Tizenharmadik fejezet
Sam
HIÁNYZOTT AZ ANYÁM.
Ezt nem mondhattam el Grace-nek, mert tudtam, hogy amikor az
anyámra gondol, csak a barbár sebeket látja a csuklómon, amelyeket a
szüleim ejtettek. És igaz volt, az emlékük, ahogy próbálják megölni a
kis szörnyet, akivé váltam, úgy ivódott az agyamba, hogy néha úgy
tűnt, szétfeszíti a koponyámat. A régi sebek olyan mélyek voltak, hogy
újra éreztem a borotvapengéket, ha egy fürdőkád közelébe mentem.
De más emlékeim is voltak az anyámról, besiklottak a réseken,
amikor a legkevésbé számítottam rájuk. Mint most is, amikor a Ferde
Polc pultja fölé görnyedtem. A könyveim centiméterekre hevertek az
üres kezemtől, a pillantásom a leereszkedő barna estét figyelte az
ablakon túl. Az utolsó szavak, amelyek az ajkamon nyugodtak –
Mandelstam, aki anélkül írt rólam, hogy lett volna módja ismerni
engem:
De vérem szerint farkas nem vagyok. (Baka István fordítása)
Odakint az utolsó napsugár vakító sárga színbe borította a parkoló
autók kiszögelléseit, és az utca pocsolyáit folyékony arannyal töltötte
meg. Bent a könyvesboltot már nem érte el a halódó nap, homályos
volt, üres, és félig aludt.
Húsz perc volt még zárásig.
Születésnapom volt.
Emlékeztem, hogy anyám habos muffinokat készített a
szülinapomon. Sosem tortát, mivel csak én voltam, meg a szüleim, és
én annyit ettem, mint egy kismadár, gondosan csipegettem, és
megválogattam a kulináris csatákat. Egy egész torta megromlott volna,
mielőtt megesszük.
Így hát anyám muffinokat sütött. Eszembe jutott a vaníliaillatú
cukormáz, amelyet sietősen kent a sütire egy kenőkéssel. Magában
hétköznapi lett volna, de ennek a sütinek gyertyát szúrtak a
cukormázába. Egy apró láng nyújtózkodott a kanócon, egy cseppnyi
olvadt viasz reszketett éppen alatta, és ettől a süti valami pompás és
gyönyörű és különleges dologgá változott.
Még éreztem az elfújt gyufa templomillatát, láttam a láng tükörképét
anyám szemében, éreztem a konyhai szék puha párnáját sovány, magam
alá húzott lábaim alatt. Hallottam, hogy anyám azt mondja, tegyem ölbe
a kezem, és láttam, ahogy leteszi elém a süteményt – nem engedte, hogy
én fogjam a tányért, nehogy az ölembe sodorjam a gyertyát.
A szüleim mindig nagyon vigyáztak rám, addig a napig, amíg úgy
nem döntöttek, hogy meg kell halnom.
Az üzletben a tenyerembe hajtottam a homlokomat, és a két
könyököm között a könyvborító felpöndörödött sarkára bámultam.
Láttam, hogy a borító nem egyetlen papírdarab, hanem igazából egy
köteg nyomtatott lap, a fedelén egy védőréteggel, és hogy a legfelső
réteg lehámlott, így a valódi borító sarka foltos lett, megsárgult és
elrongyolódott.
Gondolkoztam, hogy vajon tényleg emlékszem, hogy anyám sütit
sütött nekem, vagy csak az agyam lopta az ezernyi könyv egyikéből,
amit elolvastam. Valaki más anyja az enyémre másolva, besettenkedett,
és kitöltötte az űrt.
Anélkül, hogy felemeltem volna a fejemet, felnéztem, és a
csuklómon lévő egyforma hegeket a szemem elé emeltem. A halvány
esti fényben látszottak áttetsző bőröm alatt az erek, de eltűntek az
egyenetlen hegszövet alatt. A fejemben sima és ép karokkal vettem el a
sütit a tányérról, a szüleim szeretetétől érintetlen bőrrel. Anyám rám
mosolygott.
Boldog születésnapot!
Lehunytam a szemem.
Nem tudtam, mennyi ideig volt csukva, amikor az ajtó fölötti csengő
hangjára összerezzentem. Épp azt akartam mondani, hogy már zárva
vagyunk, de aztán Grace megfordult, a vállával belökte az ajtót maga
mögött. Egyik kezében egy tálcát fogott, a másikban egy Subway
feliratú zacskót. Mintha egy újabb lámpát kapcsoltak volna fel az
üzletben, az egész hely világosabbnak tűnt.
Túlságosan megdöbbentem, hogy ugorjak és segítsek, és mire észhez
tértem, már le is tette a csomagokat a pultra. A kassza mögé kerülve a
vállam köré fonta a karjait, és a fülembe súgta:
– Boldog születésnapot!
Kibontottam az öleléséből a karomat, és a derekára fontam.
Magamhoz öleltem, és az arcomat a nyakába temettem, elrejtve a
meglepettségemet.
– Honnan tudtad?
– Beck mondta, mielőtt átváltozott – felelte Grace. – Neked kellett
volna. – Elhúzódott, hogy lássa az arcomat. – Mire gondoltál? Amikor
bejöttem?
– Hogy Sam vagyok – mondtam.
– És milyen kedves dolog annak lenni – mondta Grace. Aztán
elmosolyodott, szélesebben és még szélesebben, míg úgy nem éreztem,
hogy az arckifejezésem a pontos mása az övének, és az orrunk összeér.
Grace végül ellépett, hogy a pultra tett ajándékaira mutasson, amelyek
meglehetősen bizalmas közelségben vették körül a könyvkupacaimat. –
Sajnálom, hogy nem sokkal mutatósabb. Nem nagyon van romantikus
hely Mercy Fallsban, és ha volna, némileg amúgy is csóró vagyok
pillanatnyilag. Ehetsz most?
Elsiklottam mellette, és bezártam az ajtót. Megfordítottam a
NYITVA feliratot.
– Hát, záróra. Szeretnél hazamenni vele? Vagy az emeletre?
Grace a bordó szőnyeggel borított lépcsősor felé pillantott, amely a
galériára vezetett, és tudtam, hogy eldöntötte.
– Te hozod az italokat a nagy izmaiddal – mondta tetemes iróniával.
– Én pedig viszem a szendvicseket, mivel azok nem törékenyek.
A földszinten lekapcsoltam a villanyt, és követtem Grace-t a lépcsőn,
kezemben a kartontálcával. A lépteink surrogtak a vastag szőnyegen,
miközben felmentünk a homályos, ferde mennyezetű galériára. Minden
megtett lépéssel úgy éreztem magam, mintha feljebb és feljebb
emelkednék azon a felidézett születésnapon, valami végtelenül
valóságos dolog felé.
– Mit hoztál nekem? – kérdeztem.
– Szülinapi szendvicset – felelte Grace. – Mi mást?
Felkapcsoltam a lámpát, amely az alacsony könyvespolcok tetején
állt. Nyolc kis izzó szórt ránk szeszélyes, rózsaszínű fénymintákat,
amikor Grace mellé ültem az ütött-kopott, kétszemélyes kanapéra.
A születésnapi szendvicsemről kiderült, hogy marhasült majonézzel,
ugyanolyan, mint Grace-é. Leterítettük magunk között a papírokat,
hogy a széleik átfedjék egymást, és Grace a „Happy birthday"-t
zümmögte borzasztó hamisan.
– „És még sok boldogot" – tette hozzá teljesen új hangnemben.
– Köszönöm – mondtam. Megérintettem az állát, ő pedig rám
mosolygott.
Miután végeztünk a szendvicsekkel – vagyis én majdnem megettem
az egészet, Grace pedig leette a kenyeret -, a csomagolópapírra
mutatott, és így szólt:
– Össze kellene gyűrnöd azokat a papírokat. Előveszem az
ajándékodat.
Felhúzott szemöldökkel ránéztem, miközben az ölébe húzta a
hátizsákját.
– Nem kellett volna – mondtam. – Bután érzem magam az
ajándékoktól.
– Én akartam – mondta Grace. – Ne rontsd el a szemérmességeddel!
Azt mondtam, szabadulj meg a papíroktól!
Meghajoltam az akarata előtt, és elkezdtem hajtogatni.
– Te meg azok a darvak! – nevetett rám, amikor meglátta, hogy a
tisztábbik szendvicspapírból nagy, petyhüdt madarat hajtogatok, a
Subway lógójával. – Miért csinálod őket?
– A jövőre. Hogy emlékeztessenek a pillanatra. – Felé lóbáltam a
Subway-darut, amely csapkodott lötyögő, gyűrött szárnyával. – Tudod,
hogy sosem fogom elfelejteni, honnan jött ez a daru.
Grace megnézte magának.
– Azt hiszem, ez egy elég biztonságos feltételezés.
– Küldetés teljesítve – szóltam halkan, és letettem a darut a kanapé
mellé. Tudtam, hogy késleltetem a pillanatot, amikor átadhatja az
ajándékát. A gyomrom furcsán viselkedett, ha arra gondoltam, hogy
vett nekem valamit. De Grace-t nem lehetett feltartóztatni.
– És most csukd be a szemed – szólt. Volt egy kis elfogódottság a
hangjában. Várakozás. Remény. Némán imádkoztam: Add, hogy
tetsszen nekem, akármit is vett. Magamban próbáltam elképzelni a
tökéletes elragadtatással járó arcot, hogy előhúzhassam majd, akármit is
kapok.
Hallottam, amint kihúzza a cipzárt a hátizsákján, és éreztem, ahogy
megmozdulnak a párnák, amikor újra elhelyezkedett a kanapén.
– Emlékszel, amikor először jöttünk fel ide? – kérdezte, miközben
ott ültem, félig egyedül, lehunyt szemem sötétjében.
Nem olyan kérdés volt, amelyre válaszolni kellett volna, így csak
mosolyogtam.
– Emlékszel, hogy megkértél, hunyjam be a szemem, aztán
felolvastad azt a Rilke-verset? – Grace hangja közelebbről jött, éreztem,
ahogy a térde a térdemhez ér. – Annyira szerettelek akkor, Sam Roth!
A bőröm megfeszült a borzongástól, és nyeltem egyet. Tudtam, hogy
szeret, de szinte sosem mondta. Ez már önmagában elég születésnapi
ajándék volt. A kezem nyitott tenyérrel feküdt az ölemben. Éreztem,
ahogy beletesz valamit. Az egyik kezemet rácsukta a másikra. Papír.
– Nem hittem volna, hogy én is tudok olyan romantikus lenni, mint
te – mondta. – Tudod, hogy nem vagyok jó ebben. De... hát... – És
mókás kis nevetést hallatott, olyan gyengédet, hogy majdnem
megfeledkeztem magamról, és kinyitottam a szememet, hogy lássam az
arcát, amikor nevet. – Hát, nem várhatok örökké. Nyisd ki a szemed!
Kinyitottam. Egy összehajtott, nyomtatott papírlap volt a kezemben.
Láttam a betűk árnyékát a hátoldalán, de nem tudtam, mi az.
Grace alig bírt nyugodtan ülni. A várakozását nehéz volt elviselni,
mert nem tudtam, beváltom-e a reményeit.
– Nyisd ki!
Próbáltam felidézni, milyen egy boldog arc. Felhúzott szemöldök,
széles vigyor, hunyorgó szem.
Széthajtottam a papírt.
És teljesen elfelejtettem, milyen képet kellene vágnom. Csak ültem
ott, és bámultam a papírra nyomott betűkre, nem igazán hittem el. Nem
a világ legnagyobb ajándéka volt, bár Grace-nek nehéz lehetett
összehoznia. Az nyűgözött le, hogy én voltam az, a fogadalom, amit
nem volt elég bátorságom leírni. Olyasmi, ami azt súgta, Grace ismer.
Olyasmi, ami valódivá tette a Szeretlek szót.
Egy számla volt. Öt óra stúdióhasználatról.
Felnéztem Grace-re, és láttam, hogy a várakozás valami teljesen
másba olvadt. Önelégültségbe. Teljes és totális önelégültségbe,
úgyhogy akármit is csinált az arcom a saját szakállára, elárulta az
érzéseimet.
– Grace – szóltam halkabban, mint terveztem.
A kis önelégült mosoly azzal fenyegetett, hogy még nagyobb lesz.
Teljesen feleslegesen megkérdezte:
– Tetszik?
– Én...
Megkímélt attól, hogy meg kelljen fogalmaznom a mondat többi
részét:
– Duluthban van. Az egyik közös szabadnapunkra időzítve.
Gondoltam, eljátszhatnád pár dalodat, és... Nem tudom. Aztán csinálj
velük, amit szerinted kell.
– Egy demót – mondtam halkan. Az ajándék több volt, mint tudta –
vagy talán értett mindent, amit ez jelentett. Több volt, mint egy
biccentés, hogy kezdjek valamit a zenémmel. Annak az elismerése volt,
hogy továbbléphetek. Hogy lesz jövő hét és jövő hónap és jövő év. A
stúdióidő szinte olyan volt, mint terveket készíteni egy vadonatúj
jövőre. A stúdióidő azt mondta, hogy ha valakinek odaadom a
demómat, és az illető azt mondja, „Egy hónapon belül visszahívom", ez
annyit jelent, hogy amikor megteszi, én még ember leszek.
– Istenem, szeretlek, Grace – mondtam. Még mindig a számlát
szorongatva megöleltem, szorosan a nyakát. A halántékához szorítottam
az ajkaimat, és újra megöleltem. Letettem a papírt a Subway-daru
mellé.
– Ebből is madarat hajtogatsz majd? – kérdezte, aztán lehunyta a
szemét, hogy újra megcsókoljam.
De nem tettem. Csak félresimítottam a haját az arcából, hogy lássam
lehunyt szemmel. Azokra az angyalokra gondoltam, amelyek a sírokon
állnak, lehunyt szemmel, felemelt arccal, összekulcsolt kezekkel.
– Megint forró vagy – mondtam. – Jól érzed magad?
Grace nem nyitotta ki a szemét, csak hagyta, hogy tovább
simogassam az arcát, mintha csak a haját simítanám félre. Az ujjaimat
hidegnek éreztem meleg bőrén.
– Ühüm – mondta.
Tovább cirógattam a bőrét. Arra gondoltam, elmondom, mit
gondolok, például hogy Gyönyörű vagy, meg hogy Te vagy az én
angyalom, de Grace-szel az volt a helyzet, hogy az ilyen szavak
számomra többet jelentettek. Számára csak eldobható frázisok voltak,
amelyek mosolyt csalnak az arcára egy pillanatig, de aztán... elmúlnak,
hiszen túl érzelgősek, hogy igazak legyenek. Grace-nek más dolgok
számítottak: a kezem az arcán, az ajkam az ajkán. Az elröppenő
érintések, amelyek azt jelentették, szeretem.
Amikor előrehajoltam, hogy megcsókoljam, megérintett a talált
farkas édes, mandulás illatának nyoma, olyan halványan, hogy talán
csak képzelődtem. De a puszta gondolat is elég volt, hogy kizökkentsen
a pillanatból.
– Menjünk haza – mondtam.
– Neked ez az otthonod – felelte Grace játékos mosollyal. – Nem
tudsz lóvá tenni.
De én felálltam, és megfogtam a kezét, hogy magammal húzzam.
– Szeretnék hazaérni még a szüleid előtt – mondtam. – Mostanában
nagyon korán megjönnek.
– Szökjünk meg – mondta könnyedén Grace, és lehajolt összeszedni
a szendvicsmaradékot és az italokat. Feltartottam a zacskót, hogy
beledobhasson mindent, és figyeltem, ahogy felveszi a szendvicspapírdarut,
mielőtt lemennénk a lépcsőn.
Kéz a kézben átmentünk a most már sötét üzleten, és kiléptünk hátul,
ahol Grace fehér Mazdája parkolt. Amikor beült a volán mögé, az
orromhoz emelt tenyérrel próbáltam elcsípni egy kis fuvallatot az előbbi
illatból. Nem éreztem, de a bennem lévő farkas nem tudott elsiklani a
csókban érzett emlék felett.
Olyan volt, mintha valaki idegen nyelven suttogna, egy titkot súgna
felém, amit nem értek.
Tizennegyedik fejezet
Sam
VALAMI FELÉBRESZTETT.
Grace hálószobájának tompa, ismerős sötétségével körülvéve nem
tudtam biztosan, hogy mi volt az. Nem hallatszott semmi odakintről, és
a ház többi része az éjszaka féléber némaságába burkolózott. Grace is
csendes volt, elfordulva aludt. Átöleltem, és szappanillatú nyakához
nyomtam az orromat. Az apró, szőke pihék csiklandozták az orromat.
Elhúztam az arcomat, Grace felsóhajtott álmában, és szorosabban
hozzám gömbölyödött. Nekem is aludnom kellett volna – másnap korán
reggel leltároznom kellett az üzletben -, de valami nyugtalan éberséggel
zümmögött a tudatalattimban. Feküdtem hát mellette, olyan közel,
ahogy a kanalak a fiókban, míg a bőre túl forró nem lett, hogy
kellemetlen legyen.
Odébb csusszantam néhány ujjnyival, a kezemet az oldalán hagytam.
Normális esetben álomba ringatott volna bordái lágy emelkedése és
süllyedése a tenyerem alatt. De aznap éjjel nem.
Aznap éjjel nem tudtam elfelejteni, milyen érzés volt, amikor
közelgett az átváltozás. Ahogy a hideg végigkúszott a bőrömön,
libabőrt hagyva maga mögött. A gyomrom forgott, forgott, forgott,
fájdalmas hányinger bomlott ki benne. A lassan felfelé haladó, égő
fájdalom, miközben a gerincem nyúlni kezd, a másik alakja emlékére. A
gondolataim elszöktek előlem, összetörtek és újraformálódtak, hogy
beférjenek a télen viselt koponyámba.
Az álom elkerült, épp kicsúszott a markomból. Az ösztöneim
szüntelenül piszkáltak, éberségre ösztökéltek. A szememnek feszült a
sötétség, miközben a bennem élő farkas azt dalolta: valami nincs
rendben.
Odakint üvölteni kezdtek a farkasok.
Grace
Túl melegem volt. Az ágynemű hozzátapadt nyirkos lábamhoz,
izzadság ízét éreztem a szám sarkában. Miközben a farkasok
vonyítottak, a bőröm bizsergett a forróságtól, száz apró tű böködte az
arcomat és a kezeimet. Minden fájt: a takaró kényelmetlen súlya a
testemen, Sam hideg tenyere a csípőmön, a vonyítás, a farkasok magas
hangú sírása odakint, Sam ujjainak emléke, ahogy a halántékára nyomja
őket, a bőr alakja a testemen.
Aludtam, álmodtam. Vagy ébren voltam, felmerülőben egy álomból.
Nem tudtam eldönteni.
Az agyamban mindenki ott volt, akit valaha láttam farkassá változni:
Sam, aki gyászosan és iszonyú fájdalommal változott át, Beck, aki
erősen és önuralommal, Jack dühösen és fájdalmasan, Olivia pedig
gyorsan és könnyedén. Mindannyian az erdőből figyeltek, tucatnyi
szempár nézett engem, a kívülállót, aki nem változott.
A nyelvem hozzáragadt kiszáradt, érdes szájpadlásomhoz. Fel
akartam emelni az arcomat a nedves párnáról, de túl sok
bonyodalommal járt. Nyugtalanul vártam az álmot, de a szemem
túlságosan fájt, hogy lehunyjam.
Ha nem gyógyítottak volna meg – gondolkodtam milyen lett volna
az én átváltozásom? Milyen farkas lettem volna? A kezemre nézve
elképzeltem őket szürkén, fehér és fekete sávokkal. Éreztem a vállaimra
nehezedő sörény súlyát, és hányinger rúgott a gyomromba.
Egyetlen, ragyogó pillanatig semmi mást nem éreztem, csak a szoba
hidegét a bőrömön, és semmit nem hallottam, csak Sam szuszogását
mellettem. De aztán a farkasok újra rákezdtek, és a testem
megrázkódott az új, de valahogy ismerős érzéstől.
Át fogok változni.
A bennem ébredező farkas fojtogatott, a gyomrom szövetének
feszült, karmolt belülről, próbált kifordítani.
Akartam, és az izmaim égtek és nyögtek.
Kettéhasított a fájdalom.
Nem volt hangom.
Égtem.
A bőrömet lerázva felugrottam az ágyról.
Sam
Grace sikolyára ébredtem. Egymillió fokos láza volt, elég közel
hozzám, hogy égessen, de túl messze, hogy elérjem.
– Grace! – suttogtam. – Ébren vagy?
A takaró lecsúszott rólam, amikor elgördült tőlem, és újból
felkiáltott. A félhomályban csak a vállát láttam, odanyúltam,
megfogtam a karját. Izzadságban úszott, a bőre remegett a tenyerem
alatt, bizonytalan, ismeretlen rezgéssel.
– Grace, ébredj fel! Jól vagy? – A szívem olyan hangosan vert, hogy
úgy éreztem, akkor sem hallanám, ha válaszolna.
Dobálta magát az érintésem alatt, aztán felugrott. A tekintete vad
volt, a teste illékony, reszketeg. Nem ismertem őt.
– Grace, mondj valamit – suttogtam, bár a sikolya fényében
felesleges volt a suttogás.
Grace csodálkozva meredt a kezére. A homlokához érintettem a
kézfejemet; ijesztően forró volt, forróbb, mint képzelhető. Két kezembe
fogtam a nyakát, mire megborzongott, mintha a tenyerem jégből lett
volna.
– Szerintem beteg vagy – mondtam. Az én gyomrom is felfordult. –
Lázad van.
Széttárta az ujjait, és reszkető kezét tanulmányozta.
– Álmodtam... azt álmodtam, hogy átváltoztam. Azt hittem, hogy...
Hirtelen szörnyű sikoly hagyta el a száját, és összegörnyedve
elhúzódott tőlem, a két karját a hasára szorítva.
Nem tudtam, mit tegyek.
– Mi a baj? – kérdeztem, nem számítva válaszra. – Hozok Tylenolt,
vagy valamit. A fürdőszobában van?
Grace csak nyöszörgött. Borzalmas volt.
Előrehajoltam, hogy lássam az arcát, és ekkor megéreztem.
Farkasszaga volt.
Farkas, farkas, farkas!
Grace.
Egy farkas illata.
Lehetetlen. Csak az én szagom lehet. Könyörögtem, hogy én legyek.
A saját vállamhoz fordítottam az arcomat, megszagoltam. Az
orromhoz emeltem a kezemet, amellyel megérintettem a homlokát.
Farkas.
Megállt a szívem.
Aztán kinyílt az ajtó, és fény áradt be a folyosóról. – Grace? – Az
apja hangja volt. Felgyulladt a lámpa, és a pillantása rám esett, ahogy
Grace mellett ülök. – Sam?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése