(1-3.fejezet)Maggie Stiefvater -shiver- borzongás

Maggie Stiefvater

shiver

borzongás

első fejezet • Grace

-9 °C

EMLÉKSZEM, AHOGY FEKÜDTEM A HÓBAN - kicsi, piros folt, kezdtem kihűlni, körülöttem farkasok. Nyalogattak, harapdáltak, cibálták a testemet, próbáltak egyre közelebb nyomulni. Az összezsúfolódó testek elfogták azt a kevés meleget is, amit a nap adott. Jég csillogott a nyakuk szőrén, a leheletük párafelhőként függött köröttünk a levegőben. A bundájuk pézsmaillata vizes kutyaszőr és égő falevelek szagára emlékeztetett, egyszerre volt kellemes és rémisztő. A nyelvük melegétől fölengedett a bőröm; goromba fogak tépték a ruhám ujját és akadtak a hajamba, a kulcscsontomat karistolták, tapogatták az ütőeret a nyakamon.
Sikíthattam volna, de nem tettem. Harcolhattam volna, de nem tettem. Csak feküdtem, s hagytam, hogy megtörténjen, figyeltem a felettem lassan szürkébe váltó fehér, téli égboltot.
Egyikük a tenyerembe dugta az orrát, majd az arcomhoz. Árnyékot vetett rám. Sárga pillantása az enyémbe mélyedt, miközben a többi farkas ide-oda rángatott a földön.
Álltam a pillantását, amíg csak bírtam. Sárga szemek. Egészen közelről az arany és a mogyoróbarna ezernyi árnyalatában ragyogtak. Nem akartam, hogy elforduljon, és ő nem is vette le rólam a szemét. Meg akartam ragadni a nyakát, de a kezem a mellkasomon maradt, a karom a testemhez fagyott.
Nem emlékeztem, milyen a meleg.
Aztán elment, és a többiek közelebb jöttek, túl közel, fullasztóan közel. Valami lüktetett a mellkasomban.
Lement a nap, nem volt többé fény. Haldokoltam. Nem emlékeztem az égre.
De nem haltam meg. Elvesztem a fagy tengerében, aztán a meleg világában születtem újjá.
Egyvalamire emlékeztem: a sárga szempárra.
Azt hittem, nem találkozunk többé.

második fejezet • Sam

- 9 °C

LERÁNGATTÁK A KISLÁNYT a hátsó udvarban függő gumiabroncs hintáról, és az erdőbe vonszolták. A teste keskeny nyomot a hagyott hóban; az ő világából az enyémbe. Láttam, ahogy megtörténik. És nem állítottam meg őket.
Életem leghosszabb, leghidegebb tele volt. Hitvány, sápadt fényű napok követték egymást. És az éhség - az égető, gyötrelmes éhség, a telhetetlen úr. Semmi nem moccant, a táj színtelen, halott látképpé fagyott. Egyikünket lelőtték, amikor a szemétben kotorászott egy ház hátsó lépcsőjén, úgyhogy a falka többi tagja inkább az erdőben maradt és éhezett. A melegre és a régi testünkre vártunk. Amíg rá nem találtak a kislányra. Amíg meg nem támadták.
Vicsorogva és kaffogva nyüzsögtek körülötte, verekedtek az első harapásért.
Láttam. Láttam, ahogy mohón reszket a horpaszuk. Láttam, ahogy ide-oda cibálják a kislány testét, széttapossák alatta a havat. Láttam a véres pofájukat. És mégsem állítottam meg őket.
Magas rangom volt a falkában Beck és Paul gondoskodtak róla -, így azonnal közbeléphettem volna, de hátra maradtam, reszketve a hidegtől. A csánkomig ért a hó. A kislány szaga meleg volt, élő, és legfőképp emberi. Mi volt a baj vele? Ha élt, miért nem küzdött?
Éreztem a vére szagát; a meleg, éles illatot abban a halott, hideg világban. Láttam, ahogy a reszkető Salem a ruhájába tép. A gyomrom fájdalmasan összeszorult - rég nem ettem már. Szerettein volna átnyomakodni a farkasok között és megállni Salem mellett, úgy tenni, mintha nem érezném a kislány emberszagát, vagy nem hallanám a halk nyöszörgését. Olyan kicsi volt a vadságunkkal, a falkával szemben, mi pedig az életét akartuk a sajátunkért.
Vicsorogva, fogvillogtatva átverekedtem magam a farkasok gyűrűjén. Salem rám morgott, de az éhezés és a fiatalságom ellenére erősebb voltam. Paul fenyegetően hörgött, hogy visszatartson.
A kislány mellé álltam, ő pedig üres szemmel felnézett a végtelen égre. Talán meghalt. A tenyeréhez nyomtam az orromat; cukor-, vaj- és sóillata volt, egy másik életre emlékeztetett.
Aztán a szemébe néztem.
Eszméleténél volt. Élt.
A lány rám nézett, kegyetlen nyíltsággal, egyenesen a szemembe. Hátrahőköltem és megint elfogott a reszketés, de ezúttal nem a harag rázta a testemet.
A tekintete az enyémben. A vére a pofámon.
Mintha szétszakadtam volna, kívül-belül.
Az élete.
Az életem.
A falka óvatosan elhúzódott tőlem. Morogtak rám, mert nem tartoztam már közéjük, vicsorogtak a zsákmány fölött. A legszebb lány volt, akit valaha láttam, aprócska, véres angyal a hóban. És ők el akarták pusztítani.
Láttam. Úgy láttam őt, ahogy még semmit sem azelőtt.
És megállítottam őket.

harmadik fejezet • Grace

3°C

LÁTTAM MÉG AZ UTÁN, mindig csak hidegben. Az erdő szélén állt, hátsó kertben, sárga szemei rajtam függtek; miközben feltöltöttem a madáretetőt, vagy kivittem a szemetet, de sosem jött közelebb. A hosszú minnesotai tél nappalai és éjszakái közti végtelennek tűnő időben a fagyos abroncshintán lógtam, amíg csak éreztem magamon a pillantását. Később, amikor már kinőttem a hintát, lemerészkedtem a hátsó verandáról és csendben közelebb léptem hozzá. Előrenyújtott kézzel, felfelé tartott tenyérrel; lesütött szemmel közelítettem, hogy lássa, nem akarom bántani. Próbáltam az ő nyelvén beszélni.
De nem számított, milyen sokáig vártam, milyen nagyon akartam közeledni hozzá; mindig eltűnt a bozótban, még mielőtt odaértem volna.
Sosem féltem tőle. Elég nagy volt, hogy lecibáljon a hintáról, elég erős, hogy elvonszoljon az erdőbe. De a teste kegyetlenségét nem láttam a szemében. Emlékeztem a pillantására, a sárga szín minden árnyalatára; és nem féltem tőle. Tudtam; hogy sosem bántana.
Azt akartam, hogy tudja, én sem fogom bántani.
Vártam. És vártam.
És ő is várt; bár nem tudtam, mire. Úgy éreztem, csak én közeledem felé.
De mindig ott volt. Nézte, ahogy nézem. Nem jött közelebb, de nem is távolodott el.
Hat éven át ment ez így: a farkasok rejtélyes jelenléte télen és még talányosabb távollétük nyaranta. Nem igazán gondolkodtam el ezen a rendszeren. Azt gondoltam, farkasok. Csupán farkasok.