Jégnász: 4. fejezet

Negyedik fejezet

A Hansen-hasonmás „ügynöktárs" a folyosón várta őket; hátát a falnak vetve, hanyag testtartásban egy régi típusú mo­bilt tanulmányozott, a billentyűzetét nyomkodta. Jöttükre fel­nézett, és hunyorgott, mintha bántaná a szemét az élénk pla­fonvilágítás.
Még mindig hihetetlenül halványkék volt a szeme; szinte át­tetsző, akár a jég.
- Chabrol ügynök - mutatta be futólag Lorna. Egy biccentés-
sel egyszerűsített: - Jean-Pierre.
A srác félresöpörte szemébe lógó, lenszőke haját, de nem szólt, csak somolygott.
- Hé! - mormolta Harriet, és a mobil felé bökött az állával.
- Az épp olyan, mint az enyém.
A srác a kezébe nyomta az apró készüléket.
- Anyád keresett - mondta szokatlanul mély hangján. Franci­
ás neve ellenére tökéletes volt a kiejtése, bár kissé New York-i.
- Már hét üzenetet hagyott.
Harriet zavarba jött. Ez az ő mobilja!
Mikor emelhette el?!
Ó, persze lehetett rá bőven alkalma, hiszen amikor levetkő­zött a vizsgálatokhoz, a mobilt a ruháival együtt a vetkőzőben hagyta. A srác akármikor bemehetett, magához vehette. Ő pedig meg is feledkezett róla a vizsgálatok és a különös riadó után, és már nem kereste.
Hiszen Lorna már türelmetlenül várt rá.
- Az összes üzenetemet elolvastad? - kérdezte élesen a srá­
cot. Ránézett a mobilja kijelzőjére. - Na és? Megtaláltad, amit
kerestél?
Jean-Pierre válasz nélkül hagyta, Lornára nézett; arra várt, mint mond az idősebb Paxton lány. Az nem is váratta sokáig:
- Vidd haza a húgomat! - utasította. - Nézz szét a környéken,
és gondoskodj róla, hogy egész éjszaka rendőrautó posztoljon a
ház előtt, és közülünk is legyen a közelben valaki!
A szőke srác biccentett.
- Rendben. - Végigmérte Harrietet, mintha most látná elő­
ször. - Maradjak ott én?
Lorna fontolóra vette.
Ne! - mondta aztán elutasítóan. - A helyiek közül legyen
valaki!
Rafael?
Inkább Rick, ő kevésbé feltűnő azon a környéken.
Rick? - kapta el a nevet Harriet meglepetten. - Ricardo? A
medencésfiú?
Viccesnek találta a feltételezést, hogy egy és ugyanaz a „Rick" legyen, akire ő gondol és akiről beszélnek. Az álmatag latin fiú, aki a medencéjüket tisztítja és a kertjüket gondozza...
...ő is vámpír lenne?!
Pfffh, hülyeség!
Annál nagyobb volt az elképedése, amikor Lorna szórakozot-tan rávillantotta a szemét.
- Sejtjük most már, ugye, hogy ki az a te bizonyos őrangyalod,
akire a jósnőd utalt?!
Kizárt dolog!
Ricardo Sanchez vámpír?! Képtelenség!
Ssssh! - intette le szigorúan Jean-Pierre. - Nem szokás vi­
lággá kiabálni bizalmas dolgokat! Még itt sem.
Menj, Harry! - búcsúzott Lorna. - Nekem most sürgős
munkám van. Ne feledd az ígéreted: egy szót se rólam senkinek!
Megértetted?
Persze, hogy meg. De nyugodtan kérdezgetheted még pár
tucatszor. És ha megunom, hogy mindig ugyanazt válaszoljam,
majd felveszem a választ a mobilomra, és csak lejátszom neked.
Jó lesz? - Eszébe jutott még valami. - Te pedig, ha esetleg lesz
egy szusszanásnyi időd a hű-de-nagyon-fontos elintéznivalóid
tömege közepette, teljesíthetnéd az ígéreted, amivel idecsaltál,
és elmesélhetnéd, ki a fene is az a Lars Mortensen, akitől annyi­
ra el akarsz tiltani! Tudod, mit? Ha nem érsz rá beszélgetni velem, alkalmasint rámondhatnád az üzenetrögzítőmre, ami épp eszedbe jut róla!
Lorna lazán elengedte a füle mellett ezt a kamaszos kitörést.
- Nyugi, Harry! A közelben leszek, és ígérem, pár napon belül újra elbeszélgetünk. Majd jelentkezem, és megpróbálok válaszol­ni a kérdéseidre. - Most azonban egy határozott kézmozdulattal elvágott minden további kérdést. Nagyon foglalkozhatta valami; roppant türelmetlennek tűnt. Szinte hadart. - De addig is... ha bármi gond lenne, tedd azt, amit Jean-Pierre mond! Ő a közelben lesz, és vigyáz rád. Beírta a számát a mobilodba. Szükség esetén, vagy ha bármi hírt kapsz Mortensenről, csak nyomd meg a JP-t, és hívd Jean-Pierre-t! - Figyelmeztetően felemelte a mutatóujját. - Kérlek, légy józan, és ne ellenkezz, ne vitatkozz vele, mert nagy bajba kerülhetsz, és nagy gondot okozhatsz másoknak is!
Nem azzal a csukott, fekete szedánnal vitték haza, amivel ide­hozták, hanem egy metálszürke kabrióval.
Szó se róla, ez a nyitott, karcsú és sportos járgány kifejezetten illett Jean-Pierre Chabrol ugrásra kész, ragadozószerű egyéni­ségéhez. Lenszőke hajával, jégkék szemével, napbarnított arcá­val, laza, ujjatlan pólójában olyan volt ezzel a kocsival, mint egy szokványos, gazdag kölyök, aki most tér haza a tengerpartról. Csupán egy szörfdeszka hiányzott a hátsó ülésről.
- Hú! - jegyezte meg Harriet akaratlanul is, álmélkodva. - Vadonatúj C70-es Volvo! Tizenhét inches kerekekkel, spe-
ciális kialakítású alufelnivel, hagyományos, ötsebességei keli váltóval, harminc másodperc alatt lenyitható tetővel! - Lelke­sen mosolygott. - Tök menő járgány! Egészen szuper! Egyál­talán nem olyan szögletes és dobozszerű, mint a régebbi Vol-vók!
Jean-Pierre elismerőn pillantott fel rá a kormány mögül.
- Jólesik ezt hallani egy lánytól... aki állítása szerint „csak egy
lány, és nem nagyon ért a kocsikhoz".
Harriet hirtelenjében nem tudta, mire céloz ezzel a szőke ügynöksrác, de aztán hirtelen rádöbbent. Ő mondta így a nyo­mozónőnek, épp ezekkel a szavakkal, amikor az rákérdezett an­nak a kocsinak a típusára és rendszámára, amelyik - állítólag - hazafuvarozta őt.
Ezek szerint Jean-Pierre jól ismeri az ügyét. Valószínűleg elolvas­hatta a vallomását, és megjegyezte ezt! Emlékezett rá.
Megszeppenten ült be alkalmi sofőrje mellé.
- Ezt a típust véletlenül ismerem - rebegte. - Hosszan néze­
gettük a leírását a neten. Ilyet akart venni az egyik barátnőm...
Melyikük is? Nicoleta Drakuciou?
Pét... Mary-Jane.
A Petersen lány? Nem hiszem. Nincs neki erre negyvenezer
dollárja.
Húúhh, ez tényleg elolvashatta az aktámat! Tud minden fontos
részletet!
Harriet feszülten ült, és nem tudta, mit mondjon. Jean-Pierre amúgy sem firtatta tovább a dolgot. Vagy alapvetően őrült lélek lehetett, vagy előtte akart felvágni, mert alaposan odalépett a gáznak. Száztízzel száguldott a városban; a menetszél összebor­zolta mindkettejük haját.
Már teljesen besötétedett, alig volt forgalom az utcákon, de ekkora sebességnél maguktól is simán felcsavarodhattak volna bármelyik villanypóznára.
Kell így vágtatnunk? - nyafogta Harriet. - Tévednék? Ne­
kem úgy rémlik, Lorna arra utasított, hogy vigyázz rám, nem pe­
dig arra, hogy velem együtt felkenődj az útkorlátra.
így biztonságosabb.
Komolyan... úgy gondolod?!
Erre Jean-Pierre nem is válaszolt szavakban, csupán csikorgó gumikkal befordult egy mellékutcába, aztán ismét a gázra lé­pett. A Volvo motorja úgy bőgött, mintha zokon vette volna ezt a kemény taposást.
- Jóságos ég!
A Jóságos nem ég. Még csak nem is parázslik. Legfeljebb
füstöl, de nincsen lángja.
Mi?! - Harriet nagyon ostobán bámult a mellette ülőre. - Ez
is valami hülye ügynökhumor? Nem úgy, hogy ég... Én az égről
beszélek. És ez csak egy mondás. Szófordulat.
Jean-Pierre-t nem érdekelte tovább a téma; rá se pillantott, csak a vezetésre koncentrált, és közben a szigorú arc mosoly­gott.
Élvezte ezt a nyaktörő száguldást, semmi kétség.
Talán még dudorászott is az orra alatt. De ezt nem lehetett egyértelműen megállapítani; a bőgő motor elnyomta a halk han­gokat.
Harriet még a saját gyomra korgását sem hallotta, de érzékel­te a követelődzést.
- Éhes vagyok -jelentette be. - Megállhatnánk esetleg a Fry-
Chicknél?
- Már bezárt.
Harriet meglepetten pillantott a mobilja kijelzőjére. Hát per­sze! Már este tizenegy is elmúlt. Nagyon elszaladt az idő.
- Jéé... tényleg, tényleg... - Látta, hogy hét nem fogadott hívá­
sa van. Erről eszébe jutott valami. - Felhívom anyát...
A szőke srác még csak válaszra se méltatta; felrakott egy headsetet, és máris telefonált. Spanyolul beszélt, kurtán, patto­gósán, parancsolóan.
Ricardo Sanchez lehet a vonal túlsó felén? A medencetisztító
srác...
...aki vámpír!
És aki talán épp az ő „őrangyala"?!
Miközben átfutott a fején ez a kósza gondolat, a háttérben azon morfondírozott, mitől olyan furcsa ennek a srácnak a hangja. Szokatlanul mély hang ez a karcsú, kisportolt alkathoz és a fiatal korához képest. Mintha nem is ő beszélne, hanem el lenne rejtve valahol a torka környékén egy pár hangszóró, me­lyek valaki más hangját sugározzák. Egy testesebb, erőteljesebb, érettebb férfiét. Egy dörmögő, vaskos orgánumú, súlyos alkatú afroamerikaiét. Mintha maga Michael Clarké Duncan beszélne azokon a vékony ajkakon át.
Jean-Pierre észlelte, hogy őt figyeli. Rápillantott.
Harriet zavartan megismételte: - Hívom... anyát...
Közben persze mit sem csökkent a sebességük. Egy-egy csi­korgó fordulónál Harrietnek kapaszkodnia kellett, hogy ki ne repüljön a kocsiból.
Mielőtt persze az anyját hívta volna, sorra lehallgatta az üze­neteket. Mind a hetet.
Az első hatnál túl nagy meglepetés nem érte; csak a szokásos, szülői aggodalmaskodás volt. Ugyanolyan hangnem, mint ami­kor nem jelentette be előre, hogy a barátnőivel ebédel valahol suli után, és pár perccel később ér haza.
„Kicsim, hol vagy már?... Miért nem veszed fel?... Minden rendben?... Biztos, hogy ne menjen be hozzád az ügyvéd?... Biztos, hogy lesz, aki hazavigyen?... Szólj, ha nem, és megpróbálok érted menni... Csak hazaviszlek, aztán majd vissza kell jönnöm..."
Tényleg csak a szokásos, rutinszerű aggódás. Egy rémeket látó anya önmegnyugtatása.
Ám a hetedik, a legutolsó üzenet egészen más volt. Riasztóan más!
Szinte hisztérikus! El-elcsukló hangú. „Úhh, kicsim, attól tartok, egész éjszaka dolgoznom kell.... Valami nagy baj van a stúdióban... Váratlan problémák adódtak, amiket... amiket senki más nem tudja megoldani... Bent kell ma­radnom! Sajnálom... De te csak ne aggódj! Szóltam Gerdának, átjön hozzátok. Vigyáz rád és Paulie-ra... De tényleg ne aggódj, szívem! Nem olyan rettenetes a baj... Reggelre megoldom... Sze­retlek!"
Harriet dermedten hallgatta. Felismerte ezt a hangot, az any­ja pánikhangját. Amikor megpróbál nyugalmat erőltetni magá­ra, igyekszik úgy beszélni, mintha minden a legnagyobb rendben
lenne...
...de akaratlanul is kicsúszik a száján pár szó, ami azt igazolja, hogy ő komolyan aggódik. És az erőlködés, hogy megnyugtassa azt, akivel beszél, szinte önmaga ellen fordul.
Jordán Paxton mindig is remek szakember volt, pontosan tud­ta, hogy mit csinál, de éppen emiatt, mert nem bírt uralkodni az érzésein, az üzleti tárgyalásokat sosem bízták rá. Folyton elárul­ta magát.
A metálszürke Volvo már be is kanyarodott az utcájukba, alig lassított, és amikor hirtelen befékezett, az anyja utolsó üzenetén merengő lány csaknem lefejelte a szélvédőt.
- Óóóó, te!
És ez az átok francia még csak annyit se mondott, hogy „bocs". Ám amikor Harriet ki akart volna kászálódni a kabrióból, meg­ragadta az alkarját.
Jéghidegek voltak az ujjai.
Várj! - dörmögte jellegzetes, mély orgánumán, és rávillan­
totta jégkék szemét. A motort tovább járatta, még nem állította
le. - Még várj!
Mi... miért?
Nem biztonságos.
De... miért nem? - Harriet a bejárójuktól alig pár lépésnyi
távolságra parkoló rendőrautó felé biccentett; jól kivehetően
látta a benne ülő két rendőrt. - És ők?
- Halandók. - Jean-Pierre még mindig markolta az alkarját,5] alig valamivel a csuklója fölött, és a lányban csak most tudató- •) sült igazán a tény: ez a srác valóban egy vámpír!
Persze, megértette és felfogta ő már akkor is, amikor Lornafj utalást tett Jean-Pierre „nagy és hegyes szemfogai"-ra, de más dolog elméletileg elfogadni valakiről, hogy más mint, aminek í látszik...
...és megint más érezni a bőrünkön azt a másféle szorítását.
Harriet megborzongott, és ösztönösen elhúzta a kezét.
A vámpír engedte.
Nem szorongatni akarta, csak visszatartani. És a célját elér­te; Harriet dermedten ült továbbra is a járó motorú sportkocsi utasülésén.
Az egyik egyenruhás, egy zömök testalkatú, bozontos szem-öldökű latin férfi kiszállt a rendőrkocsiból, és görnyedt, darabos mozgással odavonszolta magát hozzájuk. Valószínűleg jó régóta ülhetett már az autóban, és elzsibbadtak a tagjai. Nyilván nem ismerte személyesen Jean-Pierre-t, de talán már szólhattak neki az érkezéséről, mert tudta, ki ő.
Chabrol ügynök?
Ja. - A vámpír nem fáradt azzal, hogy rendőrjelvényt vagy
bármiféle igazolványt villantson. - Ő, itt mellettem Miss Paxton.
Itt lakik.
A rendőr megbámulta Harrietet. Biccentett.
Felismerte.
Talán látta már őt délután, vagy csak fényképről.
- Nem mennek be?
Várunk valakit.
Maga tudja - vont vállat a rendőr. - Maradjak itt magukkal?
Vagy üljek vissza a kocsiba?
Kik vannak a házban? - kérdezte Jean-Pierre. - Ketten.
A rendőr nem is csodálkozott azon, hogy az FBI különleges ügynöke pontosan tudja, hogy ketten vannak odabent.
A fiúgyerek - felelte. - A lány kisöccse. Meg egy huszonéves,
fehér nő. Túlsúlyos. Bébiszitter, azt mondták.
Gerda az - kotyogta közbe Harriet. Mutatta a mobilját. - Anya
hagyott üzenetet... hogy csak később tud hazajönni, és átküldi Ger­
dát. Ő... szokott vigyázni ránk, ha nincs itthon anya... vagy apa.
Jean-Pierre a palmtopja gombjait nyomogatta, aztán odamu­tatta az előcsalt fényképet a rendőrnek.
-Ő az?
Gerda terebélyes felsőteste és jellegzetes tésztaképe vigyor­gott a kicsi képernyőn.
A rendőr azonnal rábólintott.
Igen, ő. Határozottan.
Visszaülhet. - Jean-Pierre elbocsátóan intett. - Menjen in­
nen! Megjött, akit vártunk.
És valóban, a rendőrautó mögötti homályból egy nyurga, sö­tét bőrű fiatalember bukkant elő. Illedelmesen odaköszönt a volán mögött ülő zsarunak, és mondott neki valamit spanyolul. A zsaru felröhögött. Nem szállt ki, csak kinyújtotta a kezét az ablakon, úgy rázta meg a srác kezét.
Ismerhették egymást.
Talán rokonok lehettek?
A másik egyenruhás, aki visszafelé tartott a rendőrautóhoz, épp csak odaintett a srácnak.
Jean-Pierre még mindig nem állította le a motort.
- Még várj! - mormolta az utasának. - Csak akkor szállj ki, ha mondom.
Harriet nem durcáskodott. Már korábban is felfogta, hogy komoly dolgokról van szó, és erővel leküzdötte kamaszos ellen-kezesi késztetéseit.
Vártak.
A latin fiatalember odajött hozzájuk, a sofőr oldalához, de közben álmatag tekintetével Harrietet fürkészte. Valószínűleg nem tudta mire vélni a helyzetet. Talán nem bírta eldönteni, hogy miként is viselkedjen a lány jelenlétében...
...próbálja megőrizni a medencetisztítói álcáját, vagy mutat­kozzon be különleges ügynökként.
Félszeg, zaklatott kamasznak tűnt. Épp ugyanolyannak, mint máskor is.
Teljesen ugyanolyannak.
Ő az én „őrangyalom"? - Harriet tamáskodva pillantott rá. Még most sem bírta elhinni.
De ahogy jobban belegondolt, furcsa képzetei támadtak. Olyan emlékek, amik eddig valahogy nem bírtak jelentőséggel.
Rick és ő elvileg nagyjából egykorúak lennének...
De hiába próbálta felidézni az emlékeiben, nem látta a múlt­ban ezt a fiút gyerekként vagy fiatalabb kölyökként. Idejárt hoz­zájuk, nyírta a füvet, metszette a sövényt, virágokat ültetett a kertjükbe, rendszeresen tisztította a medencéjüket...
...de mindig is ugyanígy nézett ki; pontosan ugyanilyen volt. Nyurga, sötét bőrű, sötét hajú kamasz, állandóan szerény, eny­hén lehajtott fejjel.
És tényleg vámpír lenne?! Egy mexikói srác? Aki állandóan a tűző napon dolgozik?
Hogyhogy nem égett még szénné a napsugaraktól?!
Nem bírta megállni, hogy oda ne vesse neki:
- Ó, szia, Rick... Csak nem valami váratlan medencevészhely­
zet adódott? Vagy éjszaka nyíló virágokat szedni jöttél?
Ricardo Sanchez kérdőn nézett Jean-Pierre-re, mintegy uta­sítást várva arra vonatkozóan, hogy mit feleljen. Ám a francia jószerivel tudomást sem vett róla, ismét a palmtopjával játsza­dozott.
Na, mi van, Rick?! - faggatta a lány. - Nem beszélsz hoz­
zám? Megkukultál?... Nem tudsz beszélni lányok jelenlétében,
mint Rajesh a The Big Bang Theoryberű Vagy már meg sem is­
mersz?
De, igen, persze - mormolta a latin fiú. - Szia, Harry. Bo­
csáss meg... és nincs semmi vészhelyzet... a medencétekkel...
Harriet nem kínozta tovább. Egyik srácról a másikra né­zett.
- Na, akkor mi legyen? Elüldögélünk még itt pár órácskát,
higgadtan társalogva... vagy hazamehetek, mielőtt nem bírom
tovább tartani a hólyagom és összepisilem magam?
Jean-Pierre elrakta a palmtopot, leállította a motort, és Ri­cardo Sanchez felé biccentett.
- Valami?
Semmi.
A Morgul?
Nincs nyoma.
Hohó! - Harriet azonnal megélénkült, ahogy az ismerős ne- |
vet (vagy címet?) hallotta. - „Morgul"? Ti Edisonról beszéltek?
Úgy értem... Lars Mortensenről?... Akkor nektek tudnotok kell,
mit jelent a „Morgul"! Gyerünk, ki vele! Mondjátok el!
Rick odafordult felé, szóra nyitotta a száját, de a szeme sarká­ból a franciára pillantott, és mégsem válaszolt.
Jean-Pierre pedig végképp nem. Elutasítóan intett.
Viszlát, Harriet Paxton! Bemehetsz a házba. Jó pisilést! És
jó éjszakát!
Tudod, mit? - mérgelődött a lány. - Ne hidd, hogy kiszállok
addig, míg nem válaszolsz! És ha már nem bírja tovább a hólya-
gom, akkor összepisilem a szép új kocsid üléseit! Na, ehhez mit
szólsz, hm?
Ricardo Sanchez még jobban lehajtotta a fejét. Zaklatottan pislogott.
Szállj ki inkább, Harry! - kérte csendesen. - Ne bosszantsd
fel JP-t! Ne akard, hogy ő...
Ó, szóval bosszantom? - vágott közbe a lány. - És ha igen?
Mit fog tenni? Kihajít a flancos kocsijából?!
Igen - mormolta Rick szemlesütve. - Megteszi. Te megüthe­
ted magad. És... kár lenne a zsarukért... ha ezt meglátnák...
Harriet beleborzongott, és nem akarta tudni, hogy értette Rick ezt az utolsó kijelentését. Hevesen kivágta a sportkocsi aj­taját, és szinte menekült az ülésről.
Kész csoda, hogy nem bukott fel saját lábában.
- Akkor én most hazamegyek - vetette vissza foghegyről.
- Van még valami utasítás számomra, vagy mehetek? Hm?
Jean-Pierre ránézett. Aztán a kivágott kocsiajtóra. Aztán megint vissza rá.
Most volt csak igazán jeges a tekintete.
- Jól van - hebegte Harriet -, már itt sem vagyok... És nek­
tek is jó éjszakát... és jó pisilésnélküliséget! Mert ti nyilván nem
csuriztok.
Mire az udvar közepéről visszanézett, a metálszürke kabrió már eltűnt az utcáról, és a medencésfiú-vámpír-ügynöknek sem látszott semmi nyoma.
Hogy hajtott el - az egyébként bömbölő motorú, csikorgó kocsi
- ennyire nesztelenül? És hova tűnt a halk szavú Ricardo Sanchez?