Jégnász: 5. fejezet

Ötödikfejezet

Gerda a nyitott ajtóban fogadta; csapott, keskeny válla, kiszélese­dő csípője és feneke kontúrja egy emberi fejjel felruházott, hatalmas kólásüveg sziluettjeként rajzolódott ki a hátsó megvilágításban.
Az alacsony, tömzsi nőszemély, aki talán ha húszéves lehetett, de negyvennek nézett ki, szokás szerint azonnal rázúdította le­hengerlő szóáradatát:
- Ó, csakhogy, te drága, hát már azt gondoltam, sosem érsz
haza, és hogyhogy nem a rendőrök hoztak, ahogy megígérték, és
ki volt ez a helyes pasi azzal a csodajárgánnyal, és Rick, ő volt az,
akivel beszélgettetek?
Választ persze nem várt. Magához ölelte Harrietet, és ő tény­leg csaknem bepisilt, ahogy csurig telt hólyagja a molett nő hasi hájredőihez feszült.
Na, vagy éhes? Mennyire? Rendeltünk neked is kaját a
Bamey'stól, kétfélét is, melegítsem máris, eszel, ugye? Nagyon
finom, és süti is van, amit én sütöttem...
Jól van, csak engedj már, mert most rögtön... már nagyon kell!
Gerda úgy nevetett, mintha élete legjobb viccét hallotta vol­na. Még megnyomorgatta egy picit szeretetteljesen, aztán útjára engedte.
- Melyiket melegítsem, a töltött padlizsánt vagy a...
Hogy mi volt a másik lehetőség, azt Harriet már nem hallotta; rohant a fürdőszobába.
Amikor végzett, alaposan megmosta az arcát, hogy felfrissül­jön, és percekig nézegette magát a tükörben. Hosszú nap volt ez, és csak most jött ki rajta a fáradtság.
Most le kellene feküdni, aludni egy nagyot, és majd holnap rendezni az emlékeit, átgondolni, összerakni mindazt, amiket megtudott. Holnap úgyis vasárnap, nem kell suliba menni, lehet lustálkodni akár délig is.
Hallotta lentről a mikro csengetését, és Gerda hívogató kiáltását:
- Harry, kis drága, gyere, kész a vacsi...
Harriet furcsa kettősséget érzett: valahol mélyen ott türel­metlenkedett a gyomrában az éhség...
...ám e pillanatban semmi indíttatást nem érzett arra, hogy legyömöszöljön a torkán akár egy falatot is.
A fáradtság miatt?
Mivel a duci nő többször is megismételte a hívását, egyre tü­relmetlenebbül, ámde kitartóan, ő is visszakiabált neki:
Most nem eszek, Gerda... előbb lezuhizok! Nagyon fáradt
vagyok.
De elhűl...
Hadd hűljön! Majd megmelegítem ismét.
Enni feltétlen kell! - erősködött a nő. - Le ne feküdj vacsi
nélkül!
Jó... majd...
Nem fejezte be, a szobájába vánszorgott. Mindig is utálta, ha nyaggatják. Még az anyjától sem szívesen tűrte, nem hogy egy idegentől.
Gerda még kiabált valamit, de Harriet dúdolni kezdett, hogy még csak ne is hallja.
A mai nap után nem csak kimerültnek, de piszkosnak, izzadt­nak is érezte magát. Tényleg alig várta, hogy jó alaposan lezuha­nyozhasson és tiszta pizsamába bújhasson.
Ám az első útja mégis az ablakhoz vezetett. Kilesett Mrs. Sim-mons magányosan álldogáló házára, a sötétbe borult kertbe, te­kintetével ösztönösen annak lakóját kereste...
Azonban Edison Khallen - vagy bárhogyan hívják is - ezúttal nem hintázott a verandán a székében, és titokzatos koporsókat J sem cipelt a furgonból a házába.
A ház, a veranda, az udvar csendes volt, és elhagyatott. Kihal- | tabb, mint Mrs. Simmons temetése óta bármikor.
Odakint az utcán, épp csak a világítótest halovány fény­körén kívül továbbra is ott várakozott a rendőrautó, és ha nagyon figyelt, még a benne mocorgó zsaruk kontúrjait is ki-vehette, a nagy csendességben szinte hallani vélte tompa be­szélgetésüket.
És ismét odalent az udvaron, a ház sarkánál...
...mozdult valami.
Neszezés hallatszott. Mintha csak a szél fújt volna arrébb egy újságpapírt.
De nem volt szél.
Harriet megdermedt, és a szemét meresztette.
Ösztönösen kinyitotta az ablakot, és kihajolt, hogy jobban lás­sa az árnyékba olvadó alakot.
- Ed? - suttogta elszoruló torokkal. - Edison?
Az árnyalak előrébb lépett a sötétből, épp csak annyira, hogy az utca felől odavetülő félhomály peremén megmutassa barna ábrázatát.
Ricardo Sanchez, a medencésfiú - az őrangyal...
Vigyáz rá.
Harriet kényszeredett mozdulattal odaintett neki, mintha csak üdvözölni akarta volna, aztán gépiesen bezárta az ab­lakot. Valahogy kényelmetlenné tette az a tudat, hogy nem
az a vámpír les rá odalentről, akinek a figyelmét ő jobban kívánná...
Miközben hosszan zuhanyozott és jó alaposan átdörzsölte testét balzsamos tusfürdővel, egyfolytában Edison Khallen járt a fejében.
Ő továbbra is így nevezte magában, ezen a néven gondolt rá. Pedig az, hogy „Lars", sokkal jobban tetszett neki. De hát így szokta meg...
Edison Khallen!
Vajon ki ő? Miért vadásznak rá Lornáék? Miért akarják rá­kenni a zsaruk a Torrance-ben elkövetett gyilkosságokat? Egyál­talán mi ez az egész, ez a nagy titokzatosság?
Próbálta összerakni a fejében a dolgokat, de már az első té­nyéknél elakadt. Csak egyvalamiben volt biztos: a saját érzései­ben. Ő hitt abban, hogy Edison nem akar ártani neki. Hiszen ha rosszat akarna, már rég megtehette volna.
Eleve meg sem kellett volna mentenie őt az erőszakoskodó Kyle Stantontól. De ő megmentette. És utána sem próbálta ki­használni őt saját céljaira, hanem hazahozta, vigyázott rá, óvta őt...
Hogy ilyen tenyérbe mászóan nyegle a stílusa? És hogy kiszá­míthatatlan? Nem tudni, mit akar?
E tekintetben semmiben sem különbözik azoktól a srácoktól, akik megpróbáltak ráhajtani. Megjátsszak, hogy hű-de-nagyon vagányok és macsók! Edisonnak legalább ezt nem kell bizony­gatnia!
Zuhanyozás és hajmosás után kedvenc sötétkék törülközőjé­be csavarva, turbános fejjel caplatott a szobája felé, mélyen a gondolataiba merülve, és csaknem szívbajt kapott, amikor az öc­cse ugrott ki elé a szobájából.
Hívtad már anyát?!
Jóságos ég! - sziszegte. - Paulie! A frászt hoztad rám! Mind­
járt éjfél! Hogyhogy még nem alszol?!
Anya hagyott egy halom üzenetet a mobilodon - hadarta a
tizenkét éves srác kitérőén. - Teljesen be van zsongva. Vissza­
hívtad már?
Harriet grimaszolt. Az események sodrában erről bizony megfeledkezett.
- Fel fogom hívni... csak előbb le kellett zuhanyoznom. Egész
nap ugyanaz a ruha volt rajtam, beleizzadtam.
Na, ez a téma az öccsét nem igazán érdekelte.
- Hívjad! - figyelmeztette, és visszatolatott a szobájába.
Harriet azonban megfogta az ajtót, mielőtt bezárhatta volna.
Belesett Paulie válla fölött.
- Megy a számítógép? Ilyenkor? - Helytelenítően ingatta a
fejét. Ma valahogy rátört az anyáskodás; mármint a nővéri szi­
gor. - Köszönj el szépen a haverjaidtól, kapcsold ki, és mars az
ágyba, pocok!
- Nem velük chatelek - tiltakozott a srác. - Ez csak egy já­
ték, és addig nem akarok elaludni, míg el nem érem a követke­
ző szintet... most nagyon benne vagyok... ezért is nem hallottam
meg, amikor megjöttél...
Harriet a homlokát ráncolta. Szigorú vagy engedékeny idő­sebb tesó legyen?
A következő szint? - Ásított. - Mennyi idő az még?
Maximum egy óra...
Egy óra?! - A fejét rázta, és gyengéd erőszakkal benyomult
az öccse szobájába. - Öt percet még kaptál volna... de anya en­
gem szidna le, ha éjfél után is fent kukorékolnál.
Hova jössz? Mi... mit...
Kikapcsolom a gépet én, mert te magadtól nem teszed meg!
Már ismerlek.
Ó, ne, csak még fél órát!
Dehogyis! Már így is túllépted az időkereted! És emlékezz,
miben állapodtunk meg a múltkori gikszer után!
De nem tudok úgy elaludni - nyüszített a srác -, hogy ne
fejezném be a szintet! Kérlek, Harry... esküszöm, csak fél óra, és
már ott is vagyok a Jégnásználl
Harriet, aki rnár épp nagylelkű akart volna lenni és elfordult, hogy hagyja még játszani az öccsét, most csaknem nekiütközött az ajtófélfának meglepetésében, annyira hirtelen próbált meg­perdülni.
-Mi?! Mit mondtál?!
Akkor csak húsz perc! Húsz percet adj...
Jégnász?! - Harriet közel lépett a géphez, és rámeredt a
képernyőt elfoglaló, komor grafikára. Azonnal felismerte. - Ez
a Vérvonal, amit anyáék fejlesztenek.
Naná - bólogatott Paulie. - Nagyon szuper játék. Egymás
ellen is lehet harcolni, de ha csak egyedül vagy, akkor a gép ellen
játszol... Egy vámpírral vagy, vért kell szívnod, úgy turbósodsz,
fiókákat létrehoznod, saját klánt alapítanod, és ahhoz, hogy ma­
gasabb szintre léphess, el kell jutnod egy báró szertartásra... a
Jégnászra. És én már majdnem ott vagyok! Megmutassam, hogy
csinálom?
Harrietben kavarogtak az érzelmek. Bólintott.
Igen... - mondta vontatottan, gondolatban valahol egész
máshol járva. - Ez engem is érdekel...
Tök szuper! Figyelj! Ott, a képernyő szélén, a sötét oszlop
mögött lapul a legerősebb ellenfelem... Engem vár. Most is les
rám... Látod a köpenye szegélyét? Néha kileng... például most...
és most is!
Látom.
Ő már régóta les rám. Már többször is próbált elkapni, hogy
kiszívja a vérem, de eddig mindig megúsztam... és most már elég
erős vagyok ahhoz, hogy megküzdjek vele. Figyelj! Most meg­
tréfálom. Úgy teszek, mintha gyanútlanul feléje sétálnék... de
mielőtt elérném az oszlopot, hirtelen felszökkenek a magasba,
és amikor előugrik, én csapok le a nyakára... most... most mind-
jáááááárt... - Felrántotta az egeret, sorozatosan klikkéit vele, és
közben a bal kezével a klaviatúra iránybillentyűin zongorázott. - Ez aaaaaz! - kiabálta diadalmasan. - Most elkaptalak, te sze­mét Mortensen! Kiszívom a véred, Morgul!
Mortensen?!
Ez az ellenfél neve ezen a szinten... Lars Mortensen, a Mor­
gul... aki mindjárt halott Mortensen lesz! Mert most elkaptam a
nyakát! Elkapt... óóóó, neee!
A tervezett akcióba valahol mégis hiba csúszhatott, mert a sötét figura lerázta magáról Paulie vámpírját, és a kezénél fogva kétszer is az oszlophoz csapta, aztán rávetette magát, és a nyaki ütőeret kereste hegyes szemfogaival.
És ennyi.
A képernyőn vörös foltok jelentek meg, mintha vér fröccsent volna rá belülről, és ahogy a vesztes karakter halálba dermedt, legyőzője felemelte a fejét, és a játékos irányába vicsorgott.
Csak egy picikét hasonlított Edison Khallenre.
Aztán a képernyő teljesen elvörösödött, és egy üzenet jelent meg a közepén:
NEKED VÉGED! ELKÁRHOZTÁL!
Meg még valami többsoros, kacifántos betűtípusú, nehezen olvasható szöveg.
- Ó, a francba! - mérgelődött Paulie. - Elcsesztem! Ez miat­tad van! Nem kellett volna magyaráznom közben... csak csinál­ni! - A fiú sorozatosan kattintgatott az egérrel. - De még nincs veszve minden... az előző szint végén lementettem... Újra lehet indítani onnan, és akkor majd lerendezem! Harriet megragadta az öccse kezét.
De nem most.
Miért nem?! - szűkölt Paulie elkeseredetten. - Azt mond­
tad, téged is érdekel! ígérem, nem játszom végig, csak még idá­
ig...
Majd holnap. Most kapcsold ki!
Ó, ne mááár!
Mára már épp elegem volt a vámpírosdiból! - Harriet jel­
zésértékűén a számítógép áramcsatlakozója felé nyúlt. - Kikap­
csolod? Vagy csináljam én?!
Óóóó! Olyan szemét vagy! - Paulie végül megadta magát.
Kilépett a programból, aztán a Windowsból is. A gép kikapcsolt,
megszűnt a zümmögés. - Na most örülsz?!
Ne duzzogj már! - vigasztalta Harriet. - Majd holnap sike­
rülni fog. És ha megmutatod, hogyan kell, kipróbálom én is.
Játszhatunk egymás ellen - javasolta Paulie. - Vagy ketten
együtt a gép ellen.
Majd meglátjuk. De most aludj! - Tréfásan megfenyegette.
- És vissza ne merd kapcsolni a gépet, mert azt nem úszód meg,
garantálom!
Az öccse mogorván tett-vett még valamit, húzta az időt, de Harriet türelmesen kivárta, amíg végül bebújik az ágyba, és ma­gára vonja a takarót.
Még egyszer megfenyegette.
- Komolyan beszélek. Nincs tovább játék! Elég volt mára.
- Igenis, mami - vetette vissza gúnyosan a srác. - Koszi, mami,
hogy ilyen gondoskodó vagy!
Harriet válaszképpen lekapcsolta a villanyt, és épp készült behúzni az ajtót, amikor eszébe jutott még valami.
Figyi...
Jól van, na! Mondtam, hogy nem kapcsolom vissza!
Az a név, hogy „Morgul"... tudod, mit jelent?
Honnan tudnám?! - csattant fel a fiú panaszosán. - Akkor
tudhatnám, ha legyőztem volna, és megszereztem volna a vé­
rét... de te nem hagytad! Kikapcsoltattad!