Harminckettedik fejezet
Isabel
MINDEN HARMADIK LÉPÉSNÉL egyszerre robbant ki belőlem a levegő.
Egy lépés, újra teleszívtam a tüdőmet a hideggel. Egy lépés, hagyom
kiszökni. Egy lépés, nem lélegezni.
Nagyon régóta nem futottam már, és még hosszabb ideje nem
futottam ilyen messzire. Mindig szerettem kocogni, mert lehetett
gondolkodni, távol a háztól és a szüleimtől. De miután Jack meghalt,
nem akartam gondolkodni.
Ez most megváltozott.
És most újra futottam, bár túl hideg volt, hogy kellemes legyen, és
nem voltam formában. Még az új, légpárnás futócipőmben is fájt a
sípcsontom.
Cole-hoz futottam.
Túl hosszú lett volna otthonról Beck házáig, még úgy is, ha az elmúlt
hetekben futottam volna, ezért leparkoltam öt kilométernyire,
bemelegítettem az áttetsző ködben, és elindultam.
Öt kilométer elég, hogy meggondolhassam magam. De itt voltam,
már láttam a házat, és még mindig futottam. Valószínűleg ótvarul
néztem ki, de kit érdekel? Csak beszélgetni jöttem, nem számít, hogy
nézek ki, nem igaz?
A kocsifeljáró üres volt; Sam már elment. Nem tudom, hogy
megkönnyebbültem-e, vagy csalódott voltam. Azt jelentette legalább,
hogy jó esély van arra, hogy teljesen üresen találom a házat, mert Cole
valószínűleg farkas.
Megint nem tudtam, hogy megkönnyebbültem-e, vagy csalódott
voltam.
Úgy százméternyire a háztól sétára váltottam, a kezemet szúró
oldalamra szorítva. Mire a hátsó ajtóhoz értem, már majdnem volt elég
levegőm. Elfordítottam a gombot kísérletképpen, és az ajtó kinyílt.
Beléptem a házba, és megálltam a hátsó ajtó mellett. Hangos hellót
akartam kiáltani, amikor rájöttem, hogy talán nem csak Cole lehet
ember. Hát csak álltam ott a sötét kis sarokban a hátsó ajtónál, néztem a
világosabb konyhát, és eszembe jutott, hogy ültem már ebben a házban,
és néztem, ahogy Jack meghal.
Grace könnyen mondta, hogy nem az én hibám volt. Az ilyen szavak
egyáltalán nem jelentenek semmit.
Hirtelen mennydörgésszerű hang riasztott meg. Hosszú szünet
következett, aztán újabb csörömpölés, csapkodás és zűrzavar
valahonnan beljebbről. Mintha egy hangtalan veszekedés tanúja lettem
volna. Egy hosszú pillanatig csak álltam, próbáltam eldönteni, hogy
kisurranjak-e hátul, és fussak-e vissza a kocsimhoz, vagy ne.
Egyszer már hátradőltél ebben a házban, és nem csináltál semmit,
gondoltam eltökélten.
Beljebb léptem hát, átmentem a konyhán. A folyosón megálltam,
benéztem a nappaliba, nem igazán értettem, mi van előttem. Vizet
láttam. Rendetlen víztócsák csillogtak vékony, egyenetlen nyomokban a
padlón, tökéletességükben majdnem jegesnek tűntek.
Körbenéztem. A nappali romokban hevert. A lámpa a kanapéra dőlt,
a roló ferdén lógott, a padlón képkeretek hevertek. A konyhai szőnyeg a
kanapé végében álló kis asztalra hajítva, egyik oldalán csurom víz, és az
egyik szék a hátán hevert, mint egy szemtanú, aki sokkot kapott, és nem
tud felállni. Lassan a nappaliba léptem, füleltem, de a ház
elcsendesedett.
A pusztítás olyan bizarr volt, hogy csak szándékos lehetett –
szétnyitott könyvek hevertek a vízfoltokban, és kitépett oldalak,
behorpadt konzervdobozok gurultak a fal mellé, egy üres borosüveg
volt az egyik szobanövény cserepébe szúrva, a festék több helyen lejött
a falról.
Aztán újra meghallottam a hangot, kaparászást és csapkodást, és
mielőtt bármit tehettem volna, egy farkas támolygott ki a folyosóra a
bal oldalamon, lepattanva a falról, miközben felém tartott. Kezdett
világossá válni, hogy került a nappali a jelenlegi állapotába.
– Te szent... – mondtam, és hátraléptem a konyhába. De nem úgy
tűnt, hogy a farkas meg akarna támadni. Víz csorgott le az oldalán,
miközben végigtántorgott a folyosón. Furcsán kicsinek látszott ebben a
környezetben, szürkésbarna bundája elázott és a testére tapadt, nem volt
ijesztőbb, mint egy kutya. A farkas néhány méternyire tőlem szemtelen,
zöld szemekkel felnézett rám.
– Cole – leheltem, és a szívem dupla sebességre kapcsolt. – Te őrült!
Meglepetésemre összerezzent a hangom hallatán. Eszembe jutott,
hogy végül is csak egy farkas, és az ösztönei üvölthetnek a
jelenlétemtől, amiért elállom a kijáratot.
Elhátráltam, de mielőtt eldönthettem volna, hogy kinyissam-e neki a
hátsó ajtót, Cole remegni kezdett. Mire néhány lépésnyire ért tőlem,
minden ízében remegett, vonaglott és öklendezett. Hátraléptem, nehogy
lehányja a szép futócipőmet, és karba tett kézzel figyeltem, ahogy
átváltozik.
Cole belekapart néhány új karmolást a falba – Sam imádni fogja -,
miközben az oldalára dőlt. Aztán a teste varázslatot vitt véghez. A bőre
bugyborékolt és megnyúlt, és láttam, ahogy a hosszú farkaspofa
szélesre tárul a fájdalomtól. Lihegve a hátára fordult.
Elnyúlva feküdt a padlón, újjászületett emberként, akár egy partra
vetődött bálna, a karján halványrózsaszín seb-emlékek éktelenkedtek.
Aztán kinyitotta a szemét, és rám nézett.
Összerándult a gyomrom. Cole visszakapta az arcát, de a szeme még
a vadállaté volt, elveszve a farkas gondolataiban. Végül pislogott, és a
szemöldökén láttam, hogy már valóban lát engem.
– Király trükk, mi? – kérdezte kissé tompa hangon.
– Láttam már jobbat – feleltem hűvösen. – Mit csinálsz?
Cole nem mozdult, csak ellazította ökölbe szorított kezeit, és
kinyújtotta az ujjait.
– Tudományos kísérletet végzek. Saját magamon. Hosszú, különös
története van.
– Részeg vagy?
– Lehetséges – egyezett bele Cole lusta mosollyal. – Nem tudom,
hogy az átváltozás lebontja-e a véralkohol egy részét. Bár nem érzem
túl rosszul magam. Miért vagy itt?
Összeszorítottam a számat.
– Nem vagyok. Illetve már megyek is.
Cole kinyújtotta felém a karját.
– Ne menj el!
– Mert ez jó bulinak látszik – mondtam.
– Segíts kitalálni – mondta. – Segíts kitalálni, hogy maradhatok
farkas.
Újra a bátyám ágyánál ültem, a testvérem mellett, aki mindent
kockára tett, hogy ember maradjon. Figyeltem, ahogy elveszíti az ujjai
és a lábujjai érzékenységét, és vinnyog a fájdalomtól, amikor az agya
felrobban. Nem voltak szavaim, hogy leírjam a Cole iránt érzett
undoromat.
– Találd ki magad – mondtam.
– Nem tudom – felelte Cole még mindig a hátán fekve, alulról nézve
rám. – Elő tudom idézni, hogy átváltozzak, de nem maradok úgy. A
hideg a kulcs, de azt hiszem, az adrenalin is. Próbáltam a jeges fürdőt,
de nem működött, amíg meg nem vágtam magam, az adrenalin miatt.
De nem tartós. Mindig visszaváltozom.
– Hűha! Sam pipa lesz, ha meglátja, mit műveltél a házával –
mondtam, és indulni készültem.
– Isabel, légy szíves! – Cole hangja követett, még ha a teste nem is. –
Ha nem tudok farkast csinálni magamból, öngyilkos leszek.
Megálltam. Nem fordultam vissza.
– Nem azért mondom, hogy manipulálni próbáljalak, oké? Csak ez
az igazság. – Habozott. – Ki kell kerülnöm ebből így vagy úgy. Nem
tudok... Ki kell találnom valamit, Isabel. Te többet tudsz a farkasokról.
Kérlek, segíts nekem!
Megfordultam. Még mindig a padlón feküdt, egyik keze a mellkasán,
a másikkal felém nyúlt.
– Csak azt kéred, hogy segítsek megölni magadat. Ne tégy úgy,
mintha nem így lenne. Mit gondolsz, mi az, ha tényleg farkassá válsz
örökre?
Cole behunyta a szemét.
– Akkor segíts megtennem!
Felnevettem. Hallottam, milyen gonosz a nevetésem, de nem
finomítottam rajta.
– Hadd mondjak valamit, Cole. Itt ültem ebben a házban, pontosan
ebben a házban – a padlóra mutattam, amikor kinyitotta a szemét -,
abban a szobában, és néztem, ahogy a bátyám meghal. Nem tettem
semmit. Tudod, hogy halt meg? Megharapták, és próbált nem
vérfarkassá válni. Fertőző agyhártyagyulladást oltottam be neki, hogy
olyan magas láza legyen, amit már a lázmérő sem mér, gyakorlatilag
felgyújtottam az agyát, tönkretettem az ujjait, a lábujjait, és végül
megöltem. Nem vittem kórházba, mert tudtam, hogy inkább meghalna,
mint hogy vérfarkas legyen. És a végén teljesült a kívánsága.
Cole rám bámult. Ugyanazzal a halott tekintettel, amit már láttam
korábban. Arra számítottam, hogy mond valamit, de semmi. A
pillantása tompa volt. Üres.
– Csak azért mondom, hogy tudd, kábé százszor próbáltam elfutni ez
elől azóta. Gondoltam a piálásra, hé, anyámnak bejött, vagy a drogokra,
hé, anyámnak bejött, és gondoltam arra is, hogy fogom apám
nyolcmillió puskájának valamelyikét, és szétlövöm a fejemet.
Szomorú? De nem azért, mert hiányzik Jack. Hiányzik, de nem ezért
akartam megtenni. Hanem mert olyan átkozottul bűnösnek érzem
magam azért, ahogy megöltem. Én öltem meg. És néha egyszerűen csak
képtelen vagyok ezzel együtt élni. De megteszem. Mert ez az élet, Cole.
Az élet fáj. Csak túl kell lenned rajta, ahogy tudsz.
– Nem akarok – mondta Cole egyszerűen.
Mintha mindig akkor jött volna elő az őszinteségével, amikor a
legkevésbé számítottam rá. Tudtam, hogy együtt érzek vele, még akkor
is, ha nem akarok, de nem tehettem róla, ahogy arról sem, hogy
korábban megcsókoltam. Újra karba fontam a kezemet; úgy éreztem,
próbál vallomást kihúzni belőlem. És nem tudtam, van-e még valami,
amit meggyónhatok.
Cole
Itt feküdtem összetörve a padlón, és annyira bizonyos voltam benne,
hogy ez az a nap, amikor végre összeszedem a bátorságomat, hogy
véget vessek ennek.
Aztán mégsem. Mert valahogy, amikor az arcát figyeltem, miközben
a bátyjáról beszélt, már nem éreztem a sürgető vágyat. Mintha egy lufi
lettem volna, amit egyre nagyobbra és nagyobbra fújtak, várva, hogy
szétdurranjon, aztán bejött, és ő robbant szét előbb. És ki tudja, miért,
de ez mindkettőnkből kieresztette a levegőt.
Olyan érzésem volt, mintha ebben a házban mindenkinek lett volna
oka a menekülésre, de én lettem volna az egyetlen, aki meg is próbálta.
Nagyon elfáradtam.
193
– Nem jöttem rá, hogy te valójában ember vagy – mondtam. –
Valódi érzelmekkel.
– Sajnos.
A mennyezetre bámultam. Nem tudtam biztosan, hogy folytatom.
– Tudod – mondta -, mit nem akarok én többet csinálni? Nézni,
ahogy ott fekszel pucéran. – Felé fordítottam a szememet, ő pedig
hozzátette: – Mintha sosem lenne rajtad ruha. Mindig meztelen vagy,
amikor találkozunk. Tényleg ember maradsz?
Bólintottam, a padlóhoz súrlódó fejem hangja visszhangzott a
koponyámban.
– Jó, akkor nem csinálsz semmi cikit, míg elmegyünk valahová.
Vegyél fel valamit, igyunk egy kávét!
Úgy néztem rá, hogy tisztán kiolvashatta: Ó, az majd segít. Rám
villantotta azt a keskeny, komisz mosolyát:
– Ha a koffein után is úgy érzed, hogy meg akarod ölni magad, még
mindig rengeteg időd lesz rá ma.
– Uhh – nyögtem fel, amikor lábra álltam. Megdöbbentett a látvány
így állva, ahogy körülnéztem a folyosón és a nappalin, amit
szétszedtem. Nem számítottam rá, hogy megint ezt csinálom. A
gerincem piszkosul fájt attól, hogy olyan sokszor átváltoztam egymás
után.
– Ajánlom, hogy valami hihetetlen kávé legyen.
– Nem lesz jó – ismerte be Isabel. Furcsa kifejezés ült az arcán most,
hogy felálltam: megkönnyebbülés? – De a semmi közepén határozottan
jobb, mint amire az ember számítana. Vegyél fel valami kényelmeset!
Öt kilométerre parkoltam.
Harmincharmadik fejezet
Sam
A STÚDIÓ KÍVÜLRŐL NEM VOLT FIGYELEMRE MÉLTÓ. Zömök,
fáradtnak látszó épület, előtte egy zömök, fáradtnak látszó minibusszal,
amely a kocsibejárón parkolt. A bejáró szabad részén egy mozdulatlan
labrador retriever hasalt, ezért Grace az utcán állt meg. Szemügyre vette
az utca meredek lejtőjét, és behúzta a kéziféket.
– Döglött az a kutya? – kérdezte. – Gondolod, hogy tényleg ez az a
hely?
A minibuszra ragasztott matricákra böktem, mind helyi, Duluth-ban
népszerű független együttes matricája volt: Megtalált Majmok, Idegen
Életformák, Fura Fejek. Nem hallottam egyikről sem – túl kicsik voltak,
hogy a rádiók játsszák a számaikat -, de a nevek elégszer előfordultak a
helyi hirdetésekben, hogy ismerősek legyenek.
– Aha, azt hiszem.
– Ha elrabolnak valami fura hippik, te tehetsz majd róla – mondta
Grace, kinyitva a kocsiajtót. A hideg reggeli levegő beszökött a
kocsiba, és a város szagát hozta magával: kipufogógáz, aszfalt, sok
épületben élő sok ember meghatározhatatlan szaga.
– Te választottad a helyet.
Grace lekicsinylően biggyesztette le a száját, és kiszállt. Egy
pillanatig kissé bizonytalanul állt a lábán, de gyorsan összeszedte
magát. Nyilván nem akarta, hogy lássam.
– Minden oké? – kérdeztem.
– Okébb már nem is lehetne – mondta a csomagtartófedelet
felpattintva.
Amikor behajoltam a gitáromért, gyomron vágott az idegesség. Nem
az lepett meg, hogy ideges vagyok, hanem hogy ilyen soká tartott, amíg
ideért. Megmarkoltam a gitártok fogantyúját, és reméltem, hogy nem
felejtettem el minden hangot.
A bejárathoz mentünk. A kutya nem nézett fel.
– Szerintem döglött – mondta Grace.
– Szerintem egy olyan gipszcucc, ami alá a kulcsot szokták eldugni.
Grace a farmerom zsebébe akasztotta az ujjait. Kopogni akartam a
bejárati ajtón, amikor megpillantottam egy apró fatáblát, amelyre
alkoholos filccel azt írták: A STÚDIÓ BEJÁRATA HÁTUL.
Az épület mögé kerültünk, ahol a repedezett betonlépcsők elég
szélesek voltak, hogy könnyedén lelépkedjünk rajtuk egy megvilágított
pincébe, ahol egy kézírásos jel fogadott, amely szerint: ANARCHIA
STÚDIÓ Rt. BEJÁRAT. Alatta egy virágláda állt, benne néhány
ernyedt árvácskával, amelyet túl korán tettek ki, és megcsípett a fagy.
Grace-hez fordultam:
– Anarchia Részvénytársaság. Ez vicces.
Grace lesújtó pillantást vetett rám, és bekopogott. A farmeromba
töröltem hirtelen megizzadt tenyeremet.
Az ajtó kinyílt, és egy újabb labradort láttunk, aki nagyon is élt, és
egy huszonéves lányt, piros kendővel a fején. Annyira érdekesen nézett
ki, és annyira nem volt csinos, hogy az már majdnem olyan jó volt,
mintha csinos lett volna: nagy, horgas orr, álmos, sötétbarna szem,
kiálló arccsontok. Fekete haját fél tucat egymásba fonódó fonatban
viselte a feje búbjára tűzve, amitől úgy nézett ki, mint egy mediterrán
Leia hercegnő.
– Sam és Grace? Gyertek be! – A hangja gyönyörű volt és összetett,
dohányos hang, bár odabentről kávéillat szivárgott ki, nem cigarettafüst.
Grace hirtelen felélénkülve belépett a stúdióba, követve a koffein illatát,
akár az egér a sajtszagot.
Miután az ajtó becsukódott mögöttünk, már nem egy lepukkant ház
pincéjében voltunk, hanem egy high-tech mentőkabinban egy másik
univerzumból. Egy egész fal keverőpulttal és monitorokkal néztünk
szembe; rejtett lámpák világították meg a billentyűzeteket és egy
elegáns, alacsony, fekete kanapét. Az egyik fal üvegből volt, és sötét,
hangszigetelt szobára nyílt, amiben egy pianínó állt, és egy sor
mikrofon.
– Dmitra vagyok – mondta a hajfonatos lány kezet nyújtva.
Rezzenéstelen tekintettel nézett rám, épp akkor, amikor az orráról a
szemére emeltem a pillantásomat, és abban a minutumban kimondatlan
egyezséget kötöttünk: ő nem bámulja a sárga szememet, mert én sem
bámulom az orrát.
– Te Sam vagy, vagy Grace?
Mosolyogtam a komoly arccal feltett kérdésen, és kezet fogtunk.
– Sam Roth. Nagyon örvendek.
Dmitra bemutatkozott Grace-nek, aki a labradorral barátkozott, és azt
mondta:
– Mit csinálunk, srácok?
Grace rám nézett.
– Demót, gondolom – válaszoltam.
– Gondolod? Milyen hangszerrel állunk szemben?
Pár centivel megemeltem a gitártokot.
– Oké. Csináltál már ilyet azelőtt ?
– Nem.
– Egy szűz. Néha pont erre van szüksége az embernek – mondta
Dmitra.
Kicsit Beckre emlékeztetett. Még ha mosolygott és viccelődött is,
meg tudtam állapítani, hogy figyel és mérlegel, és közben döntéseket
hoz Grace-ről és rólam. Beck is ezt csinálta: a bizalmasság benyomását
keltette, miközben valójában azt mérlegelte, hogy megéri-e rád
vesztegetnie az idejét.
– Akkor rajta – folytatta. – Akartok egy kávét, mielőtt elkezdjük?
Grace máris a főzőfülke felé vette az irányt, amerre Dmitra mutatott.
Eközben ő megkérdezte:
– Mit hallgatsz?
Letettem a gitártokot a kanapéra, és kicsomagoltam a hangszert.
Próbáltam nem túl elbizakodottnak tűnni.
– Sok függetlent. The Shins, Elliott Smith, José González. Damien
Rice. Gutter Twins. Ilyeneket.
– Elliott Smith – ismételte Dmitra, mintha mást nem is mondtam
volna. – Értem.
Grace visszajött egy ronda bögrével, amelyre egy szarvast festettek,
miközben Dmitra csinált valamit a számítógéppel, ami talán hasznos
volt, vagy csak úgy nézett ki. Végül a másik szobába irányított.
Mikrofonközönséget kaptam, egyet a hangomnak, egyet a gitárnak,
mindkettő figyelmesen hajolt felém. Aztán átnyújtott egy fejhallgatót.
– Így tudunk beszélgetni – mondta, és eltűnt a másik szobában.
Grace maradt, kezével a mellette álló labrador fején.
Az ujjaim zsírosnak és alkalmatlannak tűntek a feladatra, amely
előttük állt, a fejhallgatónak olyan szaga volt, mintha túl sok fejet
megjárt volna. A széken ülve panaszosan néztem fel Grace-re, aki
gyönyörű volt, és a vonásai kiélesedtek a furcsa, visszafogott
megvilágításban, mint egy modell egy magazinból. Rájöttem, hogy meg
sem kérdeztem reggel, hogy érzi magát. Hogy beteg-e még. Eszembe
jutott, hogy megszédült a kocsiból kiszállva, és vigyázott, hogy ne
vegyem észre. Nyeltem egyet összeszorult torokkal, és inkább
megkérdeztem:
– Szerzünk egy kutyát?
– Igen – mondta Grace nagylelkűen. – De reggelente nem sétáltatom.
Mert aludni fogok.
– Én sosem alszom – feleltem. – Majd én sétáltatom.
Ugrottam egyet, amikor meghallottam Dmitra hangját a
fejhallgatóban.
– Énekelnél és pengetnél egy kicsit, hogy beállíthassam a szinteket?
Grace odahajolt, és megpuszilta a fejem búbját, óvatosan, hogy ne
öntse az ölembe a kávéját.
– Sok szerencsét.
Szerettem volna, ha marad, amíg énekelek, hogy emlékeztessen rá,
miért vagyok itt, de nem lett volna ugyanaz úgy énekelni arról, hogy
hiányzik, miközben látom őt, így hagytam kimenni.
Grace
Helyet foglaltam a kanapén, és próbáltam úgy tenni, mintha Dmitra
nem félemlítene meg. Nem csacsogott, amíg a keverőpulton babrált, és
nem tudtam, zavarná-e, ha beszélnék, így csak ültem, és figyeltem,
ahogy dolgozik.
Hogy őszinte legyek, örültem a szünetnek, a lehetőségnek, hogy
csendben legyek. A fejem rákezdett a szokásos lassú lüktetésre, a furcsa
forróság újból szétterjedt a testemben. Megfájdult a fogam, ha fájó
fejjel beszélnem kellett; a tompa fájdalom melege összegyűlt a
torkomban és az orromban. Odanyomtam a zsebkendőmet, de száraz
maradt.
Csak mára szedd össze magad, mondtam magamnak. Ez a nap nem
rólad szól.
Nem fogom tönkretenni Sam napját. Ültem hát a kanapén, háttérbe
szorítva a testemet, ahogy csak tudtam, és figyeltem.
Sam háttal ült, ahogy elfordult felhangolni a gitárját, a vállai a
hangszer köré görnyedtek.
– Énekelj nekem egy kicsit – mondta Dmitra, és láttam, hogy felé
fordítja a fejét, amikor meghallotta a hangját a fejhallgatóban. Sam
gyors pengetésú dallamba fogott, amit még nem hallottam tőle, és
énekelni kezdett. A legelső hang remegett, az idegesség jeleként, aztán
elmúlt, eltűnt halk, őszinte hangjában. A dal szívet tépő volt,
veszteségről és búcsúzásról – először azt hittem, Beckről szól, vagy
rólam, de aztán rájöttem, hogy Samről:
Viszlát: százféleképpen mondhatod,
Könnyeid százféleképpen onthatod.
Kalapod fejedbe éppúgy nyomhatod, mielőtt kilépsz.
Mondom: viszlát, viszlát.
Kiáltom hangosan át,
Mert mire hangom újra meglelem.
Talán már nem tudom, hogy hogyan tehetem.
Egészen más volt hangszórókból hallani, mintha még sosem
hallottam volna énekelni. Ki tudja, miért, az arcom csak mosolyogni és
mosolyogni akart. Nem tűnt helyénvalónak, hogy ennyire büszke
vagyok valamire, amihez abszolút semmi közöm, de nem tehettem róla.
A keverőpult előtt Dmitra mozdulatlanná merevedett, az ujjai a
csúszkák felett lebegtek. Félrebillentett fejjel hallgatta Samet, aztán
anélkül, hogy felém fordította volna a fejét, azt mondta:
- Azt hiszem, valami jót fogunk ma csinálni.
Csak mosolyogtam, mert én végig tudtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése