Ötödik fejezet
Cole
EMBER VOLTAM.
Csipás, kimerült, zavarodott. Nem tudtam, hol vagyok. Tudtam,
hogy sok minden kimaradt, mióta utoljára felébredtem; biztosan
visszaváltoztam farkassá. Nyögve a hátamra fordultam, és ökölbe
szorítottam, majd ellazítottam az ujjaimat, próbálgatva az erőmet.
Az erdő kora reggel jéghideg volt, köd lebegett a levegőben, mindent
halvány aranyszínűre változtatott. A közelemben fenyőfák nyirkos
törzse állt ki a homályból, feketén és komoran. Néhány lépésnyire még
pasztellkéknek látszottak, aztán teljesen eltűntek a fehér ködben.
A nyomorult sárban feküdtem; éreztem, ahogy beborítja a vállamat,
és megrepedezik rajta. Amikor felemeltem a kezemet, hogy lesöpörjem
magamról, láttam, hogy az ujjaimat is befedi – vékony, sápadt sárréteg,
ami úgy nézett ki, mint a bébiszar. A kezemnek olyan szaga volt, mint a
tónak, és biztos a hullámok lassú csapkodását hallottam egészen közel a
bal oldalamhoz. Kinyújtottam a kezemet, és még több sarat tapintottam,
aztán megéreztem a vizet.
Hogy kerültem ide? Emlékeztem, hogy a falkával futottam, aztán
átváltoztam, de nem tudtam visszaidézni, hogy kerültem a partra.
Újból visszaváltozhattam. Farkassá, aztán emberré. A logikája –
vagy inkább a logika hiánya – őrjítő volt. Beck azt mondta, hogy a
változások végül rendszereződnek. De hol van itt a rendszer?
Feküdtem, és az izmaim remegni kezdtek, a hideg szúrta a bőrömet,
és tudtam, hogy hamarosan visszaváltozom farkassá. Istenem,
elfáradtam. Remegő kezemet a fejem fölé emelve csodáltam a karom
sima, makulátlan bőrét, amelyről az előző életem sebhelyeinek jó része
eltűnt. Ötpercenként újjászülettem.
Mozgást hallottam a fák közül, és odafordítottam a fejemet, hogy
lássam, veszélyes-e. Az arcom a talajhoz simult. Egy fehér farkas
figyelt egészen közelről, félig egy fa mögött állva. Nőstény volt, fehér
bundáját aranyos rózsaszínűre festette a felkelő nap. Zöld, furcsa módon
töprengő pillantása egy hosszú pillanatig állta a tekintetemet. Volt
valami a szemében, amitől szokatlanul éreztem magam. Emberi szemek
ítélet, féltékenység, szánalom vagy harag nélkül, csak néma figyelem.
Nem tudtam, hogy érzem magam.
– Mit nézel? – vicsorogtam rá.
A nőstény hang nélkül eltűnt a ködben.
A testem összerándult, és új alakba csavarodott a bőröm.
Nem tudtam, mennyi időt töltöttem farkasként ebben a körforgásban.
Perceket? Órákat? Napokat? Késő délelőtt volt. Nem éreztem magamat
embernek, de farkas sem voltam. Valahol a kettő között lebegtem, az
agyam az emlékekből a jelenbe, és vissza az emlékekbe csúszkált, a
múlt és a jelen egyformán tiszta volt.
A gondolataim valahogy a tizenhetedik születésnapomtól addig a
pillanatig száguldottak, amikor a Josephine Clubban a szívem megszűnt
dobogni. És ott is maradtak. Nem olyan éjszaka volt, amelyet szívesen
újraéltem volna.
Ez volt, mielőtt farkas lettem volna: Cole St. Claire és
NARKOTIKA.
Odakint a torontói éjszaka befagyasztotta a pocsolyákat, és a
torkodon- akadt a jeges levegő, de a raktárépületben, a Josephine
Clubban meleg volt, mint Hadész barlangjában, az emeleten a tömegben
pedig még melegebb lehetett.
És rohadt nagy tömeg volt.
Nagy buli, de olyan meló, amit még csak nem is akartam. Nem is
nagyon volt más akkoriban. Minden összefolyt, végül csak arra
emlékeztem, hogy volt, amikor be voltam tépve, volt, amikor nem, és
olyan is volt, amikor egyfolytában pisilnem kellett. Még amikor a
színpadon zenéltem, akkor is hajszoltam valamit – azt az életet és
hírnevet, amit tizenhat évesen elképzeltem magamnak -, de már nem
érdekelt, hogy valóban megtaláljam.
Miközben bevittem a szintetizátort, egy lány, aki Jackie-nek nevezte
magát, adott nekünk pár tablettát, amilyet még sosem láttam.
– Cole – suttogta a fülembe, mintha engem is ismerne, nem csak a
nevemet. – Cole, ez olyan helyre visz, ahol még nem jártál.
– Bébi – feleltem, és megigazítottam a táskát, nehogy a táncparkett
alatti patkánylabirintus falának koccanjon. – Sokba kerül ilyet csinálni
mostanában.
A lány titokzatosan mosolygott, a halvány fényben sárgásak voltak a
fogai. Citromillata volt.
– Ne aggódj, tudom, mire van szükséged.
Majdnem felnevettem, és inkább elfordultam, a vállammal belökve a
félig csukott ajtót. Jackie melírozott haja felett kiáltottam:
– Vic, gyere! – Aztán visszanéztem a lányra. – Te is ezt nyomod?
Jackie egyik ujját végigfuttatta a karomon, a pólóm feszes ujján.
– Nem csak mosolyognék rád, ha használnám.
Lenyúltam, megérintettem a kezét, megütögettem, míg végre
megértette, és kinyitotta a tenyerét. Üres volt, de a farmerja zsebéből
előhúzott egy műanyag tasakot. Neonzöld tabletták voltak benne,
mindegyikre két T-betűt nyomtak. Külalakból csillagos ötös, de ki
tudja, mi az.
A zsebemben rezegni kezdett a telefonom. Normális esetben
hagytam volna, hogy a hangposta vegye fel, de ezúttal jól jött, hogy
befejezzem a beszélgetést Jackie-vel, aki alig öt centire állt, és elszívta
előlem a levegőt. Kihalásztam a telefont, és a fülemhez emeltem.
– Da.
– Cole, jó, hogy elértelek. – Berlin volt, az ügynököm. A hangja
érdes és gyors, mint mindig. – Ezt hallgasd: „A NARKOTIKA
legutóbbi albumával, a 13mind-del átveszi a vezetést. Ragyogó és
frenetikus frontemberük, Colé St. Clair, akiről sokan azt hitték, hogy
elveszíti a lendületét...", bocs, öreg, de ezt mondták, „ezen a lemezen
erősebb, mint valaha, bebizonyítja, hogy az első nekifutása tizenhat
évesen nem csak mázli volt. A három..." Figyelsz, Cole?
– Nem – feleltem.
– Pedig kéne. Ezt Elliot Fry mondja – jegyezte meg Berlin. Amikor
nem válaszoltam, hozzátette: – Emlékszel Elliot Fryra, aki modortalan,
hiperaktív csecsemőnek nevezett, akinek szintetizátort adtak a kezébe?
Ez Elliot Fry. Most, srácok, aranyba foglalt benneteket. Totális
pálfordulás. Megcsináltad, öregem.
– Remek – mondtam, és letettem. Jackie-hez fordultam. –
Megveszem az egész pakkot. Szólj Victornak! Ő a kasszás.
Victor kifizette. De én kértem a cuccot, szóval, ettől még az én
hibám volt.
Vagy Jackie-é, aki nem mondta meg, hogy mi az, de persze a
Josephine Club ilyen hely volt. Már akkor lehetett ott új anyagot
szerezni, amikor még senki nem tudta, hogy milyen magasra repít.
Névtelen bogyók, vadiúj porok, csillogó, rejtélyes nektárok fiolákban.
Nmn ez volt a legrosszabb, amit Victor megtett nekem.
Miközben a homályos előcsarnokban vártunk a sorunkra, Victor
sörrel bevette az egyik zöld tablettát, Jeremy-a-testem-egy-templom
pedig zöld teát kortyolgatva figyelte. Én is bevettem párat egy Pepsivel.
Nem tudom, mennyit. Eléggé elégedetlen voltam az üzlettel, mire
felmentünk a színpadra. Jackie cucca csalódást okozott – egyáltalán
nem éreztem semmit. Elkezdtük a műsort, és a tömeg megvadult, a
színpadnak nyomultak, csápoltak és a nevünket üvöltötték.
A dobok mögül Victor visszaüvöltött nekik. Repült, mint egy
papírsárkány, úgyhogy akármit is adott el Jackie, neki bejött. De
Victornak sosem kellett sok. A stroboszkóp megvilágította a közönséget
– itt egy nyak, amott ajkak villantak fel, egy táncoló köré fonódó comb.
A fejem Victor dobütéseire lüktetett, a szívem pedig szélsebesen felezte
az ütemet. Felemeltem a kezemet, hogy a nyakamból a fülemre
csúsztassam a headsetet, az ujjaim a nyakam forró bőréhez értek, és
lányok kezdték sikítani a nevemet.
Ott volt az a lány, akit valamiért folyton megtalált a pillantásom, a
bőre fehérsége elütött a fekete trikótól, amit viselt. Úgy vonyította a
nevemet, mintha fizikailag fájt volna neki, a pupillái olyan nagyra
tágultak, hogy a szeme feketének és feneketlennek tűnt.
Megmagyarázhatatlan módon Victor testvérére emlékeztetett, talán az
orra görbülete, vagy ahogy a farmerja derekát a csípőre halványan
emlékeztető testrész épp csak megtartotta, bár kizárt dolog, hogy Angie
akár a közelébe jöjjön egy ilyen helynek.
Hirtelen úgy éreztem, nem vagyok ott. Nem izgatott már, hogy
hallom, ahogy a nevemet üvöltik, és a zene sem volt olyan hangos, mint
a szívem, ezért alig tűnt fontosnak.
Be kellett volna lépnem, énekelni, hogy megtörjön a folyamatos
dobszó, de nem volt kedvem, Victor pedig túlságosan elszállt, hogy
észrevegye. Egy helyben táncolt, csak a kezében tartott dobverők
kötötték helyhez.
Éppen előttem, a csupasz hasak és verejtékes, levegőbe emelt karok
tömegében volt egy fickó, aki nem mozdult. Időnként megvilágította a
stroboszkóp és a lézerfény, én pedig elámultam, hogy a körülötte
hemzsegő testek ellenére hogyan tud mozdulatlanul állni. Állt és figyelt
engem, a szemöldöke szinte a szemére ereszkedett.
Amikor a szemébe néztem, újra eszembe jutott az otthon illata,
messze Torontótól.
Azon gondolkodtam, valódi-e a pasas. Azon gondolkodtam, hogy
bármi is valódi-e azon az átkozott helyen.
A férfi összefonta a karját, és engem nézett, miközben a szívem
szökni akart.
Jobban kellett volna figyelnem, hogy a mellkasomban tartsam. A
pulzusom felgyorsult, aztán a szívem egy forró robbanással kiszabadult;
az arcom a billentyűknek csapódott, amelyek vinnyogó hangot adtak ki.
A kezemmel, amely már nem az enyém volt, a billentyűk után kaptam.
A színpadon fekve, lángoló arccal láttam, hogy Victor lesújtó
pillantást vet rám, mintha végre feltűnt volna neki, hogy elnéztem a
beintést.
Aztán lehunytam a szememet a Josephine színpadán.
Nem voltam már NARKOTIKA. Nem voltam többé Cole St. Clair.
Hatodik fejezet
Grace
– TUDOD – KEZDTE ISABEL -, amikor azt mondtam, hogy hívj fel a
hétvégén, nem úgy értettem, hogy hívj fel, hogy aztán átcsörtessünk az
erdőn fagypont alatti hőmérsékletben.
Ráncolta a szemöldökét. Sápadt volt, és úgy tűnt, furcsa módon
otthon érzi magát a hideg, tavaszi erdőben. Fehér anorákot viselt
prémszegélyes kapucnival, ami szépen keretezte keskeny arcát és jeges
szemeit, mint valami skandináv hercegnőét.
– Nincs fagypont alatt – mondtam a lágy havat lesöpörve a
csizmámról. – Mindent egybevéve nem olyan rossz. És ki akartál
mozdulni kicsit, nem?
Tényleg nem volt rossz. Elég meleg volt, hogy a hó nagy része
elolvadjon azokon a részeken, ahová elért a nap melege, és csak a fák
alatt maradjon meg foltokban. A néhány fok extra meleg enyhévé tette a
tájat, színnel töltötte meg a tél szürkeségét. Bár a hidegtől még mindig
elzsibbadt az orrom hegye, a kezem nem fázott a kesztyűben.
– Igazából neked kellene elől menned – mondtam. – Te láttad őket. –
Az erdőnek ezt a részét, amely Isabel szüleinek háza mögött nyúlt el,
nem ismertem. Sok volt a fenyő és valami egyenes törzsű, szürke kérgű
fa. Biztosra vettem, hogy Sam tudná a nevét.
– Hát, nem mintha miattuk jártam volna az erdőben azelőtt – felelte
Isabel, de gyorsított a léptein, amíg utol nem ért, aztán egymás mellett
mentünk, egy-két méterre egymástól. Farönkökön, kúszónövényeken
lépkedtünk át. – Csak azt tudom, hogy az udvarnak mindig azon a
részén bukkantak fel, és a tó felől hallottam a vonyításukat.
– A Kétsziget-tó felől? – kérdeztem. – Messze van?
– Messzinek tűnik – panaszkodott Isabel. – Szóval, mit is csinálunk
itt? Elijesztjük a farkasokat? Oliviát keressük? Ha tudom, hogy Sam
elnyafogja neked, mint valami kislány, egy szót sem szóltam volna.
– Mindezeket egyszerre – mondtam. – Kivéve a nyafogást. Sam csak
aggódik. Nem hiszem, hogy ok nélkül.
– Jó. Hagyjuk! Szerinted van rá esély, hogy Olivia már átváltozott?
Csak mert ha nem, talán tehetnénk egy reggeli sétát az autómig, hogy
szerezzünk inkább egy kávét valahol.
Elhajtottam az utamból egy faágat, és hunyorogtam; mintha vizet
láttam volna megcsillanni a fák között.
– Sam azt mondta, hogy már nem túl korai, hogy egy új farkas
átváltozzon, legalább egy kis időre. Amikor felmelegszik az idő. Mint
ma. Talán.
– Oké, de szerzünk kávét, miután majd nem találjuk meg – mondta
Isabel. – Nézd, ott a tó – mutatta. – Örülsz?
– Ühüm – ráncoltam a homlokomat. Hirtelen feltűnt, hogy a fák
mások, mint eddig. Egyenletes távolságra álltak egymástól, viszonylag
fiatal volt az aljnövényzet is. Megálltam, amikor egy színes pontot
pillantottam meg a tompabarna avarban a lábunknál. Egy sáfrány egy
kisujjnyi lila bimbó, majdnem láthatatlan, sárga tővel. Néhány ujjnyira
tőle még több élénkzöld hajtás bukkant elő a régi levelek kőzül, és még
két virág. A tavasz hírnökei – és még inkább az emberi élet jelei – az
erdő közepén. Szerettem volna letérdelni, és megérinteni a sáfrány
szirmait, hogy tényleg igaziak-e. De Isabel figyelő tekintete nem
engedett.
– Mi ez a hely?
Isabel átlépett egy ágon, megállt mellettem, és lenézett a bátor, kicsi
virágok foltjára.
– Ó, ez. Házunk dicső napjaiban, mielőtt még ideköltöztünk volna, a
tulajdonosoknak volt egy gyalogútja a tóhoz, és ehhez a kis
kertféleséghez. A víznél vannak padok, meg egy szobor.
– Megnézzük? – kérdeztem a rejtett, elvadult hely gondolatától
felvillanyozva.
– Itt vagyunk. Ez az egyik pad. – Isabel pár lépéssel közelebb
vezetett a tóhoz, és belerúgott a betonpadba a csizmájával. Vékony,
zöld moharéteg fedte, és helyenként narancsszínű, lapos zuzmó.
Valószínűleg észre sem vettem volna, ha nem mutatja meg. Így viszont,
hogy tudtam, hová nézzek, könnyű volt kivenni az alakját – egy másik
pad volt nem messze tőle, és egy kis szobor állt csodálkozón a szájához
emelt kezekkel, arccal a tó felé. A szobor talapzata és a padok körül
még több növény bújt elő, élénkzöld rügyeik gumiszerűek voltak, és
láttam még néhány sáfrányt távolabb, hófoltos területen. Mellettem
Isabel a leveleket rugdosta.
– És nézz ide! Ez alatt kő van. Mint egy terasz, vagy ilyesmi. Azt
hiszem. Tavaly találtam.
Én is rugdosni kezdtem a leveleket, és a lábam valóban kőbe
ütközött. Egy pillanatra elfeledve, miért is jöttünk, félrekapartam a
leveleket, és nedves, koszos földdarabot találtam.
– Isabel, ez nem csak kő. Nézd! Ez egy... egy... – Hirtelen nem
tudtam, minek nevezzem a kövek örvénylő mintázatát.
– Mozaik – fejezte be Isabel a talpa alatt húzódó, bonyolult körökre
nézve.
Letérdeltem, és egy bottal tisztára kapartam még néhány követ.
Többnyire természetes színük volt, de néhány ragyogó kék meg vörös
kockát is megpillantottam. Letisztítottam a mozaik többi részét, és
középen előtűnt egy mosolygó, régies nap. Furcsa érzés volt ezt a
ragyogó arcot látni a fénytelen, rothadó levelek alatt.
– Sam imádná – mondtam.
– Hol van? – kérdezte Isabel.
– Beck háza mögött ellenőrzi az erdőt. Velünk kellett volna jönnie. –
Máris láttam magam előtt a szemöldöke ívét, ahogy először
megpillantja a mozaikot és a szobrot. Sam élt-halt az ilyen dolgokért.
A pad alatt egy tárgy ragadta meg a figyelmemet, visszarántva a
valóságba. Egy vékony, piszkosfehér... csont. Odanyúltam és felvettem,
néztem rajta a fognyomokat. Többet is észrevettem a pad körül
elszórva, kikandikáltak a levelek alól. Félig a pad alá tolva egy
üvegtálat láttam, foltos és csorba volt, de egyértelműen nem antik. Csak
egy másodpercbe telt, mire rájöttem, mi ez. Felálltam, és Isabel arcába
néztem.
– Etetted őket, igaz?
Isabel morcosan, sértődötten nézett rám, de nem felelt. Elővettem a
tálat, és kiráztam az alján heverő két falevelet. – Mit adtál nekik?
– Kisbabákat – mondta Isabel.
Bámultam.
– Húst. Nem vagyok hülye. És csak amikor nagyon hideg volt.
Amennyire tudom, a hülye mosómedvék zabálták fel. – Dacos volt,
majdnem dühös. Cukkolni akartam a jól titkolt szánakozása miatt, de a
hangja megállított.
Ehelyett így szóltam:
– Vagy húsevő szarvasok. Egy kis fehérjét kerestek az étrendjükhöz.
Isabel arcán félmosoly jelent meg; egyre jobban hasonlított egy
lenéző vigyorhoz.
– Vagy talán egy jeti.
Mindketten ugrottunk egyet, amikor rikoltás, mint valami kísérteties
nevetés, verte fel a tó csendjét, s utána csobbanás hallatszott.
– Jézusom – mondta Isabel a hasára szorított kézzel.
Nagyot sóhajtottam.
– Egy vízimadár. Megijesztettük.
– A vadvilágot túlértékelik. Mindegy, nem hiszem, hogy Olivia a
közelben lenne, ha mi ijesztettük el a madarat. Azt hiszem, egy lánnyá
változó farkas kicsit hangosabb, mint mi.
Be kellett ismernem, hogy ebben van valami. Egyébként sem tudtam,
hogyan fogjuk kezelni Olivia hirtelen visszatérését Mercy Fallsba, így
hát egy kicsit megkönnyebbültem.
– Most már kávézhatunk?
– Aha – feleltem, de közben az elrejtett teraszon át a tó felé
indultam. Ha az ember már tudta, hogy mozaik van a talpa alatt,
érezhető volt az is, hogy milyen kérlelhetetlen a felület, hogy mennyire
más, mint a természetes erdei talaj. Odamentem, és a nő szobra mellé
álltam. A szám elé kaptam a kezem, amikor megláttam a tájat. Csak
akkor jöttem rá, hogy önkéntelenül az örök csodálatba dermedt szobor
tartását utánzom, amikor befogadtam a csupasz fák szegélyezte, csendes
tó és a felszínén lebegő fekete fejű madár látványát. – Láttad ezt?
Isabel hozzám lépett.
– Természet – mondta lenézően. – Vedd meg képeslapon! Menjünk!
De a pillantásom az erdő talajára tévedt. A szívverésem felgyorsult.
– Isabel – suttogtam dermedten.
A szobor túloldalán egy farkas feküdt a levelek között, szürke
bundája majdnem ugyanolyan színű volt, mint a halott növényzet.
Láttam, hogy a levelek közül kiemelkedik fekete orra és az egyik füle
kanyarulata.
– Döglött – mondta Isabel, nem fárasztva magát a suttogással. -Nézd,
levelek vannak rajta. Már ott lehet egy ideje.
A szívem tovább zakatolt; emlékeztetnem kellett magamat, hogy
Olivia fehér farkassá változott, nem szürkévé. És hogy Sam ember,
biztonságban van, a saját emberi testében foglyul ejtve. Ez a farkas
egyikük sem lehetett.
De talán Beck az. Nekem csak Olivia és Sam számított, de Samnek
Beck. Ő szürke farkas volt.
Csak ne Beck legyen az!
Nyeldekelve letérdeltem mellé, miközben Isabel mellettem állva a
leveleket rugdosta. Óvatosan kitakartam a farkas arcát, és még a
kesztyűn keresztül is éreztem, ahogy a durva szőr a kezemhez súrlódik.
Néztem, ahogy a csomós szürke, fekete és fehér szőrszálak
megmozdulnak, miután felemeltem a tenyeremet. Aztán gyengéden
felemeltem a farkas félig lehunyt szemhéját a felém lévő oldalon.
Tompa, szürke, nagyon nem farkasszerű szeme egy nálam sokkal
távolabbi helyre nézett. Nem Beck szeme. Megkönnyebbülve a
sarkamra ültem, és felnéztem Isabelre. Ugyanakkor, amikor azt
mondtam:
– Vajon ki volt?
Isabel így szólt:
– Vajon mi ölte meg?
Végigfuttattam a tenyeremet az állat testén – a farkas az oldalán
feküdt, mellső lábai keresztben, hátsó lábai keresztben, a farka
félárbócra eresztve. A számba haraptam, és megszólaltam:
– Nem látok vért.
– Fordítsd meg. – javasolta Isabel.
Gyengéden megfogtam a farkas lábait, és a másik oldalára
fordítottam; a teste nem volt teljesen merev – az arcára hullott levél
ellenére nem lehetett régóta halott. Megrándult az arcom, ahogy vártam
a borzalmas felfedezést, de nem volt látható sérülés a másik oldalán
sem.
– Talán már öreg volt – mondtam. Rachelnek volt egy kutyája,
amikor megismerkedtünk: egy öreg golden retriever, akinek szinte
hófehérre őszült a pofája.
– Ez a farkas nem látszik öregnek – mondta Isabel.
– Sam azt mondta, hogy a farkasok úgy tizenöt évvel azután, hogy
már nem változnak át, meghalnak. Talán vele is ez történt.
Felemeltem a farkas pofáját, hogy lássam, vannak-e rajta árulkodó,
szürke vagy fehér szőrszálak. Hallottam, hogy Isabel undorral felnyög,
mielőtt megértettem volna, miért. Vörös vér száradt a farkas pofájára –
azt hittem, hogy vadászatból maradt, de aztán rájöttem, hogy az álla
alatt, a földön is volt vér. A farkas vére.
Ismét nyeltem egyet, kicsit émelyegtem. Nem igazán akartam, hogy
Isabel észrevegye, ezért megszólaltam:
– Talán elütötte egy autó, és idejött?
Isabel az undortól vagy a lenézéstől reszelős hangon felelt.
– Nem. Nézd az orrát!
Igaza volt. A farkas orrából két párhuzamos vércsík futott az ajkain
lévő régi vérfoltig.
Nem tudtam levenni róla a szemem. Ha Isabel nem lett volna velem,
nem tudom, mennyi ideig maradtam volna ott a pofájával a kezemben,
mennyi ideig néztem volna a farkast – az embert akinek a saját vére
száradt az arcára halálakor.
De Isabel ott volt. Így hát óvatosan letettem a farkas fejét a földre.
Egyik kesztyűs ujjammal megsimogattam arcán a puha szőrt. Betegesen
szerettem volna újra megnézni a másik arcát, a véreset.
– Nem gondolod, hogy valami nem stimmel vele? – kérdeztem.
– Te igen? – kérdezett vissza Isabel. Aztán megvonta a vállát. –
Lehet, hogy csak orrvérzés. Vérezhet egy farkas orra? Amikor vérzik az
orrod, megfulladhatsz, ha felfelé nézel.
A gyomrom összeszorult a balsejtelemtől.
– Grace. Menjünk! A fejsérülés is okozhat ilyet. Vagy az állatok
nyúltak hozzá, miután meghalt. Vagy egyéb gusztustalanság, amire
ebéd előtt ne gondoljunk. A lényeg, hogy halott. Itt a vége.
Az élettelen szürke szemre néztem.
– Talán el kellene temetnünk.
– Talán ihatnánk előbb egy kávét – felelte Isabel.
Felálltam, és lesöpörtem a térdemet. Volt valami rossz érzés bennem,
ami akkor szokott lenni, amikor az ember valamit nem fejez be, egy
bizsergő idegesség. Talán Sam többet tudna. Erőltetetten könnyed
hangon így szóltam:
– Oké. Menjünk, melegedjünk fel! Felhívom Samet. Majd utána
idejöhet.
– Várj – kérte Isabel. Elővette a mobilját, és lefényképezte a farkast.
– Próbáljuk használni az agyunkat. Isten hozott a technika világában,
Grace.
Ránéztem a telefon kijelzőjére. A farkas valóságban vérrel
szennyezett arca a mobiltelefon képernyőjén hétköznapinak és
sértetlennek tűnt. Ha nem láttam volna a hús-vér farkast, nem tudtam
volna, hogy valami nincs rendben vele.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése