Második fejezet
Cole
NEM VOLT MÁS GONDOLATOM, CSAK EZ: Életben maradni.
És hogy csak ennyi gondolatom volt, nap mint nap, az maga volt a
mennyország.
Gyér fenyőfák között futottunk, a mancsaink könnyedén érintették a
hó emlékétől nedves talajt. Olyan közel voltunk egymáshoz, hogy a
vállunk össze-összeért, játékosan kapdostunk egymás felé, egymás alá
buktunk, és átszökkentünk egymás fölött, akár halak a folyóban, szinte
lehetetlen volt megállapítani, hol ér véget az egyik farkas, és hol
kezdődik a másik.
Porrá dörzsölt moha és a fákon a jelzéseink vezettek át az erdőn;
éreztem a tó rothadó, növekvő illatát, mielőtt meghallottam volna a
csobbanást. Az egyik farkas gyors képet küldött felém: a tó hideg, kék
felszínén lágyan sikló kacsák. Egy másik farkas: egy szarvas és reszkető
lábú borja jött inni a partra.
Semmi nem létezett ezen a pillanaton túl, ezeken a képeken és ezen a
néma, erős köteléken kívül.
Aztán, hónapok óta először, hirtelen eszembe jutott, hogy valamikor
voltak ujjaim.
Megbotlottam, lemaradtam a falkától. A vállaim csomóba rándultak
és remegni kezdtek. A farkasok bekanyarodtak, néhány visszafordult,
hogy maguk után hívjon, de nem tudtam követni őket. A földön
tekeregtem, nyálkás őszi levelek ragadtak a bőrömre, a nap forróságától
eldugultak az orrlyukaim.
Ujjaim a friss, fekete földbe túrtak, a körmeim hirtelen védekezésre
képtelenül rövidek lettek, a föld alájuk ragadt, és beledörgölődött
ragyogó színekben látó szemeimbe.
Cole voltam újra, és túl gyorsan jött a tavasz.
Harmadik fejezet
Isabel
AMIKOR A ZSARU BEJÖTT A KÖNYVESBOLTBA, aznap hallottam Gracet
először panaszkodni, hogy fáj a feje. Ez valószínűleg nem tűnik olyan
érdekesnek, de mióta ismerem, sosem említett még annyit sem, hogy
folyik az orra. Egyébként is mondhatni szakértője voltam a
fejfájásoknak. Ez volt a hobbim.
Miután végignéztem, ahogy Sam ügyetlenkedik a zsaruval,
visszamentem a suliba, amely életemnek ebben a szakaszában
nélkülözhető volt. A tanárok nem igazán tudták, hogy mit kezdjenek
velem, elakadtak a jó osztályzataim és a szörnyű hiányzásaim között,
így hát sok mindent megúsztam. Kellemetlen megállapodásunk
alapvetően így szólt: bemegyek az órákra, ők pedig hagyják, hogy azt
csináljak, amit akarok, amíg nem vagyok rossz hatással a többiekre.
Így hát számítástechnika-órán első dolgom volt, hogy buzgón
bejelentkeztem a munkaállomásomra, és nem annyira buzgón
kipakoltam az aznap vett könyveket. Az egyik egy képes lexikon volt a
betegségekről – vastag, porszagú, 1986-os kiadás. Valószínűleg az
elsők között lehetett, amelyek a Ferde Polc raktárkészletébe kerültek.
Miközben Grant tanár úr vázolta, hogy mit kell csinálnunk, átlapoztam
a könyvet, és a legborzasztóbb képeket kerestem. Volt egy kép egy
porphyriásról, egy másik egy seborrheás dermatitiszról, és egy kép,
amely fonalférgeket ábrázolt. Az utóbbitól meglepő módon felfordult a
gyomrom.
Aztán az A-betűhöz lapoztam. Az ujjaim végigfutottak az oldalon az
agyhártyagyulladásról, a fertőző fajtáról szóló szócikkig. Az orrom
szúrni kezdett, amikor végigolvastam. Esetek. Tünetek. Diagnózis.
Kezelés. Prognózis. A kezeletlen fertőző agyhártyagyulladás halálozási
aránya: 100 százalék. A kezelt fertőző agyhártyagyulladás halálozási
aránya: 10-től 30 százalékig.
Nem kellett kikeresnem, már ismertem a statisztikákat. Az egészet el
tudtam volna mondani fejből. Többet tudtam, mint ez az 1986-os
lexikon, mert minden internetes folyóiratot elolvastam az új
kezelésekről és a szokatlan esetekről.
A mellettem lévő szék megreccsent, amikor valaki leült; nem
zavartattam magam azzal, hogy becsukom a könyvet, amikor odafordult
hozzám. Grace mindig ugyanazt a parfümöt használta. Vagy, Grace-t
ismerve, ugyanazt a sampont.
– Isabel – szólalt meg viszonylag halkan. A többiek fecsegtek, most,
hogy nekiálltak a munkának. – Ez határozottan morbid, még tőled is.
– Menj a fenébe – feleltem.
– Neked pszichiáterhez kellene járnod. – De könnyedén mondta.
– Járok – néztem fel rá. – Csak próbálok rájönni, hogy működik az
agyhártyagyulladás. Nem hiszem, hogy ez morbid. Nem akarod tudni,
hogy működött Sam kis problémája?
Grace megvonta a vállát, és oda-vissza pörgött a forgószékben,
sötétszőke haja kipirult arcába hullott, amikor a padlóra nézett.
Kényelmetlenül érezte magát.
– Már vége van.
– Persze – mondtam.
– Ha begolyózol, nem ülök melléd – figyelmeztetett Grace. – Amúgy
sem érzem jól magam. Inkább otthon kéne lennem.
– Csak azt mondtam, „persze". Ez nem hülyeség, Grace. Hidd el, ha
azt akarod, hogy kihozzam a belső...
– Hölgyeim? – Grant tanár úr bukkant fel a vállam fölött, és a
képernyőkre nézett. Az enyém üres volt, Grace-é fekete. – Amikor
legutóbb ellenőriztem, ez egy számítástechnika-óra volt, nem
szabadfoglalkozás.
Grace nyíltan felnézett rá:
– Lemehetnék az orvosiba? A fejem... azt hiszem, migrén lesz
belőle, vagy ilyesmi.
Grant tanár úr lenézett a rózsás arcára és az elgyötört arckifejezésére,
aztán engedélyképpen bólintott.
– Hozz igazolást – mondta, miután Grace megköszönte és felállt.
Nekem semmit sem mondott, csak elmenőben megkocogtatta a székem
támláját.
– Te pedig... – folytatta Grant tanár úr, aztán a lexikonra pillantott, és
nem fejezte be a mondatot. Csak biccentett magának, és elsétált.
Visszatértem a tananyagon kívüli tanulmányaimhoz a halálról és a
betegségekről. Mert mindegy, mit hitt Grace, tudtam, hogy Mercy
Fallsban sosem lesz vége.
Negyedik fejezet
Grace
AMIKOR SAM HAZAÉRT AZNAP ESTE A KÖNYVESBOLTBÓL, az újévi
fogadalmaim listáját írtam a konyhaasztalnál.
Kilencéves korom óta mindig tettem újévi fogadalmat. Minden
karácsonykor leültem a konyhaasztalhoz a halványsárga fénybe, és a
verandaajtó felöl bekúszó hideg miatt garbóban kuporogva leírtam a
céljaimat egy egyszerű, fekete naplóba, amit magamnak vásároltam. És
minden karácsony este leültem pontosan ugyanerre a helyre, és
kinyitottam ugyanezt a naplót egy új oldalon, majd leírtam, hogy mit
sikerült elérnem az eltelt tizenkét hónapban. A két lista minden évben
egyforma volt.
Múlt karácsonykor viszont nem tettem semmilyen fogadalmat. Az
egész hónapot azzal töltöttem, hogy próbáltam nem kinézni az
üvegajtón át az erdőre, próbáltam nem gondolni a farkasokra és Samre.
A konyhaasztalnál üldögélni és a jövőt tervezgetni mindennél
komiszabb álszentségnek tűnt.
De most, hogy velem volt Sam, és elkezdődött egy új év, kísértett a
pályaválasztási könyvek és az emlékiratok közé gondosan becsúsztatott
fekete napló. Volt, hogy azt álmodtam, garbóban ülök a
konyhaasztalnál; azt álmodtam, hogy csak írom és írom a
fogadalmaimat anélkül, hogy megtelne a lap.
Ma, Samre várva, nem bírtam tovább. Levettem a polcról a naplót, és
a konyhába mentem. Mielőtt leültem, bevettem még két Ibuprofent. Az
a kettő, amit a nővér adott a suliban, csillapította a fejfájásomat, de
biztos akartam lenni, hogy nem tér vissza. Felkapcsoltam a virág alakú
lámpát az asztal felett, és kihegyeztem a ceruzámat, amikor megcsörrent
a telefon. Felálltam, és áthajoltam a pulton, hogy felvegyem.
– Halló.
– Grace, szia! – Beletelt egy pillanatba, míg rájöttem, hogy apám
hangját hallom. Nem voltam hozzászokva, hogy így, homályosan, a
telefonon keresztül halljam.
– Valami baj van? – kérdeztem.
– Tessék? Nem. Semmi baj. Csak azért hívlak, hogy szóljak, hogy
anyád meg én kilenc körül otthon leszünk. Pattól meg Tinától.
– Okééé – feleltem. Már tudtam, anya mondta reggel, amikor én a
suliba, ő pedig a műterembe indult.
Szünet.
– Egyedül vagy?
Szóval ezért hívott. Nem tudom, miért, de ettől a kérdéstől elszorult
a torkom.
– Nem – feleltem. – Elvis is itt van. Akarsz vele beszélni?
Apa úgy tett, mintha nem is válaszoltam volna.
– Sam ott van?
Szívesen válaszoltam volna igennel, csak hogy halljam, mit mond,
de ehelyett az igazságot mondtam, furcsamód védekező hangon.
– Nem, épp leckét írok.
Anya és apa ugyan tudta, hogy Sammel járok – nem csináltunk titkot
a kapcsolatunkból -, de azzal nem voltak tisztában, hogy valójában mi
folyik. Amikor Sam nálam maradt éjszakára, azt hitték, egyedül alszom.
Fogalmuk sem volt, milyen terveink vannak. Azt hitték, egyszerű,
ártatlan, halálra ítélt kamaszszerelem. Nem mintha nem akartam volna,
hogy tudják. De egyelőre a hanyagságuknak is megvoltak a maga
előnyei.
– Jól van – mondta apa. A kérdésében ott volt a kimondatlan
elismerés, annak helyeslése, hogy egyedül vagyok a házi feladatommal.
Ezt csinálják a Grace-ek esténként, és isten ments, hogy megtörjük a
szokást. – Nyugis estét tervezel?
Hallottam, hogy kinyílik a bejárati ajtó, és Sam belép az előszobába.
– Igen – feleltem, miközben besétált a nappaliba, kezében
gitártokkal.
– Jó. Hát akkor később találkozunk – köszönt el apa. – Jó tanulást.
Egyszerre tettük le. Figyeltem, ahogy Sam csendben leveszi kabátját, és
egyenesen a dolgozószobába megy.
– Szia, kölyök – mondtam, amikor visszajött, kezében a tok nélküli
gitárral. Rám mosolygott, de a szeme nem nevetett. – Feszültnek
látszol.
Ledobta magát a kanapéra, és félig ülve végigfuttatta az ujjait a
húrokon. Disszonáns akkordot csalt elő belőle.
– Isabel bejött ma a boltba – mondta.
– Tényleg? Mit akart?
– Csak könyveket. És elmondani, hogy farkasokat látott a házuknál.
Azonnal Isabel apja jutott az eszembe, és a farkasvadászat, amit a
házunk mögötti erdőben vezetett. Sam gondterhelt arckifejezéséből
láttam, hogy ő is ugyanerre gondol.
– Ez nem jó.
– Nem. – Sam ujjai nyugtalanul jártak a gitár húrjain, erőfeszítés
nélkül, ösztönösen valami gyönyörű, moll dallamot játszott. – Ahogy a
zsaru sem, aki bejött.
Letettem a ceruzát, és az asztal fölött felé hajoltam.
– Micsoda? Mit akart tőled egy zsaru?
Sam tétovázott.
– Olivia. Azt akarta tudni, nem hiszem-e, hogy az erdőben él.
– Micsoda? – kérdeztem újra, és viszketni kezdett a bőröm. Kizárt
dolog, hogy valaki ezt higgye. Kizárt dolog. – Honnan tudhatja?
– Nem hiszi azt, hogy farkassá változott, ez nyilvánvaló, de
szerintem abban reménykedik, hogy mi rejtegetjük, vagy hogy a
közelben van, és mi segítünk neki. Azt mondtam, hogy nekem nem tűnt
nomád típusnak, aztán megköszönte és elment.
– Hűha. – Hátradőltem a székben, és átgondoltam. Csak az volt a
meglepő, hogy korábban nem kérdezték ki Samet. Velem már
beszéltek, nem sokkal az után, hogy Olivia „megszökött", de
valószínűleg csak mostanában kapcsoltak össze Samet és engem. Vállat
vontam. – Csak alaposak. Nem hiszem, hogy bármiért is aggódnunk
kellene. Úgy értem, majd előkerül, amikor előkerül, igaz? Mit gondolsz,
mikor kezdenek visszaváltozni az új farkasok?
Sam nem válaszolt azonnal.
– Eleinte nem maradnak emberek. Nagyon instabil lesz az állapotuk.
Attól függ, milyen meleg van. Embere válogatja, néha nagyon is. Olyan
ez, mint amikor bizonyos napokon van, aki pulóvert vesz fel, miközben
mások pólóban is jól érzik magukat. Ugyanazon a hőmérsékleten másmás
reakciók. De szerintem lehetséges, hogy néhányan egyszer már
átváltoztak idén.
Elképzeltem, ahogy Olivia új farkastestében fut az erdőben, aztán
gondolatban visszatértem ahhoz, amit Sam mondott.
– Tényleg? Máris? Akkor valaki már megláthatta?
Sam nemet intett.
– Ilyen időben csak pár percig lesz ember, kétlem, hogy valaki
meglátta. Csak... Ez csak gyakorlás a későbbiekre. – Elveszett a
számomra, a pillantása elrévedt valahová. Talán visszaemlékezett,
milyen volt, amikor ő is új farkas volt. Akaratlanul is megborzongtam,
ahogy mindig, ha Samre és a szüleire gondoltam. Komisz hideg kúszott
a gyomromba, miközben Sam újra gitározni kezdett. Néhány hosszú
percig járatta fel-alá az ujjait a húrokon, és amikor egyértelművé vált,
hogy befejezte a beszélgetést, a fogadalmaim felé fordultam. De a
figyelmem elkalandozott, a fiatal Samre gondoltam, ahogy átváltozik,
majd vissza, a szülei pedig iszonyodva nézik. Szórakozottan
felvázoltam egy téglatestet a lap sarkába.
Végül Sam így szólt:
– Mit csinálsz? Gyanúsan kreatívnak látszik.
– Nem annyira kreatív – mondtam. Felhúzott szemöldökkel néztem
rá, amíg el nem mosolyodott. Egy húrt pengetve ezt énekelte:
– Grace szakított a számokkal / lecövekelt a szavak mellett?
– Ez még csak nem is rímel.
– Lemondott az algebráról / és inkább körmölni kezdett?
Ráfintorogtam.
– A mellett és a kezdett nem is rímel igazán. Az újévi fogadalmaimat
írom.
– De rímel – bizonygatta. A gitárral a kezében odajött az asztalhoz,
és leült velem szemben. A gitár halkan berezonált, amikor az asztal
széléhez koccant. Sam hozzátette: – Figyelni fogok. Soha nem írtam
még fogadalmat. Látni szeretném, hogy néz ki ez a folyamat.
Maga felé húzta az asztalon heverő nyitott naplót, a szemöldöke
leereszkedett.
– Mi ez? – kérdezte. – Hármas számú fogadalom; Egyetemet
választani. Már egyetemet is választottál?
Visszacsúsztattam az én térfelemre a naplót, és gyorsan egy üres
oldalra lapoztam.
– Nem. Elterelte a figyelmemet az a helyes srác, aki farkassá szokott
változni. Ez az első év, hogy nem teljesítettem az összes fogadalmamat,
és ez a te hibád. Vissza kell zökkennem a régi kerékvágásba.
Kicsit halványabb mosollyal Sam hátratolta a székét, és a falnak
támasztotta a gitárt. A telefon mellől felvett egy tollat és egy
jegyzetpapírt.
– Na jó. Írjunk újakat!
Azt írtam: Munkát szerezni. Ő ezt: Továbbra is szeretni a munkámat.
Azt írtam: Őrülten szerelmesnek maradni. Ő pedig- Embernek maradni.
– Mert én mindig őrülten szerelmes leszek – mondta a papírját nézve
az arcom helyett.
Tovább figyeltem őt, a szempillái mögé rejtett szemét, amíg csak
rám nem nézett.
– Szóval, újból odaírod, hogy Egyetemet választani?
– És te? – kérdeztem vissza könnyed hangon. A kérdés
jelentőségteljesnek tűnt, hiszen éppen az első olyan beszélgetés felé
oldalaztunk, amely arról szólt, hogy milyen az élet a télnek ezen az
oldalán, most, hogy Sam valódi életet élhet. A Mercy Fallshoz
legközelebbi egyetem Duluthban van, egyórányira, az összes, Sam
előtti választásom pedig még messzebb.
– Én kérdeztem előbb.
– Persze – mondtam inkább őszintén, mint gondtalanul.
Leskribáltam, hogy Egyetemet választani, ami teljesen elütött a lista
többi tételétől. – Na, és te? – A szívem váratlanul valami
pánikszerűségtől kezdett zakatolni.
De válasz helyett Sam felállt, és a konyhába ment. Megfordultam, és
néztem, ahogy teavizet tesz fel. A tűzhely feletti szekrényből kér bögrét
vett elő, és valamiért e könnyed mozdulat ismerőssége szeretettel töltött
el. Leküzdöttem a vágyat, hogy mögé lépjek, és a mellkasa köré fonjam
a karomat.
– Beck azt akarta, hogy menjek jogásznak – mondta Sam a kedvenc,
vörösbegy tojás-kék bögrém szélét babrálva. – Nekem sosem mondta,
de hallottam, amikor Ulrikkal beszélt erről.
– Nehéz téged ügyvédként elképzelni – mondtam.
Sam túl szerényen mosolygott, és megrázta a fejét.
– Én sem tudom elképzelni magamat ügyvédként. Hogy őszinte
legyek, semmiként sem tudom elképzelni magamat. Tudom, hogy ez...
szörnyen hangzik. Mintha nem lennének terveim. – A szemöldöke
töprengve összehúzódott. – De a jövő gondolata tényleg új nekem.
Mostanáig sosem gondoltam arra, hogy valaha egyetemre mehetnék.
Nem akarok csak úgy belerohanni.
Gondolom, csak bámultam rá, mert gyorsan hozzátette:
– De azt nem akarom, hogy neked várnod kelljen, Grace. Nem
akarlak visszatartani attól, hogy haladj előre, csak azért, mert én nem
tudok dönteni.
Gyerekesnek éreztem magam, amikor ezt válaszoltam:
– Együtt is járhatnánk valahová.
A vízforraló fütyülni kezdett. Sam levette a tűzről, és közben így
szólt:
– Valahogy kétlem, hogy ugyanaz a suli ideális lenne egy bimbózó
matekzseninek és egy fiúnak, aki szerelmes a bánatos költészetbe. Bár
lehet, hogy van ilyen. – Kibámult a konyhaablakon a fagyos, szürke
erdőre. – De nem tudom, hogy elmehetek-e. Egyáltalán. Ki viselné
gondját a falkának?
– Az hittem, ezért csinálták az új farkasokat – mondtam. Furcsán
hangzottak a szavak az én számból. Érzéketlenül. Mintha a falka
felépítése mesterséges, megtervezett dolog lett volna, ami természetesen
nem volt igaz. Senki nem tudta, hogy milyenek az újonnan jöttek.
Senki, csak Beck, de persze ő nem beszélhetett.
Sam megdörzsölte a homlokát, a tenyerét a szemére nyomta; ezt
sokszor csinálta, amióta visszajött.
– Igen, tudom. Tudom, hogy ezért vannak.
– Ö azt akarta volna, hogy menj – mondtam. – És fenntartom, hogy
találhatnánk egy iskolát, ahová mindketten járhatunk.
Sam, még mindig a halántékára nyomott ujjakkal, rám nézett. Mintha
elfeledkezett volna arról, hogy ott a keze.
– Szeretnék... – Elhallgatott. – Tényleg szeretnék. De szeretnék
találkozni az új farkasokkal, és megtudni, milyen emberek. Ettől jobban
érezném magam. Talán majd azután elmehetnék. Miután
megbizonyosodtam, hogy minden rendben lesz itt.
Szaggatott vonallal áthúztam az Egyetemet választani-t.
– Várni fogok rád – mondtam.
– De nem örökké – mondta Sam.
– Nem, ha hasznavehetetlennek bizonyulsz, akkor nélküled megyek.
– A fogaimhoz kocogtattam a ceruzámat. – Azt hiszem, holnap
megnézhetnénk az új farkasokat. Meg Oliviát. Felhívom Isabelt, és
kikérdezem azokról, akiket a házuknál látott.
– Ez úgy hangzik, mint egy terv – mondta Sam. Visszaült a
listájához, és hozzáírt valamit. Aztán rám mosolygott, és megfordította
a papírt, hogy el tudjam olvasni.
Hallgatni Grace-re
Sam
Később azokra a dolgokra gondoltam, amelyeket még hozzátehettem
volna a fogadalmak listájához. Olyan dolgokra, amelyeket még azelőtt
akartam, hogy rájöttem volna, mit jelent a jövőmre nézve farkasnak
lenni. Olyasmik, mint Regényt írni, meg Találni egy zenekart és
Diplomát szerezni a homályos költemények fordítása szakon, vagy
Beutazni a világot. Kényeztetésnek és hóbortnak tűnt ilyesmin
töprengeni, azok után, hogy évekig azt magyaráztam magamnak, hogy
mind lehetetlen.
Próbáltam elképzelni magamat, amint kitöltök egy jelentkezési lapot.
Szinopszist írok. Kitűzök egy hirdetést a Beck postafiókjával szemközti
hirdetőtáblára, miszerint: DOBOST KERESEK. A szavak táncoltak a
fejemben, hirtelen közelségük elkápráztatott. Hozzá akartam őket írni a
listához, de egyszerűen... nem tudtam.
Aznap, miközben Grace zuhanyozott, elővettem a papírt, és újra
átnéztem. Odaírtam még:
Hinni a gyógyulásomban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése