Jégnász- 2. fejezet

Második fejezet

Harriet Paxton sok mindent megélt már ifjú kora ellenére, de ez volt az a pillanat, amikor elszakadt nála a cérna. Ez volt az a pillanat, amikor nagy hirtelen oly sok mindent megértett...
...és mégis, talán épp most érezte azt, mennyire fogalma sincs az őt körülvevő világról.
Nővére ellehelt szavai még ott visszhangoztak a szirénavij-jogástól kínzott, vérsötét óvóhely rideg falai között, akár egy őrülten pattogó fallabda, ide-oda csapódva, hol szellemszerűvé fakulva, hol őrületes bömböléssé facsarodva.
Arról, Hány, amikor...
MEGMART EGY VÁMPÍR!
- Jóságos ég! Jóságos ég! - Harriet maga sem tudta, hogy va­jon sikoltja ezeket a szavakat, vagy csak motyogja.
Hát nem tök mindegy? A fülgyötrő sziréna úgyis elnyomott mindent.
-Jóságos... ég...
És Lorna kézfeje! Hűvösebb és merevebb volt, mint a lába alatt a mozaik.
- Jóságos ég!!
És miféle folyadék az ott, az üvegszerű karfában? Vér?!
Mennyire szörnyű! Iszonyatos!
Úristen!!
Levegő után kapkodott. Zihált. El akarta volna rántani a kezét Lorna holthideg kézfejéről, de nem engedelmeskedtek az izmai. Ráadásul nővére jobb keze elemelkedett a túloldali karfáról, és merev ujjai rákulcsolódtak az övéire.
Ó, ne! Jóságos...
Nyugi! - suttogta Lorna. - Mindjárt véget ér. Nyugi!
Mintha azt hinné, hogy a vörös riadófények és a sziréna miatt
aggódik. Pedig őt már egyáltalán nem izgatta, miféle szörnyűsé­ges thrillerbe csöppent, s az sem, hogy vajon tényleg behatolt-e valaki ebbe a talajszint alatti, titkos labirintusba, vagy csak va­lamiféle éberség-ellenőrző gyakorlat az egész.
A szívét az dermesztette kővé, amit most megtudott:
LORNÁT... MEGMARTA EGY VÁMPÍR!
És akkor...
...ő is vámpírrá vált?!
- Igen és nem - felelt Lorna merengve a kimondatlan kér­
désre. - Emiatt tűntem el, hugi. Mert már más vagyok. Nem az,
akinek ismertetek. Már nem tudnék köztetek élni, Harry. Apád
és anyád, te és Paulie, már nem vagytok a családom. - A fejét
ingatta. - Már egyáltalán nem.
- De te... vámpír lettél?!
Lorna hosszan hallgatott. Az óvóhelyen lévők valamennyien őket nézték; feszülten, dermedten. Ők is a választ várták. Az idősebb Paxton lány inkább nekik címezte a válaszát, nem a hú­gának:
- Lettem, ami lettem. Az FBI különleges ügyosztályának spe­
ciális ügynöke vagyok.
Senki nem cáfolta ezt.
Harriet óvatosan kiszabadította és kihúzta ujjait a hűvös kéz­szendvicsből. Lorna nem erőszakoskodott, hogy rabságban tart­sa a reszkető kézfejet.
Vagy talán nem is érzékelte?
Vannak a vámpíroknak egyáltalán érzékelőidegeik? Vagy elhal­tak azok is?
És...
És!
Éééés? Őrület!
Nem bírta befogadni ezt a megdöbbentő tényt: a középkorú dokinő igazat mondott az előbb!
Lorna két éve halott!
Halott!
Élőhalott.
Vámpír!
De mégis, itt van, beszél, gondolkodik, mosolyog, vannak ér­zelmei, nyugtatgatni próbálja őt.
És ő öklendezik, hányinger kínozza.
Behunyta a szemét.
És ezzel egy időben, mintha csak ő okozta volna ezt a válto­zást a szemhéja mozgásával, a szirénázás megszűnt.
Rugdalódzó, mocorgó, fülbántó csendesség zuhant a rideg te­rembe; kósza visszhangok próbáltak menekülni a csöndtemető kapujából, a süvöltések némaságba mélyülő sírjából.
- Vége - krákogta valaki. - Ennyi volt.
Harriet kinyitotta a szemét, és szinte ezzel egy időben a vész-vörösséget harsány, fehér fény söpörte el, ahogy felkapcsolt a normál világítás.
- Gyakorlat lefújva - jelentette az ajtóban posztóié, szőke
Hansen-hasonmás. - Nullás kód. Visszatérhetnek a szolgálati
helyükre.
Lorna azonban csak nevetett ezen. Furcsán, darabosan, szag­gatottan, sípolva, zihálva, ahogy csak az asztmás vénségek ne­vetnek.
- Nem gyakorlat volt - mondta aztán, hirtelen elkomorulva.
- Valóban... behatoltak.
-Kik?
- Vámpírok. - Fancsali képet vágott. - Engem akarnak. Tud­
ják, hogy itt vagyok.
Harrietet visszakísérték a korábbi vizsgálóhelyiségbe, és mi­közben műszeres ellenőrzéseket végeztek rajta a legfurább szer­kezetekkel, ő csak ült döbbenten, letaglózottan meredve maga elé, vagy tette, amit mondtak neki.
- Forduljon meg!... Takarja le a jobb szemét, és olvassa a táb­
lán lévő betűket, a jobb szélső sort, felülről lefelé...
Majd:
- Jó. Most üljön ide, nézzen bele ebbe a műszerbe... Tartsa
nyitva a szemét, kérem... kövesse a tekintetével a vörös fénypon­
tot...
És így tovább, és így tovább.
Ő csinálta, engedelmesen, fásultan, már azt sem tudva, mi történik körülötte.
Egyre csak Lorna hangja visszhangzott a fülében:
MEGMART EGY...
MEGMART EGY...
MEGMART EGY VÁMPÍR!
A végén szinte noszogatni kellett, hogy keljen már fel, amikor minden vizsgálatot befejeztek.
- Készen vagyunk. Felöltözhet, Miss Paxton... Miss Paxton!
Miss Paxton! Harriet... hallja, amit mondok?!
Összerezzent.
- Igen, hallom - motyogta, és ösztönös mozdulattal összefog­
ta maga mögött a vizsgálóköpenyt, mert úgy érezte, kilóg alóla a
pucér feneke. Nem mintha lett volna bármi jelentősége is annak,
ha valóban meglátják.
Gépies mozdulatokkal öltözködött, és egyre az motoszkált a fejében, amit képtelen volt megemészteni: Lornát megmarta egy vámpír. Ő is vámpír lett! Ezért tűnik ugyanolyan fiatalnak, mint amilyen az eltűnésekor volt. Ezért azok a fura érzések és benyo­mások vele kapcsolatban. Igaz, a szeme érettebb, bölcsebb, és a
külsejét tekintve is úgy tűnik, mintha jóval idősebb lenne - és ez részben a rövidre vágott hajának is köszönhető -, de valójában ez csak a látszat...
Két éve megmarta egy vámpír, akkor meghalt, élőhalott lett, és a teste azóta semmit sem öregedett.
De vajon miféle kezelést kap most abban a speciális tolókocsi­ban?
így táplálják vérrel, hogy vámpírként ne kelljen embereket ölnie és a vérüket kiszívnia?
Már a gondolatba is beleborzongott.
- Lorna - motyogta csüggedten. - Ó, szegény Lornie...
A nővére, mintha épp csak arra várt volna, hogy szólítsák, e pillanatban kukkantott be az ajtón a folyosóról.
- Kész vagy? - kérdezte. Választ se várva intett. - Gyere ve­lem, Harry!
Harriet tétován álldogált, nem tudta eldönteni, mit kezdjen a levetett köpennyel. Akassza fel a fogasra, vagy egyszerűen csak dobja a székre? Vagy a padlóra?
Ráadásul a nyitott ajtón át, a túlsó falnál meglátta azt a sző­ke srácot, aki korábban megpróbált bekukkantani a combjai közé, és ettől még jobban zavarba jött. Mert ez a pasi cinkosán rákacsintott, és úgy mosolygott, mintha lenne valami közös tit­kuk.
Na, ne már!
Harriet közömbös képpel haladt el előtte, nem nézett rá; úgy',, tett, mintha nem is érzékelte volna a kacsintást. Ment a nővére után.
Lorna, aki negyedórával ezelőtt még egy tolókocsiban gör-nyedezett és halálán lévő rokkantnak tűnt, most energikus lép­tekkel sietett előtte a folyosón, és csak akkor nézett hátra, ami­kor megállt egy ajtó előtt.
- Gyere már! - nógatta. Az arca barátságos volt és biztató, de
a hangja közönyös, akárha egy csellengő kutyának szólna oda:
- Gyere!
Lábhoz!
Kopár falú, szűk, ablaktalan helyiségbe terelte. Ahogy belép­tek, pislákolva éledezett a plafonvilágítás, és hamarosan nappali világosság ölelte körbe őket. A helyiség közepén vaskos fémasz­tal állt, padlóhoz szegecselt fémlábakkal - elmozdíthatatlanul -, a két oldalán pedig két masszív szék. Az asztal egyik feléből alacsony, vékony fémkorlát állt ki, mely olyan volt, akár egy ka­paszkodó a buszon.
Harriet látott már ilyet - zsarus filmekben -, ilyenekhez szok­ták hozzábilincselni a kihallgatandó személyeket.
- Jóságos ég! - suttogta, a fejét forgatta, és megpillantotta
azt is, amit eddig még hiányolt: az ajtó fölött, a falon ott volt a
kamera. - Nem kéne nekem ügyvéd? Vagy anya engedélye?
Lorna követte húga tekintetét, és alig érzékelhetően elmoso­lyodott.
- Nyugi! - mondta, immár sokadjára. - Ez nem vallatás lesz,
Harry. Csak egy nyugodt hely, ahol zavartalanul beszélgethetünk.
- De a kamera...
Lorna válasz helyett a kamerához lépett, és kihúzta a csatla­kozóját.
- így - mormolta. - Most már nem lát és nem hall bennünket
senki. - Ráfordította a zárat belülről. - Ülj le, hugi! Beszélges­
sünk!
Harriet habozva telepedett le az asztal túloldalára; a kezét olyan távol tartotta a „bilincselő korláttól", amennyire csak tudta. Lorna letelepedett vele szemközt.
Ez nem vallatás - ismételte hangsúlyosan. - De van pár do­
log, amit tudnom kell, amit el kell mondanod.
És te? - vágott vissza Harriet. - Veled mi a helyzet? Neked
nem kéne semmit megmagyaráznod?
De igen - felelte csendesen Lorna, és az asztalra könyökölt.
Az alkarján vagy a könyökhajlatánál nyoma sem volt tűszúrások-
nak vagy véraláfutásoknak; a bőre ránctalan volt, friss és napbar-
nított, mintha csak most érkezett volna a tengerpartról egy játékos
strandröplabdázás után. - Jól van, kezdem én... - Tűnődött egy
darabig, aztán a húga szemébe nézett, úgy folytatta, komoly kép­
pel: - Arról, amit most mondani fogok, nem lenne szabad beszél­
nem, még neked sem. Valójában titoktartási nyilatkozatot kellene
aláíratnom veled, súlyos szankciókat helyezni kilátásba, ha meg­
szeged... de ez túl bonyolult és körülményes lenne, s a végrehajtása
újabb kényelmetlen kérdéseket vetne fel. - Intett, mintegy meg­
előzve Harriet közbekérdezését. - Kiskorú vagy, hugi. Egy ilyen
nyilatkozat aláírása érvénytelen lenne szülői jóváhagyás nélkül...
Megértette.
őket pedig nem akarod beavatni, igaz?
Egyelőre semmiképp. Már az is túl nagy merészség volt j
tőlem, hogy visszajöttem Torrance-be... s ha plusz személyeket >
avatnánk be a titkokba, még ha az apád és anyád lenne is, hatvá­
nyozottan veszélyt jelentene.
Harriet a homlokát ráncolta.
És én? Én nem jelentek rád veszélyt?
Ó, dehogynem - vágta rá a nővére. - De még mennyire!
Csakhogy ezen már nem segíthetünk. Te már így is lenyomoz­
tál, és megtudtad, hogy nem vagyok halott, hogy New Yorkban
élek... meg ki tudja, mi mindent tudsz még rólam... Ha ez nem
történik, téged sem avatnálak be, hidd el, de te már így is, úgy
is veszélyt jelentesz rám, a szervezetünkre, mindenkire... szóval,
jobb, ha tudod, mibe keveredtél.
Mibe?
Lorna felemelt ujjal intette türelemre, jelezve, hogy még nem jött el a magyarázkodás ideje.
Kössünk egyezséget! Nincsenek papírok, nincsenek titok­
tartási nyilatkozatok... ez a mostani beszélgetés kettőnk között
marad, testvérek csevegnek erről-arról, hivatalosan meg sem
történik... megértetted, ugye?
Igen, meg.
Figyelj, Harry! Nem tudom eléggé kihangsúlyozni, mennyi­
re fontos, hogy ne beszélj erről senkinek... sem anyádéknak, sem
Paulie-nak, sem a barátnőidnek, sem senki másnak.
Harriet bosszúsan grimaszolt.
- Megértettem.
Minek kell ezt még tovább ragozni?!
Lorna azonban még mindig nem hagyta abba.
Ha beszélsz erről bárkinek is... ismétlem, bárkinek is... nem
csak engem sodorhatsz halálos veszélybe, de magadat és a sze­
retteidet is.
Jól van már! Mit turbózod magad?! Mondom: felfogtam,
megértettem, tartom a szám. Lakat meg mágneszár, mágneses
ajkaimon. Kínzással se tudják majd kiszedni belőlem... Akarod,
hogy megesküdjek rá valamelyikünk életére, vagy csak szimplán
vágjam fel az ereimet bizonyságképpen?
Lorna rosszallóan nézett rá. Sohasem a humorérzékéről volt híres. De legalább végre abbahagyta a titkosság bizonygatását. Részben, legalábbis.
- A lényeget össze tudom foglalni neked, Harry, hogy meg­
értsd, mi miért történik, de bizonyos részleteket még így sem
árulhatok el, mivel kiemelt fontosságú nemzetbiztonsági ügye­
ket érint, és ha ezekről beszélnék, olyan paragrafusokat szegnék
meg, melyek alapján akár halálra is ítélhetnének...
Harriet megpróbálta tartani a száját, de akaratlanul is kicsú­szott belőle egy kamaszos beszólás:
- Halálra, mi? - Kuncogott. - Na és? Számít az neked? Hisz
már amúgy is halott vagy... vagy nem?
Lorna kifejezéstelen képpel meredt rá, a szeme élettelen fél­drágakőként csillogott.
- Két évvel ezelőtt - folytatta monoton hangon - valóban...
majdnem meghaltam egy autóbalesetben. De az utolsó pilla­
natban megmentett valaki... egy bizonyos valaki, akinek a nevét nem említhetem... - Megadóan fejet hajtott. - Igen, Harry, egyl vámpír volt. Ő rángatott ki az égő kocsim roncsából. Bennreked- f tem. Ha ő nem segít, szénné égek.
- Megmentett és megmart? - Harriet a saját élményeire gondolt. (
Engem nemi erőszaktól mentett meg egy vámpír, Edison Khal- \
len... de ő nem mart meg! Csupán megmentett!
- Megmentett és megmart - ismételte Lorna gépiesen. - De
nem azért óvta meg az életemet, hogy a véremet megízlelje... ha­
nem mert célja volt velem. Fontos célja! - Nehézkesen sóhajtott.
- Már évek óta figyelt, követte az életemet, minden lépésemet...
és várta a megfelelő pillanatot...
Harriet felhúzta a szemöldökét.
- Tényleg csak arra várt, hogy veszélybe kerülj és lovagi mó­
don megmenthessen?
Lorna a fejét rázta.
Nem. Azt a pillanatot várta, amikor majd lecsaphat rám, és
felhasználhat a saját céljaira.
Miféle...
Ez az, aminek a részleteiről egyelőre nem beszélhetek ne­
ked, hugi! - mormolta szuggesztív tekintettel az idősebb Paxton
lány. - Most még nem. Most még semmiképpen nem. De talán
pár nap múlva már... eh, hagyjuk! Egyelőre elégedj meg annyi
magyarázattal, hogy valamilyen okból... aminek mibenlétét ak­
kor még én sem tudtam, de azóta már igen... van bennem va­
lami, valami nagyon-nagyon különleges... ami miatt túlságosan
fontos vagyok nekik. - Kivárt, mintegy kiélvezve ezt a pillanatot,
hogy eldicsekedhetett önmaga fontosságával. Olyan volt ez, mint
amikor tizennégy évesen azzal kérkedett, hogy külön felkérték őt, hogy induljon a Tengerpart Szépe választáson, mert nélküle az a verseny nem lenne az igazi. - Különleges vagyok a számukra, kellenek nekik, de nem akármikor... csak a megfelelő pillanat­ban. Egy bizonyos, rendkívüli eseményen. - Jégnászkor?
Harriet maga sem értette, miért vetette oda ezt. Csak úgy ki­csúszott a száján, ösztönösen, pedig fogalma sem volt az össze­függésekről.
Viszont látván azt, ahogy hitetlenség és döbbenet ült ki a nő­vére arcára, legszívesebben visszaszívta volna ezt a kósza meg­jegyzését. Nem tudta eldönteni, mi fog történni a következő pillanatban...
Lorna elalél a döbbenettől? Pofon vágja őt? Vagy csak ráor­dít? Vagy odabilincseli a fémkorláthoz, és kínvallatásnak veti alá, hogy kiszedje belőle, honnan tud erről? Vagy dühödt mor-dulással a torkára bukik, és kiszívja a vérét?
Hiszen már ő is vámpír!
Bármelyik lehetőség kézenfekvőnek tűnt.
Az idősebb Paxton lány azonban közönyös képet erőltetett magára, és bólintott.
- Igen, arról van szó, Harry, a Jégnászról Fogalmam sincs, honnan tudhatod ezt... és alkalmasint majd el kellene magyaráz­nod... de most hadd folytassam! Rendben?
Hát … ööö… rendben.
Folytatta.
- Az a vámpír megmentett a biztos halálból. Megízlelte a vérem, mert nem tudott ellenállni a kísértésnek... de türtőztette a''i vágyait, nem ölt meg és nem tett a fiókájává. Azért, mert nem akkor és nem ott volt szükségük rám... hanem aJégnászra tartó-1 gattak volna. Nem engedhették, hogy meghaljak, mert később kellettem volna nekik. - Kivárt pár pillanatot, fakó mosolyt ve­tett maga elé, mint aki jól mulat egy régi poénon, majd elko-morodott. - Azonban a kórházban felkeresett valaki... valaki, akinek a személyéről úgyszintén nem beszélhetek... és elmagya­rázott mindent, beavatott a titkokba... elmondta, mi vár rám.
Mi? Mi várt rád?!
Mármint hogy mi várt volna rám, abban az esetben, ha nem
másítom meg a sorsom - helyesbített Lorna merengve. Még a
szemét is behunyta undorában, ahogy visszagondolt. - Szörnyű­
séges, iszonyatos végzet várt volna rám egy brutális szertartá­
son... igen, hugi, aJégnászon.
Jóságos ég! - szörnyülködött Harriet. - Hát ezért tűntél el
olyan titokzatos módon... Kisétáltál a kórházból, és soha többé
nem hallottunk rólad.
Mert ez volt az egyetlen lehetséges túlélés. El kellett tűnnöm
azok szeme elől, akik évek óta lestek rám. - Lorna keményen né­
zett a húga szemébe. - Az FBI speciális ügynökei menekítettek ki
Torrance-ből, és úgy intézték, hogy arra a vámpírra tereljék a gya­
nút, aki kimentett az égő kocsiból, majd megízlelte a véremet.
Harriet a homlokát ráncolta.
Hogy lehet, hogy mi sosem hallottunk ilyen gyanúról? Ni*
künk senki nem mondott semmit. A rendőrség...
Úgy értem, a vámpírok felé - magyarázta Lorna. - Azért,
hogy ne kutassanak utánam. Hogy azt higgyék, meghaltam...
hogy az a bizonyos vámpír okozta a halálomat, aki megkóstol­
ta a véremet. A különleges ügynökeink megrendeztek egy kis
színjátékot, és csapdába csalták őt. Érted?... így a többiek őrá
lettek mérgesek, őt hibáztatták, amiért elveszített engem... ami­
ért nem bírt uralkodni a falánkságán, és megízlelte a véremet...
a szertartás előtt!
Harriet ezt a részét nem igazán értette a történetnek. Próbál­ta összerakni a darabkákat, de valahogy nem stimmelt.
- Szóval, az a vámpír, aki kimentett az égő kocsiból... ő az, aki
„megmart"... és ezáltal te is vámpírrá lettél?
Lorna hunyorgott.
Ezt hitettük el a társaival. De nem, nem ő volt, aki meg­
mart... mint mondtam, ő épp csak megízlelt...
Mi a különbség?!
Túl bonyolult lenne elmagyaráznom a részleteket, hugi... de
a lényeg az, hogy ha egy vámpír megízleli egy halandó vérét, az
ettől még nem válik vámpírrá. Többfajta vámpírmarás létezik.
Van úgy, hogy a vámpír épp csak megízleli az áldozata vérét. Ezt
olyan finoman is csinálhatja, hogy szinte nyoma sem marad...
legfeljebb kicsit pirosabb lesz a bőr, akár egy rovarcsípésnél.
Néha, ha a vámpír elhajolja az áldozatát, az nem is emlékszik
rá, mintha meg sem történt volna. - Lorna sandán mosolygott.
- Némely vámpírok, bizonyos okokból, már nem kívánnak emberekét gyilkolni; de mivel vérrel kell táplálkozniuk, mert csak az l elégítheti ki az étvágyukat, másféle módszerekre hagyatkoznak, f Egyesek állatok vérét szívják, mások vérbankokon élősködnek és zacskós vért fogyasztanak, megint mások szintetikus vérpót- | lékokon tengődnek... de néha, bizonyos ciklusonként mindegyi­kükön elhatalmasodik a vadászat kényszere... és ilyenkor még a legállhatatosabbak is el-elkapnak egy-egy embert. Többnyire nem ölik meg, épp csak megízlelik, s jó esetben már ez is kielégíti a vadászkényszerüket. Aztán elengedik áldozatukat, s az néha nem is tudja, hogy támadás érte... Ám olyan is megesik, hogy amikor a vámpír a friss vért megízleli és érzékeli áldozata testé­nek melegét, a szív lüktetését, nem bír uralkodni magán, elveszti a fejét, és ösztönös vaddá válik... vérszívóvá. Gyilkossá! - Lorná-nak szeme se rebbent, miközben erről beszélt. - Ilyenkor meg­esik, hogy a vámpírt elkapja a hév, és addig szívja áldozatát, míg az túl sok vért veszít, és végül belehal. Némely esetben pedig a vámpírt elkapja egyfajta frenetikus mámor, és nem elégszik meg a vérszívással, darabokra tépi, marcangolja az áldozatát.
Jóságos ég! Mint a torrance-i gyilkosságok! Melanie Krue-
ger! Amelie Richter! Az a turistanő!
Olyan ez - magyarázta színtelen hangon Lorna -, mint az
emberek között a szex. Néha még a visszafogott, simogatós, ked­
veskedő párok is megvadulnak egy kicsit. Vagy épp nagyon... a
szenvedély hevében tépik-marcangolják egymást. - Fintorgott.
- Csak amikor egy vámpír vadul meg, az kissé egyoldalú és vér­
gőzös.
Harriet döbbenten meredt a nővérére.
És te? Te is... már...
Nem. - Lorna határozottan nemet intett. - Én még soha.
Én más vagyok. Nálam ez... másként működik.
- De te... te is vámpír lettél. Vagy nem?... Ugye, nem?!
Lorna hosszan kivárt, mielőtt ezt is elmagyarázta volna. Ele­
inte úgy tűnt, cáfolni fogja a tényt...
...de aztán rábólintott.
- Mint mondtam, megmart egy vámpír. És igen, nem ölt meg,
nem tépett szét. Ehelyett adott nekem a véréből, a fiókájává tett.
- Ismét biccentett. - Részben, igen, jól gondolod, Harry... rész­
ben vámpír lettem.
Harriet úgy érezte, mintha mindez, amit hall, nem a valóság lenne, csak valami morbid tréfa. Egy megrendezett jelenet.
Részben? - visszhangozta. - Úgy érted... nem teljesen?
Félig ember maradtam, és teszek róla, hogy ez soha ne is
változzon.
Teszel? Hogyan?
Láthattál abban a székben fél órával ezelőtt - mormolta
Lorna rezignáltán. - Hát így. Művi módon. - Fintorgott. - Időről
időre szűrik a véremet, hugi, átömlesztést kapok, emberi fris­
sítést, így akadályozva meg, hogy a vámpírvér uralkodjon el a
testemben.
Harriet érezte, hogy roppant buta képet vághat, de nem tehe­tett róla; egyáltalán nem értette ezt az egészet.
- Ööö... ez most... mi is van?!
A nővére kissé elernyedt, és hátradőlt a széken. Igazából csak most tűnt fel, hogy eddig milyen mereven és feszülten ült. Most azonban mintha felengedett volna egy picit.
- A vámpír nem maga a test, hugi... hanem a testet uraló vér.
A vámpírvér. Az az uralkodó lény! A test, amit ez a „vérlény"
birtokol, csupán egy eszköz, mely megkönnyíti a létezését, a va­
dászatát. Amikor egy vámpír beszél hozzád, a vére beszél, de az
általa uralt test hangszálait, torkát és ajkait használja a hangok
megformálására. Amikor a vámpír megragad, és beléd vájja a
fogait, az általa uralt test révén teszi... de valójában a testben
lakozó vámpírvér, az az önálló lény táplálkozik. Érted?
- Hát... most már végképp nem!
Lorna megadóan mosolygott.
Jó, erről majd egy későbbi alkalommal részletesebben is be­
szélgetünk, ígérem... De ami a lényeg: hogy egy vámpír a fióká-
jává tett engem, megosztotta velem a vérét. Ő lett az új szülőm-
apám és anyám egy személyben... És ettől kezdve a többi fiókája
meg ő lettek az új családom.
De miért? - csodálkozott Harriet, szinte gyermeki félté­
kenységet érezve, hogy a nővére lecserélte őt új családra, új test­
vérekre. - Nem tehettél volna ellene?
Amint kimondta, maga is nevetségesnek érezte a kérdését. Ugyan mit tehetett volna Lorna egy vámpír ellenében? A nővére válasza viszont még inkább meglepte.
- Mindez az én akaratommal és beleegyezésemmel történt
- felelte határozott hangon az idősebb Paxton lány. - Én akar-
tam így, én magam kértem. És hálás lehetek, hogy új atyám meg­tisztelt a bizalmával és kegyével...
- Te... hülye vagy?! - tört ki Harriet megrökönyödötten. - Át­
mosták az agyad, hogy ilyeneket beszélsz?! Miért hagytad?! Mi­
ért engedted?!
Lorna csak mosolygott. De valahogy nem volt őszinte ez a gesztus; a szeme kifejezéstelen maradt.
-Az én helyzetemben, Harry, akkor és ott... úgy éreztem, nincs más választásom. Egy vámpír már megízlelte a vérem, és minden jel arra mutatott, hogy nem utoljára, ízlettem neki, akart engem, vágyott rám... Tudod, milyen ez? Ugyanolyan, mint neked, ami­kor rád kattant az az eszelős Stanton gyerek, és szinte megőrült azért, hogy megszerezzen, te lettél a mániája középpontja...
Harriet összerezzent Kyle Stanton neve hallatán. Na igen, persze, hogy tudta, milyen az, amikor egy őrült imádó többet is akarna tőle, mint amennyit ő képes lenne megadni neki...
- Igen, épp olyan! - sziszegte Lorna, mintha csak a gondola­
taiba látna. - Csak mivel jelen esetben egy vámpírról van szó...
egy őrült rajongónál ezerszer veszélyesebb. El tudod képzelni,
ugye? Előbb vagy utóbb elkapott volna mindenképp, és akkor
vagy szárazra szív, vagy cafatokra tép a mámor pillanataiban...
vagy ő tesz a fiókájává erőszakkal, és attól kezdve életem végéig
az alantasa leszek. - Lorna kelletlenül grimaszolt. - Ráadásul
ott volt az a fenyegetés, amiről az a másik vámpír beszélt, a Jég-
nász. Nem csupán egy vámpír elől kellett volna menekülnöm és
bujkálnom, hanem a követői elől is, egy veszekedett falka elől,
akik engem akartak volna feláldozni a Jégnász szertartáson. Ám azzal, hogy én magam is a vámpírvér hordozójává lettem, mari nem kellettem tovább nekik. Alkalmatlanná váltam az áldozati szerepére ezen a brutális szertartáson. Emiatt megszűntem ér^j dekes lenni a számukra.
De mégis vadásznak rád? Még mindig!
Igen, ám immár jóval kevesebben - mormolta Lorna -, és
ez immár egészen más... mert most már én is vadászok rájuk, az
FBI különleges ügynökeként, erőteljes védelmezőkkel mögöt­
tem. - Felvillantott egy gyors, örömtelen mosolyt. - Ez a lényeg,
hugi. Választanom kellett, préda akarok-e maradni, avagy va­
dász... és én az utóbbi mellett döntöttem. Én akartam, én kér­
tem őt, azt a magas rangú személyt, aki most a főnököm, hogy
fogadjon fiókájává. Adott a véréből, részben vámpírrá lettem...
de mint mondtam, csak részben. Időről időre szűrik és tisztítják
a vérem. Emberi vérrel hígítják folyamatosan, hogy ne változzak
át teljesen vámpírrá, hogy meg tudjam őrizni emberi egyénisé­
gemet, hogy emberként tudjak gondolkodni, hogy ne uralkod­
hasson a testemen a vámpírvér.
Harriet a homlokát ráncolva szkeptikusan meredt a nővérére. Annyira más lett, mint amilyennek ismerte!
Tényleg? - suttogta. - Megváltoztál. Szerintem... elbuktál.
Ó, dehogy. - Lorna komolyan meredt rá. - Persze, te más­
nak látsz, de én tudom, hogy nem a vámpírvér ural. Eltelt két
teljes év, hugi! Gondolj bele, te mennyit változtál az elmúlt két
év alatt! Gondolj bele abba, én mennyi mindenen mentem ke­
resztül, s hogy emiatt még többet változhattam. - Örömtelenül
nevetett. - Az egyik pillanatban még gondtalan kiscsaj voltam, aki arról álmodozott, hogy filmsztár lesz vagy szupermodell... az­tán jött egy baleset, megízlelt egy vámpír, ráébresztettek, hogy szörnyű halált halhatok, el kellett szakadnom mindentől és min­denkitől, akit ismertem és szerettem, köszönés nélkül el kellett hagynom a családomat, a várost, ahol megláttam a napvilágot, és ahol szinte az életem összes napját töltöttem... Megváltoztam/ azt látod? Naná, hogy meg! De még csak megsiratni sem volt időm a régi életemet! Mire észbe kaptam, már Quanticóban ta­láltam magam, Virginiában, az FBI kiképzőbázisán, és huszon­egy héten keresztül a szart is kiverték belőlem, hogy hétközna­pi, kaliforniai kiscsajból különleges ügynökké képezzenek. Ott megtanultam, mit jelent az FBI igazából... Finesz, Bátorság, Integritás1. - Lorna elkomorodott. - Emberként, dacára, hogy éveken át hajrálány voltam... nem bírtam volna ki azt a kemény kiképzést, de a vámpírvér átsegített a nehézségeken. És mindvé­gig támogatott egy fiókatársam, aki pedig arra oktatott, miként fordítsam hasznomra a bennem lakozó vámpírvér hatalmát úgy, hogy közben az ne vehesse át az uralmat az emberi mivoltom fölött. - Sóhajtott. - Mit mondjak... eléggé összetett játszma volt ez... sokszor kis híján feladtam. Nem kívánom senkinek azokat a testi és lelki megpróbáltatásokat. De végül sikerült; túléltem a kiképzést... hála a társamnak.
Harriet, aki roppant szókimondónak - néha bántóan találónak - tartotta magát, most szinte megilletődötten rebegte közbe:
Diane Taylor volt ez a vámpír támogató?
Mi?! - Lorna arca nevetett, de a szeme ijesztően drágakősze­
rű és érzéketlen maradt. - Diane?! Ó, dehogy. Miből gondolod?!
1 Az FBI (Federal Bureau of Investigation) mottója a kezdőbetűk alapján: Fidelity, Bravery, Integrity" -vagyis: „Hűség, Bátorság, Feddhetetlenség".
Csak mert tudom, hogy te meg ő...
Diane - vágott közbe Lorna - a legjobb barátnőm volt a gi-
miben. Amikor a quanticói kiképzést elvégeztem, további külön­
leges tanfolyamok következtek, melyek befejezése után a New
York-i speciális VKE részleghez helyeztek. Idegen városban,
idegen közegben, idegen emberek között... úgy, hogy még én
magam is idegen voltam önmagam számára... nagyon megörül­
tem, amikor véletlenül rátaláltam. Ő, Diane maradt az egyetlen
kapocs az új és a régi életem közt; ő lett az egyetlen személy,
akihez ebben a vadonatúj létezésben ragaszkodni tudtam. Ő lett
számomra a biztonságos kikötő, akihez bemenekülhettem, ha
orkán tombolt a nyílt tengeren.
Harrietnek már csaknem a száján volt, hogy „szóval, te meg Diane tényleg leszbi pár lettetek", de az utolsó pillanatban visz-szanyelte.
Minek ezt szavakba önteni?
Lorna elmerengett, aztán vállat vont, és folytatta:
- Diane megvalósította kislánykori álmát: kiszakadt Torrance kisvárosi porfészkéből, és férjhez ment egy gazdag és befolyá­sos Wall Street-i brókerhez. Az első két évben gyorsan szült is neki két gyereket, és úgy hitte, boldog és elégedett feleségként és anyaként élheti majd az életét. De persze az álmok sohasem úgy valósulnak meg, ahogy azt az ember lánya elképzeli. - Az idősebb Paxton lány megrántotta a vállát. - A férje elhanyagolta, magára hagyta, néha napokig nem járt haza, s ha mégis otthon aludt, akkor is külön hálószobában, ha érted, mire gondolok. - Fintorgott. - Kiderült róla, hogy nem csak munkamániás, de
jobban vonzódik a pasikhoz, mint a nőkhöz... és legkevésbé a saját feleségéhez. Kész csoda, hogy a második gyerek összejött, azok után, hogy hónapok teltek el köztük szex nélkül. - Merőn nézett a húgára. - Amikor én és Diane találkoztunk, nagyon megörültünk egymásnak. Mindketten életünk olyan szakaszá­ban jártunk, amikor szükség volt egy ismerős kikötőre, ahol le-horgonyozhatunk. Egymás társaságában találtunk menedéket. A barátságunk még inkább elmélyült.
Ezek szerint ti... tényleg... ööö...
Leszbikus szeretők? - Lorna mosolygott. - Igen is, és nem
csupán azok. Érted, Harry? A kapcsolat, ami köztünk van, egé­
szen egyedi és különleges...
Harriet kezdte már sejteni.
Jóságos ég! Ugye, nem?!
Ő az első és az egyetlen, akinek időről időre megízlelem
a vérét... akivel elmerülünk a mámorban, akivel leküzdhetem a
bennem lévő vámpírvér lüktető követelődzését. És ő, Diane... a
férjétől nem akar elválni a fényűző élet és a gyerekek miatt, de...
imádja ezt a helyzetet. Tetszik neki ez a fura kapcsolat velem.
Élvezi. - Fanyar képet vágott. - Meséljem el a morbid részlete­
ket? Akarod hallani?
Ó, nem! Dehogy!
Hát, lényegében ennyi - zárta le a témát Lorna. - Nem szán­
dékoztam visszatérni Torrance-be, mert tudom, hogy veszélyes...
Tudom, hogy az a bizonyos vámpír még mindig vágyik rám, és le
akar vadászni, megkockáztatva akár azt is, hogy felelnie és bűn­
hődnie kellene ezért a tettéért a vámpírok bírái előtt... De te valahogy rám találtál, Harry. Üzentél nekem, jelezve, hogy tudod, hol élek. És ez veszélyes lehet... ezért kellett idejönnöm, hogy megismerjem a részleteket. Tudnom kell, miképpen találtál rám, honnan tudsz a Jégnászról, és egyáltalán miféle kalandba bonyolódtál, ami miatt bekerültél a rendőrségi adattárba?
- De... azt ígérted, beszélsz nekem Edw... Edison Khallenről!
Lorna biccentett.
- És így is lesz. Majd. De én már elmondtam a leglénye­
gesebbeket, hugi. Most te következel. Rajtad a sor... - A fém­
korlát felé intett, és erőltetett tréfával próbálta oldani a fe­
szültséget. - Na, beszélsz magadtól? Vagy odabilincseljelek és
megkínozzalak?
Egyáltalán nem volt vicces.
Mit akarsz tudni? - motyogta Harriet.
Hogyan találtál rám?! - faggatta Lorna, immár tényleg val­
lató stílusban. - Honnan tudtad meg, hogy New Yorkban élek?
Véletlenül - rebegte Harriet, megilletődötten a kemény
hangnemtől. - A kórházban találkoztam Diane nővérével, Eri­
kával. Ő említette, hogy Diane látott téged New Yorkban.
Ez kizárt! Ő nem árulhatott el!
Szerintem csak egy véletlen elszólása volt a családja előtt.
Mintegy mellékesen említett... és Erikában meg valahogy meg­
maradt, és ő is csak úgy mellékesen említette nekem. Nem sejtet­
te, hogy jelentősége lehet.
- De te mégis tudtad a módját, hogy szedd ki belőle a hollé­
temet?! Mi módon?!
Harriet grimaszolt. Nem tetszett neki ez a rideg, faggatózó hangnem.
- A régi mobilod - magyarázta kényszeredetten. - Én elvesz­
tettem a sajátomat, és anya mondta, hogy amíg újat nem kapok,
használjam a tiédet, amit az íróasztalod fiókjában tárolt. Megke­
restem, feltöltöttem, és megláttam Diane számát... Gondoltam,
egy próbát megér, hogy rákérdezzek, tényleg tud-e rólad vala­
mit. Hát így...
-így?
- Egyszerű, nem? - intett Harriet. - Szerintem Diane még
nem törölte ki a régi számodat a telójából, és amikor azon hív­
tam, nyilván azt jelezte ki neki, hogy te hívod... azt hihette, veled
beszél.
Lorna azonnal felfogta; elhúzta a száját.
Értem - mormolta. - Kínos gondatlanság.
Persze, amikor kiderült, hogy nem te vagy az, Diane azonnal
kikapcsolt, de többször is újra próbálkoztam, és végül küldtem
neki egy SMS-t...
Oké. - Lorna feltartotta a kezét. - Most már értem.
Gondoltam, hogy át fogja adni... de nem voltam biztos ben­
ne, hogy te majd felhívsz... vagy hogy személyesen megkeresel.
Az idősebb Paxton lány fürkészőn méregette, mintha nem elégedett volna meg ezzel a válasszal és megpróbált volna a fe­jébe látni...
...hogy vajon tényleg igazat mond-e.
Szóval csak ennyi?
Hát... teljesen ennyi.
Nem faggatott rólam Mortensen? Vagy bárki más?
Harriet próbált visszaemlékezni.
-Hát...
Faggatott vagy sem?! - csattant fel Lorna türelmetlenül, vá­
ratlan agresszivitással. - Beszélj, Harry, ne titkolózz! Ez nagyon-
nagyon fontos!
Nem emlékszem. Talán beszélgettem rólad Edison Khal-
lennel, de csak megemlítettelek, és nem hinném, hogy bármi lé­
nyegeset is mondtam neki.
Nem hinnéd?! Óóó, Harry... emlékezz vissza tisztán! Na­
gyon fontos!
Bárhogy legyen is, semmi olyat nem mondhattam neki ró­
lad, ami ennyire „nagyon fontos" lehet - fortyant fel Harriet.
- Mert én se tudtam semmit! És amikor rólad szó esett, az még
azelőtt volt, hogy beszéltem volna Erikával... még azelőtt, hogy
telefonon elértem volna Diane-t... Érted, ugye?! Bármit mond­
tam, az csakis arról szólhatott, amit két éve tudtunk rólad... hogy
kisétáltál a kórházból a baleseted után, és örökre eltűntél! Eny-
nyit! És semmi többet! Érted?!
Az utolsó szavakat már szinte kiabálta, annyira dühös lett et­től az érzéketlen nyaggatástól.
Még Lorna nyugtatgatta.
- Jó, jó, jó... rendben. Semmi baj! Csak értsd meg, Harry, na­gyon sok forog itt kockán, és mindenképp tudnom kell, ki tudhat még rólam.
Hát, most már tudod!
Nem beszéltél rólam anyádnak vagy apádnak, ugye? Az
öcsédnek?
Harriet figyelmét nem kerülte el a szóhasználat. Lorna már nem először mondta így, hogy „anyádnak, apádnak, öcséd­nek"...
...nem pedig úgy, ahogy illene: anyánknak, apánknak, öcsénk­nek!
Már nem tekinti magát családtagnak. Van új családja, vannak
új testvérei.
Vámpírok!
Harriet nehezen tudta összekaparni magát ennek a kínos fel­ismerésnek a sokkjából.
Már mondtam neked, hogy senkinek nem szóltam. Hány­
szor hangsúlyozzam még ki? Sem a szüléinknek, sem a barátaim­
nak, sem az öcsikénknek. Nyugodt lehetsz, nem tud a létezésed­
ről senki, akinek nem kéne... Tőlem legalábbis biztosan nem.
Jól van. - Lorna szárazon, kifejezéstelenül mosolygott, akár
egy faragott maszk. Hosszan hallgatott, aztán ismét az asztal­
ra könyökölt, közel hajolt a húgához, és úgy nézett a szemébe,
mintha retinaműtétet készülne végrehajtani rajta a lézertekin­
tetével. - Akkor most szépen mesélj el mindent a legelejétől, a
lehető legrészletesebben, nem feledkezve el még a jelentéktelen­
nek tűnő apróságokról sem!
De... már késő este van.
Számít az? - Lorna gunyorosan vigyorgott. - Én ráérek akár
holnapután hajnalig is.
Miért pont addig?
Mert... akkor kezdődik aJégnász... és addigra messze el kell
tűnnöm a környékről is...