2012. november 5., hétfő

Vérző csipkebokor-Negyedik fejezet


Negyedik fejezet

Nem akart arra gondolni, mi történt és hogyan tör­tént. Sehogy sem állt össze a kép. Mert bár a friss juhar­szirup Felicity Cruz talpán arra utalt, hogy a súlyosan sérült lány felkelt a kómából, bejött hozzá, tanácsokat adott, aztán fojtogatta, majd visszafelé caplatva bele­lépett a rosszul feltakarított juharszirupba...
...ám ugyanakkor minden más azt erősítette, hogy ez nem történhetett meg.
Annak a Felicity Grúznak, aki nála járt, hosszú szőke haja volt. Annak a Felicity Grúznak pedig, aki kómá­ban hever, átvérzett kötés borítja a kopaszra borotvált koponyáját.
Csak az ormótlan kórházi hálóing, a begipszelt kéz és a gipszre rótt felirat egyezik.
Harriet nem bírt ezen tovább töprengeni, mert úgy érezte, megőrül. Inkább, kezében a cetlivel, Diane Taylor telefonszámával, visszacsoszogott az első eme­letre, a saját kórházi szobájába.
Az anyja felsikkantott, amikor meglátta, és csaknem megtépte nagy felindulásában.
- Harry! Hol voltál?! Merre jártál?! Már azt hittem, azt hittem... - Elcsuklott a hangja, de csak azért, hogy aztán szinte süvítve törjön elő. - Őrület lenne, ha mind­két lányom eltűnne... ugyaninnen! Nem élném túl!
Harriet habozott. Arra gondolt, hogy odaadja az anyjának a telefonszámot, de mégis inkább megtartot­ta magának a titkát.

Sokkal jobb lesz az úgy, ha én hívom f el Diane-t és fino­man faggatózok, mintha anya hisztérikusan lerohanja.

Csak sétáltam - füllentette. - Téged kerestelek...
Kiszellőztettem a fejem.
Ne csinálj ilyet többet! Ne menj el anélkül, hogy
tudnám, merre jársz!
Harriet sóhajtott.
- Anya! Tizenhét vagyok. Nemsoká tizennyolc. Tény­
leg azt várod, hogy beszámoljak neked minden lépé­
semről, és hogy csakis a te engedélyeddel mehessek
bárhová?
Jordán Paxton csaknem azonnal rávágta a kézenfek­vő választ, de aztán végül csak lehajtotta a fejét.
- Látod? - nyögte. - Aggódom. Baj?
Harriet megölelte, megpuszilta az arcát.
Nem, nem baj, anya. Sőt jólesik, hogy aggódsz ér­
tem. Csak ne vidd túlzásba, jó?
Féltelek. Most is bajba kerültél.
De itt vagyok. Nem történt bajom.
Hála az égnek...
Hamarosan kisegítők érkeztek, akik egy mobil ágyat cipeltek be Harriet kórházi szobájába.
- Itt fogok aludni veled - szögezte le Jordán Paxton ellentmondást nem tűrően. - Ne is tiltakozz! Már elrendeztem.
-Anya...
- Kár minden szóért! Itt alszok és punktum. -
A munkásokhoz fordult. - Oda tegyék az ágyat, az ajtó
közelébe!
Megcsörrent a mobilja. Azonnal fogadta a hívást.
Jordán - jelentkezett. Aztán nem sokkal később a
lányára pillantott. - Georg az. LA-ből hív. Mary-Jane-t
és Magdát már elvitték Petersenék. Ő egyelőre nem jön haza Nikával, kivettek egy szállodai szobát.
A csajokat nem tartják bent a kórházban?
Jól vannak. Nem esett különösebb bajuk. Megúsz­ták pár karcolással és némi ijedtséggel.
Hála az égnek! - sóhajtott Harriet. - És Mia?
Még nem tért magához a műtét után. - Újra bele­
hallgatott a telefonjába. Majd odatartotta azt a lánya
orra elé. - Nika akar veled beszélni, szívem.
Harriet bizonytalanul nyúlt a mobilért. Vágyott arra, hogy hallja a barátnője hangját, de ugyanakkor félt is tőle. Szegyeiké magát azért, hogy elfutott a kocsiból és sorsukra hagyta őket.
Nika! - lehelte. - Csakhogy végre! Mi van? Rend­
ben vagy?!
Naná, hogy! - recsegte Nicoleta. - Miért ne len­
nék? Kutya bajom.
-De...
- Úgy tökön rúgtam azt a szemetet, aki megpróbált
Icteperni, hogy még tán most is keresi a golyóit! Az a
mocsok, megemlegeti egy életre, hogy kikezdett velem!
Majd a sitten álmodozhat arról, miközben lehajol a
s/appanért, hogy bár ne akart volna nagylegénykedni!
Úgy tűnt, Nika derűje és életenergiája nem szenve­dett csorbát. Harriet akaratlanul is kuncogott az el­hangzottakon.
És a többiek?
Magda elfutott, akár a nyúl. Mary-Jane majdnem
pórul járt, de mire lecibálták róla a bugyit azok a részeg
állatok, megjöttek a zsaruk. Őket is elkapták. - Nika
felemelte a hangját. - És veled? Veled mi van? A zsa­
ruk csak annyit mondtak, hogy otthon vagy, Torrance-
ben. Minden rendben? Jól vagy?
-Hát... jól. -Egyelőre nem akart részletesen mesélni. Csak a lényegre szorítkozott. - Sikerült elmenekülnöm Kyle elől... Most itt vagyok anyával a Memóriáiban. Ki­sebb agyrázkódást szenvedtem, amikor az ütközéskor lefejeltem a szélvédőt. Rosszul lettem és hánytam, de azt mondják, nem komoly. A biztonság kedvéért benn tartanak éjszakára, de ha nem lesz gond, reggel haza­megyek...
- Mit itt alszunk apával LA-ben. Tudod, szegény
Mia... még bent van a kórházban, és nem akarjuk ma­
gára hagyni. - Elcsuklott a hangja. - Nagyon félek.
A dokik nem mondanak semmi biztatót.
Őszintén beszélt; jobban szerette a mostohaanyját, mint a legtöbb hasonló korú lány az édesanyját.
Mikor jöttök haza?
Nem tudom. Azon múlik, mikor tudjuk Miát haza­
vinni. Itt hagyni nem fogjuk, semmiképpen.
És a suli?
- A suli? - Nika olyan meglepettnek hangzott, mint­
ha életében most hallaná először a „suli" szót. Megbot-
ránkozott. - Bű a szöszt érdekel?!
Hát, tény, ami tény, Harrietnek sem ez volt az elsőd­leges. Nem is tudta, egyáltalán hogy jutott eszébe épp most a suli.
A suliról viszont...
- Felicity Cruz is itt van a Memóriáiban. Voltam fent
a szobájában.
Döbbent csend a vonal túlvégén.
Aztán:
-Voltálnála?... Minek?!
-Nem tudom. Zavaros az egész... Álmodtam róla, és az agyrázkódásom miatt nem tudtam eldönteni, hogy csak képzeltem-e vagy tényleg beszélgettünk.
-És?
- Még most sem tudom. - Harriet a fejét csóválta. -
Állítólag kómában van, és amióta behozták, még csak
nem is mozdult, de... - Elhallgatott. Valamiért nem
akarta elárulni képtelen gyanúját. Amúgy is ostobán
hangzott volna, hogy „juharszirupos a talpa". - De...
annyira furcsa ez az egész.
- Miért? Mit mondott?
-Azt, hogy... megátkozták.
És aztán meg akart fojtani!
Nika hosszan hallgatott, aztán hirtelen felszisszent.
Fityeg a mobilom... Alacsony az akku töltöttségi
szintje. Rögtön lemerülök...
Azért furcsa nem, hogy megátkozták?
Le kell tennem! Szia, Harry! Légy jó! Majd beszé­
lünk!
Szia.
Ám mielőtt kinyomta volna a telefont, Nikának még volt mondandója:
Harry! - kiáltotta meglepetten. - Kinél van a mo-
bilod?!
Elhagytam valahol a Canyon Parkban. Miért?!
Épp most jön egy hívás... tőled... A te mobilszá­
modról!
Műi?! Az meg, hogy lehet?!
Talán megtalálta valaki, és próbál felhívni valakit a
címjegyzékből, hogy visszaadhassa.
- Aha, tényleg. Ez valószínű.
-Várj! Fogadom...
Kattanás hallatszott. Aztán csend.
Aztán amikor fél perc múlva ismét próbálkozott, egy­ből az üzenetrögzítő jelentkezett: „Georg Drakuciou. Vérvonal. Később visszahívom."
Ja, persze, ez nem Nika mobilja, hanem az apjáé... anya szeretőjéé! Egy „ Vérvonal" nevezetű számítógépes játékot készítenek, és talán a cégük neve is ugyanaz.
- Mr. Drakuciou... Harriet Paxton vagyok. Megmon­daná, kérem, Nikának, hogy hívjon fel, amint tud? Kö­szönöm.
Csak miután letette, akkor vetődött fel benne egy roppant idegesítő gondolat:
Az én mobilamról hívta valaki? Valaki, aki megtalálta a mobilomat a Laurel Canyon Parkban, és a címjegyzék­bőlpróbál hívni valakit?
Aha...
Csakhogy Georg Drakuciou telefonszáma nem szere­pel a címjegyzékemben! A Nikáé igen...
...de az apjáé nem!

Harriet legalább két percig várt türelmesen a fülé­hez szorítva anyja mobilját, arra számítva, hogy Nika majd visszakapcsol hozzá, de semmi sem történt.
Vagy ennyire hosszan beszél a titokzatos hívóval, vagy időközben bekövetkezett az, amit előre jelzett, és lemerült az akkuja.
Harriet megunta a várakoztatást. Ő hívta Nikát, de folyamatosan foglalt jelzést kapott. Tehát még beszél­nek?
Harriet még mindig bambán bámult a kezében tar­tott telefonra, amikor az anyja, aki időközben elment felfrissíteni magát, előjött a fürdőszobából.
- Mi történt? - kérdezte gyanakodva, a lánya kifeje­
zését látva. - Mia?
Harriet sápadtan bólintott, de nem nézett az anyja szemébe, miközben visszaadta neki a telefonját.
- Elhagytam valahol... a mobilomat - motyogta. -
Most nincs telefonom.
Jordán Paxton legyintett.
- Ó, nehogy már ezen bánkódj! Kapsz holnap egy
másikat. Jobbat is, mint az a régi vacak.
Harriet lehajtotta a fejét.
- Szerettem azt a telefont... és benne vannak a me­
móriájában a barátaim számai... a kedvenc zenéim...
és fényképek...

Azok a „vámpíros"fényképek is, amiket Paulie küldött át. Elfelejtettem kitörölni!

Az anyja oda sem figyelt rá; bekapcsolta a szobában lévő tévét, és a hírcsatornára váltotta. Ismét egy erdő­tüzet mutattak, a kormányzó beszélt. Jordán lehalkí-totta.
Anya! Visszaadnád a telódat?
Aha. - Már vissza is nyújtotta. - Kit akarsz hívni?
Magamat.
Micsoda? - Jordán, aki fél füllel a híreket hallgat­
ta, csak most kapcsolt. - Mármint a mobilodat... hátha
megtalálta valaki?
Igen, hátha.
Hívta saját mobilszámát az anyja telefonjáról. Kicsörgött. Kétszer. Háromszor. Aztán egy indulatos férfihang:
- Mi van?!
Harriet úgy meglepődött ezen, hogy hirtelenjében még ő érezte magát kényelmetlenül.
- Elnézést - nyögte. - Téves hívás... Vagy nem is. Ki­
vel beszélek?
Pár szívdobbanásnyi csend. Aztán ismét az érdes, kar-cos férfihang:
-Ki a f éne vagy?!
- Maga ki a fene?! - vágott vissza Harriet meghök-
kenten és némileg dühösen. - Harriet Paxton vagyok!
Az az én mobilom, ami magánál van. Az én mobilomon
beszél!... Azonnal mondja meg, ki maga!
Kattanás. A vonal megszakadt.
Harriet hívta újra, de már nem csörgött ki, csak a központi gépi hang hallatszott: „A hívott szám átme­netileg nem kapcsolható".
Anya! Valakinél... egy idegennél van a mobilom!
Mennyi kredit lehet a kártyán? - Jordán Paxton fel­
színesen nevetett, és legyintett. - Ötven dollár? Het­
ven? Száz? Százhúsz?
Harminc... körül.
Na, azt eltelefonálhatja. Legyen vele boldog! Hol­
nap bejelentem a szolgáltatónál, és letiltatom a kár­
tyát. Nem okozhat túl nagy kárt.
De... egy idegennél van a mobilom. Benne telefon­
számok, adatok, fényképek...
Jordán joviálisán nézett rá.
Van ilyen. Legközelebb ne hagyd el!
De, anya... majdnem megerőszakoltak! Nem a mo­
bil volt a legnagyobb gondom!
Jordán Paxton kedvesen, megrovóan mosolygott.
Épp erre akartam kilyukadni, szívem. Ha lehet,
ne kerülj többé ilyen helyzetbe, hogy hazudj nekem,
és egy elhagyatott helyen tusakodnod kelljen valami
eszement alakkal! - Még szívélyesebben mosolygott. -
De most hagyjuk ezt! Remélem, okultál belőle!
De ki lehet az, aki megtalálta?
Jordán vállat vont.
- Nem mindegy?

Nem, nem mindegy, gondolta Harriet. Mert ez a vala­ki, az az érdes hangú férfi az én mobilamról hívta Georg Drakuciout...
...és készségesen fogadta azt a hívást, amit a te mobiladról indítottam el.

Mi a fene van itt? Mi ez az egész? Mi történik?

Aznap este nem sokáig nézték a tévét. Jordán Paxton hamar elálmosodott, és már jóval este tíz előtt egyen­letesen szuszogott. Harriet azt hitte, az ő szemére egy­általán nem jön álom, de az ápolónő, miután megvizs­gálta és megmérte a lázát, ismét bekötött a karjába egy infúziót, és a nyugtatok megtették a hatásukat.
Azt hitte, ismét Felicity Grúzról fog álmodni, az őrült öngyilkos lány megint kísérteni fogja álmait...
...de aznap éjszaka nem álmodott semmit.
Vagy legalábbis semmi olyat, amire ébredése után emlékezett volna.
Épp hogy felébredt, egy orvos megvizsgálta, és kifag­gatta, hogy érzi magát.
Szédülés? Émelygés? Bármi rosszullét?
Nem. - Harriet a fejét rázta. - Semmi.
Helyes. Ez esetben nem szükséges tovább bent ma­
radniuk, írok fel enyhe nyugtatókat, azok segítenek,
szükség esetén. Nem gondolnám, hogy bármi problé-
ma jelentkezne még, de ha mégis, akkor engem hívja­nak vagy a kollégámat, dr. Richtert...
Az orvos távozott, és folytatta a vizitet a többi kórte­remben, Harriet pedig szedelőzködni kezdett. Eköz­ben Jordán Paxton szokás szerint már a telefonján lógott, alkalmazottakat utasítgatott pattogó hangon, szigorúan számon kérve az éjszaka elvégzett munkát, és közben fél szemmel a reggeli híreket bámulta a le-némított tévén.
Harriet épp a fogát mosta, amikor hallotta, hogy az anyja őt szólítja, kétszer is egymás után.
- Harry!... Harry, szívem, gyere csak! Gyere!
Fogkefével a szájában támolygott elő a fürdőszobá­
ból, és csak a fejével intett, hogy „mi van?".
Jordán leengedte a füle mellől a telefont, és homlo­kát ráncolva a képernyőre mutatott.
- Ismerjük azt a lányt? - kérdezte izgatottan. - Osz­
tálytársad? Nekem... nagyon ismerős.
Harriet odapislogott a riporternő bal válla fölött lát­ható fényképre, és bólintott.
-Ahha...
Nem volt nehéz felismerni, hiszen a fénykép alatt ott szerepelt a név is: Melanie Krueger.
Osztálytársad, ugye?
Dehogy - hebegte Harriet a fogkefével a szájában,
amitől alig lehetett érteni a szavait. - Eggyel alattam
jár...
Akkor honnan ismerhetem?
Drámatagozatos. Színjátszó körös...
E pillanatban olvasta csak el a képernyő alján futó hírcsíkot: „Brutálisan meggyilkolt diáklány tetemét ta­lálták ma reggel a Torrance High mögötti parkban."
Harriet úgy megdöbbent ezen, hogy még a száját is eltátotta. A fogkefe megbillent, kihullott a szájából, és a padlóra esett.
Észre sem vette.
- Jóságos ég! - suttogta. - Melanie Kruegert... meg­
gyilkolták? Anya...
Jordán Paxton a távkapcsolóval babrált, és vissza­nyomta a hangot. A riporternő megrendült hangon beszélt:
- ...ez már a második tragédia egy héten belül vá­
rosunk patinás gimnáziumában. Mint ismeretes, múlt
hét szerdán az iskola végzős tanulója, Felicity Cruz
öngyilkosságot kísérelt meg, leugrott a Torrance High
tetejéről. És most egy másik befolyásos torrance-i csa­
lád gyermekét is holtan találták az iskola közelében.
A rendőrség egyelőre nem nyilatkozik, még vizsgálják
az ügyet, de annyit sikerült megtudnunk, hogy Melanie
esetében önkezűség szóba sem jöhet. Valaki megtá­
madta őt, dulakodott vele, és valami éles fegyverrel
súlyos sebeket okozva meggyilkolta. - A riporternő
értetlenül ingatta a fejét. - A brutális eset, melyre év­
tizedek óta nem volt példa békés városunkban, meg­
magyarázhatatlan. Melanie Krueger mindenki szerint
kedves, barátságos lány volt, akinek nem voltak ellen­
ségei. Érthetetlen, ami vele történt, mint ahogy arra is
keresik még a választ, hogy mit keresett Melanie az is­
kola hátsó udvarában egyedül az éjszaka közepén. Aki
az esetre vonatkozó, lényeges információval rendelke­zik, kérem hívja a következő telefonszámot...
- Tudom, ki ez a lány! Tudom, honnan ismerős! -
Jordán Paxton a szájához kapott, mintha csak el akar­
ná fojtani kitörő meghökkenését. De azért folytatta:
- Ő és a barátnői... dolgoztak nekünk...
-Mi? Hol?
- A játékon. A Vérvonalon. Mint ahogy te és Nika,
meg a másik kettő is...
Harriet úgy érezte, jeges ujjak szorulnak össze a szí­ve körül, és keményen szorongatják.
- Ők is beöltöztek és mozgásokat csináltak?
Jordán a fejét rázta.
A színjátszó körösök a dialógusokat olvasták fel.
És köztük volt ő is... ez a lány... ez a szerencsétlen...
Melanie Krueger - motyogta Harriet. Megfordult
valami a fejében. - Azért furcsa ez...
Micsoda?
Hogy akinek köze van a játékotokhoz, baja esik.
Minket megtámadnak egy bulin. Melanie Kruegert
meggyilkolják. Ha a végén kiderülne, hogy Felicity
Grúznak is van valami köze a Vérvonalhoz, tényleg
nagyon furcsa lenne... nem?
Jordán rendkívül mereven állt. Szinte megdermedt. Elsápadt, és nagy szeme kidülledt.
Harriet szíve körül még erősebben markolásztak azok a képzeletbeli jégujjak.
- Anya? - nyögte. - Mondd, hogy neki nem volt
köze... neki, Felicitynek... Ugye, nem?!
De Jordán Paxton nem mondta. Semmit nem mon­dott, csak mereven intett, félrehúzódott, és felhívott valakit. Abból, hogy alig hallhatóan pusmogott és a gesztusaiból ki lehetett következtetni, kivel beszél.
Valószínűleg a főnökét hívta, a Vérvonal igazgatóját, Georg Drakuciout.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése