Negyvenegyedik fejezet
Sam
GRACE NÉLKÜL ÉJSZAKAI ÁLLAT VOLTAM. Hangyákra vadásztam a
konyhában, egy pohárral és egy darab papírral vártam a süllyesztett
lámpák elégtelen fénye mellett, hogy kivigyem őket. Elvettem Paul
poros gitárját az állványáról a kandalló mellől, és felhangoltam. Először
rendesen, aztán D-re, majd DADGAD-re, aztán vissza. A pincében
átböngésztem Beck ismeretterjesztő könyveit, amíg találtam egy
könyvet az adókról, egy másikat meg arról, hogyan szerezzünk
barátokat és hassunk az emberekre, egy harmadikat pedig a
meditációról. Hozzátettem a könyvhalomhoz, amelyet korábban soha
nem szándékoztam olvasni. Az emeleten, a fürdőszobámban leültem a
kőre, és kitapasztaltam, hogyan kell helyesen lábkörmöt vágni. A lábam
alatt tartottam a tenyeremet, de csak az elrepülő körmök felét tudtam
elkapni, ha pedig elrepültek, ahová akartak, csak a felét találtam meg a
fehér kövön. Vesztett csata volt, ötvenszázalékos veszteséggel mindkét
fél részéről.
Félúton ebben a folyamatban Beck hálószobaablakán át jól
hallottam, ahogy a farkasok üvölteni kezdenek. A daluk éjszakáról
éjszakára változott, attól függően, hogyan éreztem magam. Zengő,
gyönyörű, mennyei kórus, nehéz, faillatú bundában. Vagy kísérteties,
magányos szimfónia, egymásra hulló hangokkal az éjszakában. Vidám,
emelkedő dallam, amely a holdat hívta.
Ma éjjel figyelemre éhes, zagyva tömeg vonyított, vakkantásokkal
tarkítva. Nyugtalan. Egy disszonáns falka. Általában akkor üvöltöttek
így, amikor Beck vagy Paul ember volt, de aznap éjjel velük volt
mindkét falkavezér. Csak én hiányoztam.
Felálltam. A hideg kő emberi talpamnak feszült. Az ablakhoz
léptem. Egy pillanatig tétováztam, aztán kipöccintettem a zárat, és
kitártam. Jeges éjszakai levegő zúdult be, de semmit nem számított.
Csak ember voltam. Csak én.
A farkasok sírása is beömlött, körülvett.
Hiányzom?
Az összehangolatlan kiáltások folytatódtak, inkább tiltakozásként,
mint énekként.
Hiányoztok, srácok.
Aztán tompa meglepetéssel rájöttem, hogy csak ennyi volt. Ők
hiányoztak. Nem az. Ez – ez az ablakkeretnek támaszkodó ember, teli
emberi emlékkel, félelmekkel és reményekkel, ez a személy, aki
megöregszik majd – ez voltam én, és nem akartam elveszíteni. Nem
hiányzott, hogy ott álljak közöttük vonyítva. Az nem volt ahhoz
fogható, amit az ujjaim éreztek a gitárom húrjain. Szívszaggató énekük
sosem lehetett olyan diadalmas, mint a hangom, amely Grace nevét
mondja.
– Egyesek aludni szeretnének! – kiáltottam a sötétségbe, amely
elnyelte a hazugságot.
Az éjszaka elcsendesedett. A sötétség némaságba fagyott, nem
voltak madárhangok, nem volt levélzörgés a néma, néma éjben. Csak
egy távoli úton surrogó autógumik.
– Áááááááááááá! – kiáltottam ki az ablakon, és bohócnak éreztem
magam, ahogy a falkámat fenyegettem.
Szünet. Elég hosszú ahhoz, hogy rájöjjek, mennyire akartam, hogy
szükségük legyen rám.
Aztán újból rákezdtek, éppolyan hangosan, mint addig, a hangjuk
egymás fölött bukdácsolt, új céllal.
Vigyorogtam.
Összerezzentem az ismerős hangra mögöttem; a kezem kis híján
átütötte az ablaktáblát.
– Azt hittem, van benned annyi állati ravaszság és képesség, hogy
meghalld, ha egy kilométerre a földre esik egy gombostű.
Grace. Grace hangja.
Amikor megfordultam, az ajtóban állt, a vállán hátizsákkal. A
mosolya... szégyellős volt.
– És itt vagyok, mögéd lopódzom, miközben... mit is csinálsz
amúgy?
Becsuktam az ablakot, és hunyorogva felé fordultam. Grace itt állt
Beck hálószobájának küszöbén. Grace, akinek otthon kellett volna
lennie a saját ágyában. Grace, aki kísértette a gondolataimat, amikor
nem tudtam álmodni. Nem lepődhettem volna meg jobban. Nem tudtam
végig, hogy fel fog tűnni nálam? Nem arra vártam, hogy a saját
küszöbömön találjam?
Végül visszanyertem az uralmat az izmaim fölött, és átszeltem a
szobát. Elég közel voltam, hogy megcsókoljam, de inkább a hátizsákja
himbálódzó, elszabadult szíja után nyúltam, és végigfuttattam a
hüvelykujjamat a recés felületen. A hátizsák jelenléte megválaszolta az
egyik kimondatlan kérdésemet. A másik kérdésemre a leheletében még
mindig ott időző farkasillat volt a válasz. És seregnyi más kérdésre –
Tudod, mi lesz, amikor rájönnek? Tudod, hogy ez mindent
megváltoztat? Jó neked, aminek látni fognak ezután? Aminek engem
fognak látni? -szintén „igen" választ kapott, hiszen nem lett volna itt. Ki
sem tette volna a lábát a szobájából, anélkül, hogy mindent átgondolt
volna.
Tehát csak egyetlen kérdést kellett feltennem:
– Biztos vagy benne?
Grace bólintott.
És egyszerre minden megváltozott.
Finoman meghúztam a hátizsák szíját, és felsóhajtottam.
– Jaj, Grace!
– Haragszol?
Megfogtam a kezét, és előre-hátra ringattam, táncoltunk anélkül,
hogy a lábunk moccant volna. A fejemben Rilke – „Szerelmesem, / te
eleve elveszített, soha-el-sem-is-jött, / nem tudom, mily hang drága
szívednek" (Jékely Zoltán fordítása.) – és Grace apjának hangja –
Nagyon nagy erőfeszítésembe kerül, hogy ne mondjak olyasmit, amit
később megbánhatok – zűrzavarrá állt össze, és a vágy testet öltött,
fizikailag, végül, vágyakozó kezeim között.
– Félek – mondtam.
De éreztem, hogy mosoly ül az arcomon. És amikor meglátta a
mosolyomat, az aggodalmas felhő, amelyet észre sem vettem az arcán,
elszállt, tiszta égboltot, és végre napsütést hagyva maga után.
– Szia – mondtam, és megöleltem. Jobban hiányzott így, hogy
valóban a karomban tartottam.
Grace
Bizonytalan és lassú voltam, akár egy álomban.
Valaki más élete volt, amelyben a lány a fiúja házába szökött. Ez
nem a megbízható Grace, aki sosem adja be későn a háziját, vagy marad
ki éjszaka bulizni, aki sosem csúszik ki a vonal mögül. És mégis itt
voltam, ennek a lázadó lánynak a testében, gondosan Sam vadiúj, piros
fogkeféje mellé állítva a sajátomat, mintha ide tartoztam volna. Mintha
itt szándékoztam volna maradni egy időre. A szemem fájt a
fáradtságtól, de az agyam csak brr, berregett éberen.
A fájdalom csökkent, elnyugodott. Tudtam, hogy csak elbújt,
félretolta a tudat, hogy Sam a közelemben van, de örültem a
pihenésnek.
A fürdőszobapadlón kis lábköröm-félholdakat láttam a vécékagyló
mellett. Ennek a teljes hétköznapisága valahogy hazavezetett,
véglegesen. Ott álltam Sam fürdőszobájában, Sam házában, és azt
terveztem, hogy az éjszakát Sam hálószobájában töltöm Sammel.
A szüleim ki fognak nyírni. Mi lesz az első dolguk reggel? Felhívnak
a mobilomon? Hallják, hogy cseng, ott, ahová eldugták? Felhívhatják a
rendőrséget, ha akarják. Ahogy apa mondta, még kiskorú vagyok.
Lehunytam a szememet, elképzeltem Koenig rendőrt, ahogy bekopog az
ajtón, a háta mögött a szüleimmel, akik várják, hogy hazavonszoljanak.
Felfordult a gyomrom.
Sam halkan kopogott a nyitott fürdőszobaajtón.
– Jól vagy?
Kinyitottam a szememet, és láttam, hogy az ajtóban áll. Átöltözött
valami melegítőnadrágba és egy pólóba, amin egy polip képe volt.
Talán végső soron jó ötlet volt.
– Jól vagyok.
– Cuki vagy pizsamában – mondta tétova hangon, mintha valami
olyat ismert volna be, amit nem akart.
Kinyújtottam a kezemet, és a mellkasára tettem, éreztem, ahogy a
lélegzete ütemére emelkedik és süllyed a vékony textil alatt.
– Te is.
Sam kicsi, szomorú mosolyra húzta a száját, aztán levette a kezemet
a mellkasáról. Kézen fogva vezetett, lekapcsolta a fürdőszobában a
villanyt, és végigmentünk a folyosón. Sam csupasz talpa csattogott a
padlón.
A hálószobáját csak a folyosó fénye világította meg, és a veranda
lámpájának fényudvara az ablakon át. Alig láttam a szépen
összehajtogatott takaró fehér formáját az ágyon. A kezemet elengedve
Sam megszólalt:
– A folyosói villanyt is lekapcsolom majd, ha már odabent vagy,
hogy ne menj neki semminek.
Lehorgasztotta a fejét, szégyellősnek tűnt, és valahogy tudtam, mit
érez. Mintha csak most találkoztunk volna először, mintha sosem
csókolóztunk volna, vagy töltöttük volna együtt az éjszakát. Minden
teljesen újnak és ijesztőnek tűnt.
Bebújtam az ágyba, a kezemnek hűvös volt az ágynemű, miközben a
matrac fal felőli széle felé araszoltam. A folyosó elsötétült, és hallottam,
hogy Sam felsóhajt – nehéz, reszkető sóhaj volt -, aztán a lépteitől
megreccsent a parketta. A szoba épp elég világos volt, hogy lássam a
válla árnyékát, amikor mellém bújt az ágyba.
Egy pillanatig csak feküdtünk, nem értünk egymáshoz, két idegen,
aztán Sam felém fordult, hogy a fejünk ugyanazon a párnán legyen.
Amikor megcsókolt, lágy, óvatos szájjal, az első csókunk
borzongását éreztem, és minden csókunk összegyűlt ismerősségét.
Éreztem a szíve dobbanását a pólóján keresztül, gyors dum-dumokat,
amelyek még jobban felgyorsultak, amikor a lábaink összefonódtak.
– Nem tudom, mi fog történni – mondta halkan. Az arca a nyakam
mellett volt, a szavai egyenesen a bőrömbe szivárogtak.
– Én sem – mondtam. Az idegesség és az a dolog a bensőmben
facsarta a gyomromat.
Odakint a farkasok váltakozva énekeltek, hangosabban majd
halkabban, most alig lehetett hallani. Sam nagyon csendes volt
mellettem.
– Hiányzik? – kérdeztem.
– Nem – mondta túl gyorsan ahhoz, hogy elhiggyem, valójában
elgondolkodott a kérdésen. Egy pillanat múlva megkaptam a válasz
többi részét, dadogva, tétován: – Én ezt akarom. Én én akarok lenni.
Tudni akarom, mit csinálok. Emlékezni akarok. Számítani akarok.
De nem volt igaza. Mindig számított, akkor is, amikor farkas volt a
házunk mögötti erdőben.
Gyorsan elfordítottam a fejemet, hogy megtöröljem az orromat a
papír zsebkendőben, amit a fürdőszobából hoztam magamnak. Nem
kellett odanéznem, hogy tudjam, véres lett.
Sam mély lélegzetet vett, és körém fonta a karjait. A vállamba
temette az arcát, és éreztem, hogy a markába szorítja a pizsamafelsőm
anyagát, amikor beszívja az illatomat.
– Maradj velem, Grace – suttogta, én pedig a mellkasához
szorítottam remegő ökleimet. – Kérlek, maradj velem!
Éreztem a saját bőrömön a betegesen édes mandulaillatot, és tudtam,
hogy nem csak a ma éjszakáról beszél.
Sam
Pillangó vagy, mi visszaalakul,
Kinek – karomba gubózva, zárva.
Átkomat megörökölve – hullik, lehullik a szárnya.
elengedsz
engem
engedsz
Negyvenkettedik fejezet
Sam
ÉLETEM LEGHOSSZABB NAPJA azzal kezdődött és végződött, hogy
Grace lehunyta a szemét.
Másnap reggel nem kifejezetten Grace-szel a karomban ébredtem,
hanem inkább egy rajtam és a párnámon bájtalanul elterülő Grace-szel,
aki a matrachoz szegezett. Napfény keretezett minket, az ablakon
beáradó napnégyzet tökéletesen magába fogta a testünket. Már későre
járt, elaludtunk. Egy örökkévalóságnak tűnt, amióta nem aludtam így,
holtan a világra, gondolattalanul a napsütésben. Felkönyököltem,
furcsa, zuhanó érzésem támadt, mintha ezernyi átéletlen nap súlya
halmozódott volna bennem egymásra, amikor lenéztem Grace-re.
Motyogva ébredezett. Amikor felém fordította az arcát, megpillantottam
egy vörös villanást, mielőtt az arcára fektette a karját.
– Uhh – mondta a szemét kinyitva, hogy a csuklójára nézzen.
– Kell egy pézsé? – kérdeztem.
Grace felnyögött.
– Majd én hozok.
– Semmi baj – mondtam -, már fent vagyok.
– Nem is.
– De igen. Nézd! Könyökölök. Ezerszer jobban fent vagyok, mint te.
– Normális esetben ez lett volna az a pont, amikor lehajolok és
megcsókolom, megcsiklandozom, vagy végigsimítok a combján, vagy a
hasára teszem a kezemet, de aznap féltem, hogy összetöröm.
Grace úgy nézett rám, mintha feltűnt volna ezek hiánya.
– A pólódba is beletörölhetem az orromat.
– Értettem! – Kicsusszantam az ágyból, hogy hozzak egy
zsebkendőt. Amikor visszaértem, a haja kócosan lógott, elrejtve az
arcát. Megjegyzés nélkül megtörölte a karját, gyorsan összegyűrte a
zsebkendőt, de nem volt elég gyors, hogy ne lássam rajta a vért.
Megfeszültem.
A kezébe adva egy csomag zsebkendőt, megszólaltam:
– Szerintem orvoshoz kellene mennünk.
– Az orvosok semmire sem jók – mondta Grace. Az orrát nyomkodta
a papír zsebkendővel, de nem volt ott semmi. Megtörölte a karját.
– Akkor is el akarok menni – mondtam. Valaminek oda kellett
csempésznie az aggodalmat a mellkasomba.
– Utálom az orvosokat.
– Tudom – mondtam. Ez igaz volt. Grace erről elég világosan
fogalmazott azelőtt; személy szerint azt gondoltam, hogy ennek több
köze van ahhoz, hogy utálja fecsérelni az idejét, mint akármilyen
félelemhez vagy ellenérzéshez az egészségügyi szakma képviselői iránt.
Azt hittem, igazából a várótermektől ódzkodik. – Az
egészségközpontba megyünk. Ők gyorsabbak.
Grace fintorgott, aztán beleegyezően vállat vont. – Oké.
– Köszönöm – mondtam megkönnyebbülve, miközben ő
visszahanyatlott a párnára.
Grace behunyta a szemét.
– Nem hiszem, hogy bármit is találnának.
Azt gondoltam, valószínűleg igaza van. De mi mást tehettem?
Grace
Részben el akartam menni, hátha segíthet. De még jobban féltem
attól, hogy mi lesz, ha nem? Milyen lehetőségem marad, ha ez kudarcot
vall?
Az egészségközpont csak fokozta a nap valószerűtlenségét. Én
sosem jártam ott, de Samnek ismerős volt a környezet. A falakat
rothadó tengerzöldre festették, a vizsgálóban pedig négy torz gyilkos
bálna ugrándozott a zöld hullámok között. Miközben a nővér és az
orvos engem kérdezgetett, Sam egyfolytában zsebre dugdosta és kihúzta
a kezét. Amikor ránéztem, pár percre abbahagyta, aztán elkezdte az
ujjait ropogtatni helyette.
Szédültem, amit elmondtam az orvosnak, az orrom pedig udvariasan
bemutatta a nővérnek, hogyan szokott vérezni. Csak a gyomorfájásomat
tudtam leírni nekik, és mindketten rejtelmesen néztek, amikor
megpróbáltam rávenni őket, hogy szagolják meg a bőrömet (az orvos
végül megtette).
A belépésünk után kilencvenöt perccel egy szezonális allergiára felírt
gyógyszerrel, egy javaslattal, hogy tömjem magamat vassal, egy sós
orrspray-vel, valamint egy a kamaszokról és az alváshiányról szóló
hegyi beszéd emlékével távoztunk. Ja, és Sam hatvan dollárral
szegényebb lett.
– Jobban érzed magad? – kérdeztem Samtől, amikor kinyitotta
előttem a Volkswagen ajtaját. Púpos madárnak látszott a tavaszi
időjárásban, fekete volt és merev a szürke felhők előtt. Lehetetlen volt
megmondani a felhős égből, hogy most kezdődik a nap, vagy most ér
véget.
– Igen – mondta. Még mindig pocsék hazudozó volt.
– Jó. – Én pedig még mindig szenzációs.
És az a valami az izmaimban felnyögött, kinyújtózott és fájt. Sam
elvitt egy kávéra, amit nem ittam meg, és miközben a Kenny büfében
ültünk, a mobilja megszólalt. Sam felém fordította a készüléket, hogy
lássam, Rachel száma van a kijelzőn.
Hátradőlve átadta nekem a telefont. A karja a nyakam mögött volt,
nagyon kényelmetlen, de nagyon kedves módon, ezért nem tudtam
megmozdulni. A karjának simítottam az arcomat, és kinyitottam a
telefont.
– Halló.
– Grace, jézusom, te totál begolyóztál?
Összeszorult a gyomrom.
– Biztosan beszéltél a szüleimmel.
– Felhívtak otthon. Biztosan felhívták a Tundra Királynőjét is. Azt
akarták tudni, hogy nálam vagy-e, mert kétségtelenül nem a saját
ágyadban töltötted az éjszakát, és nem voltál telefonközelben ma, és
kissé aggódtak, de úgy, hogy abba nagyon kellemetlen volna
belekeverednem!
A homlokomra szorítottam a kezemet, és az asztalra könyököltem.
Sam udvariasan úgy tett, mintha nem figyelne, bár Rachel hangja
tisztán hallható volt.
– Sajnálom, Rachel. Mit mondtál nekik?
– Tudod, hogy nem tudok jól hazudni, Grace! Nem mondhattam
nekik, hogy nálunk vagy!
– Tudom – feleltem.
– Úgyhogy azt mondtam, Isabelnél vagy.
Hunyorítottam.
– Azt mondtad?
– Mit kellett volna mondanom? Hogy A Fiúnál vagy, hogy aztán
megöljenek mindkettőtöket?
A hangom kicsivel harciasabb volt, mint szerettem volna.
– Végül úgyis rájönnek.
– Hogy érted ezt? Grace Brisbane, ugye nem gondolod komolyan,
hogy nem mész haza? Mondd, hogy csak azért csinálod, mert
pillanatnyilag haragszol rájuk, amiért szobafogságra ítéltek. Vagy
mondd, hogy csak azért, mert nem tudsz élni A Fiú lenyűgöző Fiúságai
nélkül még egy éjszakát. De ne mondd, hogy azt hiszed, ez örökre szól!
Sam arca furcsa fintorba torzult a Fiúságai említésére.
– Nem tudom – válaszoltam Rachelnek. – Nem gondolkodtam
ennyire előre. De nem, nem igazán érzem úgy, hogy mostanában
visszamennék. Anya segítőkészen elmesélte, hogy szerinte Sam csak
egy kaland, és hogy meg kell tanulnom, mi a különbség a szerelem és a
vágy között. És múlt éjjel apa azt mondta, hogy tizennyolc éves
koromig nem találkozhatunk.
Sam sebzettnek látszott. Ezt a részt nem mondtam el neki.
– Azta. A szülőfélék korlátoltsága mindig meg tud lepni. Főleg, mert
A Fiú... nos, A Fiú nyilván hihetetlen, tehát mi a gondjuk vele? De
akkor is, mit kéne csinálnom? Meg fogtok... öhm. Na, mi fog történni?
– Végül megunom, hogy ugyanazt a két pólót kell hordanom
állandóan, és haza kell majd mennem, hogy szembenézzek velük –
mondtam. – De addig, azt hiszem... azt hiszem, nem beszélek velük. –
Fura volt kimondani. Igen, dühös voltam rájuk azért, amit mondtak. De
azt is tudtam, hogy önmagában azért ez annyit nem számított, hogy
megszökjek. Az viszont igen, hogy ez csak a jéghegy csúcsa volt, és
nem is annyira megszöktem, inkább csak hivatalossá tettem a közöttünk
lévő érzelmi távolságot. Ma sem láttak többet belőlem, mint a
kamaszéveim legtöbb napján.
– Azta – mondta Rachel. Az ember abból tudta, hogy Rachel teljesen
paff, hogy csak ennyit tudott mondani.
– Végeztem – mondtam, és meglepett, hogy a hangom megremeg, de
csak egy kicsit. Reméltem, hogy Sam nem vette észre. Odafigyeltem,
hogy a hangom kemény legyen, amikor hozzátettem: – Nem teszek úgy
többé, mintha boldog család lennénk. Egyszer s mindenkorra én
gondoskodom magamról.
Hirtelen nagyon fontosnak tűnt ez a pillanat, ahogy ültünk a
Kennyben, a szalvétatartóban Sam arca tükröződött, ahogy felém hajol,
én pedig úgy éreztem magam, akár egy sziget, amely egyre távolabb és
távolabb sodródik a parttól. Éreztem, ahogy az agyam lefényképezi a
jelenetet, a lagymatag világítást, a tányérok csorba szélét, az előttem
álló, még mindig teli kávésbögrét, Sam egymás fölött viselt pólóinak
semleges színét.
– Azta – mondta újból Rachel. Egy hosszú pillanatra elhallgatott. –
Grace, ha tényleg komolyan gondolod... légy óvatos, oké ? Úgy értem...
ne bántsd meg A Fiút! Ez olyan háborúnak látszik, ami után sok hulla
marad, és a környező megyék falvai is kimerülnek a háborús
fosztogatástól.
– Higgy nekem – mondtam -, A Fiú az egyetlen dolog ebben az
egészben, amihez elszántan ragaszkodom.
Rachel hatalmasat sóhajtott.
– Jól van. Tudod, hogy megteszem, amit csak kérsz. Valószínűleg
koccannod kéne a hegyes orrú csizmák viselőjével is, hogy biztos
legyen, tudja, mi folyik.
– Köszi – mondtam, és Sam a vállamra hajtotta a fejét, mintha
hirtelen annyira kimerült volna, mint én. – Holnap találkozunk, jó?
Rachel beleegyezett, és letette. Visszacsúsztattam a telefont Sam
oldalzsebes nadrágjába, aztán a fejére hajtottam a fejemet. Lehunytam a
szemem, és egy pillanatig csak beszívtam a haja illatát, és úgy tettem,
mintha már Beck házában lennénk. Csak össze akartam gömbölyödni
Sammel, és nem aggódni azon, hogy szembe kell néznem a szüleimmel,
vagy Cole-lal, vagy a mandula- és farkasillattal, amelyet megint
eregetett a bőröm.
– Ébresztő – mondta Sam.
– Nem alszom – feleltem.
Sam csak nézett rám. Aztán a kávémra.
– Nem ittad meg a folyékony energiádat, Grace. – Nem várt a
válaszomra, egyszerűen csak kivett néhány bankjegyet a tárcájából, és a
saját üres bögréje alá csúsztatta. Fáradtnak látszott, és idősebbnek, sötét
karikák virítottak a szeme alatt, és engem hirtelen elöntött a bűntudat.
Nagyon megnehezítettem a dolgokat számára.
A bőröm fura volt és viszketett; megint éreztem a réz ízét a számban.
– Menjünk haza – szóltam.
Sam nem kérdezte, melyik hazára gondolok. A szó már csak
egyetlen helyet jelentett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése