Huszonnyolcadik fejezet
Cole
A HIDEG ERDEI TALAJON KUPOROGVA, fenyőtűkkel a tenyeremben,
vérfoltokkal a csupasz térdemen nem tudtam visszaemlékezni, mennyi
ideje vagyok ember.
Lebegtem a sápadt, kék reggelben, a köd mindent pasztellszínűre
festett, ahogy körülöttem lebegett. A levegőben vér, fekália és sós
levegő szaga terjengett. Elég volt egy pillantás a kezemre, hogy lássam,
honnan jön a szag. A tó csak néhány méterre volt, és köztem és a víz
között egy döglött szarvas hevert az oldalán. A bordáiról egy darab bőr
vissza volt hajtva, felfedte a belső részeit, mint valami hátborzongató
ajándékot. A szarvas vére kenődött a térdemre, és most már láttam,
hogy a kezemre is. A fejem fölötti ágak között a ködtől láthatatlanul
varjak károgtak egymásnak, alig várták, hogy a zsákmány elveszítse az
érdeklődésemet.
Körülnéztem, kerestem a többi farkast, akik segítettek leteríteni a
szarvastehenet, de magamra hagytak. Vagy ami sokkal valószínűbb, én
hagytam el őket azzal, hogy kelletlen emberré változtam.
Apró mozgás ragadta meg a figyelmemet, és odakaptam a szemem.
Beletelt egy pillanatba, amíg rájöttem, mi mozgott – a szarvas.
A szeme. Pislogott, és eközben láttam, hogy éppen rám néz. Nem
halt meg – haldoklott. Mókás, hogyan lehet két dolog egyszerre ilyen
hasonló és mégis ilyen távoli. Volt valami a tiszta, fekete szemben,
amitől megsajdult a mellkasom. Olyan volt, mint... a türelem. Vagy a
megbocsátás. Átadta magát a végzetének, hogy élve felfalják.
– Jézusom – suttogtam, lassan talpra állva. Próbáltam nem
megijeszteni. Meg sem rezzent. Csak ennyi: pislogott. El akartam
hátrálni, helyet adni neki, hagyni, hogy elmeneküljön, de a kilátszó
csontok és a kifordult belek elmondták, hogy a menekülés már
lehetetlen. Már tönkretettem a testét.
Éreztem, ahogy keserű mosolyra húzódik a szám. Itt volt az én
nagyszerű tervem, hogy nem leszek Cole, és feledésbe merülök. Hát itt
volt. Pucéran álltam, halállal befestve, az üres gyomrom éhségtől
forgott, miközben szembenéztem az élelemmel, amelyet egy olyan
lénynek kínáltak fel, aki már nem voltam.
A szarvastehén újra pislogott, az arca szokatlanul gyengéd volt.
Felfordult a gyomrom.
Nem hagyhattam magára. Ez volt a helyzet. Tudtam, hogy nem
tehetem. Körbepillantottam, és meghatároztam a helyzetemet – húszpercnyi
sétára voltam a fészertől, talán. Még tízpercnyire a háztól, ha a
fészerben nem lett volna semmi, amivel megölhetem a szarvast.
Negyven perc vagy egy óra, amíg kiontott beleivel kell feküdnie.
Elsétálhattam volna. Végül is haldoklott. Elkerülhetetlen volt, és mit
számít egy szarvas szenvedése?
A szeme újra pislogott, némán és elnézően. Sokat – ennyit számított.
Kutattam valami után, ami fegyverként szolgálhatna. A tó partján
heverő kövek nem voltak elég nagyok, és amúgy sem tudtam
elképzelni, hogy agyonverem. Végigfutottam mindenen, amit az
anatómiáról meg az azonnali halállal végződő autóbalesetekről és
katasztrófákról tudtam. Aztán visszapillantottam a szarvas
lemeztelenített bordáira.
Nyeltem egyet.
Csak egy pillanatba telt találnom egy hegyes végű botot.
A szeme felém fordult, feketén és feneketlenül, és az egyik mellső
lába a futás emlékeként megrándult. Volt valami borzalmas a csendben
foglyul esett iszonyatban. A lappangó érzelmekben, amelyeket nem
lehet kimutatni.
– Sajnálom – mondtam neki. – Nem akarok kegyetlen lenni.
A bordái közé döftem a faágat.
Egyszer.
Kétszer.
Felsikoltott, a magas hangú sikoly nem volt sem emberi, sem állati,
hanem valami borzalmas a kettő között, olyan hang, amit sosem
felejtesz el, mindegy, hány csodálatos dolgot hallasz utána. Aztán
elcsendesedett, mert az átfúrt tüdeje kiürült.
Halott volt, én pedig meg akartam halni. Találni akartam egy módot,
hogy farkas maradhassak. Vagy csak hogy ne tudjak többé ilyet tenni.
Huszonkilencedik fejezet
Grace
NEM HISZEM, HOGY ALUDTAM, de kopogás ébresztett fel a
hálószobaajtómon, úgyhogy biztosan. Kinyitottam a szememet; még
mindig sötét volt a szobában. Az óra szerint reggel volt, de csak éppen
hogy. A számok 5.30-at mutattak.
– Grace – szólt az anyám hangja 5.30-hoz képest túl hangosan. –
Beszélnünk kell, mielőtt elmegyünk.
– Hová? – A hangom károgás volt, még félig aludtam.
– St. Paulba – mondta anya, és már türelmetlennek tűnt, mintha
tudnom kellene róla. – Jól érzed magad?
– Hogyan érezhetném jól magam öt órakor? – morogtam, de intettem
neki, mivel kombinéban és pizsamanadrágban aludtam. Anya
felkapcsolta a lámpát. Összerezzentem a hirtelen fényben. Alig volt
időm észrevenni, hogy anyán a buggyos ujjú, világos inge van, aztán
apa tűnt fel mögötte. Mindketten a szobámba nyomultak. Anya szája
keskeny, hivatalos mosolyba szűkült, apa arcát pedig mintha viaszból
faragták volna. Nem emlékeztem, láttam-e valaha, hogy ilyen rosszul
érezték magukat.
Egymásra néztek; gyakorlatilag láttam a láthatatlan buborékokat a
fejük fölött. Kezdd te! Nem, kezdd te!
Úgyhogy elkezdtem én.
– Hogy vagy ma, Grace? – kérdeztem.
Anya integetett, mintha nyilvánvaló volna, hogy jól vagyok, főleg,
ha a gúnyolódáshoz elég jól érzem magam.
– Ma van a művészeti vásár.
Szünetet tartott, hogy lássa, kell-e tovább magyaráznia. Nem kellett.
Anya minden évben elment – hajnal előtt távozott a műveivel telepakolt
kocsival, és éjfél után ért haza, kimerülten és sokkal üresebb kocsival.
Apa mindig elkísérte, ha épp szabadságon volt. Egyszer én is elmentem.
Volt egy hatalmas épület, tele anyákkal és emberekkel, akik olyan
festményeket vásároltak, mint anyáéi. Azóta nem mentem vele.
– Oké – mondtam. – És?
Anya apára nézett.
– És még mindig szobafogságban vagy – mondta apa. – Még ha nem
is vagyunk itt.
Magasabbra tornásztam magam, a fejem tiltakozásul zúgott.
– Tehát bízhatunk benned, igaz? – kérdezte anya. – Hogy nem
csinálsz semmi hülyeséget?
A szavaim lassan és távolról jöttek az erőfeszítés miatt, hogy ne
kiabáljak.
– Ti most csak... próbáltok bosszút állni? Mert én... – Azt akartam
mondani, hogy egy örökkévalóságig spóroltam, hogy megszerezzem
Samnek az időpontot, de valami miatt a mondat befejezésének
gondolatától elszorult a torkom. Behunytam, majd kinyitottam a
szememet.
– Nem – mondta apa. – Büntetésben vagy. Azt mondtuk, hétfőig
szobafogságban vagy, és ez is történik. Sajnos Samuel időpontja
történetesen ebbe az időintervallumba esik. Talán majd máskor. – Nem
úgy nézett ki, mint aki sajnálja.
– Hónapokkal előre kell időpontot foglalni, apa – mondtam.
Nem hittem volna, hogy valaha láttam apa szájának vonalát ilyen
rondának.
– Nos, talán kicsivel jobban átgondolhattad volna a cselekedeteidet.
Kis, lüktető fejfájást éreztem a szemöldökeim között. A bőrömre
nyomtam az öklömet, aztán felnéztem.
– Apa, ez volt a születésnapi ajándéka. Ez az egyetlen dolog, amit a
születésnapjára kap. Bárkitől. Számára ez egy elég nagy dolog. – A
hangom... elhalt. Nyelnem kellett egyet, mielőtt folytattam. – Hadd
menjek el, légy szíves! Zárjatok be hétfőn! Mondjátok, hogy
közmunkát kell végeznem. Felsikálom a vécét a fogkefémmel. Csak
hadd menjek el.
Anya és apa összenézett, és egyetlen hülye pillanatra azt hittem,
mérlegelnek.
Aztán anya azt mondta:
– Nem akarjuk, hogy olyan sokáig kettesben legyél vele. Nem
bízunk benne.
Vagy bennem. Mondd csak ki!
De nem mondták.
– A válasz nem, Grace – mondta apa. – Holnap találkozhatsz vele, és
örülj, hogy azt legalább megengedjük.
– Megengeditek? – kérdeztem követelőzve. A takarót szorongatva
ökölbe szorult a kezem a testem mellett. Harag nőtt bennem – éreztem
az arcomat, forró volt, mint a nyár, és hirtelen nem tudtam visszatartani.
– A világnak ezt a részét eddig postán beküldött szavazattal
irányítottátok az idő legnagyobb részében, most meg besétáltok ide, és
azt mondjátok, Bocs, Grace, nem, légy boldog, hogy nem vesszük el az
életnek ezt a kicsi részét is, amelyet sikerült összehoznod magadnak, ezt
az embert, akit választottál.
Anya felemelte a kezét.
– Jaj, Grace, komolyan. Ne reagáld túl! Mintha szükségünk volna
még több bizonyítékra, hogy nem vagy elég érett ahhoz, hogy ilyen
sokat legyél vele. Tizenhét éves vagy. Előtted az élet. Ez nem a világ
vége. Öt év múlva...
– Ne... – mondtam.
Meglepetésemre abbahagyta.
– Ne mondd, hogy öt év múlva elfelejtem a nevét, vagy akármit is
akartál mondani. Hagyd abba ezt a leereszkedő stílust! – Az ágy végébe
hajítva az ágyneműt, felkeltem. – Ti ketten túl régóta tesztek úgy,
mintha tudnátok, mi van a fejemben. Miért nem mentek el valami
vacsorára, vagy galériamegnyitóra, vagy egy késői házbemutatóra, vagy
egy egész napos művészeti kiállításra, és reménykedtek abban, hogy jól
leszek, amikor visszajöttök? Ó, ez az. Máris ezt csináljátok. Válasszatok
egyet! Szülők vagy szobatársak. Nem lehettek egyszer az egyik, aztán
hirtelen a másik.
Hosszú csend állt be. Anya a szoba sarkába nézett, mintha valami
fantasztikus dal szólna a fejében. Apa a homlokát ráncolta. Végül
megrázta a fejét.
– Komolyan el fogunk beszélgetni, amikor hazaértünk, Grace. Nem
hiszem, hogy igazságos volt tőled elkezdeni ezt, amikor tudod, hogy
nem maradhatunk itt, hogy befejezzük.
Ökölbe szorított kézzel összefontam a karomat a mellkasom előtt.
Nem fogom szégyellni magam azért, amit mondtam. Nem fogom. Túl
sokáig vártam, hogy kimondjam.
Anya az órájára nézett, és a varázslat megtört.
Apa már kifelé tartott az ajtón, amikor megszólalt:
– Később beszélünk erről. Mennünk kell.
Anya, mintha olyasmit utánzott volna, amit apa mondott neki,
hozzátette:
– Bízunk benne, hogy tiszteled a tekintélyünket.
De nem igazán bíztak bennem semmilyen téren, mert miután
elmentek, rájöttem, hogy elvitték a kocsikulcsomat.
Nem érdekelt. A hátizsákomban volt egy másik, amiről nem tudtak.
Valami láthatatlan és veszélyes lapult bennem, és végeztem a
jókislánysággal.
Épp hajnalhasadás után értem Beck házához.
– Sam! – kiáltottam, de nem jött válasz. A földszint elhagyatott volt,
ezért az emeletre mentem. Semmi perc alatt megtaláltam Sam
hálószobáját. A nap még a fák alatt járt, és csak vérszegény szürke fény
hatolt be a szobába az ablakon át, de elég volt, hogy lássam az élet
jeleit: a félrelökött ágyneműt az ágyon, a gyűrött farmert a padlón egy
pár kifordított sötét zokni mellett, és egy lehajított pólót.
Egy hosszú pillanatig csak álltam az ágy mellett, bámultam az
összegyűrt ágyneműt, aztán belebújtam. A párnának olyan illata volt,
mint Sam hajának, és sok éjszakányi rossz alvás után az ágy maga volt
a mennyország. Nem tudtam, hol van Sam, de tudtam, hogy visszajön.
Máris úgy éreztem, hogy megint vele vagyok. A szemhéjaim fájtak,
hirtelen annyira nehéznek éreztem őket.
Lehunyt szemem előtt éreztem az érzelmek, érzések és érzékek
gubancát. A folyton jelenlévő fájdalmat a gyomromban. Az irigység
kínját, amikor Oliviára, a farkasra gondoltam. A szüleim iránt érzett
harag nyerseségét. Sam hiányának bénító kegyetlenségét. Ajkak
érintését a homlokomon.
Mielőtt tudtam volna, elaludtam – vagy inkább felébredtem. Nem
úgy tűnt, mintha eltelt volna akár egy kis idő is, de amikor kinyitottam a
szemem, a fal felé fordulva feküdtem, takaróval a vállamon.
Általában, ha nem a saját ágyamban ébredtem – a nagymamámnál,
vagy pár alkalommal szállodában, amikor kicsi voltam -, egy pillanatig
zavart voltam, míg a testem rájött, hogy mások a fények, és a párna nem
az enyém. De Sam szobájában kinyitni a szememet csak olyan volt,
mint... kinyitni a szememet. Mintha a testem képtelen lett volna
elfelejteni, hol vagyok, mégha aludtam is.
Amikor visszafordultam, hogy megnézzem a szoba többi részét, és
köztem és a mennyezet között madarak táncoltak, nem lepődtem meg.
Csak elcsodálkoztam. Több tucat különböző formájú, méretű és színű
origami madár táncolt lassan a fűtőventilátorokból áradó levegőben, élet
lassított felvételen. A magas ablakokon beáradó, ragyogó fény
madárformájú árnyékokat vetett a szobában: a mennyezeten, a falakon,
a könyvkupacokon és könyvespolcokon, a takarón, az arcomon.
Gyönyörű volt.
Elgondolkodtam, meddig alhattam. Azon is, hol lehet Sam. A fejem
fölé nyújtottam a karomat, és rájöttem, hogy a nyitott ajtón át a zuhany
tompa moraját hallom. Halványan hallottam, hogy Sam hangja a víz
zubogása fölé emelkedik:
Mint az üvegek, e hibátlan napok,
Polcomon sorjázva a nap átragyog
rajtuk, és árnyat vet, hibátalant,
rosszabb napjaimra amott alant.
Újra elénekelte a sort, kétszer, próbálgatta a szavakat. A hangja
nedves volt és visszhangos.
Elmosolyodtam, bár nem volt, aki látná. A veszekedés a szüleimmel
mintha egy régi Grace-szel történt volna. A takarókat félrerúgva
felálltam. A fejem őrült körpályára küldte az egyik madarat.
Felnyúltam, hogy megállítsam, aztán végigmentem a madarakon, hogy
megnézzem, miből készültek. Amelyiket lefejeltem, újságpapírból
készült. Volt egy, amelyet egy fényes magazinborítóból hajtogatott.
Egy másik egy olyan papírból készült, amelyre gyönyörű és komplikált
virágok és levelek voltak nyomtatva. Egy újabb valaha egy adótáblázat
lehetett. Volt egy, egy alaktalan és aprócska, amely két bankjegyből
volt összecelluxozva. Egy iskolai bizonyítvány egy marylandi levelezős
iskolából. Mennyi történet és emlék volt ott összehajtogatva, hogy
megőrizze! Mintha Sam álmában aggatta volna fel őket maga fölé.
Megpiszkáltam azt, amely épp a párnája fölött lógott. Egy gyűrött
jegyzetpapírból készült, amelyet Sam kézírása borított, visszhangozva
azt, amit a háttérben hallottam. Az egyik sor így szólt: egy lány fekszik
a hóban.
Felsóhajtottam. Furcsa, üres érzés volt bennem. Nem rosszféle
üresség. Csak az érzékek hiánya, mint amikor régóta fáj valami, aztán
hirtelen rájössz, hogy elmúlt. Olyan érzés volt, mintha mindent kockára
tettem volna, hogy itt lehessek egy fiúval, aztán rádöbbenek, hogy
pontosan ő az, amit akartam. Mintha kép lennék, aztán megérteném,
hogy valójában kirakósdarabka vagyok, amikor rálelek a másik darabra,
amely mellém illik.
Újból elmosolyodtam, a kecses madarak pedig táncoltak körülöttem.
– Szia – szólt Sam az ajtóból. A hangja óvatos volt, bizonytalan
abban, hogy is állunk ma reggel, a külön töltött napok után. A haja
őrültmód szanaszét meredezett a zuhanyozástól, és galléros inget viselt,
amelyben a gyűrött megjelenése és a farmerja ellenére furcsán
hivatalosnak tűnt. Az agyam sikoltozott: Sam, Sam, végre Sam.
– Szia – mondtam, és nem tudtam ellenállni a vigyorgásnak. Az
ajkamba haraptam, de a mosoly még mindig ott volt, és csak szélesebb
lett, amikor Sam arca visszasugározta rám. Ott álltam a madarai között,
az ágy még őrizte a testem formáját mögöttem, a napfény ránk vetült, és
a múlt éjszakai aggodalmaim lehetetlenül aprónak tűntek a reggeli
ragyogáshoz képest.
Hirtelen elöntött az érzés, hogy milyen hihetetlen ember Sam, aki
előttem áll, és hogy az enyém, én pedig az övé vagyok.
- Jelenleg – kezdte Sam, és megpillantottam a mára szóló
stúdiószámlát a kezében, napsütötte szárnyú madárrá hajtogatva – nehéz
elképzelni, hogy valahol a világban esik az eső.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése