Harmincnyolcadik fejezet
Sam
A HÁZ ROMOKBAN ÁLLT. Amikor beléptem a nappaliba, az első, amit
megpillantottam, Cole volt egy seprűvel és egy szemétlapáttal –
groteszkebb látvány, mint a farkassá változása -, aztán mögötte
megláttam a törött üveget és a felborogatott bútorokat.
Grace aggodalmas hangon azt mondta:
-Ó!
A hangjára Cole megfordult. Volt benne annyi méltóság, hogy
meglepődjön, de annyi már nem, hogy bűntudatosnak tűnjön.
Nem is tudtam, mit mondjak. Mindig, amikor azt hittem, hogy végre
sikerül egy kis együttérzést és kedvességet kicsiholnom magamból
iránta, csinált valamit. A ház többi része is így néz ki? Vagy csak a
nappali minden egyes négyzetcentimétere?
Grace mindenesetre Cole-ra nézett, zsebre dugott kézzel és könnyed
hangon megkérdezte:
– Gondok vannak? – A hangjában mosoly volt.
Kifejezett meglepetésemre Cole bánatosan visszamosolygott rá.
Elbűvölő volt, és ezúttal bocsánatkérő.
– Egy macskafalka – mondta. – Rendet rakok. – A második
mondatot nekem címezte. Grace úgy nézett rám, hogy nyilvánvaló volt,
kedvesebbnek kell lennem Cole-lal. Próbáltam visszaemlékezni, hogy
voltam-e kedves hozzá egyáltalán. Biztos voltam benne, hogy
kezdetben igen.
Visszanéztem Grace-re. A konyha élesebb fényében sápadtnak és
fáradtnak látszott, virágszirom-vékony bőrén sötétség tetszett át.
Valószínűleg ágyban lenne a helye. Valószínűleg otthon kellene lennie.
Gondolkodtam, hogy a szülei vajon mit gondolnak, és mikor érkeznek
haza. Megkérdeztem:
– Hozzam a porszívót? – Azaz: Kettesben hagyhatlak vele?
Grace határozottan bólintott.
-Jó ötlet.
Grace
Ő volt hát Cole St. Clair. Sosem találkoztam még rocksztárral.
Igazából csalódott sem voltam. Még seprűvel és lapáttal a kezében is
úgy nézett ki, mint egy rocksztár, valószerűtlennek, nyugtalannak és
veszélyesnek. De nem értettem egyet Sammel, ami Cole üres tekintetét
illette. Úgy láttam, sok minden van a szemében. Nem mintha olyan jó
emberismerő lettem volna.
Egyenesen ránéztem, és megszólaltam:
– Szóval, te vagy Cole.
– Te vagy Grace – mondta, bár nem tudtam, honnan tudja.
– Igen – mondtam, és az egyik szék felé indultam. Hálásan
belesüppedtem. Kezdtem úgy érezni, mintha a testemet belülről
kövekkel dobálták volna meg. Újra Cole-ra néztem. Szóval ez az a srác,
akiről Beck azt remélte, hogy átveszi Sam helyét. Nyilvánvalóan jó
ízlése volt Samet illetően, így hajlandó voltam megkockáztatni, hogy
Cole esetében is így lehet. A lépcső felé pillantottam, hogy biztos
legyek benne, Sam még nem ért vissza a porszívóval, és megkérdeztem:
– Szóval. Erre számítottál?
Cole
Sam barátnőjét már azelőtt megkedveltem, hogy szóra nyitotta volna
a száját, aztán, amikor beszélni kezdett, még inkább. Nem számítottam
rá, hogy Samnek ilyen barátnője van. A maga keresetlen módján csinos
volt, és a hangja nagyszerű: nagyon nyugodt, tényszerű és különleges.
Először nem értettem a kérdését. Amikor nem válaszoltam rögtön,
hozzátette:
– Hogy ilyen farkasnak lenni?
Valahogy imádtam, ahogy csak úgy előjött vele, és kimondta.
– Jobb – feleltem beismerve az igazságot, mielőtt időm lett volna
cenzúrázni magam. Grace nem undorodott, ahogy Isabel. Egyenesen a
szemébe néztem hát, és elmondtam az igazság többi részét is. – Azért
lettem farkas, hogy elveszítsem önmagam, és épp ezt kaptam. Amikor
farkas vagyok, csak arra tudok gondolni, hogy a többi farkassal legyek.
Nem gondolok a jövőre vagy a múltra, vagy hogy ki voltam. Ez nem
számít. Csak a pillanat számít, és a többi farkassal lenni, csak kiélezett
érzékek gömbjének lenni. Nincsenek határidők. Nincsenek elvárások.
Csodálatos. A legjobb kábítószer a világon.
Grace úgy mosolygott rám, mintha ajándékot kapott volna. Olyan
szép mosoly volt, mindent tudó, nyílt mosoly, hogy abban a pillanatban
azt gondoltam, bármit megtennék, hogy a barátja lehessek, és hogy újra
lássam a mosolyát. Eszembe jutott, mit mesélt róla Isabel, hogy
megharapták, de sosem változott át. És megkérdeztem:
– Becsapva érzed magad, amiért nem változtál át? A kezére nézett,
amelyet óvatosan a hasára simított, aztán vissza rám.
– Mindig érdekelt, milyen lehet. Mindig úgy éreztem, nem vagyok a
helyemen. Köztes állapot. Mindig szerettem volna, ha... nem tudom. –
Hallgatott egy sort. – Sétálni vitted azt a porszívót, Sam?
És Sam ott termett, egy ipari porszívót vonszolt a szobába. Csak két
másodpercre lépett ki, de a szoba világosabb lett, amikor együtt voltak,
mintha két elem lettek volna, amelyek egymás közelségében ragyognak
fel. Sam ügyetlenül cipelte a porszívót, amin Grace egy újabb mosollyal
mosolygott, amiről azt gondoltam, csak Samnek jár, a srác pedig
hervasztó pillantást lövellt felé, tele annyi mondanivalóval, amennyi
csak sok, sötétedés után elsuttogott párbeszédben lehet.
Isabelre gondoltam a házukban. Nekünk nem volt meg, ami Samnek
és Grace-nek. Még csak a közelében sem jártunk. Nem hittem, hogy
ami közöttünk van, az ehhez fogható, még ha ezer évet adunk is hozzá.
Hirtelen örültem, hogy Isabelt ott hagytam az ágyon, aztán a házban
egyedül. Fájt, ha hagytam magamat visszaemlékezni, hogy
megmérgeztem mindenkit, akihez hozzáértem, de akkor jó érzés volt
öntudatosnak lenni.
Attól nem tudtam visszatartani magam, hogy folyton felrobbanjak,
de legalább meg tudtam tanulni magamba zárni a radioaktív hamuesőt.
Grace
Rossz volt ülni a székben, miközben Sam és Cole takarított. Rendes
körülmények között ugrottam volna segíteni. Egy ilyen rosszul kinéző
szobát kitakarítani kielégítő volt, mert tényleg olyan volt, mintha
valamit véghezvitt volna az ember.
De ma este képtelen voltam. Csak arra voltam képes, hogy nyitva
tartsam a szememet. Mintha egész nap valami láthatatlan lénnyel
harcoltam volna, aki most utolért. A gyomrom meleg volt és telt a
tenyerem alatt; elképzeltem, ahogy kavarog benne a vér. A bőröm pedig
forró, forró, forró.
Láttam, hogy a szoba másik felén Sam és Cole néma összhangban
dolgozik. Cole a szemétlapáttal guggolt, miközben Sam rásöpörte a
porszívónak túl nagy darabokat. Nem tudom, miért, de örültem, hogy
látom őket együtt dolgozni. Újra arra gondoltam, hogy Becknek látnia
kellett valamit Cole-ban. Nem lehetett véletlen, hogy újabb zenészt
hozott a házba. Nem tett volna ilyen kockázatos dolgot, nem fertőzött
volna meg egy híres rockert, ha nem lett volna jó oka rá. Talán azt hitte,
ha Samnek sikerül embernek maradnia, ő meg Cole barátok lesznek.
Jó lenne, ha Samnek lenne egy barátja, ha én...
Láttam magam előtt Cole arcát, amikor megkérdezte, Becsapva
érzed magad, amiért nem változtál át?
Amikor fiatalabb voltam, elképzeltem, milyen farkasnak lenni.
Elfutni Sammel, a farkassal az arany erdőbe, messze a szüleimtől és a
modern élet zűrzavarától. És amikor azt hittem, hogy Sam elvész az
erdőben, újra arról álmodtam, hogy vele megyek. Sam rémült volt. De
most, Cole végre megmutatta az érem másik oldalát. Csak a pillanat
számít, és a többi farkassal lenni, csak kiélezett érzékek gömbjének
lenni.
Igen.
Nem lehet olyan rossz. Volt ellenszolgáltatás. Mancsok alatt érezni
az erdő talaját, látni és megszagolni mindent, vadonatúj érzékekkel.
Tudni, milyen a falka részévé válni, a vadon részévé válni. Ha
elveszítem ezt a csatát, az talán nem is olyan borzasztó. Az erdőben
élni, amelyet szeretek, olyan nagy áldozat lenne?
Hirtelen a könyvespolcomon álló befejezetlen krimik jutottak
eszembe. Arra gondoltam, hogy az ágyamon fekszünk, farmerba
bújtatott lábaim Sam lábára fonódnak, amíg ő olvas, én pedig a
leckémet írom. Hogy a kocsijában ülünk lehúzott ablakoknál. Hogy
kézen fogva sétálunk az egyetemi campuson. Egy kacatjainkkal teli
lakásra gondoltam, a Sam tenyerébe rejtett gyűrűre, egy iskola utáni
életre, Grace életére.
Lehunytam a szememet.
Nagyon fájt. Minden fájt, és nem tehettem semmit. Az erdő ígérete
más volt, amikor nem volt választásom.
Sam
Gondoltam, hogy fáradt. Hosszú nap lehetett. Nem szóltam semmit,
amíg Cole észre nem vette.
– Átaludta a porszívózást? – kérdezte Cole, mintha Grace kisgyerek
lenne, vagy egy kutya, akinek ez az egyik legaranyosabb szokása.
Irracionális idegességet éreztem, nézve lehunyt szemét, lassú
lélegzetvételeit, kipirult arcát. Aztán Grace felemelte a fejét, és a
szívem újra verni kezdett.
Az órára néztem. A szülei hamarosan hazaérnek. Haza kellett
vinnünk őt.
– Grace – szóltam, mert úgy látszott, újból el fog aludni.
– Hmm? – Összegömbölyödött a fotelban, az arca a karfán
nyugodott.
– Mit mondtak a szüleid, mikorra kell hazaérned? – kérdeztem.
Grace hirtelen felébredt, rám nézett, és láttam az arckifejezésén, hogy
nem volt őszinte velem. Összeszorult a mellkasom. – Tudják, hogy
eljöttél?
Grace félrenézett, elpirult. Sosem láttam még, hogy szégyellte volna
magát, és ez valahogy felerősítette, hogy betegnek látszik.
– Haza kellene érnem, mielőtt megjönnek a vásárról. Éjfélre.
– Szóval most – mondta Cole.
Egyetlen gyámoltalan, szótlan pillanatig azt hittem, Grace meg én
egyre gondolunk: nem akarjuk, hogy véget érjen ez a nap. Hogy nem
akarunk így elválni, aztán bebújni két hideg ágyba, távol egymástól. De
nem volt értelme hangosan kimondani, ezért így szóltam:
– Tényleg nagyon fáradtnak látszol, talán aludnod kéne. – Nem ezt
akartam mondani. Kézen akartam fogni, és felvinni az emeletre a
hálószobámba, és azt suttogni: Maradj! Csak maradj!
De akkor az lennék, aminek az apja hisz, nem igaz?
Grace felsóhajtott.
– Nem akarok.
Letérdeltem elé, hogy egy vonalban legyen a szemünk. Az arca még
mindig a fotel karfáján nyugodott. Annyira fiatalnak és védtelennek
látszott, nem vettem észre, mennyire hozzászoktam az élénk
arckifejezéséhez, amíg nem múlt el.
– Én sem akarom, hogy hazamenj – mondtam. – De azt sem akarom,
hogy bajba kerülj. Tudsz... tudsz vezetni?
– Muszáj lesz – mondta Grace. – Holnap szükségem lesz a kocsimra.
Á, jól van. Holnap nincs suli, tanári értekezlet lesz. De holnapután.
Lassan, bizonytalanul felállt. Feltűnt, hogy Cole és én is csak
nézzük, ahogy megkeresi a kulcsát, és fogja a kezében, mintha nem
tudná, mit kezdjen vele.
Nem akartam, hogy elmenjen, de ennél is jobban szerettem volna, ha
nem vezet autót.
– Majd én vezetek – mondta Cole.
Pislogtam rá.
Cole vállat vont.
– Vezetem az ő kocsiját, Ő meg veled jön. Aztán visszahozol engem,
vagy... – Ismét vállat vont.
Grace úgy nézett rám, mintha tényleg szeretné, hogy igent mondjak,
szóval igent mondtam.
– Köszi – mondta Grace Cole-nak.
– Szóra sem érdemes.
Nehezemre esett bízni Cole gyors átalakulásában jó fiúvá, de amíg
nem teszi tönkre Grace kocsiját, boldog voltam, hogy néhány extra
percet tölthetek Grace-szel, és megnyugodhatok, hogy biztonságban
hazaért.
Hazaindultunk hát, Cole magányos alakként Grace autójának volánja
mögött, én pedig Grace kezét szorongatva az ölemben. Amikor a
házukhoz értünk, Cole fürgén feltolatott a kocsibejáróra, miközben
Grace hozzám hajolt és megcsókolt. Tartózkodó puszinak indult, aztán
szétváltak az ajkaim, Grace az ingembe kapaszkodott, és maradni
akartam, istenem, maradni akartam...
...és Cole bekopogott az ablakon. Vacogott a hideg szélben,
miközben én maflán letekertem az ablakot.
– Talán nem akarod ledugni a torkán a nyelvedet, mivel az apukája
figyel az ablakból. Neked pedig jó lesz sietned – nézett Grace-re -, mert
két másodperc múlva neked – most rám nézett – össze kell szedned a
ruháimat, és nem hiszem, hogy ehhez szülői közönséget szeretnél.
Grace szeme tágra nyílt.
– Itthon vannak?
Cole az állával a ház előtt álló másik kocsi felé intett. Grace bámulta,
beigazolva a korábbi gyanúmat, hogy nem kapott engedélyt.
– Azt mondták, későn jönnek. Mindig éjfél után érnek haza erről a
vásárról.
– Bemegyek veled – mondtam, bár azt gondoltam, szívesebben
kötném fel magam. Cole úgy nézett rám, mintha olvasna a
gondolataimban.
Grace megrázta a fejét.
– Ne. Könnyebb lesz, ha nem vagy ott. Nem akarom, hogy
üvöltözzenek veled.
– Grace – mondtam.
– Nem. Nem gondolom meg magam. Tudom kezelni. Ennek meg
kell történnie.
És ez volt az életem, dióhéjban. Gyorsan megcsókolni Grace-t, sietve
elköszönni, szerencsét kívánni, elengedni, aztán kinyitni a kocsiajtót,
hogy eltakarjam az átváltozó Cole-t a szomszédok kíváncsi tekintete
elől.
Cole a betonon guggolt, és remegve nézett fel rám.
– Miért van szobafogságban?
Rápillantottam, aztán megint a házra, hogy biztos legyek benne,
senki nem figyel minket.
– Mert a folyton távol lévő szülei úgy döntöttek, utálnak engem.
Valószínűleg azért, mert az ágyában aludtam.
Cole megjegyzés nélkül összevonta a szemöldökét. Gondolkodott.
Reszkető vállai közé húzta a fejét.
– Igaz, hogy hagyták megfőni a kocsiban?
– Aha. Az a pillanat az egész kapcsolatuk metaforája.
– Szép dolog – mondta Cole. Egy pillanat múlva folytatta: – Miért
tart ez ilyen sokáig? Talán tévedtem.
Már éreztem a farkas szagát. Megráztam a fejemet.
– Mert közben beszélgetsz velem. Ne küzdj ellene!
Most úgy kuporgott, akár egy futó, az ujjait a betonra feszítette, az
egyik térdét behajlította, mintha rajtra készen állna.
– Tegnap éjjel... nem gondoltam...
Elhallgattattam. És azt mondtam, amit korábban kellett volna:
– Amikor Beck idehozott, senki voltam, Cole. Nagyon sérült,
működésképtelen. Alig ettem, és sikoltoztam, ha meghallottam a
csapból folyó víz hangját. Egyáltalán nem emlékszem rá. Hatalmas
lyukak vannak a memóriámban. Még mindig sérült vagyok, de nem
annyira, mint akkor. Ki vagyok én, hogy kérdőre vonjam Becket, amiért
téged választott? Senki.
Cole furcsán nézett rám, aztán az útra hányt. Rángatózva és
reszketve kihátrált emberalakjából, széttépve a pólóját, amikor a kocsim
oldalának vetette magát. Cole, a farkas, hosszú ideig remegett a járdán,
mire meg tudtam győzni, hogy induljon a Grace-ék háza mögötti erdő
felé.
Miután Cole elment, a nyitott kocsiajtóban ácsorogtam, és néztem a
házat, vártam, hogy felgyulladjon a lámpa a szobájában, és
odaképzeltem magamat. Hiányzott a neszezése, ahogy a leckéjében
lapozgat, miközben én zenét hallgatok az ágyán fekve. Hiányzott a lába
hidege az enyémen, amikor bebújik az ágyba. Hiányzott az alakjának
árnyéka, ahogy a könyvem lapjaira vetül. Hiányzott a haja illata, a
szuszogása és a Rilke-kötet az éjjeliszekrényen meg a szék hátára
dobott nedves törülközője. Telítődtem a vele töltött nappal, de ettől csak
jobban hiányzott.
Harminckilencedik fejezet
Grace
FURCSÁN FELSZABADÍTÓ ÉRZÉS VOLT TUDNI, hogy a botrány kellős
közepébe sétálok be. Rájöttem, hogy egész nap azon gondolkoztam,
hogy mi lesz, ha lebukom, vagy ha később rájönnek. És már nem kellett
ezen töprengenem. Tudtam.
Becsuktam magam mögött a bejárati ajtót, és beléptem az
előszobába. Láttam az apámat, aki karba tett kézzel állt. Anyám néhány
lépésre ácsorgott tőle, félig a konyhaajtó mögött, a tartásuk egyforma
volt. Nem szóltak semmit, és én sem.
Azt akartam, hogy ordítsanak velem. Felkészültem az ordítozásra.
Mintha az egész testem reszketett volna belül.
– Nos? – kérdezte apám, amikor a konyhába léptem. Ennyi volt.
Semmi kiabálás. Csak egy Nos?, mintha arra számított volna, hogy
meggyónom bármely bűnömet.
– Milyen volt a vásár? – kérdeztem. Apám rám bámult.
Anya tört ki először:
– Ne tégy úgy, mintha semmi sem történt volna, Grace!
– Nem teszek úgy – mondtam. – Kimondom: azt mondtátok, ne
menjek el, de én elmentem.
Anya ujjpercei kifehéredtek, ahogy az oldala mellett ökölbe
szorította a kezét.
– Úgy csinálsz, mintha nem tettél volna semmi rosszat.
Halálos nyugalmat éreztem belül. Helyes volt azt mondani Samnek,
hogy ne jöjjön be. Nem lettem volna képes ilyen eltökéltségre, ha ott
van velem.
– Nem is. Elmentem egy stúdióba, Duluthba a barátommal,
megvacsoráztunk, aztán éjfél előtt hazajöttem.
– Azt mondtuk, nem mehetsz – mondta apa. – Ettől lesz rossz.
Szobafogságban vagy, és ennek ellenére elmentél. Nem tudod
elképzelni, milyen mélyen csalódtunk benned.
– Teljesen túlzásba viszitek! – csattantam fel. Arra számítottam,
hogy hangosabb leszek, de a hangom ehhez képest vékonynak tűnt, a
hátszél, amit Sammel idejövet kaptam, elült. Éreztem a pulzusomat a
gyomromban és a torkomban, forrón és betegen, de átléptem fölötte, és
biztos hangon azt mondtam: – Nem kábszerezem, nem lógok a suliból,
és nem lyukasztattam át egyetlen nem látható testrészemet sem.
– És a... – Még kimondani sem tudta.
– Szex? – fejezte be anya helyette. – A házunkban? És hogy
hihetetlenül tiszteletlen vagy? Jöhettél-mehettél kedvedre, te meg...
Végre megtaláltam a fűtőanyagot a kiabáláshoz.
– Jöhettem-mehettem? Az egész bolygót rám hagytátok! Száz meg
száz este ültem ebben a házban egyedül, vártam, hogy ti ketten
hazagyertek. Milliószor vettem fel a telefont arra, hogy „Ó, későn
jövünk, kicsim." Ezerszer oldottam meg, hogy egyedül jöjjek haza a
suliból. Jöhettem-mehettem. Végre találtam valakit, akit én magam
választottam, és ti képtelenek vagytok kezelni ezt. Ti...
– Tinédzser vagy – mondta apa elutasítóan. Mintha nem is kiabáltam
volna velük. Kétségbe vontam volna, hogy egyáltalán felemeltem a
hangomat, ha a vér nem dobolt volna a fülemben, büntetően fájdalmas
módon. Apa folytatta: – Mit tudsz te a felelősségteljes párkapcsolatról?
Ő az első fiúd. Ha azt akarod, hogy elhiggyük, hogy felelősségteljes
vagy, bizonyítsd be! És ez nem foglalja magában a korai szexet meg
azt, hogy figyelmen kívül hagyod a szüleid kifejezett utasítását. Amit
csináltál.
– Megtettem – feleltem. – És nem sajnálom.
Apa elvörösödött, a szín a gallérja alól indult, és egészen a haja
tövéig jutott. A konyha fényében ettől nagyon, nagyon napbarnítottnak
tűnt.
– Na jó, Grace. Többet nem találkozol vele. Ettől már sajnálod?
– Jaj, ne csináld már – mondtam. A szavak kezdtek távolinak és
lényegtelennek tűnni. Le kellett ülnöm – feküdnöm – aludnom –
valami.
Apa szavai szögek voltak a halántékomban.
– Nem én, te ne csináld! Nem viccelek. Nem tetszik nekem az az
ember, aki mellette vagy. Ő nyilvánvalóan nem tisztel minket
szüleidként. Nem fogom hagyni, hogy tönkretedd miatta az életedet.
Keresztbe fontam a karomat, hogy ne lássák, hogy remeg a kezem.
Egyik részem a konyhában állt és velük beszélt, a másik gondolkodott.
Mi bajom van? Az arccsontjaim szúrtak, felmelegedtek. Végül a
hangomra találtam:
– Ezt nem teheted. Nem fogod megtiltani, hogy találkozzam vele.
– Ó, dehogynem – mondta apa. – Tizenhét éves vagy, és az én
házamban laksz, és amíg ez a két dolog igaz, bizony megtehetem.
Amikor tizennyolc leszel, és elvégezted az iskolát, nem mondhatom
meg, mit csinálj, de jelenleg egész Minnesota állam az én oldalamon
áll.
A gyomrom csinált valami furcsa, kicsi bukfencet, mint az
idegességtől szokott, és ezzel egy időben bizseregni kezdett a
homlokom. Az orromhoz nyúltam, és egy kis pirosság támadt az
ujjamon, amikor elvettem. Nem hagyhattam, hogy meglássák, csak még
jobban a középpontba kerültem volna. Az asztalról felkaptam egy papír
zsebkendőt, és az orromhoz szorítva azt mondtam:
– Ő nem csak egy srác.
Anya elfordult, és mintha unná az egészet, legyintett.
– Jól van.
Abban a pillanatban gyűlöltem őt.
Apa azt mondta:
– Nos, a következő négy hónapban az lesz. Nem találkozol vele,
amíg csak bármi beleszólásom van. Nem lesz több ilyen éjszaka. Ennek
a beszélgetésnek pedig vége.
Nem bírtam velük egy szobában lenni egy pillanatig sem. Nem
bírtam nézni, ahogy anya a válla fölött visszanéz rám felhúzott
szemöldökkel, mintha a következő lépésemet várná. És nem bírtam
elviselni a fájdalmat.
A szobámba rohantam, és úgy vágtam be az ajtót, hogy minden
megremegett bennem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése