Harmincnegyedik fejezet
Isabel
DÉLUTÁN HÁROMKOR AZ EGÉSZ KENNY BÜFÉ A MIÉNK VOLT. Még a
zsíros reggeli menütől bűzlött: olcsó szalonna, elázott krumplilepény,
halvány cigarettaszag annak ellenére, hogy nem volt dohányzóhely.
A bokszban velem szemben Cole ült félig lecsúszva, folyton
beleütköztem hosszú lábaiba. Nem passzolt jobban a mucsai étterembe,
mint én. Úgy festett, mintha egy felvágós dizájner rakta volna össze, aki
tudta, mit csinál – Cole feltűnő vonásai durvák és szándékoltak voltak,
elég élesek, hogy megvágd magad velük. A boksz körülötte lágynak és
fakónak tűnt, majdnem komikusan ódivatúnak és vidékinek hozzá
képest. Mintha egy ironikus fotósorozathoz pottyant volna ide. Eléggé
lenyűgözött a keze – durvának látszott, csupa meredek él és kidudorodó
véna futott a kézfején. Néztem, ahogy az ujjai fürgén mozognak,
miközben hétköznapi dolgokat csinál, például cukrot tesz a kávéjába.
– Zenész vagy? – kérdeztem.
Cole rám nézett a szemöldöke alól. A kérdés valahogy zavarta, de túl
jó volt, hogy sokat áruljon el magáról.
– Aha – mondta.
– Miféle?
Olyan arcot vágott, amit az igazi zenészek szoktak, ha a zenéjükről
kérdezik őket. A hangja elítélő volt, amikor válaszolt:
– Egy kicsi mindenből. Billentyűs, gondolom.
– Van egy zongoránk otthon – mondtam.
Cole a kezére nézett.
– Nem igazán csinálom már. – Aztán újra elhallgatott, és ez a
hallgatás, ez a nehéz, egyre növekvő és mérgező hallgatás közénk
ereszkedett az asztalra.
Pofákat vágtam, de nem látta, mert nem nézett fel. Nem voltam
valami jó csevegésben. Gondolkodtam, hogy felhívom Grace-t, hogy
megkérdezzem, mit mondjak egy hallgatag, öngyilkosjelölt
vérfarkasnak, de valahol elhagytam a telefonomat. Biztosan a kocsiban.
– Mit nézel? – kérdeztem végül, nem igazán számítva válaszra.
Meglepetésemre Cole egyszerre csodálkozással és ellenszenvvel
felém nyújtotta a kezét, a hüvelykujja volt a legközelebb hozzám. A
hangja tükrözte az arckifejezését.
– Ma reggel, amikor megint én lettem, egy döglött szarvas feküdt
előttem. Nem volt teljesen halott. – Rám nézett. Most a szemembe
nézett, hogy lássa, hogy reagálok. – De nem tudott felállni, mert mielőtt
átváltoztam, feltéptem a hasát. És azt hiszem, hát, azt hiszem, ettem
belőle. És azt hiszem, az után is, mert a kezem... Összekentem a
beleivel.
Lenézett a hüvelykujjára, és már láttam, hogy a körme alatt egy kis
barna kosz van. Az ujja alig észrevehetően remegett.
– Nem tudom kiszedni – mondta.
Az asztalra tettem a kezemet, tenyérrel felfelé, és amikor nem értette,
mit akarok, közelebb nyújtottam a karomat pár centivel, és megfogtam
az ujjait. A másik kezemmel elővettem egy körömcsipeszt a táskámból.
Kinyitottam, és a végét a körme alá dugtam, kikapartam alóla a
barnaságot.
Lefújtam a koszt az asztalról, visszatettem a csipeszt a táskámba, és
elengedtem a kezét.
Ott hagyta, ahol volt, kettőnk között, tenyérrel lefelé, szétterpesztett
ujjait az asztallapra nyomva, mint egy menekülésre kész állat.
– Nem hiszem, hogy a bátyád halála a te hibád volna. Lesújtóan
néztem rá.
– Kösz, Grace.
– He?
– Grace. Sam barátnője. Ő is ezt mondja. De ő nem volt ott.
Mindegy, a srác, akit ő próbált így megmenteni, túlélte. Megengedheti
magának a nagylelkűséget. Miért beszélgetünk erről?
– Mert öt kilométert sétáltattál egy csésze kávéért. Mondd el, miért
az agyhártyagyulladás.
– Mert az agyhártyagyulladástól lázad lesz. – Cole üres
arckifejezéséből tudtam, hogy rossz helyen kezdtem. – Grace-t
gyerekkorában megharapták. De sosem változott át, mert az idióta apja
bezárta a kocsiba egy nagyon meleg napon, és kis híján megsütötte.
Úgy döntöttünk, ezt a hatást lázzal is elő lehet idézni, és az
agyhártyagyulladásnál nem tudtunk jobbat.
– Harmincöt százalékos túlélési esély – mondta Cole.
– Tíztől harminc százalékig – javítottam ki. – És már mondtam...
Sam meggyógyult. Jack meghalt.
– Jack a bátyád.
– Volt, ja.
– És te fertőzted meg őt?
– Nem, Grace csinálta. De én szereztem a fertőzött vért, amit beadott
neki.
Cole türelmetlennek látszott.
– Akkor nem is kell mondanom, hogy a bűntudatod miért önsajnálat.
Az egyik szemöldököm felszökött a homlokomra.
– Én nem...
– Cssss – mondta. Visszahúzta kinyújtott kezét a kávésbögréje felé,
és a só- és borsszórókra meredt. – Gondolkodom. Szóval, Sam sosem
változik át ?
– Nem. A láz kifőzte belőle a farkast, vagy ilyesmi. Cole megrázta a
fejét, de nem nézett fel.
– Ennek nincs értelme. Ennek nem lett volna szabad működnie.
Olyan, mintha azt mondanád, reszketsz, amikor fázol, és izzadsz, ha
meleged van, és hogy soha az életben ne reszkess többé, beteszünk egy
pizzasütő kemencébe pár percre.
– Hát nem tudom, mit mondjak. Ez lett volna Sam utolsó éve, és
most farkasnak kéne lennie. A láz használt.
Cole rosszallóan felnézett rám.
– Nem mondanám, hogy a láz használt. Azt mondanám, hogy van
valami az agyhártyagyulladásban, amitől abbahagyta az átváltozást. És
azt mondom, hogy valami abban, hogy bezárták a kocsiba, Grace-t is
lebeszélte az átváltozásról. Utóbbi kettő talán igaz. De hogy a láz
csinálta? Azt nem tudod bebizonyítani.
– Figyelek, Mr. Tudós.
– Az apám...
– Az őrült tudós – vetettem közbe.
– Igen, az őrült tudós. Van egy vicc, amit el szokott mondani az
óráin. Egy békáról szól. Azt hiszem, béka. Lehet, hogy szöcske. Legyen
béka. Egy tudós fog egy békát, és azt mondja: „Ugorj, béka!" A béka
ugrik három métert. A tudós leírja: A béka három métert ugrik. Aztán a
tudós levágja a béka egyik lábát, és azt mondja: „Ugorj, béka!" és a
béka ugrik másfél métert. A tudós leírja: Ha levágjuk az egyik lábát, a
béka másfél métert ugrik. Aztán a fickó levágja a béka másik lábát is, és
azt mondja: „Ugorj!", és a béka csak fekszik. A tudós leírja a kísérlet
végeredményét: Ha a béka mindkét lábát levágjuk, megsüketül – Cole
rám nézett. – Vágod?
Ingerült voltam.
– Nem vagyok totál idióta. Azt gondolod, rossz következtetést
vontunk le. De működött. Mit számít ez?
– Samnek, gondolom, semmit, ha használt – mondta. – De
egyszerűen nem hiszem, hogy Becknek igaza volt. Azt mondta, hogy a
hidegtől farkasok leszünk, a melegtől pedig emberek. De ha ez igaz
lenne, az új farkasok, mint én, nem lennének ilyen instabilok. Nem
alkothatsz szabályokat, hogy aztán azt mondd, hogy rád nem
érvényesek, mert a tested még nem tudja őket. A tudomány nem így
működik.
Elgondolkodtam.
– Szóval azt hiszed, hogy ez több, mint békalogika?
– Nem tudom. Ezen gondolkodtam, amikor jöttél. Próbáltam rájönni,
hogy elő tudom-e idézni az átváltozást a hidegen kívül valami mással.
– Adrenalinnal. És hülyeséggel.
– Pontosan. Ezt gondolom, és talán nincs igazam. Azt hiszem, nem
igazán a hideg az, ami átváltoztat. Azt hiszem, ahogy az agyad válaszol
a hidegre, az mondja a testednek, hogy változzon át. Két teljesen
különböző dolog. Az egyik a valódi hőmérséklet. A másik az a
hőmérséklet, amit az agyad mond. – Cole a szalvétája felé nyúlt, aztán
megállt. – Azt hiszem, papíron jobban tudok gondolkodni.
– Papírom nincs, de... – Kivettem a táskámból egy tollat, és a kezébe
adtam.
Az arca teljesen megváltozott ahhoz képest, ahogy először
rátaláltam. A szalvéta fölé hajolt, és egy kis folyamatábrát rajzolt.
– Nézd... a hideg lenyomja a testhőmérsékletedet, és azt mondja az
agyalapi mirigyednek, hogy tartson melegen. Ezért dideregsz. Az
agyalapi mirigy olyan vicces dolgokat csinál, mint... megmondja, hogy
korán kelő vagy-e, és megmondja a testednek, hogy termeljen-e
adrenalint, és hogy milyen kövér legyél, meg...
– Nem, az nem így van – mondtam. – Csak kitalálod.
– Nem. – Cole arcán őszinte kifejezés ült. – Ahol én felnőttem, ez
egy udvarias vacsora melletti társalgási téma volt. – Újabb tételt adott a
szalvétára rajzolt folyamatábrájához. – Akkor tegyünk úgy, hogy van itt
egy kis doboz azokkal a dolgokkal, amelyeket az agyalapi mirigyed
mond, amikor hideg van. – Egy új keretbe beleírta, hogy Farkassá
változni; a szalvéta kissé kiszakadt a tolla alatt.
Megfordítottam, hogy jobban lássam a kézírását – csipkés, rendetlen,
egymás hegyén-hátán álló betűk.
– Szóval, hogy illik ebbe az agyhártyagyulladás?
Cole megrázta a fejét.
– Nem tudom. De talán megmagyarázza, miért vagyok most ember.
– Anélkül, hogy megfordította volna a szalvétát, nagy, nyomtatott
betűkkel ráírta keresztben az agyalapi mirigyre: METAMFETAMIN.
Ránéztem.
Nem nézett félre. A szeme nagyon, nagyon zöld volt a délutáni
fényben.
– Tudod, hogy azt mondják, hogy a kábszer összezavarja az agyat?
Nos, azt hiszem, igazuk van.
Tovább néztem a szemébe, és láttam, hogy nyilvánvalóan arra várt,
hogy megjegyzést tegyek a drogos múltjára.
Ehelyett így szóltam: – Mesélj apádról!
Cole
Nem tudom, miért beszéltem neki az apámról. Nem ő volt a legegyüttérzőbb
hallgatóság. De talán ezért mondtam el neki.
Az első részt nem meséltem el, ami így szólt: Egyszer volt, hol nem
volt, még mielőtt összekötözött farkas lettem volna egy Tahoe
hátuljában, a Josephine Clubon is túl, még a NARKOTIKA előtt, volt
egy fiú, akit Cole St. Claire-nek hívtak, és bármit megtehetett. És ennek
a lehetőségnek a súlya olyan elviselhetetlen volt, hogy ő törte össze
magát, mielőtt másnak esélye lehetett volna.
Ehelyett azt mondtam:
204
– Valaha egy őrült tudós fia voltam. Ő legenda volt. Csodagyerek,
aztán kamasz zseni, majd tudományos félisten. Genetikus volt.
Aranyosabbá tette az emberek gyerekeit.
Isabel nem mondta, hogy Az nem olyan rossz. Csak ráncolta a
homlokát.
– És ez jó volt – mondtam. És sokáig jó volt. Fényképek jutottak
eszembe, amelyeken a nyakában ülök, a lábai körül pedig az óceán
habja örvénylik. Emlékeztem a szójátékokra, amelyeket a kocsiban
játszottunk. Eszembe jutottak a sakkfigurák, a tábla mellé állított
gyalogok. – Sokat volt távol, de nem érdekelt. Minden klassz volt,
amikor otthon volt, és a bátyámnak meg nekem jó gyerekkorunk volt.
Ja, minden klassz volt, amíg nem lettünk idősebbek.
Nehéz volt visszaemlékezni az első alkalomra, amikor anya
kimondta, de elég biztosra vettem, hogy az volt az a pillanat, amikor
minden kezdett széthullani.
– Ne taszíts bizonytalanságba – mondta Isabel cinikusan. – Mit
csinált apád ?
– Nem ő – mondtam. – Én. Én mit csináltam.
Mit tettem? Biztosan okos megjegyzést fűztem valami újságcikkhez,
jól teljesítettem a suliban, hogy javítsak egy jegyet, megoldottam
valami fejtörőt, amiről nem hitték, hogy meg tudom oldani. Egy nap
anya először mondta, félmosollyal hosszú, tiszta arcán, amely mindig
fáradtnak tűnt – talán azért, mert olyan régóta volt a nagyszerűség
felesége: „Vajon kire ütött ez a gyerek?"
A vég kezdete.
Vállat vontam.
– A suliban hagytam a tesómat. Apa azt akarta, hogy menjek vele a
laborba. Azt akarta, hogy egyetemi tárgyakat vegyek fel. Azt akarta,
hogy olyan legyek, mint ő. – Elhallgattam, azokra az alkalmakra
gondoltam, amikor csalódást okoztam neki. A csend mindig, mindig
rosszabb volt, mint a kiabálás. – Én nem ő voltam. Ő zseni volt. Én
nem.
– Nagy ügy.
– Nekem nem volt az. De neki az volt. Tudni akarta, miért van az,
hogy még csak meg sem próbálom. Miért futok az ellenkező irányba?
– Mi volt abban az irányban? – kérdezte Isabel.
Némán bámultam rá.
– Ne nézz így rám! Nem azt próbálom kitalálni, ki vagy. Nem
érdekel, hogy ki vagy. Csak azt akarom tudni, miért vagy az, aki.
Ebben a pillanatban megdöccent az asztal vége, és három serdületlen
kislány ragyogó, pattanásos arcába néztem fel. Három egyforma
szempár nyílt tágra három egyforma, izgatott arcban. Az arcuk
ismeretlen volt, de a testtartásuk nem, és azonnal tudtam, átható
bizonyossággal, hogy mit fognak mondani.
Isabel rájuk nézett.
– Öhm, hello, ha sütit árultok a Cserkészcsapatnak, elmehettek.
Valójában akármit akartok, elmehettek.
A falkavezér kislány, akinek karika fülbevalója volt – Victor bokaszorítónak
hívta az ilyet -, elém lökött egy rózsaszín füzetet.
– Nem hiszem el. Én tudtam, hogy nem haltál meg. Tudtam!
Aláírnád? Légyszi!
A másik kettő kórusban, halkan óistenemezett.
Azt hiszem, rettegni kezdtem attól, hogy felismernek. De csak arra
tudtam gondolni, ahogy rájuk néztem, hogy egy hotelszobában majd
beledöglöttem, hogy megírjam azokat a brutális, árnyalt dalokat, és a
rajongótáborom három visongó, tízéves kiscsaj High School Musical-es
pólóban. NARKOTIKA óvodásoknak.
Rájuk néztem, és azt mondtam:
– Tessék?
Az arcuk kissé elkomorult, de a karika fülbevalós lány nem húzta
vissza a jegyzetfüzetét.
– Légyszi – mondta. – Aláírnád? Aztán nem zavarunk, eskü.
Teljesen kész voltam, amikor hallottam a Zúzd szét az arcomat. Az a
csengőhangom. Annyira imádom! A világ legjobb dala. Sírtam, amikor
eltűntél. Nem ettem napokig. És aláírtam egy petíciót azokkal együtt,
akik hittek benne, hogy még életben vagy. Ó, istenem! El sem hiszem.
Életben vagy.
Az egyik lány valóban sírva fakadt, elöntötte az érzelem, hogy
ekkora szerencséjük van, hogy úgy találtak rám, hogy még ver a
szívem.
– Ó – mondtam, és simán folytattam a hazugságot. – Azt hiszitek, én
vagyok... ja. Sokan hiszik. Ez így megy egy ideje. De nem, nem én
vagyok. – Éreztem magamon Isabel pillantását.
– Mi? – Most a karika fülbevalós kislány álla esett le. – Pont úgy
nézel ki, mint ő. Nagyon helyes vagy. – Olyan mélyen elvörösödött,
hogy az már fájhatott.
– Köszi. – Kérlek, csak menjetek el!
A karika fülbevalós lány azt mondta:
– Tényleg nem te vagy?
– Tényleg nem én vagyok. Nem is tudjátok, hányszor hallom ezt,
mióta bemondták a híradóban. – Bocsánatkérően vállat vontam.
– Legalább hadd fényképezzelek le a mobilommal! Csak hogy
elmondhassam a haveroknak.
– Nem hinném, hogy ez jó ötlet – mondtam nyugtalanul.
– Ez azt jelenti, hogy kifelé innen! – mondta Isabel. – Mondjuk,
most.
A lányok gonosz pillantásokat lövelltek Isabel felé, mielőtt
elfordultak és összedugták a fejüket. Még mindig tisztán hallottuk a
hangjukat.
– Úgy néz ki, mint ő – mondta az egyik kislány sóvárogva.
– Szerintem ő az – mondta a karika fülbevalós. – Csak nem akarja,
hogy zavarják. Azért menekült el, hogy megszökjön a bulvárlapok elől.
Isabel perzselő pillantással várta a választ.
– Összetévesztenek valakivel – mondtam.
A lányok visszamentek az asztalukhoz. A karika fülbevalós átnézett
a boksz hátulja fölött, és azt mondta:
– Én akkor is szeretlek, Cole! – Aztán lebukott.
A másik két lány visítozott.
– Cole? – kérdezte Isabel.
Cole. Ott voltam, ahonnan indultam. Cole St. Clair.
Amikor kimentünk, a lányok azért lefényképeztek a mobiljaikkal.
- Vég. Kezdete.
Harmincötödik fejezet
Sam
ÉLETEMBEN NEM DOLGOZTAM OLYAN KEMÉNYEN A ZENÉN, ahogy a
stúdióban töltött első két órában. Amikor Dmitra úgy döntött, hogy nem
vagyok Elliott Smith-epigon, csúcsfokozatba kapcsolt. Végigmentünk a
sorokon egyszer, kétszer, háromszor, néha csak hogy kipróbáljunk egy
új elrendezést, néha hogy plusz futamot vegyünk a pengetésem fölé,
néha hogy hozzátegyünk egy dobeffektet. Pár dalt kísérő szólamokkal
vettünk fel, időnként nem csak eggyel, addig, amíg nem lett belőlem
egy egész falka Sam, akik többszólamú pompában búgtak.
Csodálatos volt, szürreális, kimerítő. Kezdtem érezni, milyen keveset
aludtam az éjjel.
– Miért nem tartasz öt perc szünetet? – javasolta pár óra múltán
Dmitra. – Kevergetem kicsit, amit eddig csináltunk, te meg állj fel,
menj el pisilni, igyál egy kávét! Kezd kissé ellaposodni a hangod, és
úgy fest, hogy a barátnődnek is hiányzol.
A fejhallgatóban hallottam Grace méltatlankodását:
– Én csak ülök itt!
Elvigyorodtam, és levettem a fejhallgatót. Ott hagytam a gitárral
együtt, és visszamentem a másik szobába. Grace olyan kimerültnek
látszott, amilyen én voltam. Heverészett a kanapén, a lábánál a
kutyával. Melléálltam, miközben Dmitra megmutatta a hangom
formáját a monitoron. Grace átölelte a csípőmet, és a combomnak
támasztotta az arcát.
– Istenien szólsz idekintről.
Dmitra megnyomott egy billentyűt, és a hangom összesűrítve és
harmonizálva, megszépítve áradt a hangszórókból. Úgy hangzott...
mintha nem én lennék. De, mégis. De mintha a rádióban szólna. Én
voltam, de kívül, nem pedig odabent. A hónom alá dugtam a kezemet,
és figyeltem. Ha ilyen könnyű tenni róla, hogy egy fickó úgy
hangozzék, mint egy rendes énekes, azt gondolná az ember, hogy
mindenkinek stúdióban volna a helye.
– Csodás – mondtam neki. – Akármit csináltál. Csodásan szól.
Dmitra nem fordult meg, miközben kattintgatott, és mozgatta a
csúszkákat.
– Ez mind te vagy, bébi. Egyelőre még nem nagyon csináltam sokat.
Nem hittem el.
– Jó. Aha. Hé, hol a mosdó?
Grace a folyosó felé intett az állával.
– A konyhánál balra.
Végigfuttattam a kezemet Grace fején, és megcsíptem a fülét, mire
elengedett, aztán a főzőfülke mellett kiléptem az egérlabirintus-szerű
folyosóra. Itt a folyosón, ahol a falak tele voltak bekeretezett és aláírt
lemezborítókkal, már éreztem a cigarettafüstöt. A mosdóból visszafelé
tartva megnéztem az albumokat és az aláírásokat. Karyn talán abban
hitt, hogy mindent megtudhatsz valakiről a könyvek alapján, amiket
olvas, de én tudtam, hogy a zenéből még több megtudható. Ha a falnak
hinni lehetett, Dmitra szíve az elektronikus és a dance felé húzott.
Lenyűgöző gyűjteménye volt, amit csodáltam, még ha a bandák nem is
voltak nekem valók. Eszembe véstem, hogy ugrassam kicsit a svéd
lemezborítók fantasztikus kollekciója miatt, amikor visszamegyek a
stúdióba.
Néha az ember szeme meglátja, amit az agya nem. Kinyitsz egy
újságot, és a fejedben megjelenik egy mondat, amit tudatosan el sem
olvastál. Belépsz egy szobába, és rájössz, hogy valami nincs a helyén,
mielőtt rendesen megnéznéd.
Úgy éreztem, ez történt. Cole arcát láttam, vagy valamit, ami rá
emlékeztetett, bár nem tudtam, hol. Visszafordultam a falhoz, és újra
végigfuttattam a szememet a lemezborítókon. Ezúttal lassabban.
Megnéztem az illusztrációkat, a nyomtatott címeket és előadókat, azt
keresve, ami az agyamba lökte a képet.
És ott volt. Nagyobb volt, mint a többi, mert nem lemezborító volt,
hanem egy újság csillogó címlapja. A képen egy fickó ugrott a néző
felé, mögötte az együttes tagjai guggoltak és meredtek rá. Híres címlap
volt. Emlékeztem rá, hogy láttam már azelőtt. Emlékeztem, hogy
megjegyeztem, ahogy a srác a fényképezőgép felé ugrott teljesen
kinyújtott végtagokkal, mintha csak a repülés számítana, mintha nem
érdekelné, mi lesz, amikor földet ér. Arra is emlékeztem, hogy a
magazin főcíme – ugyanazzal a betűtípussal szedve, mint amit az
együttes használt a lemezborítókon – ez volt: KITÖRÉS: A
NARKOTIKA FRONTEMBERE A 18 ÉVES KORA ELŐTT ELÉRT
SIKEREKRŐL BESZÉL.
De nem emlékeztem rá, hogy a srác Cole arcát viseli.
Egyetlen pillanatra behunytam a szemem, a borító még mindig ott
égett a szemem előtt. Kérlek, gondoltam. Add, hogy csak rejtélyes
hasonlóság legyen! Ne mondd, hogy Beck egy hírességet fertőzött meg.
Kinyitottam a szememet, és Cole még mindig ott volt. És mögötte,
életlenül, mert a fényképezőgépet csak Cole érdekelte, ott volt Victor.
Lassan visszamentem a stúdióba; egy másik dalomat hallgatták, ami
még jobban szólt, mint az előző. De hirtelen úgy tűnt, semmi köze az
életemhez. Az igazi életemhez, amelyet a hőmérséklet emelkedése és
esése diktált, még most is, hogy a bőröm határozottan emberi volt.
– Dmitra – szóltam, és a lány megfordult. Grace is felnézett, a
hangomban valami homlokráncolásra késztette. – Hogy hívják a
NARKOTIKA frontemberét?
Már láttam a bizonyítékot, amire szükségem volt, de nem igazán
hittem el, amíg nem hallottam, hogy valaki kimondja hangosan.
Dmitra arca vigyorba szaladt, lágyabb, mint amilyen egész idő alatt
az arcán ült, míg a stúdióban voltunk.
– Ó, ember, az egy óriási buli volt. Veszett, mint egy róka, de az a
banda... – Megrázta a fejét, és úgy tűnt, eszébe jutott, hogy kérdeztem
valamit. – Cole St. Clair. Hónapokkal ezelőtt eltűnt.
Cole.
Cole volt Cole St. Clair.
És úgy éreztem, hogy a sárga szemem mögé nehéz elrejtőzni.
Ez azt jelentette, hogy ezernyi szem keresi őt, várva, hogy
felismerjék.
És amikor megtalálják, megtalálnak mindannyiunkat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése