Harmincadik fejezet
Cole
NEM TUDTAM KIŰZNI A SZAGÁT AZ ORROMBÓL.
Sam elment, mire odaértem a házhoz; a kocsibejáró üres volt, a ház
pedig visszhangosnak és üresnek tűnt. Berontottam a földszinti
fürdőszobába – a kádkilépő még mindig össze volt gyűrődve ott, ahol
előző éjszaka Sammel hadakoztam -, és olyan forróra tekertem a csapot,
amilyenre csak tudtam. Beléptem a kádba, és figyeltem, ahogy lefolyik
a vér. Feketének látszott a zuhanyfüggöny mögötti tompa fényben.
Összedörzsöltem a tenyeremet, és vakartam a karjaimat, próbáltam a
szarvas minden nyomát eltüntetni magamról, de akármilyen erősen
sikáltam is a bőrömet, még mindig éreztem a szagát. És amikor csak az
orromba szökött az illata, láttam őt. Sötét, lemondó pillantással nézett
fel rám, miközben a belső részeit figyeltem.
Aztán eszembe jutott, hogy nézett fel rám Victor a fészer padlóján
fekve, keserűen, egyszerre Victorként és farkasként. Az én hibám.
Eszembe jutott, hogy apám ellentéte vagyok. Mert én nagyon,
nagyon jó vagyok a dolgok elpusztításában.
Odanyúltam, és hidegre fordítottam a csapot. Egy pillanatig még
elég forró volt a víz, hogy megegyezzen a testhőmérsékletemmel, és
láthatatlanná váljak. Aztán jegessé vált. Káromkodva harcoltam
magammal, nehogy kiugorjak a kádból.
Azonnal csupa libabőr lettem, olyan gyorsan, hogy fájt, és
hátrahajtottam a fejemet. A víz végigfolyt a nyakamon.
Változz! Változz már!
De a víz nem volt elég hideg, hogy átváltoztasson, csak arra volt jó,
hogy a hidegétől felforduljon a gyomrom, és átsöpörjön rajtam a
hányinger. A lábammal zártam el a csapot.
Miért voltam még mindig ember?
Nem volt értelme. Ha farkasnak lenni tudomány volt és nem
varázslat, akkor a szabályok és a logika szerint kellett működnie. Annak
pedig, hogy az új farkasok más hőmérsékletben és más időben
változnak át... nem volt értelme. A fejem tele volt Victor oda-vissza
változásaival, a fehér nőstényfarkas pedig tökéletes farkas formájában
engem figyelt csendben, ahogy a ház folyosóit járom, várva az
átváltozást. Felkaptam a kéztörlőt a mosdó mellől, és megtörölköztem,
aztán átkutattam a földszinti szekrényeket ruha után. Találtam egy
sötétkék NAVY feliratú pulóvert és egy farmert, amely kicsit bő volt,
de nem esett le rólam. Egész idő alatt, amíg ruhát kerestem, zúgott a
fejem, új logikát keresett a lehetőségek között.
Talán Becknek nem volt igaza, hogy a meleg és a hideg a változás
oka. Talán nem is voltak okok valójában; talán csak katalizátorok
voltak. Amely esetben van más módja is a változás előidézésének.
Papírra volt szükségem. Nem tudtam a gondolataim leírása nélkül
gondolkodni.
Beck irodájából szereztem papírt, és kihoztam Beck határidőnaplóját
is. Leültem az ebédlőasztalhoz, tollal a kezemben. A fűtés halkan
zúgott. Melegem volt és elálmosodtam. Az agyam azonnal visszautazott
a szüleim ebédlőasztala mellé. Ott ültem minden reggel az
ötletfüzetemmel – apám ötlete volt -, és leckét írtam, vagy dalszöveget,
vagy naplót, vagy valamit, amit a híradóban láttam. Ez még akkor volt,
amikor biztosra vettem, hogy én fogom megváltani a világot.
Victorra gondoltam, a lehunyt szemére, miközben lebeg valahol.
Anyám arcára, amikor azt mondom neki, menjen a pokolba apámmal
együtt. A számtalan lányra, akik arra ébredtek, hogy egy kísértettel
feküdtek le, mert már nem voltam sehol, ha nem is a szó legszorosabb
értelmében, hanem valami örvénylő utazáson, amely vagy üvegből,
vagy fecskendőből indult. Angie-re, a kezére, amit a mellkasára
szorított, amikor elmondtam neki, hogy megcsaltam.
Ó, igen, megváltottam a világot.
Kinyitottam a határidőnaplót, és átböngésztem, még csak nem is
olvastam, hanem felületesen átfutottam, kapaszkodót keresve. Voltak
apró részek, amelyek talán hasznosak lehettek, de önmagukban
jelentéktelenek voltak: Az egyik farkast holtan találtam ma. Megnéztem
a szemét, de semmit nem jelentett számomra. Paul szerint már tizennégy
éve nem változott át. Véres volt az arca. Pokoli szaga volt. Meg: Derek
két órára farkassá változott a nyári hőségben. Ulrikkal egész délután
próbáltunk rájönni, miért. És: Miért jutott Samnek mindannyiunknál
kevesebb idő? Ő a legjobb közülünk. Miért kell ilyen igazságtalannak
lennie az életnek?
A pillantásom a kezemre tévedt. Még mindig ott volt egy kis vér a
hüvelykujjam körme alatt. Nem hittem volna, hogy a vér a bőrömön
marad, miután átváltozom; a bundámon kellett volna lennie, nem a
bőrömön. Ez azt jelentette, hogy a vér azután került a körmöm alá,
miután emberré változtam. Azokban a pillanatokban, amikor
visszakaptam az emberi testemet, de még nem voltam Cole.
Az asztalra fektettem a fejemet. A fát jéghidegnek éreztem a
bőrömön. Túl nagy meló volt rájönni a vérfarkasság logikájára. Még ha
sikerülne is – még ha ki is találnám, hogy valójában mitől változunk át,
és hol az elménk, amikor nem követi a testünket -, mi értelme volna?
Hogy örökké farkas maradjak? Mindez a munka, csak hogy megőrizzek
egy életet, amelyre nem tudok emlékezni. Egy életet, amit nem éri meg
megőrizni.
Tapasztalatból tudtam, hogy könnyebb módja is van megszabadulni
a tudatomtól. És ismertem egyet: egyet, amellyel eddig túl gyáva
voltam kísérletezni, amelynek a hatása végleges volt.
Egyszer elmondtam Angie-nek. Még akkor, amikor nem gyűlölt, azt
hiszem. Zongoráztam, az első turné után tértünk haza, amikor az egész
világ a lábam előtt hevert, mintha egyszerre volnék király és hódító, teli
lehetőségekkel. Angie még nem tudta, hogy a turnén megcsaltam. Vagy
talán mégis. Amikor abbahagytam a zongorázást, és az ujjaim még
mindig a billentyűk fölött lebegtek, azt mondtam:
– Azon gondolkodom, hogy megölöm magam.
Angie nem nézett fel a garázsban tartott, régi, lábtámaszos fotelből.
– Aha, gondoltam. Mire mennél vele ?
– Megvannak a maga előnyei – feleltem. – Csak egyetlen hátránya
van.
Angie nem szólt semmit egy hosszú pillanatig, aztán azt mondta:
– Miért mondod el amúgy? Azt akarod, hogy lebeszéljelek róla? Az
egyetlen, aki erről lebeszélhet vagy rábeszélhet, az te magad vagy. Te
vagy a zseni. Tudod. Úgyhogy ez azt jelenti, hogy csak a hatás kedvéért
mondtad.
– Rizsa – mondtam. – Tényleg a tanácsodat kérem. De hagyjuk!
– Mit gondolsz, mit fogok mondani? „A fiúm vagy, rajta, csináld ki
magad! Ez egy szép és könnyű kiút." Biztos vagyok benne, hogy ezt
fogom mondani.
Magamban egy szállodai szobában voltam, és hagytam, hogy egy
Rochelle nevű lány, akit sosem fogok újra látni, lehúzza a nadrágomat,
csak mert megtehettem. Behunytam a szemem, és hagytam, hogy az
öngyűlölet gyengéd szirénhangon énekeljen:
– Nem tudom, Angie. Nem tudom. Nem gondoltam. Csak azt
mondom, min gondolkodtam, oké?
Angie az öklébe harapott, és egy pillanatig a padlót nézte.
– Oké, mi van ezzel? Jóvátétel. Ez a legnagyobb hátránya. Megölöd
magad, és vége van. Így fognak emlékezni rád. Ennyi, és a pokol. Még
mindig hiszel benne?
Valahol útközben elveszítettem a keresztemet. Elszakadt a lánc, és
most valószínűleg egy benzinkút mosdójában vagy egy szállodai szoba
összegyűrt ágyneműjében csillog ajándékként valakinek, akinek nem
akartam otthagyni.
– Ja – mondtam, mert még mindig hittem a pokolban. A
mennyország volt az, amiben már nem voltam annyira biztos.
Nem említettem neki újra. Mert igaza volt: az egyetlen, aki
lebeszélhetett vagy rábeszélhetett, én magam voltam.
Harmincegyedik fejezet
Grace
MINDEN PERCCEL TÁVOLABB KERÜLTÜNK MERCY FALLSTÓL, és
mindentől, ami ott volt.
Sam kocsijával mentünk, mert az dízel volt, és kevesebbet
fogyasztott, de Sam hagyta, hogy én vezessek, mert tudta, hogy
szeretnék. A CD-lejátszóban ott volt az egyik Mozart-lemezem, amikor
beszálltunk, de átkapcsoltam a sercegő alternatív rock adóra, mert
tudtam, hogy szereti. Sam meglepetten pislogott rám, én pedig
megpróbáltam nem túl önelégültnek tűnni, hogy értek a nyelvén. Talán
lassabban tanultam meg, mint ő az enyémet, de akkor is, le voltam
nyűgözve magamtól.
A nap gyönyörű volt és kék, az út alsóbb részeit vékony, sápadt
ködréteg fedte, de mihelyt a nap a fák fölé emelkedett, kezdett
elpárologni. Egy kedélyes férfihang és egy rosszra csábító gitár
zümmögött a hangszórókból. Samre emlékeztetett. Mellettem Sam az
ülésem hátára tette a karját, és finoman megcsípte az egyik
nyakcsigolyámat, és együtt mormolta a dalt a hanggal, amely
gyengédséget és meghittséget sugárzott. Kissé sajgó végtagjaim
ellenére nehéz volt szabadulni az érzéstől, hogy minden kimondottan
rendben van a világgal.
– Tudod már, mit fogsz énekelni? – kérdeztem.
Sam kinyújtott karjára fektette az arcát, és lusta köröket rajzolt a
tarkómra.
– Nem tudom. Túl hirtelen támadtál meg ezzel. És kissé lefoglalt,
hogy száműzetésben voltam az elmúlt néhány napban. Azt hiszem,
eléneklem a... valamit. Lehet, hogy béna leszek.
– Nem hiszem, hogy béna leszel. Mit énekeltél a zuhany alatt?
Nem volt zavarban, amikor válaszolt, ami kedves volt és szokatlan.
Kezdtem rájönni, hogy a zene az egyetlen test, amelyben igazán
kényelmesen érzi magát.
– Valami újat. Talán valami újat. Hát... talán valamit.
Felhajtottam az államközi országútra. Ilyentájt üres volt, minden sáv
a miénk.
– Egy dalcsecsemő?
– Egy dalcsecsemő. Inkább egy dalmagzat. Szerintem még lábai
sincsenek. Várj, azt hiszem, keverem a csecsemőt az ebihallal.
Igyekeztem felidézni, mijük fejlődik ki először a csecsemőknek, és
kifejezetten felsültem vele, hogy időben vissza tudjak vágni. Így csak
megkérdeztem:
– Rólam szól?
– Mind rólad szól – felelte Sam.
– Csak semmi nyomás.
– Neked nem is. Te csak lebegsz az életedben, és Grace vagy, én
vagyok az, akinek futnia kell, hogy alkotásban és érzelmileg lépést
tartson a változásaiddal. Tudod, nem vagy mozdulatlan célpont.
Összeráncoltam a szemöldökömet. Azt hittem magamról, hogy
frusztrálóan változatlan vagyok.
– Tudom, mire gondolsz. De most itt vagy, nem igaz? – kérdezte
Sam, és szabad kezének egyik ujjával a rojtos autóülésre bökött.
– Küzdöttél, hogy velem lehess, ahelyett, hogy egy hétre bezárjanak.
Az ilyesmiről teljes nagylemezek szólnak.
Még a felét sem tudta. Elöntött valami sokszínű érzelem, amely a
bűntudat, az önsajnálat, a bizonytalanság és az idegesség eredménye
volt. Nem tudtam, mi a rosszabb: nem elmondani, hogy még mindig
szobafogságban vagyok, és a betegség növekszik bennem, vagy
elmondani. Egyet tudtam: nem leszek képes nem elmondani egyiket
sem. De nem akartam tönkretenni ezt a napot. Ezt az egyetlen tökéletes
szülinapot. Talán este. Talán holnap.
Sokkal kiismerhetetlenebb vagyok, mint gondoltam. Még mindig
nem értettem, hogy lenne ez elég egy nagylemezhez, bár értékeltem a
gondolatot, hogy csináltam valamit, ami valóban lenyűgözte Samet, aki
jobban ismert engem, mint én saját magamat. Témát váltottam, egy
kicsit.
– Mi lesz a lemezed címe?
– Hát, nem lemezt csinálok. Csak demót.
Elhessentettem a pontosítást.
– Ha lemezt készítesz, mi lesz a címe?
– Magamról fogom elnevezni – mondta Sam.
– Azokat utálom.
– Elromlott játékok.
Megráztam a fejem.
– Ez olyan, mint egy együttes neve.
Kicsit belecsípett a bőrömbe, épp csak hogy felvisítsak, hogy azt
mondjam, aú.
– Grace nyomában.
– Semmi olyasmi, amiben szerepel a nevem – mondtam szigorúan.
– Hát, épp most teszed lehetetlenné. Papíremlékek?
Gondolkodtam.
– Miért? Ja, a madarak. Fura, hogy sosem tudtam azokról a
madarakról a szobádban.
– Nem csináltam egyet sem, mióta igazából ismerlek – emlékeztetett
Sam. – A legújabb az utolsó előtti nyárról van. Az összes új darum a
könyvesboltban vagy a te szobádban van. Az a szoba olyan, mint egy
múzeum.
– Már nem – mondtam rápillantva. Sápadtnak és téliesnek látszott a
reggeli fényben. Sávot váltottam, csak hogy sávot váltsak.
– Igaz – ismerte be. Hátradőlt, elvette a karját a fejem mögül.
Végigfuttatta az ujjait az előtte lévő szellőzőrács műanyag
elválasztóján. Szerettem volna, ha újra a tarkómat fogná. Rám se nézve
megszólalt:
– Mire számítanak a szüleid, milyen fickóhoz mész majd hozzá?
Valakihez, aki jobb nálam?
– Kit érdekel, mit gondolnak? – kérdeztem gúnyosan. Későn jöttem
rá, mit mondott, és addigra már nem tudtam, mit feleljek rá. Nem
tudtam, hogy tényleg komolyan gondolja-e. Nem mintha valóban
megkérte volna a kezemet. Nem ugyanaz volt. Nem tudtam kiigazodni
az érzéseimen.
Sam nyelt egyet, és kinyitotta majd becsukta a szellőzőt, kinyitotta,
becsukta.
– Vajon mi történt volna, ha nem találkozol velem? Ha befejezted
volna a sulit, megnyerted volna azt az ösztöndíjat, hogy matektudós
legyél valahol, ahová a matekzsenik járnak. És megismerkedtél volna
valami nagyon elbűvölő, sikeres és vicces agyassal.
Minden dolga közül ez volt mindig a legnyugtalanítóbb: a hirtelen,
önostorozó hangulatingadozásai. Bár már hallottam, apa hogy önt lelket
anyába, és a lényeg elég sok hasonlóságot mutatott, hogy ugyanabba a
fajtába soroljam Samet és anyát. Ezt jelenti kreatívnak lenni?
– Ne légy hülye – mondtam. – Én nem töprengek azon, hogy mi lett
volna, ha egy másik lányt húzol ki a hóból.
– Te nem? Ez valahogy megnyugtat. – Feltekerte a fűtést, és a
szellőzőre támasztotta a csuklóit. A nap már égetett minket a szélvédőn
át, de Sam olyan volt, mint egy macska – neki sosem volt elég meleg. –
Nehéz hozzászokni a gondolathoz, hogy örökké ember maradok.
Tényleg felnövök. Ez elgondolkodtat, hogy szerezhetnék egy másik
melót.
– Másikat ? Úgy érted, a könyvesbolt helyett?
– Nem tudom pontosan, hogy állnak a ház pénzügyei. Tudom, hogy
van valami pénz a bankban, és látom, hogy kamatozik, és vannak
alkalmi befizetések a bankszámlára valami alapítványtól vagy
ilyesmitől, és a számlákat levonják róla, de nem igazán vagyok
tisztában a részletekkel. Nem akarom felélni azt a pénzt, szóval...
– Miért nem beszélsz valakivel a bankból? Biztos vagyok benne,
hogy meg tudják nézni a kimutatásokat, és együtt kitalálhatnátok.
– Nem akarok senkivel sem beszélni, amíg nem vagyok biztos
benne, hogy B... – Sam elhallgatott. Nem csak szünetet tartott. Teljesen
elhallgatott, olyan csend lett, ami több, mint egy mondatvégi pont.
Kinézett az ablakon.
Beletelt egy percbe, mire rájöttem, mit akart mondani. Beck. Nem
akart senkivel beszélni, amíg nem tudja biztosan, hogy Beck tényleg
nem változik vissza többé. Sam ujjai kifehéredtek a műszerfalon, ahogy
a szellőzőre nyomta őket, és a vállát mereven felhúzta a füléig.
– Sam – mondtam rápillantva, amennyire mertem, miközben az utat
figyeltem. – Jól vagy?
Sam az ölébe tette a kezét, két ökölbe szorított keze egymáson
nyugodott.
– Miért csinálta azokat az új farkasokat, Grace? – kérdezte végül.
– Ettől sokkal nehezebb. Jól megvoltunk.
– Nem tudhatott rólad – mondtam odapillantva. Egy ujját lassan
járatta fel-alá a homlokától az orráig és vissza. Kijáratot kerestem, ahol
félreállhatok. – Azt hitte, hogy... – És most én voltam, aki nem tudta
befejezni a mondatot úgy, ahogy akartam: ez az utolsó éved.
– De Cole... nem tudom, mit kezdjek Cole-lal – vallotta be Sam.
– Úgy érzem, van valami, amit tudnom kéne róla, de nem tudom. És
ha látnád a szemét, Grace. Ó, istenem, ha látnád a szemét, tudnád, hogy
valami komoly baj van vele. Valami eltört benne. És a másik kettő, meg
Olivia, és azt akarom, hogy menj egyetemre, nekem meg muszáj...
valakinek muszáj... nem tudom, mit várnak tőlem, de olyan
hatalmasnak tűnik. Nem tudom, mennyi az, amit Beck kívánna tőlem,
és mennyi, amit magamtól elvárok. Én csak... – Elhalt a hangja, és én
nem tudtam, mivel vigasztaljam.
Némán autóztunk sok hosszú percig, a háttérben élénk gitárfutamok
szóltak, miközben végtelen, fehér vonal futott a kocsi mellett. Sam a
felső ajkához szorította az ujjait, mintha meglepődött volna azon, hogy
beismerte a bizonytalanságát.
– Még ébredezem – mondtam.
Sam rám nézett.
– A lemezed. Még ébredezem.
Heves arckifejezéssel nézett rám. Talán meglepetéssel, hogy
közelebb jutottam.
– Pontosan ilyen érzés. Pontosan ez az. Egy nap majd hozzászokom,
hogy reggel van, és a nap hátralévő részében ember leszek. Minden nap
minden hátralévő részében. De addig csak botladozom.
Ránéztem, és elkaptam a pillantását.
– Mindenki ezt csinálja. Egy nap mindannyian rájövünk, hogy nem
maradunk örökké gyerekek, és felnövünk. Te csak kicsivel később
jutottál el ebbe a pillanatba, mint a legtöbben. Ki fogod találni, hogy
legyen.
Sam lassú mosolya szomorú volt, de őszinte.
– Téged meg Becket totálisan ugyanabból a fából faragtak.
– Gondolom, ezért szeretsz mindkettőnket – mondtam.
Sam gitárhúrt formált a biztonsági övéből, és csak bólintott. Pár
pillanattal később megszólalt:
– Még ébredezem. Egy nap, Grace, írok neked egy dalt, és ez lesz a
címe. És aztán ez lesz a lemezem címe.
– Mert bölcs vagyok – mondtam.
– Igen – felelte ő.
Aztán kinézett az ablakon, aminek örültem, mert ezzel időt adott,
hogy a zsebembe túrjak egy papír zsebkendőért úgy, hogy ne lássa.
Vérezni kezdett az orrom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése