huszonkilencedik fejezet • Sam
12 °C
Nem igazán tudtam, hogy kéne elfoglalnom magam Grace és a falkám nélkül. Olyan érzés volt, mint amikor még van egy órád a busz indulásáig, ami nem elég semmi értelmes, dologra, viszont túl hosszú idő, hogy csak ülj és várj.
A langyos szellő ellenére foga volt az időnek, és tudtam, hogy nem várhatok a buszra örökké.
Végül a postához hajtottam. Nálam volt Beck postafiókjának kulcsa, de leginkább az emlékek felidézése miatt mentem oda, úgy tettem, mintha véletlenül összefuthatnék vele.
Eszembe jutott a nap, amikor Beckkel együtt jöttem el, hogy átvegyük az iskolai könyveimet - még mindig rémlett, hogy kedd volt, ugyanis akkoriban a kedd volt a kedvenc napom. Nem emlékeztem, miért, talán az tetszett, ahogy a szó e-jét olyan barátságosan követi a két d. Mindig imádtam postára menni Beckkel. Olyan volt számomra, mint egy kincses barlang, hosszú sorokban álló, titkokat és meglepetéseket rejtő, kicsi, lezárt dobozokkal, amelyekhez csak az férhetett hozzá, akinek volt kulcsa.
Különösen tisztán emlékeztem a beszélgetésünkre, még Beck kifejezésére is:
- Sam! Gyere, kölyök!
- Az mi?
Beck hasztalanul vetette neki a hátát az üvegajtónak, miközben hatalmas doboz súlya alatt nyögött.
- Az agyad.
- Már van egy agyam.
- Ha lenne, kinyitottad volna nekem az ajtót.
Csúnyán néztem rá, és egy pillanatig hagytam, hogy küszködjön, mielőtt a karja alatt átbújva kilöktem volna az ajtót:
- Igazából mi az?
- Tankönyvek. Tanítani fogunk téged, hogy ha felnősz, ne legyél komplett idióta.
Nagyon kíváncsivá tett a dobozba zárt, instant iskola, amihez nem kell más, csak Sam.
A falka többi tagja ugyanilyen izgatott volt. Én voltam az első, aki azelőtt változott át, hogy befejezte volna az iskolát, így az oktatásom újdonsága magával ragadta a többieket. Sok nyáron át váltották egymást tanáraimként a vastag tanári kézikönyv mellett, és a szép, festékillatú, munkafüzetek felett. Egész nap tömték a fejemet: Ulrik matekot, Beck történelmet, Paul nyelvtant és később a természettudományokat tanította. A vacsora fölött tesztkérdéseket kiabáltak, dalokat találtak ki halott elnökök neveire, és az ebédlő egyik falát hatalmas táblává alakították, amely mindig tele volt írva az aznapra rendelt új kifejezésekkel meg disznó viccekkel, amelyeknek sosem volt gazdája.
Amikor végeztem az első ládakönyvvel, Beck elcsomagolta őket, és újabb doboz érkezett. Amikor nem az instant iskolával foglalkoztam, akkor az interneten tanulmányoztam valami egészen más dolgot. Képeket nézegettem cirkuszban mutogatott szörnyekről, szinonimák után kutattam a közösülés szóra; és választ kerestem arra a kérdésre, hogy miért bámulom esténként a csillagokat vágyódástól sajgó szível.
A harmadik csomag érkezésével egy időben új tagja lett a falkának: Shelby, egy napbarnított, vékony lány. A testét horzsolások borították, és nehézkes déli akcentusa volt. Emlékeztem Beck és Paul beszélgetésére:
- Nem hagyhattam ott! Istenem, Paul, te nem láttad, honnan jött! Nem láttad, mit műveltek vele.
Sajnáltam a mindenki számára hozzáférhetetlen Shelbyt. Én voltam az egyetlen, akinek sikerült mentőcsónakot küldeni a szigetre, amellyé vált, csak én tudtam szóra és néha mosolygásra bírni. Furcsa volt, egy törékeny állat, aki bármit megtenne, csak hogy megmutassa, hogy újra ő a főnök a saját életében. Ellopott dolgokat Becktől, hogy meg kelljen kérdeznie, hová tűntek, vagy a hőfokszabályzóval játszott, hogy aztán nézze, amint Paul feláll a kanapéról és beállítja, vagy eldugta a könyveimet, hogy beszélgessek vele olvasás helyett. De mindannyian sérültek voltunk, nem igaz? Végtére én voltam a srác, aki benézni sem bír a fürdőszobába.
Beck Shelby számára is felvett egy doboz könyvet a postán, de neki nem ugyanazt jelentették, mint nekem. Hagyta őket porosodni, és olvasás helyett a farkasok viselkedését tanulmányozta a neten.
A postán megálltam Beck 730-as számú postafiókja előtt. Megérintettem a lepattogzott festésű számokat, a hármas már alig látszott, és azóta így volt; mióta ide jártam. Becsúsztattam a kulcsot a zárba, de nem fordítottam el. Olyan rossz ez, hogy ennyire akarom? Normális életet, hétköznapi, Grace-szel töltött éveket, néhány évtizednyi postafiók-nyitogatást, ágyban fekvést és karácsonyfa állítást télen…
Újból Shelby jutott eszembe, és Grace emléke mellett az ő képe élesen, hidegen mart belém. Shelby mindig is nevetségesnek találta az emberi léthez való vonzódásomat. Még emlékeztem a legnagyobb veszekedésünkre erről. Nem az első és nem is az utolsó volt, de a legcsúnyább. Az ágyamon fekve olvastam egy Ulriktól kapott Yeats-kötetet, Shelby meg felugrott az ágyra és rátaposott a könyvre. Meztelen talpa alatt összegyűrődtek a lapok.
- Gyere, találtam a neten farkasüvöltést, hallgasd meg! - mondta.
- Épp olvasok.
- De ez fontosabb - mondta fölém tornyosulva. A lábujjait begörbítve gyűrögette tovább a lapokat. - Miért olvasod ezeket a vackokat? - mutatott az ágyam melletti asztalon álló könyvkupacra. - Te nem ez leszel, ha felnősz! Nem leszel ember. Farkas leszel, olyan dolgokat kellene tanulnod, amiket egy farkasnak kell tudnia!
- Fogd be! - mondtam.
- De hát igazam van! Nem leszel Sam. Azok a könyvek nem érnek semmit. Alfahím leszel! Olvastam róla. És én leszek a párod. Az alfa nőstény. - Az arca izgatottan kipirult. Shelby semmit nem akart jobban, csak maga mögött hagyni a múltját.
Kitéptem a lába alól a Yeats-et és kisimítottam a lapokat.
- Én Sam leszek. Sosem szűnök meg Samnek lenni.
- Nem! - kiáltotta Shelby. Leugrott az ágyról, és lesöpörte az asztalról a könyveimet. Szavak ezrei zuhantak a padlóra. -; Ez csak színlelés! Nem lesz nevünk, csak farkasok leszünk!
- Hallgass! - kiabáltam rá. - Akkor is lehetek Sam, ha farkas leszek!
Beck berohant a szobába, és a maga csendes módján szemrevételezte a jelenetet: a könyveim, az életem, az álmaim hevertek Shelby lába alatt, én meg az ágyon kuporogtam, és a gyűrött kötetet szorongattam elfehéredett ujjakkal.
- Mi folyik itt? - kérdezte Beck.
Shelby rám mutatott.
- Mondd meg neki! Mondd meg neki, hogy nem lehet már Sam, ha farkasok leszünk. Nem lehet! Még a nevét sem fogja tudni! Én se leszek Shelby! - Magából kikelve reszketett.
Alig hallottam Beck válaszát:
- Sam mindig is Sam lesz. - Megfogta Shelby karját és kivitte a szobából. A lány talpa csúszkált a könyveimen. Az arcára kiült a megrökönyödés; Beck figyelmes volt, és sosem nyúlt hozzá egy ujjal sem, amióta megérkezett. Sosem láttam még ilyen dühösnek. - Soha többé ne mondj neki ilyet, Shelby! Különben visszaviszlek oda, ahonnan hoztalak. Visszaviszlek.
A folyosón Shelby sikoltozni kezdett, és abba sem hagyta, amíg Beck rá nem csapta a szobája ajtaját.
Visszasétált hozzám és megállt az ajtóban. Gondosan visszapakoltam a könyveimet az asztalra. Közben Shelby szavaitól remegett a kezem.
Azt hittem, Beck majd mond valamit, de csak felvette a lábánál heverő könyvet, és a kupac tetejére tette. Aztán elment.
Később hallottam, amint Ulrik és Beck beszélgetnek. Nem jöttek rá, hogy kevés olyan hely van a házban, ahol egy vérfarkas nem hallgatózhat.
- Túl kemény voltál Shelbyvel - mondta Ulrik. - Igaza volt. Mit gondolsz, mihez kezd majd ezzel a rengeteg tudással, Beck? Nem úgy tűnik, hogy valaha is képes lesz arra, amit te csinálsz. - Hosszú szünet után folytatta: - Mi van? Ne légy meglepve. Nem kell zseninek lenni, hogy megmondjam, mire gondoltál. De mondd, mit képzelsz, hogy fog Sam egyetemre járni?
- Újabb szünet.
- Nyári iskola. És néhány internetes kurzus.
- Jól van. Tegyük fel, hogy Sam diplomát szerez. És mihez kezd? A jogi egyetemre is a neten fog járni? És aztán milyen ügyvéd lesz? A te bogaras téli eltűnéseidet elnézték az emberek, mert amikor megharaptak, már befutott ügyvéd voltál. Samnek olyan munkát kell majd szereznie, ahol nem számítanak a kiszámíthatatlan eltűnései. Minden tudás ellenére, amit a fejébe tömsz, benzinkúton fog dolgozni, ahogy mi is. Ha egyáltalán kihúzza húszéves koráig.
- Azt akarod neki mondani, hogy adja fel? Akkor mondd el neki te! Én ilyet sosem tennék.
- Nem neki mondom. Hanem neked. Neked mondom, hogy add fel!
- Sam nem csinál semmit, amit nem akar. Tanulni akar. Okos fiú.
- Beck, nyomorulttá teszed. Nem adhatod a kezébe a siker eszközeit, hogy aztán rájöjjön, hogy sosem használhatja őket. Shelbynek igaza van. Végső soron farkasok vagyunk. Olvashatok neki német költőket, Paul megtaníthatja neki a múlt idejű melléknévi igeneveket, te meg játszhatsz neki Mozartot, de a vége úgyis csak egy hosszú, hideg éjszaka az erdőben, ahogy mindannyiunk számára.
Eltelt egy kis idő, míg Beck fáradtan válaszolt. Mintha nem is ő lett volna.
- Hagyj magamra, Ulrik, rendben? Csak hagyj magamra!
Másnap Beck azt mondta, nem muszáj tanulnom, ha nem akarok, aztán egyedül kocsiba ült. Megvártam, amíg elmegy, aztán leültem tanulni.
Mindennél jobban szerettem volna, hogy ott legyen velem a postán. Elfordítottam a kulcsot a zárban, tudva, mit találok majd: hónapok alatt felhalmozódott leveleket és egy nyomtatványt, hogy vegyem fel a többit az ablaknál.
De amikor kinyitottam az ajtót, csak két magányos levél és néhány reklámküldemény hevert mögötte.
Valaki járt itt. Nemrégiben.
harmincadik fejezet • Sam
5 °C
- Bocsánat! - mondta. - Nagyon hideg lett, nem? Egyébként nem akarok bemenni. Csak elmenni előttük. Rachel mesélte, hogy egy farkas ólálkodott Oliviáék háza körül. Talán találunk valami nyomot.
- Rajta! - mondtam. Megfogtam a kezét, és megcsókoltam az ujjai hegyét, majd visszasimítottam a tenyerét a kormányra.
Az ajkai megrebbentek az érintésemre, de nem szólt semmit, miközben kihajtott a parkolóból. Figyeltem az összpontosítástól feszült arcát, szigorú vonalba húzódó száját, és vártam, hogy kimondja, amire gondolt. Amikor nem tette, felvettem a Rilke-kötetet, amit olvasni hoztam magammal, amíg rá várok, és lecsúsztam az ülésben.
- Mit olvasol? - kérdezte Grace hosszú hallgatás után.
Biztosra vettem, hogy a gyakorlatias Grace még nem hallott Rilkéről.
- Verseket.
Grace felsóhajtott és kinézett a halottsápadt égre, amely mintha az útra ereszkedett volna előttünk.
- Én nem értem a verseket. - Úgy tűnt, mintha tudná, hogy sértő lehet a megjegyzése, mert gyorsan hozzátette: - Talán nem a megfelelőeket olvasom.
- Valószínűleg csak rosszul olvasod - mondtam. Láttam az olvasnivalóit: ismeretterjesztő kötetek, könyvek, amelyek konkrét dolgokról szólnak, de nem a dolgok leírásai. - A szavakra figyelj, arra, ahogy hangzanak, ne csak arra, amit mondanak. Mint egy dalban. - Amikor elfintorodott, kinyitottam a könyvet, és közelebb csúsztam hozzá ülésen. Összeért a csípőnk.
Grace lenézett a könyvre.
- Ez nem is angolul van!
- Némelyik igen - feleltem. Felsóhajtottam. - Ulrik Rilkén tanított németül. Én pedig vele foglak költészetre tanítani.
- Egyértelmű, hogy idegen nyelvű - mondta Grace.
- Egyértelmű - ismertem el. - Ezt hallgasd meg. „Was soll ich mit meinem Munde? Mit Meiner Nacht? Mit Meinem Tag? Ich habe keine Geliebte, keine Haus, keine Stelle auf der ich lebe.”
Grace arckifejezése zavart volt. Édesen rágta a száját értetlenségében.
- Mit jelent?
- Nem az a lényeg. Az a lényeg, ahogyan hangzik. Nem csak az, amit jelent. - Próbáltam szavakat találni rá; hogy megértessem vele. Arra akartam emlékeztetni; hogyan szeretett belém farkasként. Szavak nélkül. Hogyan látott a farkasbunda mögé, hogyan látta meg azt, ami odabent van. Amitől Sam vagyok, mindig.
- Olvasd fel újra! - kérte Grace.
Felolvastam.
A kormányon dobolt.
- Szomorúnak hangzik - mondta. - Mosolyogsz, tehát igazam van.
A fordításhoz lapoztam:
- „Magamban mit is kezdjek a számmal? Éjemmel és napommal itt…”
…Áhh. Nem tetszik ez a fordítás. Elhozom a sajátomat a házból holnap. És igen, szomorú.
- Nyertem valamit?
- Lehet - mondtam, és a tenyere alá csúsztattam a kezemet, összekulcsoltam az ujjainkat. Nem vette le szemét az útról, miközben a szájához emelte összefűzött kezeinket. Megcsókolta
a mutatóujjamat, majd a fogai közé vette és gyengéden beleharapott.
A szemében kimondatlan kihívással rám pillantott.
Megfogott. Azt akartam kérni, álljon félre, mert meg kell csókolnom.
De aztán megpillantottam egy farkast.
- Grace. Állj ! Állítsd meg a kocsit!
Körülnézett, kereste, mit láttam, de a farkas már átugrott az útszéli árkon, és a ritkás erdőbe futott.
- Grace, állj meg! - mondtam. - Jack.
A fékre taposott, és a Bronco ide-oda riszált, miközben a padkához kormányozta. Meg sem vártam, hogy megálljon. Kilöktem az ajtót kiestem rajta, a bokám fájdalmasan megreccsent; amikor a fagyott talajra értem. Az erdőt kutattam magam előtt. Éles szagú füstfelhők szálltak felém a fák közül, elkeveredtek az odafentről leereszkedő fehér felhőkkel. Valaki avart égetett az erdő túlsó felén. A füstön keresztül láttam, ahogy a kékesszürke farkas tétován áll előttem a fák között. Nem tudta, üldözzük-e. A hideg levegő marta a bőrömet; és a farkas a válla fölött rám nézett. Mogyorószín szempár. Jack. Csak ő lehetett.
Aztán eltűnt. Csak úgy, beleolvadt a füstbe. Utána ugrottam egy szökkenéssel át az árkon, és nekiiramodtam a rönkök között a haldokló, téli erdőnek.
Amint az erdőbe értem, hallottam, hogy Jack előttem csörtet.
Többre tartotta a menekülést, mint a csendes haladást. Éreztem a félelme szagát, ahogy előttem rohant. Az avar füstje odabent nehezebb volt, és nehéz lett volna megmondani, hol végződik a füst és hol kezdődik az ég a csupasz faágak között. Jack félig láthatatlan volt előttem, gyorsabb és mozgékonyabb volt négy lábon, mint én kettőn, és nem zavarta a hideg.
Az ujjaim félig elhaltak, fájtak a hidegtől, és a nyakam bőrét csípte a hűvös levegő. Összeszorult a gyomrom. Szem elől veszítettem az előttem futó farkast, miközben a bennem élő egyre közelebb került a felszínhez.
- Sam! - kiabált Grace. Elkapta az ingem hátát és megállított, aztán a vállamra terítette a kabátját. Köhögtem, levegőért kapkodtam és próbáltam visszagyűrni magamba az ébredező farkast. Grace körém fonta a karjait. Vacogtam.
- Mit hittél, Sam? Mit…
Nem fejezte be. Húzott magával az erdőn át, mindketten botladoztunk, a térdeim kibicsaklottak alólam. Lelassultam, különösen az árokparton, de Grace nem habozott, a könyökömnél fogva odavonszolt a Broncóhoz.
A kocsiban a nyaka forró bőréhez dugtam hideg arcomat, és hagytam, hogy öleljen, miközben tehetetlenül reszkettem. Minden egyes ujjam hegyében hirtelen tűszúrásszerű fájdalom kezdett lüktetni.
- Mit csináltál? - Grace úgy szorított, hogy szinte kipréselte a levegőt a tüdőmből. - Sam nem csinálhatod ezt! Odakint fagy! Mit képzeltél, mit művelsz?
- Nem tudom - mondtam a nyakának. Ökölbe szorítottam a kezemet, hogy felmelegedjenek az ujjaim. Nem tudtam. Csak azt tudtam, hogy Jacket nem ismerem, és hogy nem tudom, milyen ember volt, így azt sem, milyen farkas lett belőle. - Nem tudom - mondtam újból.
- Sam, nem éri meg - mondta Grace, és az arcát erősen a fejemhez szorította. - Mi lett volna, ha átváltozol? - A keze szorosan markolta az ingem ujját. Szinte csak lehelte a szavakat. - Mit gondoltál?
- Semmit - mondtam őszintén. Hátradőltem. Végre eléggé átmelegedtem, hogy ne vacogjak tovább. A fűtőrácsra tettem a tenyeremet. - Ne haragudj.
Egy hosszú pillanatig egyikünk sem szólt, csak a járó motor egyenetlen zörgése törte meg a csendet. Aztán Grace megszólalt:
- Ma beszéltem Isabellel. Jack húgával. Azt mondta, találkozott Jackkel.
Nem feleltem, csak a rácsra szorítottam az ujjaimat, mintha meg tudnám fogni a meleget.
- De nem rohanhatsz csak úgy utána. Túl hideg van, és nem éri meg a kockázatot. Megígéred, hogy többé nem csinálsz ilyet?
Lesütöttem a szememet. Nem tudtam ránézni, amikor ilyen volt hangja.
- Mi van Isabellel? - kérdeztem. - Meséld el, mit mondott!
Grace felsóhajtott.
- Nem tudom. Tudja, hogy Jack életben van. Úgy gondolja, hogy a farkasoknak valami közük van hozzá. Azt hiszi, tudok valamit. Mit csináljunk?
A tenyerembe ejtettem a homlokomat.
- Nem tudom. Bár itt volna Beck!
A két levélre gondoltam a postaládában, a farkasra az erdőben és a még mindig sajgó ujjbegyeimre. Talán Beck itt is van.
A remény jobban fájt, mint a hideg.
Talán nem Jacket kellett volna keresnem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése