Jégnász: 3. fejezet

Harmadik fejezet

Harriet Paxton némi tétovázást követően elmesélt mindent. Tulajdonképpen azt sem tudta, honnan indítson, de aztán, ahogy elkezdte felidézni az előkészületeket az Éjmámor bulira, ahogy leírta, mit érzett, amikor először pillantotta meg az új szomszéd-fiút...
...egyre jobban belejött, és akadozó, ugráló beszámolója fo­lyamatossá vált.
Még az sem zökkentette ki, amikor a nővére néha-néha bele­kérdezett a történetbe.
- Milyen típusú volt az a kocsi? A rendszámra emlékszel?... Mit is mondtál, melyik filmstúdiónál dolgozik kellékesként?
Ráadásul, amikor elkezdte a történetet, kihagyott apró rész­leteket, és nem állt szándékában mindent precízen elmesélni, de ahogy haladt előre, egyre inkább az őszinteség mellett döntött. A végén már csak olyasmiket hagyott ki, amiket ő maga is képte­lenségnek érzett, vagy csak felajzott képzelete tréfájának.
De még itt is szelektált. Például részletesen elmesélte a Lau-rel Canyon Parkban történteket, a balesetet, és hogy hogyan próbálta megerőszakolni őt Kyle Stanton, meg azt is, miként mentette meg őt a váratlanul megjelenő Edison...
...és azt is, hogy látta, mint tépi fel Stanton nyaki ütőerét és mint szívja a vérét...
...viszont arról a „romantikus" száguldásról, összesimulásról és enyelgésről, amit Edisonnal megélt, épp csak említést tett. Arról pedig egyáltalán nem szólt, hogy Edison bejött éjszaka a szobájába.

„Megölelhetsz..." „Mi?! Miért?!"
„Mert erre vágysz. Vágysz rám." „De..."
„Még mindig reszketsz. Ez jó. Az élet reszket benned, mint ahogy a gyertya lángja pislákol a temetőben, amikor feltámad a szél."

Nem. Ezt nem mondja el!
Ezt semmiképp...
Valahogy... valahogy nem tudott magyarázatot adni arra, hogy miért titkolja. Egyszerűen csak nem akart beszélni róla senki­nek, még a nővérének sem.
Viszont részletesen beszámolt a kórházi élményéről, a láto­másairól, a kómában fekvő Felicity Grúzról, akiről úgy képzelte, hogy leosont hozzá és meg akarta gyilkolni őt.
- Még most sem tudom, tényleg csak képzelődtem-e - val­lotta be őszintén. - Hiszen... juharszirupos volt a talpa... és a gipszén ott volt az az ostoba írás... amit én előzőleg nem lát­hattam máshol, csakis abban az álmomban... „Gyógy ujj meg mielőbb"...
Most akkor az csak álom volt, vagy valóban kiömlött a juhar-\ szirup?
Aztán beszélt arról a titokzatos hívásról is, amit az elveszített f telefonjáról kapott.
- De ki hívhatott fel? Kyle Stanton akkor már halott volt, ő
nem lehetett! És egyáltalán...
Azt remélte, Lorna választ fog adni a kérdéseire, vagy leg­alább vele együtt eltöpreng és közösen latolgatják a lehetősé­geket...
...a nővére azonban nem úgy viselkedett, mint aki - még ha tudja is esetleg a válaszokat -, megosztaná vele a gondolatait.
Csak hallgatta szótlanul a húga beszámolóját, és ha nem volt tiszta számára valamely részlet, többször is rákérdezett.
Végül Harriet a mai szombat délutánnal fejezte be a mese-lést, arról, amit a fura jósnő pavilonjában tapasztalt az Oktober-festen, Alpine Village-ben.
- A jósnő, a „Wang Birodalom"-ból - magyarázta. - Nem
tudom, mit jelent ez a név, de tulajdonképpen Edison Khallen
küldött hozzá, hogy adjam át neki azt a kártyát.
Mielőtt továbbhadarta volna, a nővére közbevágott:
Miféle kártyát?
Hát azt a Vérző... Csipkebokrot. - Harriet érezte, hogy az
arcába szökik a vér, mert most lebukott; elszólta magát. Próbálta
menteni a menthetőt. - Tudod, mondtam nem?
Eddig nem.
Pedig akartam. - A vállát vonogatta. - Nem emlékezhetek
minden apróságra így, hirtelen-
Mikor adta neked azt a kártyát?
Hát... ööö... amikor utoljára találkoztunk.
És ez mikor volt?
Mondom, amikor utoljára találkoztunk. - Ez eddig nem ha­
zugság, hiszen azóta tényleg nem látta. Aztán megadta magát.
- Pár napja, a házunknál...
De ezt eddig nem említetted.
Óóó! - csattant fel Harriet. - Most ez micsoda?! Mégis val­
latsz?! A korláthoz bilincselsz és kínozni fogsz?
Nem. - Lorna türelmet erőltetett magára. - De ez a részlet
is fontos lehet. Beszélj erről a találkozásról!
Harriet sóhajtott, mint aki elszánta magát, hogy csakis az iga­zat és a tiszta igazat vallja.
Az udvaron várt rám - füllentette. - Már sötét volt, én le­
mentem a kocsihoz, mert a kesztyűtartóban felejtettem a matek­
füzetemet. - Megrántotta a vállát. - Túl sokat nem beszéltünk,
mert ekkor már tele volt a tévé a fényképével... Tudod, őt gyanú­
sítják az összes torrance-i gyilkossággal.
Amiket szerinted nyilván nem ő követett el.
- Persze, hogy nem! - háborgott Harriet. - Miért, szerinted
igen?
Lorna kitért a véleménynyilvánítás elől.
Folytasd! Miről beszéltetek! Lehetőleg részletesen mondd!
Minden szónak jelentősége lehet.
Tényleg csak pár szót váltottunk. És... elég bántóan viselke­
dett. Mintha én csak egy... izé lennék.
- Milyen „izé"?
Ragaszkodó kölyökkutya vagy ilyesmi - pufogott Harriet.
- Nagy kegyesen „engedélyezte" nekem, hogy megölelhetem.
Mintha az olyan kivételes kegy lenne! Én persze mérges lettem.
Megmondtam neki a magamét, hogy kivel ölelgettesse magát,
de velem nem!
De azért megölelted?
Ezek után?!... Neeeeem! Dehogy!
Milyen érzés volt? - Lorna sokat sejtetően somolygott; tud­
ta ő az igazat. - Belebizsergett a tested lábujjtól fejbúbig, igaz,
hugi?
Harriet az ajkába harapott. Nem akarta kiteregetni ezeket a legbelsőbb érzéseit.
- Aztán azt mondta - folytatta hevesebben -, hogy csak azért
jött, hogy tisztázza: semmi köze a gyilkosságokhoz. Nem ő tette.
Ha ő lenne a gyilkos, bevallaná. - Figyelmesen fürkészte a nővé­
rét - De szerinted... szerinted ő tette?
Lorna egy vállrándítással válaszolt. Aztán szavakkal is:
Nem. Azt gondolom, nem.
Óóó, ugye?! Tudtam!
Valaki más lehet a gyilkos. De ez nem jelenti azt, hogy Lars
Mortensen ártatlan és barátságos lélek. Továbbra is azt mon­
dom, maradj távol tőle! - Visszatért az eredeti kérdéshez. - Mi­
ket mondott még?
Tulajdonképpen... semmi mást. Ideadta azt a kártyalapot, a
Vérző Csipkebokort, és mondta, hogy keressem meg azt a jósnőt
a Wang Birodalomban, mutassam meg neki, és majd ő elmagya-
rázza, mi miért történik, és hogy mi mit jelent. Aztán elköszönt, és eltűnt. Azóta nem láttam, nem is hallottam róla. De tényleg nem! Becsszó!
Lorna töprengett valamin. Abból, hogy nem kérdezett rá, mit ábrázolt egész pontosan az a kártyalap, arra lehetett következtet­ni, hogy tudhatja, miről van szó. Vagy esetleg látott már olyat.
- És? - szólalt meg újra az idősebb Paxton lány. - Mit mesélt
neked a lapról a jósnő?
Harriet elhúzta a száját.
Csalódnom kellett.
Hogy-hogy?
Valami tévedés történt, mert nem az a jósnő jött el LA-ből
a torrance-i Október/estre, akire Edison utalt. Az egy idősebb
asszony, de akit baleset ért... és egy fiatal nő helyettesítette, aki
még csak nemrég kezdett jósolgatni, és semmit sem tudott az
egészről. Hát... legalábbis én úgy éreztem, mintha csak vaktában
tapogatózna, és próbálna okosságokat mondani, nagy általános­
ságokat, amik bárkire vonatkozhatnak... bár, nem is tudom... vé­
gül is, mondott fura dolgokat is...
Úgymint? Tudnád szóról szóra idézni?
Bár még friss volt az élmény - alig pár órával ezelőtti -, Har-rietnek alaposan össze kellett szednie a gondolatait, hogy emlé­kezzen az elhangzott mondatokra.
- Hát... hogy az én létem rendkívül fontos... meg hogy sötét
felhőbe burkolózott a jövőm, és nem nagyon látott bele... Ja, ja
igen! Meg azt, hogy „hatalmasok őriznek", és igaz, hogy „van­
nak, akik az életemre törnek"... de ezek a hatalmasok majd megvédenek, és nem történhet bajom. Lesz majd olyan, amikor azt hiszem, hogy végem... de ekkor majd újjászületek... „mint főnix l a tűzbóT'... mert a hatalmasok, akik őriznek, megóvnak minden bajtól. Mert van egy „őrangyalom", aki vigyáz rám. - Homlokát ráncolva próbált összpontosítani a történtekre. - És akkor én azt hittem, hogy Edison Khallen ez a bizonyos „őrangyal", akiről a nő beszél, és megmutattam neki a kártyát, azt a Vérző Csipke-bokort...
A jósnő viszont azt mondta, hogy nem ő az őrangyalod. Igaz?
Óóó! - Harriet tágra nyitotta a szemét. - Honnan tudod?!
Mert a te Edisonod... Lars Mortensen, a Morgul sok min­
den lehet, de egész biztosan nem őrangyal!
Hát akkor? Micsoda? Mit jelent az, hogy „Morgul"?
Később. - Lorna elhárította a válaszadás lehetőségét. - Foly­
tasd! Mi mást mondott még a jósnő?
Azt, hogy kerüljem el azt, aki a kártyalapot adta... mert ő
gonosz és félelmetes.
Okos nő. Igen.
És amit te is... hogy egészen biztosan nem ő az őrangyalom.
- Csalódottan ingatta a fejét. - De ha nem ő... ő, aki megmentett
Kyle Stantontól... akkor kicsoda? Ki az őrangyalom? Ki az, aki
vigyáz rám?! Talán te? Á, azt nem hiszem, hiszen két év óta most
látlak először. Neked új családod van, új testvéreid... és ahelyett,
hogy segítenél, csak faggatni tudsz, és nem válaszolsz semmire.
Mert nem válaszolhatok. De valóban nem én vagyok a te
„őrangyalod", és valóban nem is Lars Mortensen az.
De akkor kicsoda?
Valaki más.
Pfffff! Na, kösz! - Harriet kifújta a mérgét. - Legalább any-
nyit mondj meg, hogy te tudod, ki az?
Lorna maga elé meredt pár másodpercig. Aztán felnézett.
Igen. Tudom. - Helyesbített. - Bár inkább csak sejtem. Még
előttem is titkos... ez az információ.
Olyasvalaki, akit ismerek?
Igen, olyasvalaki. - Lorna a fejét rázta. - És itt a pont. Ennél
többet nem mondhatok.
Vámpír ő is? Úgy értem, FBI-os, félig vámpír különleges
ügynök ő is, akárcsak te?
Lorna tudomást sem vett erről a faggatózásról.
Még valami? Amit a jósnő mondott? Vagy bármi más, ami
még eszedbe jut? Ami fontos lehet?
AJégnász...
Arról is tudott a jósnő?
Igen. Határozottan. - Harriet az emlékezetében keresgélt.
- Tudod, mondtam, hogy én először abban az... álmomban hal­
lottam ezt a szót, amikor Felicity Cruz, tudod... tudoood... Aztán
váratlanul a jósnő is mondta, hogy a sorsom összefüggésben van
a Jégnásszal.
Értem. - Lorna közönyösen rábólintott. Mint aki maga is
egyetért ezzel.
A húga sorsa összefügg a Jégnásszal. És passz.
Voltaképpen a kihallgatás hivatalos része ezzel véget ért, és Lorna már felegyenesedni készült, amikor Harriet lecsapott rá.
- És az, hogy velünk mi van? - csattant fel. - Hogy az egykori
családoddal mi van, csöppet sem érdekel?!
Lorna türelmesen nézett rá.
De, igen, csak most mással van tele a fejem. Fontos mozaik­
darabkákat kell összeillesztenem.
Apa és anya el fognak válni - folytatta Harriet csökönyösen.
- Apa már napok óta nem jön haza. Most épp New Yorkban
van... állítólag valami forgatás előkészítésén... de én meg azt
gondoltam, hogy veled akart találkozni.
Azt mondtad, nem beszéltél nekik rólam!
Nem is. De úgy gondoltam, talán ő tud rólad, és csak előt­
tem volt titok, hova tűntél...
Lorna a fejét rázta.
Nem, nem tud. És ne is tudjon! Majd, ha eljön az ideje, én
magam fogok beszélni velük, és elmesélni mindent. De egyelőre
még nem...
Anyának szeretője van! - vetette be újabb aduját Harriet.
- Ki se találnád, hogy kicsoda!
- Georg Drakuciou. - Lornának csak a szeme nevetett. - Azt
hiszed, titok?
-Te tudtad?!
Évek óta tart. Apád is tudja. Már többször lebuktak.
És ez meg sem döbbent téged?
Inkább csak az, hogy apád ilyen sokáig eltűrte. - Eltűnődött.
- Vajon miért épp most telt be nála a pohár?
Harrietnek valami egészen más jutott az eszébe.
Élnek vámpírok Torrance-ben is, ugye?
Persze.
Hányan?
Elég sokan. - Vállat vont. - Nem tudjuk pontosan. Tíznél
többen, száznál kevesebben... úgy saccolom.
Hát, egyről egészen biztosan tudok... úgy értem, Edison
Khallenen és rajtad kívül...
Georg Drakucioura gondolsz?
Naná. Teljesen nyilvánvaló.
Lorna vihogott; egészen úgy, ahogy régen is, kislányosan, li-básan.
- Pedig ő nem - szögezte le készségesen. - Georg Drakuciou
csupán egy megszállott, aki tud a vámpírok létezéséről, és bele­
ásta magát a velük kapcsolatos anyagok gyűjtésébe, kutatásába.
Harriet némi csalódottságot érzett.
Hm, pedig biztosra vettem...
Nem jártál túl messze az igazságtól - biztatta Lorna. - Mert
bár ő nem vámpír, van a Drakuciou családban olyan, aki az.
Harriet felsikkantott.
Vladimír Tepes! Óóó, úúúúúgy tudtam! Naná, hogy ő! Az
a srác! Vlad!
Dehogyis! - Lorna még jobban vihogott. - Mia Drakuciou!
Rá nem is gyanakodtál?!
Mia Drakuciou! Nika filigrán, huszonéves külsejű mosto­haanyja, aki jelenleg kómában fekszik egy LA-i kórházban. Mia! Az energikus, élettel teli Mia, aki megitta azt az italt, amivel őt akarták volna elkábítani! Aztán az ütközéskor beverte a fejét, és azóta sem tért magához.
De ha Mia vámpír...
Hééé! - tört ki belőle. - De ha ő vámpír... a kórházban,
a vizsgálatoknál rá fognak jönni! Nem csak fognak... hát ezóta
már rég tudniuk is kell, hiszen már...
Nyugi! - Lorna fontoskodva biccentett. - Kézben tartjuk az
ügyet. A titka titok marad. Hacsak...
Hacsak?
...te ki nem fecseged.
Ó, ugyan! - hördült fel bosszankodva. - Hagyd már ezt! Ne
nézzél pletykás tininek!
Pedig az vagy, tini.
De nem pletykás! - Még mindig nem bírt napirendre térni
a dolog fölött: A szőrös kezű, unszimpatikus és egészen vám­
pírszerű Georg Drakuciou nem vámpír. Az egészen életvidám
és kedves, ifjú felesége pedig vámpír. Hihetetlen! - És Nika? Ő
tudja?!
Lornának egy hosszú pillanatig nem esett le, ki az a Nika, de aztán igen.
Nicoleta? Nem, nem hiszem, hogy elmondták volna
neki.
„Elmondták" volna? - Felfigyelt a többes számra. - Többen
is? Kik?
Georg és Mia. - Mielőtt újabb kérdések bukhattak volna
ki a húgából, pár szóban megmagyarázta: - Georg Drakuciou
a vámpírok után kutatott. Pontosan tudta, hogy Mia miféle...
sőt azt is tudta, miért van mellette. Nem, nem azért, mert örök
szerelembe estek... Mia egyfajta testőr volt, vigyázott rá, óvta
Georg kutatásait, ügyelte és segítette a munkáját.
Mia az „őrangyal" - suttogta Harriet.
Hm, meglehet. - Bólintott. Eltűnődött ezen. - De ha őran­
gyal is... akkor Georg Drakucioué, nem pedig a tied. A törté­
neted alapján... kezdem azt hinni, nem baleset volt, ami Miával
történt. Nem véletlenül távolították el.
De, dehogynem. Mia azt a drogozott piát itta meg, amivel
engem akartak elkábítani. Ő csak kivette a kezemből, és azért
itta meg, hogy ne fogyasszak alkoholt... - Elszorult a szíve erre
az emlékre. - Minden emiatt történt.
És ha nem? - találgatta Lorna. - Mi van, ha csak kifigyelték,
hogy ezt teszi? A tyúkanyó elveszi a csibéi elől az alkoholt, és
maga issza meg. Ha az ő kezébe nyomják közvetlenül, Mia talán
gyanút fog... De így?
Harriet vitatkozni akart, de zavaros gondolatok kavarogtak a fejében.
így egy picit már érthetőbb, hogy Georg csalta anyával a szép és kedves, fiatal feleségét. Ha ők ketten nem is igazán házasok, csak színleg, ha nem is szerelemből álltak össze, akkor az nem is igazán megcsalás...
De az igen, amit anya művelt apával!
És még valami eszébe villant...
- Miféle drog kábíthat el egy vámpírt? - hitetlenkedett. - És f
kómába esik... csak mert beveri a fejét? Ne máááár! Egy vám- J
pír?? És hogyhogy nem égett össze a napfénytől?
Bár ez kétélű kérdés... Hiszen Edison Khallen sem égett össze... pedig ót is érte napfény. És a csókja sem volt hideg.
És Loma?
Most akkor hogy van ez a vámpírokkal?! Élőhalottak vagy sem? Hogy látszhatnak ennyire emberinek?
Lorna valamin nagyon eltöprengett, mert csak félvállról ve- | tette oda:
Sok mindent nem tudsz még a vámpírokról...
Hát akkor avass be! Mondd el! - nógatta Harriet. - Túl va­
gyunk a faggatásomon. Most játsszuk azt, hogy ismét te követke­
zel! Én kérdezek, és te válaszolsz. Nos?
Lorna még mindig töprengve a fejét ingatta, és lassan, vonta­tottan felegyenesedett.
Most nem, hugi. Kezdem új megvilágításban látni a dolgo­
kat. El kell mennem, ellenőrizni valamit...
Veled megyek.
Arról szó sem lehet.
És akkor hogy gondolod? Várjalak meg itt, amíg visszajössz?
Jean-Pierre hazavisz.
Jean-kicsoda?
Az a szőke, kék szemű srác, akire a folyosón úgy meresztget-
ted a szemed, mintha fel akarnád falni.
Nem is igaz! - fortyant fel Harriet. - Rá se néztem! Direkt!
Még a fejem is elfordítottam.
Lorna visszadugta a csatlakozót a fali kamerába, és már az ajtót nyitotta, miközben odavetett még egy intelmet:
Kérlek, ne flörtölj vele!
Egyáltalán nem is állt szándékomban - vágta vissza Harri­
et indulatosan, aztán tétován megvakarta az orrát, és pislogott.
- Mert ő...
Ügynöktársam - felelte Lorna. Aztán magyarázatképpen
hozzáfűzte: - Csúnya, nagy szemfogakkal. Hidd el, nem szívesen
csókolóznál vele...