Negyvenötödik fejezet
Sam
AMIKOR BEMENTÜNK, NEHÉZ VOLT MEGÁLLAPÍTANI, ki néz ki
rosszabbul, a gyásztól lesújtott Cole, vagy Grace, akinek a szeme
hatalmasnak látszott sápadt arcában. Fájt rájuk nézni.
Cole leroskadt az egyik székre az ebédlőasztal mellé. Én a
kanapéhoz vezettem Grace-t, és leültem mellé. Szerettem volna
bekapcsolni a rádiót, beszélni hozzá, csinálni valamit, de mindent
elhasználtunk már, így csak ültünk némán, elveszve a gondolatainkban.
Egy óra múlva, amikor meghallottam, hogy nyílik a hátsó ajtó, mind
a hárman összerezzentünk. Egy kicsit megnyugodtunk, amikor kiderült,
hogy Isabel az, fehér, prémgalléros dzsekijébe burkolózva, a szokásos
csizmában. A pillantása az asztalnál ülő, összefont karjaira hajoló Coleról
rám, aztán végül Grace-re siklott, aki a mellkasomra dőlve feküdt.
– Apád itt járt – mondtam hülyén, mert más nem jutott eszembe.
– Tudom. Láttam, de akkor már késő volt. Nem tudtam, hogy
idehozza. – Isabel az oldalához szorította a karját. – Hallanotok kellett
volna, hogy károgott, amikor visszajött. Vacsora utánig nem tudtam
lelépni, azt mondtam, könyvtárba megyek, mert ez az egyetlen hely,
amiről nem tudja, hogy mikor van nyitva. – Hallgatott egy sort, félig
Cole mozdulatlan alakja felé fordította a fejét, aztán vissza felém. – Ki
volt az ? Úgy értem, a farkas.
Az ebédlőasztal felé pillantottam, amely épphogy látszott a
kanapéról, ahol ültünk. Tudtam, hogy Cole hall minket.
– Victor volt. Cole barátja.
Isabel figyelme visszatért Cole-hoz.
– Nem is tudtam, hogy vannak barátai... – Úgy tűnt, rájött, hogy
milyen szörnyen hangzik, mert hozzátette: – Itt.
– Igen – mondtam együttérzőn.
Bizonytalannak látszott, Cole-ra nézett, aztán megint ránk. Végül azt
mondta:
– Azért jöttem, hogy megtudjam, mi a terv.
– Terv? – kérdeztem. – Mire?
Isabel ismét Cole-ra nézett, aztán Grace-re kicsivel hosszabban, majd
rám meresztette a mutatóujját. Csikorgó mosollyal megszólalt:
– Beszélhetnék veled egy percre? A konyhában?
Grace tompán felemelte a fejét, és a homlokát ráncolta Isabelre, de
odébb húzódott tőlem, hogy követhessem a konyhába.
Alig léptem át a küszöböt, Isabel hangja belém harapott:
– Mondtam, hogy a farkasok a házunk körül járnak, és hogy az apám
nem nagy rajongó. Mire vártál?
A vád hallatán felszaladt a szemöldököm.
– Micsoda? Amit az apád művelt, azt kellett volna megelőznöm?
– Te vagy a falkavezér. Ők most már a te farkasaid. Nem ülhetsz
csak itt.
– Nem igazán gondoltam, hogy apád kimegy, és...
Isabel közbevágott:
– Mindenki tudja, hogy apám mindenre lő, ami nem tud visszalőni.
Arra számítottam, hogy csinálsz valamit!
– Nem tudom, mit kéne tennem, hogy távol tartsam a farkasokat a
területetektől. Azért mennek a tóhoz, mert ott jól lehet vadászni.
Tényleg nem gondoltam, hogy a fegyvermániás apád feltűnően fittyet
hányna a vadászati- és a fegyvertörvényre, hogy bebizonyítsa az igazát.
– A hangom vádló volt, amiről tudtam, hogy nem fair.
Isabel felnevetett, a nevetése ugatásnak tűnt, rövid és humortalan
volt.
– Neked, mindenki közül neked kellene a legjobban tudnod, hogy
mire képes, az isten szerelmére! És mindeközben meddig fogsz még
úgy tenni, mintha Grace-nek nem lenne semmi baja?
Hunyorogtam.
– Ne nézz rám ilyen birkaszemekkel! Ott ülsz vele, ő meg úgy néz
ki, mint valami rákos beteg. Borzalmasan fest. És olyan szaga van, mint
annak a döglött farkasnak. Szóval, mi folyik itt?
Megrándult az arcom.
– Nem tudom, Isabel – feleltem. A hangom még számomra is
fáradtnak hangzott. – Elmentünk ma a klinikára. Semmi.
– Hát akkor vidd a kórházba!
– Mit gondolsz, mit fognak csinálni vele a kórházban? Talán, talán
vért vesznek tőle. Mit gondolsz, mit találnak majd? Gondolom, a
„vérfarkas" nem szerepel a legtöbb listán, és nincs olyan diagnózis sem,
hogy „olyan szaga van, mint egy beteg farkasnak". – Nem akartam
dühösnek tűnni, nem haragudtam Isabelre. Saját magamra haragudtam.
– Szóval akkor csak... mit is? Várjuk, hogy valami rossz történjen?
– Mit kellene tennem? Kórházba vinni, és követelni, hogy oldjanak
meg egy problémát, amivel még nem is találkoztak? Ami nincs benne
az MSD Orvosi Kézikönyvben? Nem gondolod, hogy egész nap ezen
aggódom? Egész héten? Nem gondolod, hogy kicsinál a gondolat, hogy
nem tudom, mi történik? Nem mintha biztosra mehetnénk. Erre nincs...
nincs példa. Soha senki nem volt olyan, mint Grace. Én itt a sötétben
hadakozom, Isabel!
Isabel rám meredt. Láttam, hogy a szeme kicsit kipirult a fekete
smink mögött.
– Gondolkozz! Légy kezdeményező, ahelyett, hogy csak válaszolsz a
történésekre. Azt kellene keresned, mi ölte meg az első farkast, ahelyett,
hogy bánatos szemekkel nézed Grace-t. És mégis mit gondoltál, amikor
engedted, hogy itt maradjon? A szülei olyan üzenetet hagytak a
hangpostámon, amin szalonnát lehet sütni. Mi lesz, ha megtudják, hol
laksz, és megjelennek itt, miközben Cole átváltozik? Az aztán nagyszerű
kezdet lenne egy beszélgetéshez. És ha már szóba került Cole... Tudod,
hogy kicsoda? Mi a francot csinálsz, Sam? Mi a francra vársz még?
Elfordultam tőle, és összekulcsoltam a kezemet a tarkómon.
– Istenem, Isabel! Mit akarsz tőlem? Mit akarsz?
– Azt akarom, hogy nőj fel – csattant Isabel. – Mit gondoltál, örökké
abban a könyvesboltban dolgozhatsz, és egy álomvilágban élhetsz
Grace-szel? Beck elment. Most te vagy Beck. Kezdj felnőttként
viselkedni, vagy mindent elveszítesz. Gondolod, hogy az apám megáll
egynél? Mert én már most megmondom, hogy nem végzett. És mit
gondolsz, mi lesz, amikor keresni kezdik Cole-t? Amikor, bármi is
történt azzal a farkassal, Grace-szel is megtörténik? Tegnap tényleg egy
hangstúdióban voltatok? Irreális.
Visszafordultam, hogy a szemébe nézzek. A két kezét ökölbe
szorítva a hóna alá dugta, az állkapcsa merev volt. Meg akartam
kérdezni, hogy azért csinálja-e, mert Jack meghalt, és nem bírja
végignézni, hogy mással is megtörténik. Vagy azért, mert én életben
maradtam, Jack pedig nem. Vagy mert most már ő is a részünk lett,
kibogozhatatlanul hozzám, Grace-hez, Cole-hoz és a többiekhez
kötődött?
Alapvetően nem számított, miért jött el, vagy miért mondta, amit
mondott. Mert tudtam, hogy igaza van.
Cole
Amikor meghallottam az emelt hangokat a konyhából, felemeltem a
fejemet; Grace-szel egymásra néztünk. Felkelt, és leült velem szemben
az asztalhoz, a kezében egy pohár vízzel és néhány tablettával. Lenyelte
a bogyókat, és letette a poharat. Az egész folyamathoz mintha nagy
erőfeszítésre lett volna szüksége, de nem mondtam semmit, mert ő sem.
A szeme alatt sötét foltok virítottak, az arca pedig élénkpiros volt az
emelkedő láztól. Kimerültnek látszott.
A másik helyiségben Sam és Isabel hangereje emelkedett. Éreztem a
levegőben a feszültséget, amely mindannyiunk között drótként feszült.
– Nem hiszem el, hogy ez megtörténik – mondtam.
– Cole? Tudod, mi lesz, ha az emberek rájönnek, hogy itt vagy? –
kérdezte Grace. – Nem bánod, hogy megkérdezem? – Ahogy a kérdést
feltette, az teljesen nyílt és egyszerű volt. Semmi ítélkezés a híres arcom
fölött.
Megráztam a fejemet.
– Nem tudom. A családomat nem fogja érdekelni. Már rég
lemondtak rólam. De a médiát érdekelni fogja. – Azokra a lányokra
gondoltam, akik lefotóztak a mobiljukkal. – A média imádni fogja.
Mercy Falls komoly érdeklődést vonz majd.
Grace kifújta a levegőt, és óvatosan a gyomrára tette a kezét, mintha
attól félne, hogy átszakítja a bőrét. Korábban is így nézett ki?
– Szeretnéd, hogy megtaláljanak? – kérdezte Grace.
Felhúztam a fél szemöldökömet.
– Á – mondta. Elgondolkozott ezen. – Gondolom, Beck azt hitte,
többet leszel farkas.
– Beck azt hitte, hogy meg fogom ölni magam – feleltem. – Nem
hiszem, hogy ennél többet gondolt. Próbált megmenteni.
A másik szobában Sam valami kivehetetlent mondott, Isabel pedig
így szólt:
– Tudom, hogy te meg Grace minden másról beszélgettek, erről
miért nem?
Abban a pillanatban, amikor ezt kérdezte, ahogy kérdezte, mintha a
tudás fájdalmas lett volna, úgy tűnt, mintha Isabel bele lenne esve
Sambe. Ettől a lehetőségtől fura, bódult érzésem támadt.
Grace csak nézett rám. Hallania kellett. De a reakcióját megtartotta
magának.
Ekkor Isabel és Sam bejött a nappaliba, Sam szégyenkezve, Isabel
tehetetlenül. Sam Grace széke mellé állt, és a nyakára csúsztatta a kezét.
Egyszerű mozdulat volt, nem beszélt birtoklásról, sokkal inkább
kapcsolatról. Isabel szeme Sam kezén függött, gondolom, ahogy az
enyém is.
Lehunytam a szememet, majd kinyitottam. Közben Victort láttam.
És nem voltam képes újra megtenni – tudatosnak kell lennem.
– Lefekszem – mondtam.
Isabel és Sam összenézett, a néma veszekedés még mindig folyt,
aztán Isabel megszólalt:
– Hazamegyek. Grace, Rachel azt mondta, nálam vagy. Én is azt
mondtam nekik, de tudom, hogy nem hitték el. Tényleg itt maradsz ma
éjjel?
Grace csak felemelte a kezét, és megfogta Sam csuklóját.
– Szóval én vagyok a józanság hangja – csattant Isabel. – Milyen
ironikus! A józanság hallhatatlan hangja.
Kiviharzott. Én vártam egy pillanatot, majd követtem őt a sötét
éjszakába, és a fehér terepjáró ajtajában utol is értem. Az éjszakai
levegő elég hideg volt, hogy égesse a torkomat.
– Mi van? – kérdezte. – Mi van, Cole?
Biztosan még az fájt, ahogy Sammel beszélt, a hangja.
– Miért csinálod ezt vele?
– Sammel? Szüksége van rá. Senki más nem mondja meg neki. –
Állt dühösen, és most, hogy láttam őt sírni az ágyán, könnyű volt látni,
hogy ugyanazok az érzések rágják őt belülről, csak soha nem engedi
szabadjára őket.
– És ki mondja meg neked? – kérdeztem.
Isabel csak nézett rám.
– Hidd el, én egyfolytában azt teszem.
– Hiszek neked.
Egy másodpercig úgy tűnt, megint sírni fog, de aztán beszállt a
kormány mögé, és berántotta az ajtót maga mögött. Nem nézett rám,
miközben kitolatott a kocsibejáróról. Ott álltam, bámultam, amerre
elment, a hideg szél elég erősen rángatott, hogy átváltoztasson.
Minden tönkrement, és minden rossz volt, és hogy nem voltam képes
átváltozni, az a világ vége kellett volna hogy legyen. De ehelyett ezúttal
rendben volt.
Negyvenhatodik fejezet
Sam
MÁR MEGINT ITT TARTOTTUNK, A BÚCSÚZKODÁSNÁL.
Grace az ágyamban feküdt, hanyatt, felhúzott térdekkel. A pólója
felcsúszott egy kissé, felfedve néhány ujjnyit sápadt hasából. Szőke
haja szétterült a feje egyik oldalán, mintha a levegőben szállna, vagy
vízben lebegne. A villanykapcsoló mellett álltam, néztem őt, és csak...
akartam.
– Ne oltsd még le! – kérte Grace. Kicsit furcsa volt a hangja. – Csak
ülj itt velem egy kicsit! Nem akarok még aludni.
Azért lekapcsoltam a villanyt – a hirtelen támadt sötétségben Grace
bosszankodó hangot hallatott -, aztán lehajoltam, és felkapcsoltam egy
karácsonyi izzósort, amely a mennyezetre volt körben felerősítve.
Átragyogtak a lassan forgó madarak furcsa alakzatain, mozgó
árnyékokat vetve Grace arcára, mint a tűz fénye. Az ideges hang
elragadtatottá vált.
– Ez olyan, mintha... – kezdte, de nem fejezte be.
Melléültem az ágyra, törökülésben.
– Mintha micsoda? – kérdeztem, az ujjaim hátával végigsimítva a
hasán.
– Mmmm – mondta Grace félig hunyt szemmel.
– Mintha micsoda? – kérdeztem újra.
– Mintha a csillagokat nézném – felelte. – Miközben egy hatalmas
madárraj húz el fölöttem.
Felsóhajtottam.
– Sam, tényleg szeretnék venni egy piros kávéfőzőt, ha van olyan.
– Találok neked egyet – mondtam, és a hasára simítottam a
tenyeremet. A bőre sokkolóan forró volt a kezemnek. Isabel azt mondta,
kérdezzem meg, hogy érzi magát Grace. Hogy ne várjam, amíg
elmondja, mert ő nem fogja, amíg csak késő nem lesz. Mert nem akar
fájdalmat okozni.
– Grace – mondtam, és rémülten elvettem a kezemet.
A pillantása a felettünk köröző madarakról lassan az arcomra
vándorolt. Elkapta a kezemet, és úgy fordította, hogy a kezünk egymás
köré fonódjon, az ujjai hegye az életvonalamon, és az enyéim az övén.
– Mi az? – Amikor megszólalt, a lehelete réz- és gyógyszerszagú
volt. Vér és lázcsillapító.
Tudtam, hogy meg kellene kérdeznem tőle, mi történik, de akartam
még egy percnyi békét. Még egy pillanatot, mielőtt szembenézünk az
igazsággal. Feltettem hát a kérdést, amiről tudtam, hogy már nincs
helyes válasz. A kérdést, amely egy másik párhoz tartozott, egy másik
jövővel.
– Amikor összeházasodunk, elmegyünk az óceánhoz? Még sosem
voltam.
– Amikor összeházasodunk – mondta, és nem hangzott hazugságnak,
bár a hangja halk volt és szomorú -, minden óceánhoz elmehetünk.
Csak hogy elmondhassuk, ott voltunk.
Lefeküdtem mellé, a kezünk még mindig összefonódva pihent a
hasán, váll váll mellett hevertünk, és együtt néztünk fel a boldog
emlékek madárrajára, amely felettünk repült, foglyul ejtve a
szobámban. A karácsonyi fények pislogtak felettünk, amikor az
imbolygó szárnyak kitakarták az izzókat, olyan érzésem támadt, mintha
mozognánk, hatalmas csónakban himbálóznánk, felettünk ismeretlen
csillagképekkel.
Eljött az idő.
Behunytam a szememet.
– Mi történik veled?
Grace olyan sokáig hallgatott, hogy kételkedni kezdtem, kimondtame
hangosan a kérdést. Aztán így szólt:
– Nem akarok aludni. Félek elaludni.
A szívem nemcsak hogy kihagyott egy ütemet, de teljesen lelassult.
– Milyen érzés?
– Fáj a beszéd – suttogta. – És a gyomrom... tényleg nagyon. – A
hasára fektette a kezemet, aztán rátette a magáét. – Sam, félek.
Majdnem túlságosan fájt megszólalni a vallomása után.
Megszólaltam, és halkan, mert csak ennyire voltam képes, azt
mondtam:
– A farkasoktól van. Gondolod, hogy valahogy elkaptad attól a
farkastól?
– Szerintem ez egy farkas – mondta Grace. – Szerintem ez az a
farkas, aki én sosem voltam. Ilyen érzés. Olyan érzés, mintha át akarnék
változni, de sosem történne meg.
Az agyam sebesen végigpörgetett mindent, amit a farkasokról és a
mi ragyogóan pusztító betegségünkről hallottam, de erre nem találtam
példát. Grace volt az egyetlen.
– Mondd, még mindig érzed? – kérdezte Grace. – A farkast odabent?
Vagy már elment?
Felsóhajtottam, és odahajoltam, hogy az arcához támasszam a
homlokomat. Persze, hogy még ott volt. Persze.
– Grace, kórházba foglak vinni. Rávesszük őket, hogy jöjjenek rá, mi
bajod van. Nem érdekel, mit kell mondanunk nekik, hogy elhiggyék.
– Nem akarok kórházban meghalni – mondta Grace.
– Nem fogsz meghalni. – Felemeltem a fejemet, hogy ránézzek. –
Még nem írtam rólad elég dalt.
A szája féloldalasan mosolygott, aztán lehúzott magához, hogy a
mellkasomra hajthassa fejét. Behunyta a szemét.
Én nem csuktam be az enyémet. Figyeltem őt és a madarak árnyait
az arcán, és... akartam. Több boldog emléket akartam, hogy
felaggassam őket a mennyezetre, olyan sok boldog emléket ezzel a
lánnyal, hogy a madarak telizsúfolják a mennyezetet, kilebbenjenek a
folyosóra, és kirobbanjanak a házból.
Egy óra múlva Grace elkezdett vért hányni.
Nem tudtam egyszerre hívni a 911-et, és segíteni is neki, ezért ott
hagytam a folyosó fala mellett összegömbölyödve. A hálószobától
vékony vérnyom vezetett odáig. Az ajtóban álltam, kezemben a
telefonnal, és nem vettem le róla a szememet.
Cole – nem emlékeztem, hogy szóltam volna neki – feltűnt a lépcső
tetején, és némán törülközőket hozott.
– Sam – mondta Grace nyomorúságos, vékony hangon -, a hajam.
A világ legkisebb aprósága volt, hogy véres lett a haja vége. De ez
volt a világon a legfontosabb: hogy elvesztette a kontrollt. Amíg Cole
segített Grace-nek az orrához és a szájához tartani a törülközőt, én
ügyetlenül lófarokba fogtam a haját, hogy ne legyen útban. Aztán,
266
amikor meghallottuk, hogy a mentőautó megáll a ház előtt, talpra
segítettük, és próbáltuk levinni a földszintre anélkül, hogy újra hányjon.
A madarak lengtek és csapongtak körülöttünk, miközben kifelé
siettünk, mintha velünk akartak volna jönni, de a madzagjaik túl
rövidek voltak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése