Tizenegyedik fejezet
Grace
– ÚJRA ITT, GRACE?
A nővér felnézett, amikor beléptem az orvosi szobába. Az asztalával
szemközti három széken ültek – az egyik diák feje hátrabillent álmában,
olyan pózban, amely túl kínos volt, hogy színlelje, a másik kettő pedig
olvasott. Mrs. Sanders meglehetősen híres volt arról, hogy akinek elege
volt éppen, lóghatott az orvosiban, ami rendben is volt, míg valakinek
nem támadt lüktető fejfájása, és nem szeretett volna leülni kicsit, ám
nem maradt szabad hely.
Az asztala elé álltam, és karba tettem a kezem. Úgy éreztem, mintha
a fejemben doboló fájdalommal együtt zümmögnék. Megdörzsöltem az
arcomat – a mozdulat hirtelen nagyon emlékeztetett Samre -, és azt
mondtam:
– Sajnálom, hogy megint valami ostobaság miatt zavarom, de a
fejem megőrjít.
– Hát elég nyomorultul festesz – ismerte el Mrs. Sanders. Felállt, és
a gurulós szék felé intett, ami az asztala mögött állt. – Ülj le, amíg
keresek egy lázmérőt. Kicsit ki is vagy pirulva.
– Köszönöm – feleltem hálásan, és leültem a helyére, miközben ő a
másik szobába indult. Furcsa volt ott lenni. Nemcsak a székében, a
monitoron futó pasziánsszal és az íróasztalról rám néző, a gyerekeit
ábrázoló fotókkal, hanem az orvosi szobában egyáltalán. Másodszor
jártam itt, és csak néhány nap telt el az utolsó látogatásom óta. Párszor
vártam Oliviára az ajtó előtt, de páciensként még sosem voltam idebent,
nem gondolkodtam hunyorogva a neonfényben, hogy vajon beteg
leszek-e.
Mrs. Sanders távollétében nem éreztem úgy, hogy fegyelmeznem
kellene magam, megfogtam hát az orrom hegyét, és próbáltam nyomást
gyakorolni a fejfájás középpontjára. Ugyanolyan volt, mint a többi
fejfájás, ami az utóbbi időben kínzott, tompa, sugárzó fájdalom, amely
az arccsontomban égett. Ezek a fejfájások folytatással fenyegettek:
folyton azt vártam, hogy folyni kezd az orrom, vagy köhögni kezdek,
vagy valami.
Mrs. Sanders egy lázmérővel tért vissza, én pedig gyorsan elvettem a
kezemet az arcom elől.
– Nyisd ki a szád, drágám – utasított, amit más esetben viccesnek
találtam volna, mert Mrs. Sanders nem tűnt olyan „drágámozó"
típusnak. – Úgy érzem, elkaptál valamit.
Elfogadtam a lázmérőt, és a nyelvem alá szorítottam; a műanyag tok
élesnek és csúszósnak tűnt a számban. Meg akartam jegyezni, hogy
ritkán vagyok beteg, de nem tudtam kinyitni a számat. Mrs. Sanders
tantárgyakról fecsegett a két ébren lévő diákkal, miközben
tovavánszorgott a három perc, aztán visszajött hozzám, és kivette a
lázmérőt.
– Azt hittem, már gyártanak gyorsabb lázmérőket is – mondtam.
– Gyerekorvosoknak. Gondolják, hogy nektek, középiskolás
pokolfajzatoknak, van időtök kivárni az olcsóbbat is. – Leolvasta a
hőmérsékletemet. – Van egy kis lázad. Kicsike. Valószínűleg elkaptál
egy vírust. Sok van most a levegőben, ilyen hőmérsékletingadozásban.
Akarod, hogy felhívjak valakit, hogy vigyen haza?
Elgondolkoztam, hogy micsoda öröm lenne megmenekülni a sulitól,
és a délután hátralévő részét Sam karjába fészkelődve tölteni. De Sam
dolgozott, nekem pedig kémiadolgozatot kellett írnom, így csak
felsóhajtottam, és beismertem az igazat: nem vagyok elég rosszul
ahhoz, hogy hazamehessek.
– Már nincs sok hátra a napból. És dolgozatot írunk.
Grimaszolt.
– Önuralom. Helyes. Nos, tessék! Nem kifejezetten csinálhatnék
ilyet a szüleid engedélye nélkül, de... – Megállt mellettem, és kinyitotta
az íróasztal egyik fiókját. Volt benne egy csomó aprópénz, a
kocsikulcsa és egy doboz lázcsillapító. A tenyerembe rázott két
tablettát, és azt mondta:
– Ez elintézi a lázadat, és valószínűleg tesz majd a fejfájás ellen is.
– Köszönöm – mondtam a székét visszaadva. – Ne vegye a szívére,
de remélhetőleg a héten már nem jövök.
– Ez az iroda egy kulturális és közösségi találkahely! – mondta Mrs.
Sanders sokkot színlelve. – Vigyázz magadra!
Lenyeltem a lázcsillapítókat, és utána küldtem egy kis vizet az ajtó
melletti tartályból, aztán visszamentem az osztályba. A fejem alig fájt.
Az utolsó óra végére a lázcsillapítónak sikerült a trükk. Mrs.
Sandersnek valószínűleg igaza volt. A szüntelen érzés, hogy valami
még lesz, csak egy vírus volt.
Megpróbáltam bemagyarázni magamnak, hogy így van.
Tizenkettedik fejezet
Cole
NEM HITTEM, HOGY MOST EMBERNEK KELLENE LENNEM.
Ónos eső vágott a csupasz bőrömbe, olyan hideg, amit forrónak érez
az ember. Az ujjaim akár a bunkósbotok, semmit nem éreztem velük.
Nem tudtam, meddig fekhettem a fagyott földön, de arra elég volt, hogy
a fagyott eső megolvadjon a derekam alatt.
Annyira reszkettem, hogy alig tudtam felállni. Bizonytalanul talpra
álltam, és gondolkodtam, miért változtam vissza emberré. Ezelőtt az
emberi formám a melegebb napokra korlátozódott, és könyörületesen
rövid ideig tartott. Fagyos este volt – talán hat vagy hét óra lehetett a
nap csupasz faágakon átragyogó narancs színéből ítélve.
Nem értem rá az állapotom bizonytalanságán töprengeni. Reszkettem
a hidegtől, de nem éreztem a gyomromban a hányinger jelét, vagy a
bőröm feszülését, ami azt jelentette volna, hogy farkassá változom.
Emésztő bizonyossággal tudtam, hogy ebben a testben ragadtam,
legalábbis pillanatnyilag. Ami azt jelentette, hogy menedéket kell
találnom – teljesen pucér voltam, és nem akartam kivárni a fagyási
sérüléseket. Túl sok végtagom volt, amelyeket nem szerettem volna
elveszíteni.
A karommal átöleltem a felsőtestemet, és felmértem a környezetet.
Mögöttem a tó ragyogó fényfoltokat tükrözött. Az előttem elterülő
homályos erdőbe hunyorogtam, és láttam a tóra néző szobrot és a
szobor mögötti betonpadokat. Ez azt jelentette, hogy sétatávolságra
vagyok a hatalmas háztól, amit korábban láttam.
Tehát már volt célom. Remélhetőleg nincs otthon senki.
Nem láttam autót a kocsifeljárón, tehát egyelőre szerencsém volt.
– A francba, francba, francba – morogtam az orrom alatt, az
arcizmaim meg-megrándultak, miközben átgyalogoltam a murván a
hátsó ajtóhoz. Épp elég ideg maradt működőképes a csupasz talpamban,
hogy érezzem, ahogy a kavicsok a hideg húsba vágnak. Gyorsabban
gyógyultam, mint azelőtt, amikor még csak Cole voltam, de ettől még
nem lett kevésbé fájdalmas a kövek szúrása.
Lenyomtam a hátsó ajtó kilincsét – nem volt zárva. Az Öreg
Odafentről minden bizonnyal rám mosolygott. Az eszembe véstem,
hogy majd küldjek egy lapot. Kinyitottam az ajtót, és beléptem a
rendetlen előszobába, amelynek barbecue-szósz illata volt. Egy
pillanatig csak álltam ott, reszkettem, és kis időre megbénított a
barbecue emléke. A hasam – amely sokkal laposabb és keményebb volt,
mint amikor legutóbb ember voltam – felmordult, és egy röpke
pillanatig arra gondoltam, megkeresem a konyhát, és lopok valami ételt.
A gondolat, hogy ennyire akarok valamit, megmosolyogtatott. Aztán
fájdalmasan kihűlt lábaim eszembe juttatták, miért vagyok itt. Először a
ruha. Aztán a kaja. Kiléptem az előszobából a félhomályos folyosóra.
A ház pont olyan óriási volt, amilyennek kívülről tűnt, és úgy festett,
mint egy egész oldalas hirdetés a Lakáskultúrában. Minden, ami a falon
lógott, tökéletes ötös vagy hármas csoportokba volt rendezve, hibátlanul
sorba állítva, vagy elbűvölően aszimmetrikusan. Egy makulátlanul
tiszta, valószínűleg mályvaszínűnek nevezett szőnyeg halkan
végigvezetett a fapadlós folyosón. Magam mögé pillantva, hogy biztos
legyek, tiszta a levegő, majdnem átestem egy drágának látszó vázán,
amelyben művészien elrendezett, halott faágak álltak. Azon
gondolkodtam, hogy vajon igazi emberek élnek-e itt.
Sokkal sürgetőbben azon is elgondolkodtam, hogy azok közül, akik
itt élnek, vajon valakivel egyezik-e a méretem.
Tétováztam, amikor a hallba értem. Balra félhomályos folyosó.
Jobbra masszív, sötét lépcső indult felfelé, amely egy gótikus
horrorfilm gyilkossági jelenetében is megállta volna a helyét. Röviden
megküzdöttem a logikával, és úgy döntöttem, felmegyek az emeletre.
Ha én gazdag, minnesotai pasas volnék, odafent lenne a hálószobám.
Mert a meleg levegő felfelé száll.
Egy folyosóra jutottam, amelynek egyik oldala nyitott volt, és le
lehetett látni a lépcsőre. Égtek a lábujjaim a zöld plüss szőnyegen,
ahogy lassan visszatért beléjük az élet. A fájdalom jó dolog volt. Azt
jelentette, hogy van vérkeringésem.
– Ne mozdulj!
Női hang állított meg. Nem úgy hangzott, mint aki fél, annak
ellenére, hogy egy pucér krapek ácsorgott a házában, ezért gondoltam,
hogy ha megfordulok, valószínűleg egy rám szegezett vadászpuskával
találom szembe magam. Élesen éreztem, hogy a mellkasomban
normálisan ver a szívem, istenkém, hogy hiányzott az adrenalin!
Megfordultam.
Egy lány volt ott. Dermesztően csinos, azon a felfalom-a-szívedet
módon. Hatalmas, kék szemek, félig eltakarva egyenetlenül vágott
szőke frufruval. És a vállát úgy tartotta, mint aki tudja, hogy gyönyörű.
Amikor végigfuttatta a pillantását a testemen, úgy éreztem magam,
mint aki megmérettetett, és kívánatosnak találtatott.
Megpróbálkoztam egy mosollyal.
– Szia. Bocs. Meztelen vagyok.
– Nagyon örvendek. Isabel vagyok – mondta. – Mit csinálsz a
házamban ?
Nem volt igazán jó válasz a kérdésére.
Alattunk ajtócsapódás hallatszott. Mindketten összerezzentünk, és a
hang felé néztünk. Egy rövid pillanatra a szívem felkiáltott a
mellkasomban, és meglepve éreztem az iszonyatot – valamit, a hosszú
semmi után.
Nem tudtam mozdulni.
– Te jó isten! – Egy nő tűnt fel a lépcső alján, és a korláton keresztül
egyenesen rám bámult. Aztán Isabelre nézett. – Te jó isten! Mi a...
Két generáció gyönyörű nő fog kinyírni. Meztelenül.
– Anya! – csattant fel Isabel. – Mi lenne, ha nem bámulnál? Totál
beteg.
Az anyjával egyetemben csak pislogtam rá.
Isabel közelebb jött hozzám, és áthajolt a korláton az anyja felé.
– Egy kis magánélet, netán? – ordított le.
Ettől élet költözött az anyjába. Visszaordított, és a hangja egyre
magasabb lett:
– Isabel Rosemary Culpeper, megmondanád, mit keres egy meztelen
fiú a házban?
– Mégis mit gondolsz? – felelte Isabel. – Mit gondolsz, mit csinálok
egy meztelen fiúval a házban? Doktor Répaorr nem figyelmeztetett,
hogy viselkedési zavarokat tapasztalhattok, ha folyton semmibe
vesztek? Hát tessék, itt van, anya! Viselkedési zavarom van! Ez az,
bámulj csak! Remélem, tetszik! Nem tudom, miért vettél rá minket,
hogy pszichiáterhez járjunk, ha nem is hallod, amit mond. Gyerünk,
büntess csak meg a saját hibáidért!
– Kicsim – szólt az anyja sokkal halkabban. – De ez...
– Legalább nem valami utcasarkon árulom magamat! – visította
Isabel. Hozzám fordult, és az arca azonnal ellágyult. Ezerszer
könnyedebb hangon hozzátette: – Kiscicám, nem akarom, hogy így láss
engem. Miért nem mész vissza a szobába?
Színész lettem a saját életemben.
Odalent az anyja a homlokát masszírozta, és próbált nem felém
nézni.
– Kérlek, kérlek, csak mondd meg neki, hogy vegyen fel valamit,
mielőtt apád hazaér. Közben én töltök magamnak egy italt. Nem
akarom újra látni.
Amikor az anyja elfordult, Isabel megragadta a karomat – valahogy
sokkolt, hogy a bőrömön érzem az ujjait -, és végigvonszolt a folyosón
az egyik ajtóhoz. Kiderült, hogy fürdőszoba, fekete és fehér csempével,
hatalmas, oroszlánlábú fürdőkáddal, amely a nagyját el is foglalta.
Isabel olyan durván lökött be az ajtón, hogy kis híján beleestem a
kádba, aztán becsukta mögöttünk az ajtót.
– Mi a francot csinálsz itt emberbőrben ilyen korán? – követelőzött.
– Te tudod, mi vagyok? – kérdeztem. Hülye kérdés volt.
– Kérlek – mondta. A hangja csöpögött a lenézéstől, de úgy, hogy
azzal fenyegetett, beindulok tőle. Senki – senki – nem beszélt így
velem. – Vagy Sam egyik farkasa vagy, vagy csak egy véletlenül
idetévedt, kutyaszagú, pucér perverz.
– Sam? Beck – mondtam.
– Nem Beck. Most már Sam – javított ki Isabel. – Nem érdekes.
Csak az az érdekes, hogy meztelen vagy, a házamban, és tényleg
farkasnak kéne most lenned. Mi a francért nem vagy farkas? Hogy
hívnak?
Egyetlen őrült pillanatig majdnem elárultam.
Isabel
Az arca egy pillanatra valahová máshová révedt, valami bizonytalan
helyre. Ez volt az első valódi arckifejezés, amit láttam rajta, mióta a
korlátnál találtam. Aztán újra visszatért a majdnem-vigyor a képére, és
azt mondta:
– Cole.
Mintha ajándékot nyújtana át.
Visszadobtam.
– Nos, miért nem vagy te most farkas, Cole?
– Mert máskülönben hogyan ismertelek volna meg? – javasolta.
– Szép próbálkozás – feleltem, de éreztem, ahogy egy nehéz mosoly
jelenik meg az arcomon. Eleget tudtam a csábításról, megszokásból,
hogy a gyakorlatban is felismerjem. Pimasz fickó volt, és meglehetősen
megnőtt az önbizalma, miközben beszélgettünk. Felemelte a karját, és
belekapaszkodott a zuhanyfüggöny rúdjába maga mögött, gyönyörűen
kinyújtózva, miközben engem tanulmányozott.
– Miért hazudtál az anyádnak? – kérdezte Cole. – Akkor is megtetted
volna, ha egy potrohos ingatlanügynök vagyok, aki farkassá változott?
– Kétlem. A kedvesség úgy általában nem az én asztalom. – Viszont
a feje fölé nyújtott karjától domborodó vállizmai és a feszülő mellizmai
azok voltak. Próbáltam az arrogánsan felfelé görbülő száján tartani a
pillantásomat. – Kerítenünk kell neked valami ruhát.
A szája még jobban felgörbült.
– Végső soron?
Komiszul rámosolyogtam.
– Ja. Vessünk véget a majomparádénak!
A szája ó-t formázott.
– Kemény.
Megvontam a vállamat.
– Maradj itt, és ne tégy kárt magadban! Mindjárt visszajövök.
Becsuktam a fürdőszoba ajtaját, és végigmentem a folyosón a
bátyám régi szobájához. Az ajtóban egy percig tétováztam, aztán
kinyitottam.
Elég rég meghalt már, hogy ne érezzem tolakodásnak, hogy a
szobájába lépek. Ráadásul már nem igazán nézett ki úgy, mint a
szobája. Anyám a legutóbbi pszichiátere tanácsára Jack csomó cuccát
összepakolta dobozokba, és a jelenlegi pszichiáter tanácsára otthagyta a
szobájában. Minden sportcucca össze volt csomagolva, ahogy a nagy,
házi gyártmányú hangfalrendszer is. Ha ezt a két dolgot elvettük volna,
már semmi nem mondta volna: Jack.
A sötét szobában, az állólámpa felé menet bevertem a sípcsontomat
az egyik terápiás doboz sarkába. Halkan káromkodtam, felkapcsoltam a
lámpát, és most először elgondolkodtam azon, hogy mit művelek:
turkálok a halott bátyám cuccai között, hogy ruhát adjak egy totál
kábító, de seggfej vérfarkasnak, aki a fürdőszobámban ácsorog, miután
anyámnak azt mondtam, hogy lefeküdtem vele.
Talán anyámnak volt igaza, és pszichiáterre van szükségem.
Átpréseltem magam a dobozokon, és kinyitottam a szekrényt. Jackillatú
felhő áradt ki belőle – valójában elég gusztustalan volt. Részben
kimosott focimez és sampon, meg régi cipők szaga. De egy pillanatig,
csak egy pillanatig mozdulatlanul álltam ott, és bámultam a felakasztott
holmik sötét formáit. Aztán anyámat hallottam, messze a földszinten,
amint leejtett valamit, és eszembe jutott, hogy ki kell juttatnom a házból
Cole-t, mielőtt apám hazaér. Anya nem mondaná el neki. Jó az
ilyesmiben. Nem szerette, ha eltörnek dolgok, ahogy én sem.
Találtam egy vacak melegítőfelsőt, egy pólót és egy megfelelő
farmert. Elégedetten megfordultam – és Cole-ba ütköztem.
Elharaptam egy újabb szitokszót, zakatolt a szívem. Hátra kellett
hajtanom a fejemet, hogy ilyen közelről lássam az arcát, mert elég
magas volt. A halvány állólámpa éles szögben világította meg az arcát,
mint egy Rembrandt-portrét.
– Soká jöttél – mondta Cole, hátralépve az udvariasság kedvéért. –
Utánad jöttem, hogy lássam, nem puskáért indultál-e.
Hozzávágtam a ruhákat.
– Titokban kell kimenned.
– Lehet másképp? – Az ágyra hajította a pólót és a felsőt, és félig
elfordult, hogy felvegye a farmert. Kicsit lógott rajta; kilátszott a
csípőcsontja, árnyékot vetett a bőrére, ahogy aztán beleolvadt a
derekába.
Gyorsan félrenéztem, amikor visszafordult, de tudtam, hogy látta,
amint figyelem. Szerettem volna lekarmolni a pimasz szemöldökét a
képéről. A pólóért nyúlt, és amikor szétbomlott a kezében, láttam, hogy
Jack kedvenc Viking-pólója az, az alja jobb oldalán egy kis fehér folt
kenődött rá, amikor tavaly a garázst festette. Napokig hordta ezt a pólót,
míg végül még ő is belátta, hogy büdös. Utáltam.
Cole a feje fölé nyújtotta a karját, hogy felvegye, és hirtelen csak
arra tudtam gondolni, hogy nem bírom nézni, hogy a bátyámon kívül
másvalaki viselje azt a pólót. Gondolkodás nélkül elkaptam a pólót,
Cole pedig megdermedt, üres tekintettel lenézett rám. Talán kicsit
zavarban volt.
Rángattam, jeleztem, hogy mit akarok, és még mindig kissé kíváncsi
arckifejezéssel lazított a szorításon, és hagyta, hogy kivegyem a kezéből
a pólót. Amikor már a kezemben volt, nem akartam elmagyarázni, miért
vettem vissza, hát inkább megcsókoltam. Könnyebb volt megcsókolni,
a falnak nyomni, megízlelni az arcán a gúnyos vigyor formáját, mint
elrendezni, hogy miért váltott ki belőlem ilyen heves érzelmeket, és
miért éreztem magamat olyan kiszolgáltatottnak a látványtól, hogy Jack
pólója valaki más kezében van.
És jól csókolt. Éreztem hozzám simuló lapos hasát és a bordáit, még
ha a keze nem is moccant felém. Ilyen közelről olyan illata volt, mint
Samnek az első estén, amikor találkoztam vele, pézsma és fenyő. Volt
valami őszinte éhség abban, ahogy Cole a számra préselte az ajkait, és
arra gondoltam, hogy több az igazság abban, ahogy csókol, mint abban,
ahogy beszél.
Amikor elhúzódtam, Cole maradt, ahol volt, nekidőlt a falnak, az
ujjait a nyitott sliccű farmer zsebébe akasztotta, s a fejét oldalra
biccentve tanulmányozott. A szívem dörömbölt a mellkasomban, és a
kezem remegett az erőfeszítéstől, hogy ne csókoljam meg újra, de ő
nem tűnt idegesnek. Láttam, ahogy a hasa bőrén áttetszik a pulzusa
lassú, puha lüktetése.
Hirtelen felbőszített, hogy nem pörgött fel, ahogy én, ezért
hátraléptem, és hozzávágtam Jack pulóverét. Egy pillanattal az után
emelte fel a kezét, hogy a pulcsi lepattant a mellkasáról.
– Ilyen rossz? – kérdezte.
– Ja – feleltem a karomat, összefonva a mellem előtt, hogy
csillapítsam a remegést. – Mintha almát próbáltam volna enni.
A szemöldöke félbetört ceruzaként szökött a homlokára, mintha
tudta volna, hogy nem mondok igazat.
– Visszavágó?
– Nem hiszem – mondtam. Az egyik szemöldökömhöz nyomtam az
ujjamat. – Szerintem ideje menned.
Féltem, hogy megkérdezi, hová kellene mennie, de csak magára
rángatta a pulóvert, és befejezésül felhúzta a sliccét.
– Valószínűleg igazad van.
Ugyan láttam, hogy a talpa csúnyán össze van vagdosva, de nem kert
cipőt, én pedig nem ajánlottam fel. Belém fojtotta a szót, hogy nem
magyaráztam ki magam, így csak lekísértem a földszintre, vissza az
ajtóhoz, amelyen bejött.
Láttam, hogy tétovázik, de csak egy pillanatig, miközben elmentünk
a konyhába vezető ajtó mellett, és eszembe jutott, hogy éreztem a
bordáit. Tudtam, hogy adnom kéne neki valamit enni, de jobban
akartam, hogy elmenjen, amilyen gyorsan csak lehet. Miért volt sokkal
könnyebb kitenni egy edényt a farkasoknak?
Biztosan azért, mert a farkasoknak nem ült öntelt mosoly a képükön.
Az előszobában megálltam az ajtó mellett, és karba tettem a kezem.
– Apám farkasokra szokott lőni – mondtam. – Csak hogy tudd.
Úgyhogy talán jó lenne, ha távol maradnál a ház mögötti erdőtől.
– Majd észben tartom, amikor egy állat testében leszek, híján
magasabb rendű gondolatoknak – felelte Cole. – Köszönöm.
– Azért élek, hogy örömet szerezzek – mondtam, és kinyitottam az
ajtót. A sötét éjszakában oldalról érkező ónos eső verte a karomat.
Azt vártam, hogy megvert kutya képpel vagy valami más
szánalomébresztő kifejezéssel fordul felém, de Cole egyszerűen rám
nézett, fura, erőteljes mosollyal az arcán. Aztán nekiindult az esőben,
elhúzta a kezemből az ajtót, hogy becsukhassa maga mögött.
Miután az ajtó becsukódott, egy hosszú pillanatig álltam még ott,
halkan szitkozódtam a bajszom alatt. Nem tudtam, miért. Aztán a
konyhába mentem, és felkaptam az első dolgot, amit láttam – egy
csomag szeletelt kenyeret -, és visszaléptem a hátsó ajtóig.
A fejemben megterveztem, hogy mit fogok mondani – valami
olyasmit, hogy Másra ne számíts -, de amikor kinyitottam az ajtót, már
nem volt ott.
Felkapcsoltam a lámpát. Halvány, sárga fény fröccsent a fagyott
udvarra. A lehullott ónos eső vékony rétege furcsán tükröződött. Úgy
háromméternyire az ajtótól megpillantottam a farmert és a rongyos
melegítőfelsőt egy kupacban.
A fülem és az orrom égett a hidegtől. Lassan csikorogtam a
ruhákhoz, és megálltam, hogy megnézzem a kupac alakját. A pulóver
egyik ujja mintha a távoli fenyves erdő felé mutatott volna. Felnéztem,
és valóban, ott volt. Egy szürkésbarna farkas állt néhány méterre tőlem,
és Cole zöld szemével bámult rám.
– A bátyám meghalt – mondtam neki.
A farkas a füle botját sem mozdította; ónos eső és hó szállingózott és
tapadt a bundájára.
– Nem vagyok egy kedves ember – mondtam.
Még mindig nem moccant. Az agyam megfeszült, csak egy kicsit,
miközben próbáltam összeegyeztetni Cole szemét a farkas arcával.
Kibontottam a kenyeret, és úgy fordítottam a zacskót, hogy a
szeletek a földre essenek a lábam mellett. Nem rezdült – csak nézett,
pislogás nélkül, emberi szemekkel egy állat arcában.
– De nem kellett volna azt mondanom, hogy vacakul csókolsz –
tettem hozzá, kicsit reszketve a hidegtől. Aztán nem tudtam biztosan,
mit kellene még mondanom a csókról, így hát elhallgattam.
Visszafordultam az ajtóhoz. Mielőtt bementem volna, összehajtottam
a ruhákat, és ráborítottam az ajtó melletti kaspót, hogy megvédje az
időjárástól. Aztán ott hagytam őt az éjszakában.
Még emlékeztem az emberi szempárra abban a farkasarcban. Olyan
üres volt, amilyennek én éreztem magam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése