Huszonnegyedik fejezet
Grace
A FÁK FELÉ INDULTAM.
Az erdő még mindig szunnyadt és csupasz volt, de a meleg levegő
felébresztette a nyirkos tavaszi illatokat, amelyeket elfedett a hideg.
Madarak trilláztak egymásnak a fejem fölött, az aljnövényzetből a
magasabb ágakra rebbentek, nyomukban megrázkódtak a gallyak.
Éreztem a csontjaimban, hogy otthon vagyok. Néhány méterre az
erdőbe hatolva hallottam, hogy az aljnövényzet megreccsen. A
szívverésem felgyorsult, amikor megtorpantam, elhallgattatva az erdő
talajának surrogását és recsegését a talpam alatt. Ismét hallottam a
zörgést, amely nem közeledett, de nem is távolodott. Nem fordultam
meg, de tudtam, hogy egy farkas az. Nem éreztem félelmet, csupán,
hogy társaságra leltem.
Hallottam a levelek zörrenését, ahogy a farkas engem követve
haladt. Még mindig nem jött nagyon közel – csak óvatos távolságból
figyelt. Szerettem volna ugyan látni, melyikük az, de túlságosan is
lenyűgözött a jelenléte, nem akartam megkockáztatni, hogy elijesztem.
Úgyhogy csak sétáltunk együtt, én kitartóan előrehaladva, a farkas
pedig meg-megiramodva, hogy lépést tartson velem.
A nap áthatolt a csupasz ágakon, és melegítette a vállamat, én pedig
séta közben kinyújtottam a kezemet két oldalra, hogy annyit szívjak
magamba belőle, amennyit csak tudok. Próbáltam kiradírozni a tegnapi
láz emlékét. Úgy éreztem, minél messzebbre kerülök a dühömtől, annál
erősebben érzem, hogy valami nincs rendben bennem.
Az aljnövényzetben lépkedve eszembe jutott, amikor Sam elvitt arra
az aranyló tisztásra az erdőben, és azt kívántam, bár ő is velem lenne
most, hallgatná a szívem ismeretlen, gyors dobogását. Nem mintha
minden időnket együtt töltöttük volna, vagy ne tudtam volna, mihez
kezdjek magammal nélküle – ott volt a könyvesbolti munkája, nekem
pedig az iskola és a konzultációk -, de most nyugtalan voltam. Igen, a
lázam elmúlt, de nem éreztem, hogy végleg megszűnt volna. Mintha
még mindig ott énekelne nyugtalanul a véremben, várva az alkalomra,
hogy előbújhasson, ha a farkasok hívják.
Továbbsétáltam. A fák itt ritkábbak voltak, a nagy fenyőfák
elbátortalanították az új csemetéket. A tó illata felerősödött, és az erdő
talajának lágy porában megpillantottam egy farkas lábnyomát. A
fenyőfák tompa zöldje alatt magam köré fontam a karomat. Fáztam a
napfény nélkül.
A bal oldalamon mozgás villant: egy szürkésbarna bunda,
ugyanolyan, mint a fenyők törzse. Végül megláttam a hím farkast, aki
velem volt. Elég sokáig állt egy helyben, hogy jól megnézhessem. Nem
moccant, amikor belenéztem ragyogó zöld emberszemébe, és
szemügyre vettem a fülei kíváncsi billenését. Mögötte a fák között
megpillantottam a tó csillogását.
Te vagy az egyik új farkas?, kérdeztem magamban, de nem mondtam
ki hangosan, nehogy a hangom elijessze. Felfelé fordította az arcát, és
láttam, hogy felém szimatol. Tudtam, hogy mit akar: lassan felé
emeltem a kezemet, felkínálva a tenyeremet. Visszahőkölt, mintha a
szagom miatt tette volna, nem a mozdulattól, mert miután hátraugrott,
az orra tovább szimatolt.
Nem kellett az orromhoz emelnem a tenyeremet, hogy tudjam, mit
érez, mert még magam is éreztem. Az édes, rothadó mandulaillat
csapdába esett az ujjaim között s a körmeim alatt. Sokkal baljóslatúbb
volt a láznál. Úgy is mondhattam volna: Ez több, mint egyszerű láz.
A szívem dobolt a mellkasomban, bár nem féltem a barna bundájú
farkastól. Leguggoltam, és átöleltem a térdemet. A végtagjaim hirtelen
reszketeggé váltak a tudástól vagy a láztól.
Az aljnövényzetből madarak rebbentek fel egy hangrobbanással,
amitől a barna farkas és én is összerándultunk. A madarakat egy szürke
farkas riasztotta fel. Most közelebb osont. Nagyobb volt, mint a barna,
de nem olyan bátor; a pillantása érdeklődő volt, de a fülei és a farka
állása óvatosságra utalt. Az ő orra is megrándult a levegőt szimatolva,
miközben közelebb óvakodott.
Mozdulatlanul figyeltem, ahogy egy fekete farkas – felismertem
Pault – tűnt fel a szürke mögött, s egy újabb állat követte, akit nem
ismertem. Úgy mozogtak, mint egy halraj, folyamatosan egymáshoz
érve, lökdösődve, szavak nélkül beszélgetve. Hamarosan hat farkas állt
ott, mindannyian tartva a távolságot, mindannyian engem figyelve,
mindannyian a levegőt szimatolva.
A bensőmben zümmögni kezdett az a szótlan valami, amitől belázasodtam,
és ami bevonta a bőrömet ezzel a szaggal. Nem volt
fájdalmas, pillanatnyilag nem, de nem volt helyénvaló sem. Tudtam,
hogy miért akartam annyira Samet. Féltem.
A farkasok körém gyűltek, tartottak az emberi formámtól, de
kíváncsivá tette őket a szagom. Talán arra vártak, hogy átváltozom.
De nem tudtam átváltozni. Ez az én testem volt, bármi legyen is,
nem számított, hogy milyen hangosan nyögött, égett és könyörgött
bennem a valami, hogy eresszem szabadon.
Amikor legutóbb jártam az erdőben, és farkasok vettek körül,
zsákmány voltam. Gyámoltalanul feküdtem a földhöz szegezve a saját
vérem súlyától, bámultam a téli eget. Ők állatok voltak, én pedig ember.
Most nem volt olyan határozott ez az eltérés. Nem fenyegetett támadás
részükről. Csak aggodalmas kíváncsiság.
Óvatosan megmozdultam, hogy kinyújtsam elmerevedett karjaimat,
és az egyik farkas felszűkölt, magas és ideges hangon, ahogy az
anyakutya hívja a kölykét.
Éreztem, hogy felébred bennem a láz.
Isabel mesélte, hogy az anyja, aki orvos, egyszer azt mesélte, hogy a
gyógyíthatatlan betegek gyakran rejtélyes módon megérzik a
betegségüket, mielőtt még diagnosztizálnák. Akkor kinevettem, de most
tudtam, mire gondolt – mert éreztem.
Valami nagyon nem volt rendben velem, valami, amiről nem hittem,
hogy az orvosok tudnák, hogyan gyógyítsák meg, és ezek a farkasok is
tudták ezt.
Behúzódtam a fák alá, a két karommal ismét átöleltem a lábaimat, és
néztem, ahogy a farkasok figyelnek. Sok hosszú pillanat múlva a nagy
szürke farkas, le nem véve rólam a pillantását, lassan leült, mintha
bármelyik pillanatban meggondolhatná magát. Kimondottan
természetellenes volt. Egyáltalán nem farkasszerű.
Visszatartottam a lélegzetemet.
A fekete farkas a szürkére pillantott, majd vissza rám, aztán ő is
lefeküdt, és a fejét a mancsaira fektette. Rám nézett, a füleit
figyelmesen hegyezte. A farkasok laza kört alkotva egymás után
lefeküdtek körém. Az erdő csendes volt, miközben a farkasok így
maradtak, óvón és türelmesen. Velem együtt vártak valamire, amire
egyikünknek sem volt szava.
A távolban egy vízimadár kiáltott kísértetiesen és lassan. Nekem
mindig panaszosnak tűnt ez a hang. Mintha hívna valakit, akinek a
válaszára nem számíthat.
A fekete farkas – Paul – felém nyújtogatta a nyakát, az orrlyukai
enyhén kitágultak, majd felszűkölt. A hangja lágy, lihegő visszhangja
volt a gázlómadárénak, nyugtalan és bizonytalan.
A bőröm alatt valami nyúlt és megfeszült. A testem mintha egy
láthatatlan háború csatatere lett volna.
Farkasoktól körülvéve ültem az erdő talaján, miközben a nap egyre
alacsonyabbra szállt az égen, és megnyúltak a fenyőfák árnyai. Azon
gondolkodtam, mennyi időm van.
Huszonötödik fejezet
Grace
A FARKASOK VÉGÜL MAGAMRA HAGYTAK.
Ültem ott egyedül, próbáltam érezni a testem minden sejtjét,
próbáltam megérteni, mi történik odabent. Megszólalt a telefonom -
Isabel.
Felvettem. Vissza kellett térnem a való világba, még ha nem is volt
olyan valódi, amilyennek szerettem volna.
– Rachel nagyon boldog volt, hogy elmondhatta, őt kérted meg, hogy
elvigye a leckédet, és lemásolja a jegyzeteit – mondta Isabel, miután
beleszóltam a telefonba.
– Vele több közös óránk...
– Kímélj meg ettől! Nem érdekel, amúgy sincs szükségem a
pluszmunkára, hogy összeszedjem a cuccodat. Sokkal jobban
szórakoztatott az a gondolat, hogy azt hiszi, ez valami státusszimbólum.
– Isabelnek olyan volt a hangja, mint aki jól szórakozik. Kicsit
sajnáltam Rachelt. – Mindegy, azért hívlak, hogy megkérdezzem,
mennyire vagy fertőző ?
Hogy tudtam volna elmagyarázni, hogy érzem magam? És pont
Isabelnek?
Képtelen voltam.
Őszintén válaszoltam, leszűkítve a dolgot az igazságra.
– Nem hiszem, hogy fertőző. Miért ?
– El akarlak vinni valahová, de közben nem szeretném elkapni a
bubópestist.
– Gyere a hátsó kertbe – mondtam. – Az erdőben vagyok.
Isabelnek sikerült a hangjába egyenlő részben sűríteni az undort és
a hitetlenkedést:
– Az. Erdőben. Persze, tudhattam volna: aki beteg, mindig oda
megy. Én személy szerint inkább máshová mennék, és kiereszteném a
fáradt gőzt valami jó kis terméketlen pletykaterápiával, de azt hiszem,
az erdő is kifizetődő és társadalmilag elfogadható alternatíva. Mindenki
ezt csinálja mostanában. Vigyek sílécet ? Sátrat ?
– Csak magadat – feleltem.
– Szeretném tudni, hogy mit csinálsz az erdőben – kérdezte.
– Sétáltam – mondtam neki. Az igazságot, de nem a teljes igazságot.
Nem tudtam, hogy mondjam el a többit.
Később Isabelnek utánam kellett kiabálnia a fák mellől párszor, és
várni néhány percet, míg előjöttem a sötétedő erdőből, de nem volt
lelkiismeret-furdalásom. Még mindig el voltam veszve az élményben,
amit a farkasok között éltem át.
– Nem kéne haldokolnod, vagy ilyesmi? – vont kérdőre Isabel,
amikor megpillantott a házunk felé jönni. Anyámmal lerendeztem a
dolgot, most ideje volt visszamenni, és úgy gondoltam, nem fog komoly
beszélgetést kezdeményezni, ha van velem valaki.
Isabel a madáretető mellett állt zsebre dugott kézzel. A prémgalléros
kapucni felpúposodott a vállán, a füle mellett. Amikor odaléptem hozzá,
a pillantása köztem és a madáretető szélén egy kifakult, fehér
madárkaki foltja között rebbent ide-oda. Nyilvánvalóan zavarta őt.
Teljes Isabel-stílusban volt – tépett frizura, brutálisan és gyönyörűen
beállítva, tintapacásra és drámaira festett szem. Tényleg el akart vinni
valahová; éreztem egy kis bűntudatot, amikor egy átlátszó kifogással
visszautasítottam. A hangja néhány fokkal hidegebb volt, mint a levegő.
– A gyógykezelésed melyik részében szerepel, hogy az erdőben
császkálj három fokban?
Tényleg elég hideg volt, az ujjam kivörösödött.
– Három fok van? Amikor kijöttem, nem annyi volt.
– Hát most annyi van – mondta Isabel. – Találkoztam anyukáddal,
amikor hátrajöttem, és megpróbáltam meggyőzni, hogy engedjen el
velem egy paninire Duluthba ma este, de nemet mondott. Megpróbálom
nem magamra venni. – Összeráncolta az orrát, amikor mellé értem,
aztán együtt visszamentünk a házba.
– Aha, én meg próbálom figyelmen kívül hagyni, hogy mennyire
haragszom rá per pillanat – vallottam be. Isabel megvárta, hogy
félrehúzzam neki a hátsó ajtót. Nem szólt hozzá a haragomhoz, és nem
is vártam el tőle; Isabel állandóan dühös volt a szüleire, ezért nem
hittem, hogy egyáltalán megjelent a radarján a közlésem, mint szokatlan
jelenség. – Itt is csinálhatok paninit vagy ilyesmit. Nem igazán van
hozzá jó kenyerem. – De nem igazán akartam.
– Inkább kivárom az igazit – mondta Isabel. – Rendeljünk pizzát!
A „rendeljünk pizzát" Mercy Fallsban azt jelentette, hogy felhívjuk
a helyi pizzást, Mariót, és hatdolláros szállítási költséget fizetünk. Ez
túl magas ár volt a stúdióbérlés után.
– Le vagyok égve – mondtam sajnálkozva.
– Én nem – felelte Isabel.
Akkor mondta ezt, amikor épp beléptünk, és anya, aki még mindig a
kanapén parkolt Sam könyvével, élesen felnézett. Jó. Reméltem, hogy
azt hiszi, róla beszéltünk.
Isabelre néztem.
– Miért nem megyünk fel a szobámba? Felmegyünk...?
Isabel integetett, hogy maradjak csendben, már Mario pizzériájával
beszélt. Egy nagy sajtos-gombás pizzát rendelt. Lerúgta a széles sarkú
csizmáját a hátsó ajtó előtti szőnyegre, aztán utánam jött a szobámba,
közben könnyedén flörtölt a vonal túlsó végén lévő pasassal.
A szobámban irtózatos meleg volt odakinthez képest. Elkezdtem
lehámozni magamról a pulóvert, amikor Isabel összecsapta a telefonját,
és oldalra vetette magát az ágyon.
– Ingyen feltétet kapunk – mondta. – Fogadjunk, hogy ingyen feltétet
kapunk.
– Nem kell fogadnunk. Ez gyakorlatilag telefonszex volt,
extravékony szegéllyel.
– Én így csinálom – felelte Isabel. – Na figyelj! Nem hoztam a
leckémet. Megcsináltam a lyukasórán.
Nyomatékosan ránéztem.
– Ha most elszúrod a sulit, nem kerülsz majd be egy jó egyetemre,
aztán itt ragadsz Mercy Fallsban örökre. – Rachellel és Isabellel
ellentétben engem nem töltött el a rémület erre a gondolatra. De tudtam,
hogy egyikük sem tud elképzelni rosszabb sorsot.
Isabel pofákat vágott.
– Kösz, anyu. Majd észben tartom.
Vállat vontam, és elővettem a könyvet, amit Rachel hozott át
korábban.
– Nos, nekem van leckém, és szeretnék bekerülni az egyetemre.
Legkevesebb, hogy elolvasom a kötelezőt töriből ma este. Rendben?
Isabel a takaróra fektette az arcát, és lehunyta a szemét.
– Nem kell szórakoztatnod. Nekem elég, ha nem vagyok otthon.
Leültem az ágy fejénél. A mozdulat megdobta Isabel testét a takarón,
de nem nézett fel. Ha Sam itt lett volna, és a helyemben lett volna,
megkérdezte volna, milyen rossz a helyzet, és hogy ő jól van-e. Mielőtt
megismertem volna, nem fordult elő, hogy ilyet kérdezzek, de elég
sokszor hallottam őt, hogy tudjam, hogy kell.
– Hogy mennek a dolgok? – kérdeztem. Furcsán hatott ez az én
számból, mintha nem lett volna olyan őszinte, mint amikor Sam
kérdezte.
Isabel hangos, unott hangot hallatott, és kinyitotta a szemét.
– Ezt kérdezi anyám pszichiátere. – A nyújtózkodását leginkább az
epekedő kifejezéssel lehetne leírni. – Hozok valamit inni. Van itthon
valami üdítő ?
Megkönnyebbülésfélét éreztem, hogy ilyen könnyen
megszabadultam a beszélgetéstől, és elgondolkoztam, hogy vajon újra
meg kellene-e kérdeznem? Sam megtette volna. Nem tudtam Samre
gondolni ilyen sokáig, úgyhogy csak azt mondtam:
– Van a hűtőajtóban, és találsz a jobb oldali fiókban is.
– Kérsz? – kérdezte Isabel az ágyról lecsusszanva. Leesett az egyik
könyvjelzőm, és ráragadt a meztelen talpára. A térdére tette a lábfejét
keresztben, és leszedte a talpáról a papírt.
Gondolkodtam. Kicsit háborgott a gyomrom.
– Gyömbért, ha van még.
Isabel kiment a szobából, és egy doboz kólával meg egy doboz
gyömbérrel tért vissza. Átadta a gyömbért. Bekapcsolta a rádiót az
éjjeliszekrényen, az pedig Sam kedvenc alternatív állomását kezdte
zümmögni, kissé sercegve, mert valahonnan Duluthtól délre sugározták.
Felsóhajtottam; nem ez volt a kedvenc zeném, de őrá emlékeztetett,
jobban, mint az éjjeliszekrényen heverő könyve, vagy a könyvespolc
mellett felejtett hátizsákja. Most, hogy majdnem lement a nap, mintha
jobban hiányzott volna.
– Mintha egy olyan bárban lennék, ahol bárki felmehet a színpadra –
mondta Isabel, és egy erősebb, duluthi popállomásra tekerte a rádiót.
Elnyúlt mellettem hason fekve, ott, ahol Sam szokott feküdni, és
kinyitotta az italát. – Mit nézel? Olvass! Én csak lazulok.
Úgy látszott, komolyan mondja, ezért kinyitottam a
történelemkönyvet. De nem akartam olvasni. Csak szerettem volna
összegömbölyödni az ágyamon, átölelni magamat, és vágyakozni Sam
után.
Isabel
Eleinte klassz volt csak feküdni az ágyon, és nem csinálni semmit,
szülők vagy zavaró emlékek nélkül. A rádió halkan szólt mellettem,
Grace a könyve fölött ráncolta a szemöldökét, előre és néha hátrafelé
lapozgatva, erősebben ráncolva a homlokát valamitől. Az anyja a
házban dübörgött fel-alá, és felszivárgott az emeletre az odaégett pirítós
illata. Ez az élet megnyugtatóan másé volt. Kellemes volt egy baráttal
lenni, és nem beszélgetni. Már majdnem meg tudtam feledkezni Grace
betegségéről.
Egy idő után az éjjeliszekrény felé nyúltam, ahol egy szakadozott
fedelű könyv hevert a rádiós óra mellett. Nem tudtam elképzelni, hogy
valaki annyiszor elolvasson egy könyvet, hogy így nézzen ki. Úgy
festett, mint amin áthajtott egy iskolabusz, miután valaki fürdőzni vitte.
A borító szerint verseskötet volt, Rainer Maria Rilkétől, kétnyelvű
kötet. Nem hangzott lebilincselően, és a költészetet általában a pokol
alsóbb köreire száműztem, de nem volt mást csinálni, így felemeltem és
kinyitottam.
Egy szamárfüles oldalon nyílt ki, amelynek a margóján kék kézírás
volt, és néhány sort aláhúztak: „Ki volna az hát, / aki kellene nékünk?
Angyal nem, nem is ember, / és a fülelő állatok észreveszik már, / hogy
mily bizonytalanul vagyunk mi otthon / a megfejtett világban." Melléjük
pedig folyékony kézírással, amelyet nem ismertem fel, findigen = tudni,
gedeuteten = értelmezett?, és más jegyzetek, meg különféle német
szavak. Közelebb emeltem az oldalt az arcomhoz, hogy megnézzek egy
pici jelölést a sarokban, és rájöttem, hogy a könyv biztosan Samé, mert
olyan szaga volt, mint Beck házának. Az illata emlékrohamot indított:
Jack egy ágyon fekszik, és látom, ahogy a szemem láttára változik
farkassá, figyelem, ahogy meghal.
A pillantásom újra a lapra esett. „Ó, és az éj, az éj, ha világűrrel teli
szél / perzseli arcunk...” (Nemes Nagy Ágnes fordítása)
Nem hiszem, hogy jobban megkedveltem volna a költészetet, mióta
felvettem a könyvet. Visszatettem az éjjeliszekrényre, és a párnára
terített ágytakaróra tettem az arcomat. Ezen az oldalon alhatott Sam,
amikor itt volt, mert megismertem az illatát. Milyen tökös srác, hogy
idejött minden éjjel, csak hogy Grace-szel lehessen. Elképzeltem, ahogy
itt fekszik, mellette Grace-szel. Láttam már csókolózni őket – ahogy
Sam tenyere Grace hátára simult, mikor azt hitte, senki nem látja meg
őket, és ahogy Grace arcának keménysége teljesen eltűnt, amikor
megcsókolta. Könnyű volt elképzelnem, ahogy itt fekszenek,
csókolóznak összefonódva. Elkeveredő lélegzettel, az ajkaik mohón
tapadnak egymás nyakára, vállára, ujja hegyére. Hirtelen éhség támadt
bennem valamire, amit nem kaphattam meg, és nem tudtam
megnevezni. Cole kezét juttatta eszembe a kulcscsontomon, és hogy
milyen forró volt a lehelete a számban, és hirtelen biztos voltam benne,
hogy holnap felhívom, vagy megkeresem, ha ilyesmi lehetséges.
Felkönyököltem, és próbáltam előrángatni az agyamat a csípőkre
tapadó tenyerek és a Sam-illatú párna által elfelhőzött gondolatok
közül, majd azt mondtam:
– Vajon mit csinál most Sam?
Grace ujjai közé csippentve tartotta a könyve lapját. Nem ráncolta a
szemöldökét – a szavaim letörölték a koncentrációt az arcáról, és a
helyét átvette valami sokkal bizonytalanabb kifejezés. Fel tudtam volna
rúgni magamat, amiért azt mondtam, amit valójában gondoltam.
Grace gyengéden elengedte a lapot, és kisimította. Aztán az ujjait
egyik kipirult arcára nyomta, és ugyanezzel a gesztussal végigsimított
az álláig. Végül megszólalt:
– Azt mondta, megpróbál felhívni ma este.
Még mindig üresen, bizonytalanul nézett rám, hát hozzátettem:
– Elgondolkodtam, hogy valamelyik farkas ember-e már rajta kívül.
Találkoztam egyikükkel. – Ez elég közel járt az igazsághoz, hogy még
egy apáca se piruljon el tőle.
Grace arca kitisztult.
– Tudom. Mesélt egyikükről. Tényleg találkoztál a sráccal?
Mi a fene! Elmondtam neki.
– Átvittem Beckhez aznap éjjel, amikor téged kórházba vittek.
Grace szeme elkerekedett, de mielőtt kérdezhetett volna, megszólalt
a csengő – hangos, kellemetlen csengő volt, amely több szólamban
zenélt.
– Pizza! – kiabált Grace anyja. A hangja túl élénk volt, és minden,
amit Grace meg én mondhattunk volna egymásnak, odaveszett.
Grace
Megjött a pizza, és Isabel adott egy szeletet anyának, amit én nem
tettem volna, aztán anya visszavonult a műterembe, így mi
elfoglalhattuk a nappalit. Mostanra a veranda üvegajtaja mögött fekete
volt az éjszaka, és lehetetlen volt megmondani, hogy este hét óra van-e
vagy éjfél. A kanapé egyik végén ültem, ölemben tányérral és egy rám
bámuló pizzaszelettel, Isabel pedig a másik végén, a tányérján két szelet
hevert. Egy papírtörlővel itatgatta le a szeleteit óvatosan, hogy ne essen
baja a gombának. A háttérben a Micsoda nő! ment a tévében, Julia
Roberts éppolyan boltokban vásárolt, ahol Isabel otthon érezte volna
magát. A pizza a dobozában hevert a dohányzóasztalon köztünk és a
televízió között. Hegyekben állt rajta a feltét.
– Egyél, Grace! – mondta Isabel. Felém nyújtotta a papírtörlő
tekercset.
A pizzára néztem, és próbáltam ételnek tekinteni. Elképesztő volt.
Hogyan történhet meg, hogy egy szál sajtos-gombás pizza folyós, zsíros
mozzarellával a tetején úgy felkavarja a gyomromat, ahogy az erdei séta
nem tette: kifejezetten rosszul lettem tőle. Amikor a kajára néztem, a
gyomrom felfordult, de ez nem egyszerű hányinger volt. Ugyanaz volt,
ami előzőleg emésztett: a láz, ami nem láz volt. A rosszullét, ami több
volt, mint egyszerű fejfájás, több mint egyszerű hasfájás. A betegség én
voltam valamiképp.
Isabel nem nézett rám, és tudtam, hogy kérdés következik. De nem
igazán akartam kinyitni a számat. A halovány valami, amit az erdőben
éreztem, most a hasamat rágta, és féltem attól, amit mondanék, ha
megszólalnék.
A pizza előttem hevert, nem tudtam volna elképzelni, hogy
lenyelem.
Annyival sebezhetőbbnek éreztem magam, mint az erdőben,
körülöttem a farkasokkal. Nem akartam, hogy Isabel itt legyen velem.
Sem anya. Samet akartam.
Isabel
Grace arca elszürkült. Úgy meredt a pizzájára, mintha azt várta
volna, hogy megharapja, végül pedig a hasára szorított kézzel így szólt:
– Mindjárt jövök.
Kissé letörten felállt a kanapéról, és kiment a konyhába. Amikor
visszajött, egy újabb gyömbér volt a kezében, a másik keze tele volt
tablettákkal.
– Megint rosszul vagy? – kérdeztem. Kicsivel lejjebb vettem a
hangot a tévén, bár a kedvenc jelenetem ment.
Grace a szájába hajította a tablettákat, és egy gyors, hatékony
korttyal lenyelte őket.
– Kicsit. Az ember estére rosszabbul van, nem? Ezt olvastam.
Ránéztem. Szerintem már tudja. Szerintem már arra gondol, amire
én gondoltam, de nem akartam kimondani. Inkább megkérdeztem:
– Mit mondtak a kórházban?
– Hogy csak láz. Csak influenza – felelte, és abból, ahogy kimondta,
tudtam, hogy eszébe jutott, elmesélte, milyen volt, amikor először
megharapták. Hogy azt hitte, influenzás. Hogy mindketten tudtuk, hogy
akkor nem influenzája volt.
Végül kimondtam, ami azóta zavart, hogy beléptem a házba.
– Grace, te büdös vagy Olyan szagod van, mint annak a farkasnak,
amit találtunk. Tudod, hogy ennek valami köze van a farkasokhoz.
Az egyik ujját előre-hátra tologatta a tányérja szélén, ahol a díszítés
volt, mintha le tudná dörzsölni róla.
– Tudom.
Épp akkor megcsörrent a telefon, és mindketten tudtuk, hogy ki az.
Grace rám nézett, és az ujjai teljesen mozdulatlanokká váltak.
– Ne mondd el Samnek – kérte.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése