A vérző csipkebokor- Második fejezet

Második fejezet

Az infúzió lecsöpögött. Egy ápolónő érkezett, eltá­volította a lány karjából a kanült, és az EKG-tappan-csokat is leszedte a testéről. A monoton pityegés meg­szűnt, csak a légkondi zümmögése hallatszott.
Az alacsony nyomozónő egy széket húzott az ágy mellé, elhelyezkedett rajta, majd kifejezéstelen arccal végigmérte Harrietet, mielőtt feltette az első kérdést.
- Elmondaná, mi történt tegnap önnel és a barátnői­vel? Mit kerestek a Laurel Canyon Parkban? Ön mikor látta utoljára a társait? És hogy került haza, Torrance-be?
Harriet az anyjára pillantott, és vegyes érzelmek ke­verékét vélte felfedezni: haragot, aggódást, értetlensé­get és ki tudja, mit még.
Jordán Paxton sürgetőn meredt rá, mint aki maga is epekedve várja a választ, de nem szólt közbe.
- Nem nagyon emlékszem - mormolta Harriet, és a
homlokát tapogatta -, hogyan kerültem haza...
A nyomozónő a jegyzettömbjét tanulmányozta.
Kezdjük az elején! - javasolta. - Tudomásom sze­
rint maga és a barátnői egy „Éjmámor" nevezetű bu­
liba mentek Hollywood Hillsre. Ez hogyan történt?
Melyikük ötlete volt?
Valójában... - Harriet lehajtotta a fejét, aztán só­
hajtott. Megértette, hogy el kell mondania mindent; a
vallomást úgysem kerülheti el. - Szándékosan csaltak
oda minket.
Kicsoda?
Egy régi... barátom.
Neve?
Kyle Stanton.
A nő lejegyezte.
Barátja? Együtt jártak?
Gyerekkori pajtások. A szüléink is jóban voltak. Mi
együtt játszottunk, és hatodikig osztálytársak voltunk.
Aztán... elváltak útjaink.
Azt mondja, ez a fiú csalta oda a bulira?
- Hát igen, de ez csak ott derült ki.
A nyomozónő figyelmesen szemlélte.
- Értem - mondta, pedig aligha értette. - Hallga­
tom.
Kedveltem Kyle-t, de tényleg... - motyogta Harriet,
és megpróbált nem gondolni arra, milyen állapotban
látta utoljára a srácot. - Egy ideig nagyon jóban vol­
tunk, aztán váratlanul bevallotta, hogy szeretne járni
velem... de én... elutasítottam, mert...
Mert csak a barátjának tekintette és nem tudott
másképp gondolni rá?
...mert a lehető legrosszabb időben próbálkozott.
Ezt hogy érti?
Volt egy félresikerült kapcsolatom... illetve kettő...
mert... én még akkor...
Jordán Paxton megfogta a lánya kezét, és ő magya­rázta el, miről van szó.
- Két fiú összeverekedett Harry miatt. Szerencsét­
len baleset történt. Az egyikük elesett, beverte a fe­
jét, másnap rosszul lett, és meghalt. A másik srácot
elítélték és lecsukták. Ráadásul épp akkoriban tűnt el
a lányom, Lorna, Harry nővére. Az autóbalesete után
kisétált a kórházból, és azóta senki sem látta. Nem
tudjuk, mi történt vele. Harryt ez is rettenetesen meg­
viselte... mint mindenki mást is a családban.
A nyomozónő a homlokát ráncolva próbálta értel­mezni az elhangzottakat.
Kyle Stanton? - kérdezte. - Tehát elutasította a
közeledését, ő pedig most... szándékosan „odacsalta"
magát egy Hollywood Hills-i buliba? Bosszúállás cél­
jával?
Igen, azt hiszem.
- Kifejtené bővebben?!
Harriet grimaszolt.
- Fontos?
- Talán igen.
- Mostanában keveset beszéltünk Kyle-lal. Nehezen
tűrte a visszautasítást. Amikor két éve megmondtam
neki, hogy nem akarok vele járni, megverte az egyik
osztálytársamat, mert azt hitte, hogy őmiatta mond­
tam nemet...
Pedig nem?
Nem. Dehogy! - Harriet a fejét rázta. - Donny
halála után... nem bírtam volna járni senkivel. Sem
Kyle-lal, sem senki mással! De ő ezt nem értette meg.
Sértetten elzárkózott tőlem, és hónapokig nem beszél­
tünk.
De most...
Most sem! - Harrietnek eszébe jutott valami. - Il­
letve mégis... Váltottunk pár szót chaten, az egyik osz­
tálytársnőm balesetéről. De az csak olyan... közömbös
csacsogás volt, mindössze nyolc-tíz mondat, amit akár­
kivel beszélhettem volna. Abszolút nem volt feltűnő.
Feltűnőnek kellett volna lennie?
Hát... utólag igen. De akkor még nem tudtam.
Nem is sejtettem, hogy bármi köze lehet az egészhez.
Meg sem álmodtam... - Megborzongott. Behunyta a
szemét. - Szent ég! Kyle teljesen begőzölt! Annyira
nehéz elhinni!
- Kifejtené?!
Harriet kifejtette:
- Kyle fondorlatosán behálózta Magdát. Ő... Mag-
dalena Mueller, egy német cserediák, aki Mary-Jane
Petersennel lakik... Magda egy jópofa, mókás lány,aki saját bevallása szerint azért jött épp Torrance-be, mert imádja Denzel Whitakert, akiről úgy tudja, hogy itt él, és azt hitte, itt majd megismerkedhet vele... és Kyle elhitette vele, hogy ezen az Éjmámor bulin ott lesz Denzel Whitaker díszvendégként, meg Róbert Patterson is! A nő a homlokát ráncolta.
Róbert... kicsoda?
Patterson. Róbert Patterson! Nem ismeri?! Ő is
színész. Ő játszotta Edward Cullent az Alkonyban.
Tudja, ő volt az a szívdöglesztő vámpír pasi a filmben...
aki meg mindőnk kedvence... úgy értem, az enyém is,
a barátnőimé is. - A fejét rázta. - De nem is volt ott a
bulin, csak Kyle találta ki, hogy rávegyen bennünket.
Értem - biccentett a nyomozónő kissé türelmetle­
nül. - Tehát maguk négyen... - Olvasta a jegyzeteiből a
neveket: - Harriet Paxton, Nicoleta Drakuciou, Mary-
Jane Petersen és Magdalena Mueller elmentek Holly­
wood Hillsre, ebbe a buliba. És magukkal tartott Mia
Drakuciou is, az egyetlen felnőtt korú, aki... Nicoleta
mostohaanyja...
Igen. - Harriet lesütötte a szemét. - Olyan jó bu­
linak tűnt. Kihagyhatatlannak. Épp alkalmasnak, ahol
megünnepelhetjük Nika születésnapját. Nem tudtuk,
hogy ez lesz belőle!
Sosem tudni előre. - A nyomozónő Harriet anyjára
pillantott. - Én sosem engedném el a lányomat egy
idegen bulira, aminek még a házigazdáját sem isme­
rem.
- Én sem - mormolta durcásan Jordán. - De a
kisasszony füllentett nekem, és a barátnője kedves
mostohaanyukája támogatta. Én úgy tudtam, hogy
Westwoodban lesz a születésnapi parti, családi körben.
- Sziszegve beszívta a levegőt. - Hollywood Hillsről,
Éjmámor buliról szó sem esett...
- Ha megmondtam volna, nem engedsz el - mentege­
tőzött Harriet -, és én annyira nagyon el akartam
menni.
-És látod, mi lett belőle?!
- Honnan sejthettem volna?
- A kollégák a barátnői leírása alapján már megta­
lálták a házat, és azonosították, mint a szóban forgó
buli helyszínét. De mivel nem ott történt a bűncselek­
mény és mivel az magánterület... méghozzá egy ismert
és befolyásos személy birtoka... alapos gyanú és bírói
végzés nélkül ott nem folytathattunk nyomozást. Gya­
korlatilag nem tudjuk, ki szervezte azt az összejövetelt,
ki biztosította az ételt és az italt, és mi célból... csak
sötétben tapogatózunk. De igazából a nyomozás célja
nem ez. Hanem az, ami önökkel történt, Miss Paxton.
Elmondaná, mi történt?
Harriet a homlokát ráncolva erőlködött. Csak fosz­lányok - érzések, benyomások, hangulatok - marad­tak meg a tegnap estéből.
Ez egy retro gót parti volt - magyarázta. - Tudja,
bőrcuccok, fémfityegők, kimázolt arcok... A mi ruhá­
inkat Mia varrta meg. Szabásvarrástanár... Magda és
Mary-Jane még a hajukat is befestették feketére...
Maga nem?
-Én...
Fekete parókát viselt.
Igen. Honnan tudja?
Megtalálták. A baleset helyszínétől nem messze. -
A nyomozónő komoly képpel fürkészte. Aztán sürge­
tően intett. - Folytassa, kérem! Mi történt?
Sokan voltak. Száznál is többen... talán kétszázan.
Elvegyültünk, beszélgettünk, táncoltunk. Egy együt­
tes... a Nachtrausch játszott. Magda ismert egy cso­
mó számot. Mindig mondta, hogy mit játszanak... de
én nem ismertem, és nem tudtam megjegyezni, csak
egyet... az Umbra etlmago nevét... az egy német együt­
tes, azt hiszem... Addigra páran már a földön fetreng-
tek. Tudja, berúgtak.
Maguk fogyasztottak alkoholt?
Harriet határozottan rázta a fejét.
Én nem. Nem szoktam inni.
És a többiek?
Hát... nem tudom. - E tekintetben bizonytalan
volt, de nem akarta lebuktatni a barátnőit. - Mia meg­
tiltotta. Nem akart gondot, és figyelt ránk... Amikor
valaki italt nyomott a kezembe, Mia elvette tőlem, és
ő itta meg. - Behunyta a szemét, ahogy belegondolt. -
Ő itta meg helyettem... a drogot, amit nekem szántak!
Ezt miből gondolja?
Tánc közben megszomjaztam, és ittam pár korty
ásványvizet. Valami lehetett benne, mert szédelegni
kezdtem tőle, és elmosódott a látásom. Ekkor nyom­
ta valaki a kezembe azt a... másik poharat, amit aztán
Mia elvett tőlem. Megitta, és elkezdett furcsán visel­kedni. Mintha berúgott volna...
És úgy gondolja, Kyle Stanton adta azt az italt, és
önnek szánta?
Hát... talán nem ő adta személyesen, de a szavaiból
kiderült, hogy engem akart elkapni.
Elkapni?
- Megerőszakolni. - Nagyon nehéz volt kimondani
ezt a szót. Csaknem beletört a nyelve. - Kyle a ké­
pembe nevetett, dicsekedett azzal, hogy ő csalt oda
bennünket, és hogy meg fogom kapni tőle, ami jár
nekem... Furcsán kóválygott a fejem, nem emlék­
szem, pontosan, mit mondott, de azt már akkor meg­
értettem, hogy tervez valamit. Megijedtem... szóltam
Nikáéknak, hogy menjünk haza, és nem kellett őket
sem nagyon noszogatni.
Mikor történt ez? Úgy értem, hány órakor?
Nem tudom. De azt hiszem, még nem volt éjfél.
Igen. Tehát kocsiba ültek, és hazaindultak. De mi­
ért a Laurel Canyon Park felé?
Harriet az emlékei közt kutatott.
- Feltörték a kocsit, és ellopták belőle a GPS-t. így,
utólag úgy gondolom, nem véletlenül... Mia nem volt
magánál, alig tudtuk támogatni. Mary-Jane vezetett,
és idegességében rossz irányba fordult. Aztán úgy
döntött, hogy egyszerűbb lesz kimenni a Mulholland
Drive-ra, mint átvergődni LA-n, amerre nem ismeri
az utat... És ekkor az a másik kocsi... Jöttek utánunk,
Kyle és a cimborái. Először azt hittük, csak véletlen,
meg hogy csak szórakoznak... de aztán kiderült, hogy minket üldöznek. - Beleborzongott az emlékbe. - Ta­láltunk egy mellékutat. Le tudtuk volna rázni őket... de ekkor felbukkant egy állat az út közepén... egy coyote, azt hiszem... Mary-Jane félrekapta a kormányt... és egy fának rohant. - Harriet a fejét rázta. - Bevertem a fejem a szélvédőbe, és elkábultam. Innentől kezdve... homályos... zavarosak az emlékeim... Tudom, hogy fél­tem; nagyon féltem. Csak az járt a fejemben, amit Kyle Stanton mondott a buliban: hogy megfizet nekem... mindenért. Annyira féltem. Rettegtem. És... és cser­benhagytam a barátnőimet.
A nyomozónő megnyugtatóan az alkarjára tette a kezét, és leszorította.
Semmi baj, semmi baj, kislány! Tudom, hogy ne­
héz, de fontos, hogy emlékezzen! Mi történt azután?
Elszaladtam. - A fejét rázta. - Vagy inkább csak
támolyogtam... nem tudom, nem tudom... de a fák kö­
zött bolyongtam... és hallottam, ahogy egy másik kocsi
érkezik, és a részeg srácok röhögnek, gúnyolódnak...
és Nika hangját is hallottam... veszekedett velük. Visz-
sza kellett volna mennem, segíteni nekik! De nem bír­
tam. Képtelen voltam. És azt is hallottam, hogy Kyle
kiabál, szidja a többieket, és arra sürgeti őket, hogy
ne a lányokkal foglalkozzanak, hanem engem keresse­
nek! - Megreszketett. - Engem? Miért épp engem?...
Képtelen voltam visszamenni, tovább menekültem.
Futottam, vagy tántorogtam, nem tudom biztosan...
Igen? És ezután? Mi történt?
Kyle utolért, rám vetette magát, és ledöntött a lá­
bamról. Erősebb volt nálam, könnyen maga alá gyűrt.
Azt mondta, ezerszer is elképzelte már ezt, de most, hogy megtörténik, nem is okoz neki örömet... de még­is meg fog erőszakolni, mert fizettek neki ezért...
A nyomozónő felkapta a fejét, és a társára pillantott, aztán vissza Harrietre.
Fizettek? - ismételte. - Ki?
Nem tudom. Nem mondta meg.
De... biztos abban, hogy ezt mondta?
Harriet sóhajtott.
- Rettenetesen kába voltam. Még hatott rám annak
a valaminek a hatása, amit az ásványvizembe tettek...
és az ütközéskor bevertem a fejem... nagyon homályo­
san emlékszem a részletekre, de igen, ez határozottan
megmaradt... el sem tudnám felejteni, bár szeretném...
Kyle Stanton többször is megismételte, hogy nem csak
a bosszú hajtja; valaki felbérelte arra, hogy ártson ne­
kem.
-De ki?
Mondom, hogy ezt nem árulta el!
Valami tipp?
Harriet csaknem elsírta magát.
- Honnan lenne? El sem bírom képzelni... ki akarna
bántani.
A nyomozónő biccentett.
- Azért majd gondolkodjon, és hívjon, ha eszébe jut
valaki. - Névjegykártyát nyújtott át Harriet anyjának.
- Joan Addams, ez én vagyok. Ezen a számon tudnak
elérni.
Egy pillanatra úgy tűnt, itt ér véget a kikérdezés, de az alacsony nő egyelőre mégsem köszönt el. Maradtak még kérdései.
Tehát? Dulakodtak Kyle Stantonnal. És aztán?
Kiszabadultam - motyogta Harriet, és a homlokát
dörzsölte. - Elfutottam.
Hogyan?
Hát... rémülten.
A nyomozónő szája széle pillanatnyi mosolyra rán-dult, de aztán visszavette szigorú, tanár nénis arckife­jezését.
Azt mondta, kába volt - emlékeztette a lányt. - At­
tól a valamitől, amit a vodkájába tettek.
Ásványvízbe - helyesbített mereven Harriet. - Nem
ittam vodkát. Sem más alkoholt.
Igen. Nos? Elfutott? És Kyle Stanton nem üldöz­
te?
Harriet a fejét rázta.
Nem tudom... nem, azt hiszem... nem.
Biztos?
Nem emlékszem.
Pedig jó lenne!
- Lehet, hogy jó lenne, sőt remek... de akkor sem
emlékszem. Túl hirtelen történt minden. Én csak... ré­
mült voltam, és futottam... - Lesütötte a szemét. - Le­
het, hogy amikor lerúgtam magamról Kyle-t, hanyatt
esett és beverte a fejét egy fatörzsbe... vagy valamibe...
és elájult. Vagy ilyesmi...
- Vagy ilyesmi? - A nő érdeklődve szemlélte. - Hogy
érti ezt?
- Talán megtalálta valami állat... lehet, hogy épp az
a coyote, ami a balesetünket okozta... vagy egy med­
ve... megtalálta a földön fekve, és megtámadta. Lehet,
hogy az ölte meg.
Az afroamerikai nyomozó, aki eddig a háttérbe hú­zódva hallgatta az elhangzottakat, most meglepetten előrébb mozdult.
Mit mond?
Hát... ugye, nem gondolják, hogy nekem közöm
van Kyle halálához? - Harriet aggódva nézett egyik
nyomozóról a másikra, aztán az anyja tekintetében
keresett menedéket. - Miért néznek rám ilyen fur­
csán? Tudom, hogy a coyote-ok csak ritkán támadnak
emberre, de mindig lehetnek kivételek... vagy nem? -
Még rémültebben forgatta a fejét. - Vagy nem?!
Azt hiszi, hogy Kyle Stanton halott? - kérdezte a
nyomozónő.
-Hát... nem?!
- Nem találtunk tetemet, pedig kutyákkal kutattuk
át az erdőt. Medvenyomokat sem találtunk, sem más
nagyobb testű állatét. A barátnői mondták, hogy maga
elfutott és Kyle Stanton követte. Megtaláltuk a du­
lakodás nyomát, a fekete parókát, a parókán vért, és
valamivel arrébb is vércseppeket. - A nő a fejét ingat­
ta. - De testet nem találtunk, és a kutyák a nyomokat
is elvétették. Összezavarodtak. - Feszülten meredt a
lányra. - Ez az a pont, Miss Paxton, amire nem talál­
tunk választ. Egy csapat önkéntes fésülte át a Laurel
Canyon Parkot, de kudarcot vallottak; önt és a táma-
dóját mintha a föld nyelte volna el... Érthetetlen! Mi történt? -Nem, nem...
És ne mondja, hogy nem emlékszik! - torkolta le a
nő. - Hogy jutott haza?
Futottam...
Hazáig? Egészen Torrance-ig?
Csak az útig... igen. És ott felvett egy kocsi.
A nő kihajtotta a jegyzettömbjét.
Színe? Márkája? Emlékszik esetleg a rendszámra?
Nem. Neeeeem...
És arra, aki felvette?
Harriet feszengett. Mit felelhetett volna erre? Azt kellett volna mondania, hogy „Edward Khallen men­tett meg, aki vámpír. Ő ölte meg Kyle-t. Elkapta, és kiszívta a vérét. Aztán felragadott engem, és hazáig száguldott velem, hegyen-völgyön át."
Úgysem hinnék el.
A fejét rázta.
Zavart voltam. És csak arra emlékszem, hogy... hogy
egy család ült a kocsiban - hazudta. - Igen. Hárman.
Apa, anya és a lányuk... aki nagyjából velem egyidős.
Milyen kocsi volt?
Piros.
Márkája?
-Ford... talán.
Bővebben?
- Nem igazán értek a kocsikhoz. Nem ismerem a
márkákat.
A nyomozónő nem erőltette ezt a témát.
Jól van. Végül is, nincs jelentősége. - Felpillantott
a jegyzeteiből. - A lényeg, hogy egészen hazáig vitték.
Igen.
Torrance-iek voltak?
^
- A, nem... nem hiszem.
- Nem kérdezte meg tőlük?
Harriet a fejét ingatta.
Túlságosan rémült voltam. Nem beszélgettünk.
Csak ültem hátul... magamba roskadtan. Még megkö­
szönni is elfelejtettem, amikor kiszálltam.
Térjünk vissza Kyle Stantonhoz. Ott, azon a tisztá­
son látta utoljára?
- Igen.
-Holtan?
Igen. Vagyis nem. Vagyis... nem tudom. - Harriet
az ajkába harapott zavarában. - Tényleg nem találták
meg?
Még a nyomát is elvesztettük.
Azt hiszi, képzelődtem, és csak kitaláltam ezt az
egészet?
A nyomozónő határozott nemet intett.
Tudjuk, hogy megtörtént, csak azt nem, hogyan ke­
rült haza ennyire hamar, és hogyan menekült el Kyle
Stanton elől.
Az előbb elmondtam.
És én feljegyeztem a részleteket - biccentett a nő
-, és ezzel végeztünk is. De majd alá kell írnia a vallo­
mását, és ha megtalálják ezt a Stantont, be kell jönnie
a rendőrségre...
Harriet elszörnyedt.
- Nekem kell azonosítani a tetemet? Miért nem a
szüleit kérik meg?!
A nő arca rezzenéstelen maradt, de a szemében mintha cinkos fény csillant volna.
- Én szembesítésről beszéltem - hangsúlyozta ki. -
Feltételezésünk szerint a nevezett fiatalember él, és
jelenleg szökésben van. - Látva a lány meglepetését,
meg is magyarázta, mire alapozza ezt. - Csupán mi­
nimális mennyiségű vért találtunk a helyszínen. Ha
jelentősebb sérülést szenved, amikor beverte a fejét a
fába, annak több nyoma marad.
Naná, gondolta Harriet, és beleborzongott. Hiszen a vér nagy része a vámpír torkába került!
- És a lábnyomokból ítélve Stanton a saját lábán tá­
vozott a tisztásról... Legalábbis egy ideig. Aztán meg
mintha elrepült volna, vagy elnyelte volna a föld. - A
fejét rázta. - Apropó... Miss Paxton, nem felejtett ki
valamit a történetéből?
-Ööö...mit?
Vagy inkább kit - helyesbített a nő. - Tudja, arra
a másik férfira gondolok, akinek a nyomait úgyszintén
megtaláltuk a tisztáson.
Ott? - Tudta, hogy rosszul hazudik, de nem tehe­
tett mást. Nem mesélhetett történeteket egy vámpír­
ról. - Nem emlékszem... nem láttam... én csak... fu­
tottam.
Nem lehetséges - szólt közbe a sötét bőrű férfi -,
hogy az a család járt ott, akik magát hazahozták, és a
sérült fiatalembert úgyszintén felvették?
- Nem, nem. - A fejét rázta. - Hogy jött volna be oda
kocsi, a bokrok és fák között... és akkor ott maradtak
volna a kerekek nyomai... vagy nem?
^ A férfi tekintetéből kiolvasta, hogy ez csak teszt volt. Őt ellenőrizték, vajon hogyan reagál. Ha sietve igent mondott volna erre a mentő ötletre, azzal elárulta vol­na, hogy titkolni próbál valamit.
Kissé megrémült, hogy elszólja magát, és ellentmon­dásba keveredik. Nem akart tovább beszélni.
Az arcát dörzsölte, sűrűn pislogott, nagyokat ásí­tott.
- Sokáig... tart még ez? - nyafogta elkínzottan. - Ál­
mos vagyok... és nagyon fáradt.
Jordán megsimogatta a keze fejét, és szigorúan né­zett a nyomozókra.
Megkérhetem önöket, hogy fejezzük be most?! -
kérte határozottan. -Akislányom megrázó eseménye­
ken ment keresztül, nem csoda, ha kimerült. Pihennie
kell!
Rendben. Mi végeztünk. - A nő biccentett, és a tár­
cájából egy újabb névjegyet keresgélt elő. Jordánnak
nyújtotta. - Kérem,  hívják majd fel dr.  Eleanor
Wardent, aki kiváló terapeuta, elismert szaktekintély
az erőszakos cselekmények áldozatainak utógondo­
zásában, és ingyenesen a rendelkezésükre áll... És
kérem, hívjanak engem, ha Miss Paxton emlékezete
visszatér, és bármi fontos részlet eszébe jut az üggyel
kapcsolatban!