Tizennyolcadik fejezet
Sam
NEM TUDTAM, HOL VAN A BARÁTNŐM, a mobilom lemerült, egy
házban laktam egy valószínűleg őrült új vérfarkassal, akiről
feltételeztem, hogy öngyilkos vagy gyilkos hajlamai vannak, és
mindettől kilométerekre számolgattam a könyvek gerincét. Valahol
odakint a világom lassan kibillent a tengelyéből, én pedig itt ültem egy
csodálatosan hétköznapi napfényfoltban, ahol A méhek titkos élete (3
db) címet körmöltem egy sárga, LELTÁR feliratú tömbre.
– Ma kapunk még árut. – Karyn, az üzlet tulajdonosa lépett be a
hátsó helyiségből, a hangja jelezte az érkezését. – Ha megérkezik a
UPS-es fickó. Tessék!
Felé fordultam, és láttam, hogy egy műanyag poharat nyújt felém.
– Ezt miért kapom? – kérdeztem.
– Mert jó voltál. Zöld tea. Jó lesz?
Elismerően bólintottam. Mindig is kedveltem Karynt, attól a perctől
fogva, hogy megismertem. Az ötvenes éveiben járt, rövid, borzas haja
volt, már teljesen ősz, de az arca – főleg a szeme – fiatalos a még
mindig sötét szemöldök alatt. Kellemes, hatásos mosolya mögött vasból
volt, és láttam, hogy ami legbelül a legjobb benne, az megjelenik az
arcán. Szerettem azt gondolni, hogy azért vett fel, mert én ugyanilyen
vagyok.
– Köszi – mondtam, és belekortyoltam. Amint a forró folyadék
elindult a gyomromba, rájöttem, hogy még nem ettem. Túlságosan is
hozzászoktam a reggeli zabpehelyhez Grace-szel. Karyn felé
billentettem a tömböt, hogy lássa, mennyit haladtam.
– Szép. Találtál valami jót?
A mögöttem álló, nem a helyükön lévő könyvek kupacára mutattam.
– Csodás – grimaszolt, miközben levette a kávéspoharáról a tetőt,
aztán párafelhőt fújt a folyadék fölött. Rám figyelt. – Izgulsz a vasárnap
miatt?
Nem tudtam, mire gondol, és biztos voltam benne, hogy rám van
írva. Vártam, hogy az agyam előálljon a válasszal, de amikor nem tette,
visszakérdeztem:
– Vasárnap?
– Stúdió? – kérdezte. – Grace-szel?
– Te tudsz erről?
Anélkül, hogy letette volna a kávéját, ügyetlenkedve felemelte a
könyvkupac felét, és így felelt:
– Grace felhívott, hogy biztos legyen benne, aznap nem dolgozol.
Hát persze. Grace nem egyeztetett volna időpontot anélkül, hogy
tudta volna, minden el van intézve előre. Valahol a gyomromban
szaggató fájdalmat éreztem, a hiányának nyomorult görcsét.
– Nem tudom, hogy még mindig aktuális-e. – Tétováztam, amikor
Karyn szemöldöke felemelkedett, és várta, hogy folytassam. Aztán
elmeséltem neki a részleteket, amelyeket Isabelnek sem mondtam el az
éjjel – mert Karynt érdekelte, Isabelt meg nem.
– A szülei ott találtak a szobájában takarodó után. – Éreztem, hogy
felforrósodik az arcom. – Rosszul lett és felsikított, ezért jöttek be, hogy
megnézzék, mi van vele, engem meg elzavartak. Nem tudom, hogy van.
Azt sem tudom, hogy egyáltalán hagyják-e, hogy találkozzunk még
egyszer.
Karyn nem válaszolt azonnal, ami azon dolgok egyike volt, amit
szerettem benne. Nem lökte oda automatikusan, hogy Minden rendben
lesz, amíg nem volt biztos benne, hogy ez a jó válasz.
– Sam, miért nem mondtad, hogy nem tudsz bejönni dolgozni?
Kaptál volna szabadnapot.
– Leltár – mondtam gyámoltalanul.
– A leltár várhatott volna. Azért leltározunk, mert március van, fagy,
és senki nem jön be – mondta Karyn. Néhány percig gondolkodott, és
az orrát ráncolva kortyolgatta a kávéját. – Először is, nem fogják
megakadályozni, hogy találkozz vele. Gyakorlatilag felnőttek vagytok,
és amúgy is tudniuk kell, hogy Grace nem lesz jobban nélküled.
Másodszor pedig valószínűleg csak influenzás. Mi volt a baja?
– Lázas lett – feleltem, és meglepődtem, milyen nyugodt a hangom.
Karyn figyelmesen nézett rám.
– Tudom, hogy aggódsz, Sam, de sokan be szoktak lázasodni.
– Agyhártyagyulladásom volt – mondtam halkan. – Fertőző
agyhártyagyulladás.
Eddig ezt nem mondtam ki hangosan, és most, hogy megtettem,
majdnem katartikus élmény volt. Mintha beismerném, hogy Grace talán
valami veszélyesebb betegségben szenved, mint egy egyszerű
megfázás, és ettől a félelmeim is kezelhetőbbek lennének.
– Mikor?
A legközelebbi ünnepet neveztem meg:
– Karácsonykor.
– Ó, azóta már nem lehet fertőző – mondta. – Nem hiszem, hogy az
agyhártyagyulladás olyan betegség, amit hónapok után is elkaphat az
ember. Ma hogy érzi magát?
– A hangposta vette fel a telefonját reggel – mondtam, és próbáltam
nem sajnálni magamat. – Nagyon dühösek voltak a szülei éjjel.
Szerintem elvehették tőle a mobilját.
Karyn fintorgott.
– Túl lesznek rajta. Próbáld az ő szemszögükből nézni a dolgot! Még
mindig előre-hátra imbolygott a könyvekkel, ahogy próbálta
megakadályozni, hogy leessenek, letettem hát a zöld teámat, és elvettem
tőle a kupacot.
– Látom az ő szemszögükből. Ez a baj. – Az életrajzokhoz sétáltam,
hogy a helyére tegyek egy Diana hercegnőről szóló könyvet.
– A helyükben én iszonyú dühös lennék. Azt hiszik, valami
szemétláda vagyok, akinek sikerült beférkőznie a lányuk bugyijába, és
hamarosan ki is lépek az életéből.
Karyn felnevetett.
– Bocsánat. Tudom, hogy ez nem vicces.
– Egy nap rettentő mókás lesz, amikor már összeházasodtunk, és
csak karácsonykor kell találkozni velük – mondtam bőszebben, mint
szerettem volna.
– Tudod, hogy a legtöbb srác nem így beszél – mondta Karyn.
Felvette a leltárjegyzéket, és a pult mögé lépett, letette a kávét a kassza
mellé. – Tudod, hogy vettem rá Drew-t, hogy kérje meg a kezemet? Egy
elektromos sokkoló, némi alkohol és a Teleshop segítségével.
– Addig nézett rám, amíg el nem mosolyodtam. – Geoffrey mit
gondol erről az egészről ?
Túl sokáig tartott, míg rájöttem, hogy Beckről beszél; nem is
emlékeztem, mikor hallottam utoljára a keresztnevét. És mellbe vágott,
amikor rájöttem, hogy hazudnom kell.
– Még nem tudja. Nincs a városban. – A szavak túl gyorsan tolultak
ki a számon, nagyon siettem, hogy túl legyek a hazugságon. A polc felé
fordultam, hogy Karyn ne lássa az arcomat.
– Hát persze. Elfeledkeztem a floridai ügyfeleiről – mondta, én pedig
a polcra hunyorogtam, meglepődve Beck álcáján. – Sam, télen nyitok
egy könyvesboltot Floridában. Azt hiszem, Geoffrey-nak van igaza.
Márciusban Minnesota egyszerűen nem jó ötlet.
Fogalmam sem volt, milyen történetet adott el Beck Karynnak, hogy
meggyőzze, télire Floridába költözik, de eléggé le voltam nyűgözve,
mert Karyn nem tűnt naivnak. Persze mondania kellett valamit, hiszen
meglehetősen sok időt töltött itt vásárlóként, majd később, amikor
először kaptam munkát, még nem lehetett jogosítványom, ezért ő hozott
és vitt. Karynnak biztos feltűnt, hogy télen nem jön. Még inkább
lenyűgözött, amilyen könnyedén kimondta a keresztnevét. Elég jól
ismerte, hogy a Geoffrey természetesen hangozzék a szájából, de nem
eléggé, hogy tudja, akik szerették őt, azok a vezetéknevén szólították.
Rájöttem, hogy hosszú szünet állt be a beszélgetésünkben, és Karyn
még mindig engem figyelt.
– Sokat járt ide? – kérdeztem. – Nélkülem?
A kassza mögött Karyn bólintott.
– Elég gyakran. Sok életrajzi könyvet vásárolt. – Elgondolkodott.
Egyszer azt mondta, hogy annak alapján, hogy az ember milyen
könyveket olvas, tökéletesen analizálható. Elgondolkodtam, mit
mesélhetett Beck az életrajzok iránti rajongásáról – láttam otthon, hogy
telis-tele vannak velük a polcok. Karyn folytatta: – Emlékszem, mit vett
legutóbb, mert nem életrajz volt, és meg is lepődtem. Egy
határidőnaplót.
Összeráncoltam a szemöldökömet. Nem rémlett, hogy láttam volna.
– Olyat, amiben van hely, hogy megjegyzéseket meg
naplóbejegyzéseket írjanak bele mindennap. – Karyn elhallgatott. – Azt
mondta, azért van rá szüksége, hogy lejegyezze a gondolatait arra az
időre, amikor már nem tud emlékezni rájuk.
Vissza kellett fordulnom a könyvespolcok felé, mert hirtelen
könnyek kezdték szúrni a szememet. Próbáltam az előttem sorakozó
címekre összpontosítani, hogy visszaszorítsam a kitörni készülő
érzelmeket. Egy ujjal megérintettem az egyik könyvgerincet, miközben
a szavak elmosódtak és kitisztultak, elmosódtak, kitisztultak.
– Valami baj van Geoffrey-val, Sam? – kérdezte Karyn.
Néztem a padlót, ahogy a régi fadeszkák kissé behorpadtak, ahol a
polcok alja rájuk nehezedett. Úgy éreztem, vészesen elveszítettem az
önuralmamat, mintha a szavaim kitörésre készen felduzzadtak volna.
Nem mondtam hát semmit. Nem gondoltam az üres, visszhangzó
szobákra Beck házában. Nem gondoltam arra, hogy most már én
vagyok, aki tejet vesz és konzervkaját, hogy feltöltse a fészert. Nem
gondoltam a farkastestben csapdába esett Beckre, amint a fák közül
figyel, és már nem emlékszik, nincsenek emberi gondolatai. Nem
gondoltam, hogy idén nyáron nincs már semmi – senki akire várok.
A padló apró, fekete csomóját bámultam a lábamnál. Magányos,
sötét alak volt az aranyló fában.
Grace-t akartam.
– Sajnálom – mondta Karyn. – Nem akartam...nem akartam
tolakodni.
Rosszul éreztem magam, amiért kínosan érzi magát miattam.
– Tudom, hogy nem akartad. És nem is vagy tolakodó. Csak... – A
homlokomra szorítottam az ujjaimat, a kísérteties fejfájás
epicentrumára. – Beteg. A betegsége...visszafordíthatatlan. – A szavak
lassan jöttek, fájdalmasan keveredett bennük az igazság és a hazugság.
– Ó, Sam, annyira sajnálom! Otthon van?
Nem fordultam felé, csak megráztam a fejemet.
– Ezért aggaszt annyira Grace láza – találgatott Karyn.
Lehunytam a szememet. A sötétségben szédültem, mintha nem
tudnám, merre van a lefelé. Beszélni akartam, és uralni a félelmeimet,
fegyelmezni őket azzal, hogy megtartom magamnak. A szavak úgy
szakadtak ki belőlem, hogy időm sem volt átgondolni, mit mondok:
– Nem veszíthetem el mindkettőjüket. Tudom... Tudom, hogy
milyen erős vagyok, és...nem vagyok olyan erős.
Karyn felsóhajtott.
– Fordulj meg, Sam!
Vonakodva megfordultam, és láttam, hogy feltartja a leltárjegyzéket.
A tollával a listám alján az ő kézírásával írt SR betűkre mutatott.
– Látod a kezdőbetűidet itt? Azért van, mert azt mondom, menj haza.
Vagy valahová. Menj, és szellőztesd ki a fejedet!
Nagyon halkan feleltem.
– Köszönöm.
Karyn beleborzolt a hajamba, amikor odamentem összeszedni a
gitáromat és a könyvemet a pultról.
– Sam – mondta, amikor elmentem mellette -, azt hiszem,
keményebb fából faragtak téged, mint gondolod.
Mosolyt erőltettem az arcomra, amely nem tartott ki a hátsó ajtóig
sem.
Az ajtót kinyitva Rachelbe ütköztem. Rettenetes kézügyességgel
megakadályoztam, hogy végigöntsem a zöld teát a csíkos sálján.
Elrántotta az utamból jóval az után, hogy a forró folyadék veszélye
elhárult, és figyelmeztető pillantást vetett rám.
– A Fiú a lába elé nézhetne – mondta.
– Rachelnek nem kellene küszöbökön előtűnni a semmiből –
feleltem.
– Grace mondta, hogy itt jöjjek be – tiltakozott Rachel. Értetlen
tekintetem láttán megmagyarázta: – Velem született tehetségem nem
terjed ki a párhuzamos parkolásra, ezért Grace azt mondta, hogy az
üzlet mögött álljak meg, és senkit nem fog zavarni, ha a hátsó ajtón
megyek be. Nyilván nem volt igaza, mert te megpróbáltál egy dézsa
forró olajjal elűzni, és...
– Rachel – szakítottam félbe. – Mikor beszéltél Grace-szel?
– Úgy érted, legutóbb? Két másodperce. – Rachel elállt az útból,
hogy becsukhassam magam mögött az ajtót.
A megkönnyebbülés olyan gyorsan futott át rajtam, hogy majdnem
felnevettem. Hirtelen be tudtam lélegezni a kipufogógázzal teli levegőt,
és láttam a szemetesek fáradt, zöld színét, és éreztem, ahogy a jeges szél
tapogatózó ujja a gallérom alá siklik.
Nem számítottam arra, hogy újra látom.
Drámaian hangzott most, hogy kiderült, elég jól van, hogy beszélni
tudjon Rachellel. Nem, nem tudom, miért jutottam a fenti
következtetésre, de ettől még nem volt kevésbé igaz.
– Megfagy az ember idekint – mondtam, és a Volkswagen felé
intettem. – Nem bánod?
– Gyerünk – mondta Rachel, és várt, amíg kinyitottam az ajtókat.
Elindítottam a motort, és feltekertem a fűtést. A szellőzőnyílásra
tapasztottam a kezeimet, amíg elmúlt a feszültség a hideg miatt, ami
már nem árthatott nekem. Rachelnek sikerült kitöltenie az egész kocsit
valami nagyon édes, nagyon műanyag illattal, amely valószínűleg eper
akart lenni. Fel kellett húznia harisnyás lábait az ülésre, hogy elférjen
túlcsorduló táskája.
– Oké. Beszélj – mondtam. – Mesélj Grace-ről! Jól van?
– Aha. Múlt éjjel bevitték a kórházba, de már otthon van. Még csak
nem is maradt ott éjszakára. Láza volt, ezért teletömték Tylenollal, és
elmúlt. Azt mondta, jól érzi magát. – Rachel vállat vont. – Át kell
vinnem neki a leckét. Ezért – belerúgott a tömött hátizsákba – ezt is át
kell adnom neked. – Feltartott egy rózsaszín mobiltelefont egy
egyszemű szmájlimatricával a hátán.
– A tiéd? – kérdeztem.
– Igen. Grace azt mondta, hogy a tiéd hangpostán van.
Ezúttal valóban felnevettem.
– És az övé?
– Az apukája elvette tőle. Nem hiszem el, hogy rajtakaptak
benneteket. Mit gondoltatok? Belehalhattatok volna a szégyenbe!
Annyi fájdalmat vittem a pillantásomba, amennyi csak fizikailag
lehetséges volt. Most, hogy hallottam, Grace él és virul,
megengedhettem magamnak némi melankolikus humort a saját
káromra.
– Szegény Fiú – mondta Rachel, meglapogatva a vállamat. – Ne
aggódj! Nem fognak örökké haragudni rátok. Adj nekik pár napot, és
újra elfelejtik, hogy van egy lányuk. Tessék! A telefon. Most már
felveheti a telefonját.
Hálásan elfogadtam a készüléket, beütöttem a számát...
– Kettes a gyorshívás – mondta Rachel, és egy pillanattal később már
hallottam is:
– Szia, Rach.
– Én vagyok – mondtam.
Grace
Nem tudtam, milyen érzelem öntött el, amikor Rachel hangja helyett
Samet hallottam. Csak azt tudtam, hogy elég erős volt ahhoz, hogy két
lélegzetem összeragadjon, és egy hosszú, reszketeg sóhajtássá olvadjon
össze. Eldózeroltam az azonosítatlan érzést.
– Sam.
Hallottam, hogy felsóhajtott, amitől kétségbeesetten akartam látni az
arcát.
– Elmondta Rachel? Jól vagyok – mondtam. – Csak lázam volt. Már
itthon vagyok.
– Átmehetek? – Sam hangja fura volt.
Feljebb húztam a takarót az ölemben, megrántottam, amikor nem
egyenesedett ki úgy, ahogy akartam, próbáltam nem felidézni a haragot,
amit apával beszélve éreztem.
– Szobafogságban vagyok. Nem engednek el a stúdióba vasárnap. –
Halotti csend volt a vonal másik végén; azt hittem, magam elé tudom
képzelni Sam arcát, és ez fájt, tompán, mint amikor olyan régóta
izgatott már az ember, hogy nem tudja elviselni. – Ott vagy még?
Sam hangja bátornak tűnt, ami még jobban fájt, mint a hallgatása.
– Át tudom szervezni.
– Jaj, ne – mondtam együtt érzően. És hirtelen áttört a harag.
Próbáltam túlkiabálni. – Elmegyek a stúdióba vasárnap, nem érdekel, ha
könyörögnöm kell nekik. Nem érdekel, ha meg kell szöknöm. Sam,
annyira dühös vagyok, nem tudom, mit csináljak. Meg akarok szökni
most azonnal. Nem akarok egy házban lenni velük. Komolyan, beszélj
le róla! Mondd, hogy nem mehetek, és nem élhetek veled! Mondd, hogy
nem akarod, hogy odamenjek!
– Tudod, hogy nem mondanék ilyet – mondta Sam halkan. – Tudod,
hogy nem állítanálak meg.
A csukott hálószobaajtóra bámultam. Anyám – a börtönőröm – ott
volt valahol a túloldalán. Még mindig háborgott a gyomrom a láztól;
nem akartam itt lenni.
– Akkor miért ne tegyem? – A hangom agresszív lett.
Sam egy hosszú pillanatig hallgatott. Végül halkan megszólalt:
– Mert tudod, hogy nem akarod, hogy ez legyen a vége. Tudod, hogy
nagyon szeretném, ha velem lennél, és így is lesz egyszer. De ennek
nem így kellene történnie.
Valamiért könnyek kezdték szúrni a szememet. Meglepve
kidörzsöltem őket az öklömmel. Nem tudtam, mit mondjak. Mindig én
voltam a gyakorlatiasabb, Sam pedig az érzékeny. Egyedül éreztem
magamat a dühömmel.
– Aggódtam érted – mondta Sam.
Én is aggódtam magamért, gondoltam, de ehelyett azt mondtam:
– Jól vagyok. Tényleg szeretnék elmenni a városból veled. Bárcsak
már vasárnap lenne!
Sam
Furcsa volt így hallani Grace-t. Furcsa volt itt lenni, ülni a
kocsimban a legjobb barátnőjével, miközben Grace otthon ül, és
szüksége van rám. Furcsa érzés volt, hogy azt akartam mondani neki,
hogy nem kellene elmennünk a stúdióba, amíg a dolgok nem
rendeződnek. De nem tudtam nemet mondani. Fizikailag képtelen
voltam rá. Ilyennek hallani őt... más volt, mint bármikor, és éreztem,
ahogy valami veszélyes és szép jövő titkokat suttog a fülembe. Azt
mondtam:
– Én is azt kívánom.
– Nem akarok egyedül lenni ma éjjel – mondta Grace.
Valami a szívembe szúrt. Behunytam a szememet egy pillanatra,
majd felnéztem újra. Arra gondoltam, hogy beszököm hozzá; arra
gondoltam, hogy azt mondom neki, szökjön ki. Elképzeltem, hogy a
hálószobámban fekszünk a papírdarvak alatt, Grace meleg teste hozzám
simul, nem aggódunk azért, hogy el kell bújni reggel, csak velem van,
ahogy mi akarjuk, és egyre jobban fájt és fájt a vágyakozás erejétől.
– Te is hiányzol.
– Nálam van a telefontöltőd – suttogta Grace. – Hívj fel Becktől ma
este, jó?
– Jó – feleltem.
118
Miután letette, visszaadtam a telefont Rachelnek. Nem tudtam
biztosan, mi a baj velem. Csak negyvennyolc óra, és újra láthatom.
Nem sok idő. Egy csepp az idő tengerében, ami a közös életünk volt.
Előttünk az örökkévalóság. El kellett kezdenem hinni benne.
– Sam? – kérdezte Rachel. – Tudod, hogy neked van a legszomorúbb
szomorú arcod a világon?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése