mondd, hogy „Igen, mert halott”. Nem halt meg.
Isabel elbűvölő személyisége miatt - és talán azért, mert tudtam, hogy Jack életben van nehezemre esett az együttérzés.
- Isabel, szerintem nincs szükséged rám ehhez a beszélgetéshez. Elintézed egyedül is.
- Fogd be!
Ez csak alátámasztotta az elméletemet. Én is ezt akartam mondani neki, de a következő szavaitól megdermedtem: - Amikor találkoztunk, Jack azt mondta, hogy valójában nem halt meg. Aztán elkezdett… reszketni… és azt mondta, azonnal el kell tűnnie. Próbáltam megkérdezni, mi baja, de azt mondta, hogy majd te megmondod.
Mintha fojtogattak volna, megszólaltam:
- Én? - De aztán eszembe jutott Jack könyörgő pillantása, miközben a nőstényfarkas a földhöz szögezte. Segíts! Felismert.
- Nos, ez nem valami nagy meglepetés. Mindenki tudja, hogy te meg Olivia Marx odavagytok azokért a farkasokért, és ennek az egésznek nyilván valami köze van hozzájuk. Szóval mi folyik itt, Grace?
Nem tetszett, ahogy feltette a kérdést - talán mert már tudta a választ. Elvörösödött a fülem. Kicsúszott alólam a talaj.
- Nézd, tudom, hogy zaklatott vagy. De komolyan, kérj segítséget, minket pedig hagyj ki ebből. Nem tudom, mit láttál, de az nem Jack volt.
A hazugság rossz ízt hagyott a számban. Megértettem a falka titoktartását, de Jack Isabel testvére. Nem lenne joga, hogy tudja?
- Nem képzelődtem - csattant fel Isabel, amikor kinyitottam az ajtót. - Meg fogom találni. És rájövök, mi közöd van ehhez az egészhez.
- Semmi - feleltem. - Csak szeretem a farkasokat. És most vissza kell mennem az órára.
Isabel az ajtóban állva figyelte, ahogy távozom. Az járt a fejemben, hogy amikor belekezdett ebbe a beszélgetésbe, vajon mire számított, mit mondok majd?
Gyámoltalannak látszott, de lehet, hogy csak megjátszotta magát. Mindenesetre visszaszóltam:
- Isabel, kérj segítséget valakitől!
Összefonta a karját.
- Azt hittem, épp azt teszem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése